Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-03-01 / 3. szám

2000. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d’Occident 11. oldal A demokrácia csínyei A kedélyeket semmi sem borzolja a 2000. esztendő januárjában: annyi Dá­­ridó, Kóstoló és Esti sóder zúdul a lakos­ságra, hogy nincs az a Helyszíni szem­le, nincs az a lapos, szellemtelen és idét­len Heti Hetes politikai kabaré, mely ki­zökkentene bárkit is egykedvű, közöm­bös közéleti érzéketlenségéből. Pedig a kibillentésnek és erőszakos feltűnéskel­tésnek változatos eszközeit alkalmazzák némely hírlapokban is. így az Élet és Irodalom példányszám­­ban, olvasottságban és megírtságban olyan jelentéktelen, hogy „publicisztikai nagyágyúja”, Megyesi Gusztáv kényte­len a Népszavában külsősködi, hogy esetleg felfigyeljenek rá. Az Élet és Iro­­dalom(ÉS)-guru célkereső érzéke de­cember 28-án Torgyán Józsefet veszi célba, mondván „csak munkakörből ki­folyólag hülye, dehát biztosan megéri neki.” Majd január 25-én így: „szépen orrba vágnám Horváth Bélát, ne váltsa már nem is aprópénzre, hanem üveggo­lyóra szeretteim szenvedéseit.” Most egyéb stíluselemeit nem sorolom. Me­gyesi nyílván azt úja, amit főnökei, meg­bízói elvárnak tőle: azaz nem a vélemé­nyét úja. Ehhez az öngerjesztő önkívületi áll­apothoz hozzájárul és önigazolást ad az a sajtóberkekben elteijedt nézet, amelyet Wisinger István, a Magyar Újságírók Or­szágos Szövetsége (MUOSZ) elnöke az Évkönyvben így önt szavakba: „... A le­gutóbbi választások győzteseinek a tö­megmédiumok megregulázására kitalált megoldása a „kiegyensúlyozásról” fel­újítja a hatalmi befolyásolási kísérletet, és megpróbálja megakadályozni, hogy az érett európai, illetve nyugati viszonyok­hoz hasonló demokratikus nyomtatott és elektronikus újságírás valóságos piaci feltételei megteremtődjenek Magyaror­szágon is.” Mondani sem kell, hogy ez a nézet, úgy ahogy van, téves és hamis, ugyanakkor önámító is, és akár rövid tá­von is tarthatatlan. Egy tízéves gyerek is tudja, hogy egy posztkommunista or­szágban, ahol a háttérben ugyanazok a médiairányítók, mint a szovjet megszál­lás idején, nehezen képzelhető el az „érett európai”, illetve „a nyugati viszo­nyokhoz hasonló” újságírás. Itt csak a lé­tező újságírás létező termékeivel lehet számolni a létező tulajdonviszonyok és a valóságos jogi környezet közepette. Most a gengszterkrónikába illő pénzügyi, gazdasági helyzetet mellőzzük. A kulturált véleményformálást félre­rúgó, ordító önkívület gerjesztése azok­nak a tulajdonosoknak érdeke, akik a va­lós helyzetről szervezetten el akarják te­relni a figyelmet. Viszont meglepően higgadt és tárgy­szerű Bauer Tamás országgyűlési képviselő cikke (Népszabadság, 2000. január 18., Ader János csínye címmel, és szinte vég­zetszerűen kiegészíti azt a Magyar Nem­zet január 22-i írása: Eörsi és Társa/i). Bauer Tamás krokodilkönnyeket sír amiatt, hogy Ader János, az Or­szággyűlés elnöke az Országgyűlés de­cember 21-i ülésnapján az önálló orvosi tevékenységről szóló törvényjavaslat kap­csán kétszer is megszavaztatta a T. Há­zat, majd házbizottsági kompromisszum után hirdette ki az eredményt. Az fáj Ba­­uemak, hogy nem bélyegezték meg Ader János elnököt, és hogy „minderre mennyire nem figyelt fel a sajtó...” Aztán egészen véletlenül felismeri a valós helyzetet: „... a közvélemény sem érzékeli súlyosságát, ezért a feszegetése politikailag hálátlan vállalkozás lenne...” Pontosan ez az, amiért az újságírói közvélemény nem érzékeli Bauer Mik­lós ügyvéd (korábban AVOS alezredes, Andrássy út 60-beli) csínytevéseit, mert félnek fia, Bauer Tamás országgyűlési képviselő SZDSZ-es kapcsolatrendszeré­től. így hát Bauer Miklós az Eörsi és Társa Ügyvédi Iroda (1056 Budapest, Belgrád rakpart 13-15.) minden gyanú felett álló tulajdonosa. (Eörsi Mátyás SZDSZ-es országgyűlési képviselő Eörsi Gyula jogász fia és Eörsi István író uno­kaöccse.) A Magyar Nemzet öthasábos cikke lényegében Gábor Róbert Az igazi szo­ciáldemokrácia című könyvének közlé­sein alapul, és fájlalja, hogy a majdnem- elvek és praktikák -két éve megjelent könyvben szereplő sú­lyos vádakat és állításokat nem utasította vissza senki. (Dr. Ries István szociáldemokrata párti politikus, igazságyügyminiszter ha­lállal végződő kihallgatása 1950-ben ál­lítólag Bauer Miklós százados majd őr­nagy AVOS nevéhez fűződik. Pestiesen szólván, ez nem semmi.) A demokráciának vannak kifürkész­­hetetlennek látszó, időnként napvilágra bukkanó rejtelmes csínytevései. Ilyen alapon Bauer Tamás huncutul kacsintva megjegyezheti, hogy a Belg­rád rakparton van más (ex)ügyvéd is, aki ugyancsak országos méretű csínytevések „történelmi” részese. A rakparti „pan­­cserpuccs” belügyminiszteri csínytevésé­vel alighogy megbékélt, ő csinált puccsot 1998. május 29-én a Budapest XII. ke­rületi Gesztenyés kerti hírhedt kong­resszusi palotában. (Az MSZMP ott tar­totta bomlás-kongresszusát is. Minden­ki tudja, hogy törvénytelen állapotok vannak azóta. És hogy „...minderre mennyire nem figyelt fel a sajtó...” és hogy „... a közvélemény sem érzékeli a súlyosságát, ezért a feszegetése politika­ilag hálátlan vállalkozás volna...” - (hogy Bauer Tamás sztereotip, de lényegbe vágó megállapítását idézzük újra.) Ma a politika nem kényszerlépések tudománya, sokkal inkább a mikrofinom átverések irányába tolódott el: nem filo­zófiai eredetű elvekkel, inkább az üzleti gyakorlatából ellesett piaci ügyeskedé­sekkel él. Két újdonsült fogalom: a kor­rupciós váltógazdálkodás és a botrány­­pár(t)verseny is kifejezi ezt. Információ és dezinformáció párhu­zamosan halad. Ez utóbbinak már-már klasszikussá váló formája és eszköze a híradagolás; valamely eseménynek vagy folyamatnak kisebb vagy nagyobb töre­déke kerül közlésre, és ez mindennapos gyakorlat: azon ütköznek meg kellő műfelháborodással, ha netán valaki ezt szóváteszi. Ennek a kétes kimenetelű piaci erő­térnek nagyban előidézői, ismét akár tet­szik, akár nem, a Kádár-rendszerből to­vábbélő - az ezredvégig ittmaradt - nagy mértékben kitermelt „értelmiségi”, a jel­lemnélküli hazudozók, a félművelt de különleges esetekre kiképzett és Soros­ösztöndíjjal megfejelt paraziták, akiknek jelenléte még hosszú ideig veszélyes a magyar társadalomra. Ezek az „értelmiségiek”: tudósnak, közgazdásznak, jogásznak, mérnöknek, írónak, újságírónak, tanárnak, államigaz­gatási szakembernek álcázott volt MSZMP-s pártmunkások beépültek a különféle demokratikus pártokba, szer­vezetekbe, egyesületekbe - jelenleg is ott vannak -, és politizálásnak mutatott gán­­csoskodással, hangulatkeltéssel igyekez­nek elterelni a figyelmet a lényeges kér­désekről. A lényeges kérdés, hogy 1998-ban viszonylag széles körű társadalmi össze­fogással a lakosság megdöntötte a tűrhe­tetlen szocialista-liberálisnak nevezett adminisztrációt, amelynek semmi köze nem volt bármiféle liberalizmushoz az elnevezésen kívül, és kormányra segítette a becsületes politikai erőket integrálni tudó nemzeti liberális irányzatot. Az utóbbi nyolcvan évben nem volt ilyen di­namikus, célratörő, pragmatikus politikai erő kormányon, amely felismerte volna a történelmi trend lényegét: a konzerva­tív értékeket megőrző, klasszikus szoci­áldemokrata elemeket felhasználó, tárgy­szerű kormányzati gyakorlatot. Nincs itt a tárgytól eltérő retorika: itt egy jól idő­zített, más irányzatokat megelőző, vál­lalt program következetes megvalósí­tásáról van szó. Ez a program egybee­sett a becsületes, a társadalmi méretű banditizmus befolyásától mentes lako­sok törekvéseivel. Itt egy elemi erejű történelmi folyamat elindulásáról van szó. Nem kétséges, hogy az új kor­mány pragmatizmusától, lendületétől, elszántságától és következetességétől némely politikai ellenfelek megrémül­tek. A „nyugati” kölcsönöket ügyesen fel­használó burzsoázia még az „ellenzéki­séget” is megengedhette önmagának a közelgő ötvenedik éves évforduló, a jal­tai szerződés megszűnésének időszaká­ban, a modellváltás előkészületeiben. Az Antall-kormány részben a kádá­rista szovjet uralmat kiszolgáló vörös burzsoáziának a spekulációiból jött létre, akár tudták, akár nem. Ha Lélek és Forma szempontjából vizsgáljuk itt, országunkban a lefolyta­tott politikai kísérleteket - akár az elmúlt 80 évben -, látható: a forma változik, de a lélek ugyanaz marad. Ez a hol ráko­sizmus, hol kádárizmus, hol reformkom­munista, majd MSZP-SZDSZ koalíciós, újabban a kifinomult európai szociálde­mokrácia utánzására törekvő lélek nyug­talan, elégedetlen, követelőző, kicsinyes és hatalomvágyó, mindent és mindenkit gyanúsító és kioktató, liberalizmusnak és toleranciának még csak a nyomvonalait sem tartalmazza. így a Népszavában, Népszabadság­ban, a HVG-ben, a Mozgó Világban, az Élet és Irodalomban a politikusokról meg­jelenő cikkek az angolszász publicisztika szerint nem tekinthetők kritikának, hanem igenis személyre menő támadásnak, ajel­lem és jóhímév rombolásának. Ezt koráb­ban a besúgókkal végeztették el. Jelenleg, mivel a jogharmonizácó, az eljárásjog, a jogalkalmazás vagy a köz­­biztonság témái kifulladtak, kellő bot­ránymuníciót kínál az ellenzéknek a ma­gyar agrárium témaköre. Az ellenzék prófétái és propagadistái pontosan tud­ják, hogy mit nem tettek meg ők maguk sem kormányzásuk idején: ;,... milyen csikorgóan drámai lesz majd a kifejlett. Mennyi bánatot, sírást, bajt, tragédiát okoz egy dilettáns, jövőkép nélküli, a nagyvilág ismeretének hiányában kiala­kított és attól a figyelmeztetések ellen­ére sem tágító, hagymázas népámítás...” Vajon nem az-e a népámítás, melyet nyolcvan év óta a „baloldali értékek” és „szociális érzékenység” orvé alatt né­mely csoportok újra meg újra megpró­bálnak terjeszteni? Ambrus Z. Miklós „Megállítjuk, meggyötörjük, újraindítjuk"- Dr. Papp Lajos kórházi dolgozószobája olyan otthoniasan van berendezve, hogy ha másból nem, már ebből is kitalálhatja az ember: a professzor úr többet tartóz­kodik itt, mint odahaza, a saját lakásá­ban, a családja körében. Sok érdekes „re­likviát” is látok itt, feszületet, triptihont, Talmud-idézetet, egy márványszívet, egy halállal viaskodó orvost ábrázoló fest­ményt - mennyit árulnak el ezek a tár­gyak Önről, professzor úr?- Csak annyit, hogy orvos vagyok, akinek ezekkel az apró, itt látható és nem látható tárgyakkal fejezték ki hálájukat a gyógyult betegei. Semmit, egyetlen kis papírdarabot sem dobtam el, amit beteg­től kaptam, órási gyűjteményem van le­velekből, lapokból, apró emléktárgyakból.- Vissza tud-e emlékezni arra az órára vagy napra, amikor eldöntötte, hogy szívsebész lesz?-Amikor 1966-ban, a középiskola el­végzése után itt, a Pécsi Orvostudomá­nyi Egyetemen az úgynevezett „elbeszél­getésen” megkérdezték tőlem, miért aka­rok orvos lenni, azt feleltem, teljesen őszintén, hogy nem tudom. Na, ebből ak­kora botrány lett, hogy a végén Magyar­­ország összes egyeteméről eltiltottak. Mondhatnám most, hogy politikai ügyet csináltak belőle, de hát politika volt az amit én csináltam? Dehogy voltam én szabadságharcos. Ugyanolyan KISZ-tag voltam, mint a többiek, ugyanúgy benne voltam minden akkori kötelező vagy nem kötelező dologban, mint ők. Talán egy kicsit nyíltabb voltam, egy kicsit kri­tikusabb, de szabadságharcos semmi­képp. Azzá tettek. Parasztgyerek létemre, aki minden nyarat végigdolgoztam, azt mondták rám, hogy a munkásosztály és a parasztság ellensége vagyok, és szá­momra legfeljebb a termelő munkában akad hely. Úgyhogy akkor elmentem földalatti csillésnek, itt az uránbányák­nál. Ez aztán meg is határozta a sorso­mat: rettentően megkeményedtem, és el­határoztam, hogy bebizonyítom ezeknek, azért is viszem valamire. Kegyes volt hozzám a sors, mert végül mégiscsak si­került elvégeznem az egyetemet, és egy nagyon jó sebész és kiváló ember, Go­­gen Cani Dimitro mellé kerülhettem.- Egy félnapot töltöttem a klinikán. A hatás lenyűgöző: nem hivalkodóan modem épület, belső, fényűzőnek nem mondható, de ízléses berendezés, min­den túlzás nélkül világszínvonalúnak te­kinthető felszereltség, makulátlan tiszta­ság, tapintható fegyelem és gyógyító fi­gyelem.- A klinika felépítésének ötlete már az ötvenes években, Kudász professzor úr idején megszületett. Kudász József professzor az első magyar szívsebészek egyike, aki Littman Imrével és Eisert Ár­páddal együtt a szakma úttörőjének szá­mít Magyarországon. S hogy nem akár­milyen színvonalon dolgoztak, annak ér­zékeltetésére elég, ha elmondom, hogy volt időszak a hatvanas években, amikor Európa élvonalába tartoztunk e tekintet­ben. Pécsett hosszú évtizedekig nem volt szívsebészet. Ez hovatovább olyan prob­lémává nőtte ki magát, hogy már az Or­vostudományi Egyetem akkreditációját is veszélyeztette. A konkrét lépéseket az új szívsebészet felépítésére 1993-ban tet­ték meg, amikor az egyetem meghívta Amerikából Korompai Ferenc professzor urat. Az ő nevéhez fűződik az alapkő le­tétele, és a Pécsett elvégzett első szívműtét is, 1996 februárjában.- Ön, professzor úr, személy szerint mikor kapcsolódott be a munkába?- Én akkoriban a zalaegerszegi szív­­sebészetet, a Hajnal Imre Egyetem kihe­lyezett tanszékét vezettem. A pécsi kli­nikával akkor kerültem érintkezésbe, amikor Korompai professzor úr, 1996. december 2-án, visszaköltözött Ameri­kába. Ez a dátum azért fontos, mert ak­kor már megvolt a jóváhagyás a szívkli­nika beruházási költségeire. Igenám, de jött az emlékezetes restrikciós időszak, amikor mindenhonnan elvontak egy csomó pénzt, úgyhogy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal képviselője már de­cember 4-én lent volt Pécsett, hogy ezt a nagy, eredendően mintegy négy mili­­árdos beruházást is megakadályozza. Ek­kor kerestek meg az egyetem vezetői, hogy a hivatal részéről felmerült szakmai - gazdasági, betegforgalmi, klinikai, tu­dományos - kérdések megválaszolásá­ban legyek a segítségükre, illetve, hogy vállaljam el az egyetemen a szívsebészet oktatását. 1997. január 1-től tehát én let­tem az itteni orvosi szakmai program irá­nyítója, 1999. áprilisától pedig a Szív­­gyógyászati Klinika igazgatója. Magához a klinikához visszatérve: az első kapavágás 1997. májusában történt, a főépület ünnepélyes átadása 1999. au­gusztusában, és most, a 2000-ik év kü­szöbén nem kis megelégedéssel mond­hatom ki, hogy a nagyvilágban elterjedt minden szívgyógyászati szakmai ágat művelünk itt, a járóbeteg-rendeléstől a fekvőbeteg-ellátáson át a szívkatéterezé­sig és a legbonyolultabb szívműtétekig.- Jó ezt hallani egy olyan ország­ban, amely a szükségesnél jóval keve­sebbet költ az egészség­ügyre, holott a lakosság egészségi állapota - és itt külön is ki kell emelni a szívbetegségeket - ennél sok­kal nagyobb odafigyelést és ráfordítást igényelne.- Magyarországon jó ideje már ve­zető halálokká lépett elő a szívbetegség. A mi szívbetegeinkkel úgy vagyunk, mint a jéghegy csúcsával: mindössze egytizedét látjuk az eseteknek, s az sem az aktív korosztályból kerül ki, hanem a nyugdíjasokból, akik ráérnek elmenni az orvoshoz a betegségükkel, esetleg több­ször is. Az időskori koszorúér-betegség ráadásul még finomabb lefolyású is, hisz lassan alakul ki és lassan lép tovább. A fiatalabbaknál viszont robbanásszerűen következik be, ennek megfelelően rob­banásszerűen kellene segíteni rajtuk. Ma­gyarországon a szívsebészeti ellátás, saj­nos, nem éri el az európai átlagot, tehát ha az elsők között vagyunk a megbete­gedések számát tekintve és az átlagos­nál gyengébb a gyógyítás színvonala, egészen nyilvánvaló, hogy nagyon sok beteg meghal.- Mit tehet ennek orvoslására az Önök klinikája? Hová helyezné el egy­általán ezt az intézményt a magyaror­szági kórházi „mezőnyben”?-A kérdés nagyon komplex. Az or­szágban hét szívgyógyászati-szívsebé­szeti központ van. Ebből 13 Budapes­ten, kettő az Alföldön, Debrecenben és Szegeden. 1994. novemberéig a Du­nántúlon nem volt szívsebészet, ekkor alapítottuk a zalaegerszegit, s mint em­lítettem, Korompai professzor úr áldá­sos tevékenysége nyomán alakult ki 93 és 96 között a pécsi szívsebészet. En­nek az új szívgyógyászati klinikának a megnyitása az egész Dunántúl, de, mondhatnám, az egész ország szem­pontjából is rendkívül jelentős lépés, hiszen úgynevezett nagyformátumú klinikáról van szó. Annak érzékelteté­sére, hogy ezen mit értek, talán annyi is elég, hogy a Magyarországon nap­jainkban lebonyolított szívkatéterezé­ses beavatkozásoknak akár száz száza­lékban is képesek lennénk elvégezni ebben az intézetben - természetesen megfelelő számú szakember és megfe­lelő anyagi támogatás jelenlétével. A technikai adottságaink mindenesetre megvannak hozzá. Hadd mondjam el, hogy emellet ez a klinika évente körül­belül ezerötszáz-kétezer szívműtét el­végzésére képes, és ha számba vesszük, hogy az elmúlt évben az egész országban durván ötezer szívműtét volt, ez az adat is sokat elárul klinikánk lehetőségeiről. Lehetőségeiről, hangsú­lyozom, hiszen a megvalósításhoz a társadalombiztosítás részéről érkező anyagi támogatás ugrásszerű megna­gyobbodására volna szükség, amire, reálisan nézve, nem sok esély van.-A lehetőségek részleges, de a szak­mai, anyagi és technikai adottságok tel­jes kihasználásával hány szívműtétet ter­veznek a 2000. évre?- Hatszázötvenet. Ez a lehetségesnek körülbelül 50 %-a. Reméljük, az évek so­rán a magyar gazdaság fejlődése lehetővé teszi e kihasználtság fokozását is.- Betegségre lebontva, melyek a leggyakoribb esetek?- Főleg a koszorúér betegségben szenvedők keresnek fel bennünket, akik­nél úgynevezett bypass-műtéteket vég­zünk. Gyakorlatilag a világon végzett szívműtétek teljes spektrumát vállalni tudjuk, kivéve a szívátültetést.- Pedig, ha szabad így fogalmaznom, talán ez a leglátványosabb „mutatványa” a szívsebészetnek.- Magát a „mutatványt” meg tudnánk csinálni, de hiányoznak hozzá a donor­szervezési, szervtárolási és -szállítási, meg finanszírozási feltételek. Megjegy­zem, én magam, erkölcsi okokból, soha­sem fogok szívátültetést végezni, de a tu­domány mai állása szerint ez elfogadott és támogatandó eljárás, s amennyiben pénz, megfelelő háttér és igény lesz rá, itt is végezhetünk majd ilyen beavatko­zást.- Maga a műszív, ha jól tudom, már , Jd van találva”, sőt el is készült. Mikorra várható, hogy nálunk is megtörténjék egy ilyen beültetés?- Nagyon remélem, hogy egy-két éven belül.- És, ha megengedi, hogy visszatér­jek az előbb említett erkölcsi fenntartá­saihoz, mi a lényeges különbség az élő szív átültetése, és a műszív beültetése között?- A műszív már a filozófiájában is más, mint a szívátültetés. Mindenki tudja, hogy a szívünk egy pillanatra sem pihen. Ha az agyunk fáradt, akkor alszunk, ha lábunk fáradt, lelülünk, ha a gyomrunkat akarjuk pihentetni, nem eszünk. A szív nem tud pihenni. Pedig óriási munkát végez, hatalmas energia­­igénye van, és egyre romló teljesít­ménnyel egyre több energiát használ el, miközben egyre komolyabb pana­szok alakulnak ki. A műszív valójában nem azt jelenti, hogy a beteg ember szívét eltávolítjuk, hanem azt, hogy a meglevő beteg szívhez hozzácsatoljuk a műszívet és ezzel lehetőséget adunk a saját szívnek, hogy egy kicsit kipi­henje magát. Az esetek egy részében a műszív a továbbiakban el is távolít­ható: a megpihent, meggyógyult igazi szív újra képes feladatát teljesíteni. A másik út, hogy, mondjuk disznó­szíveket genetikusán úgy alakítanak át, hogy az beültethető legyen az em­berbe, vagy, hogy génmanipulációval illetve klónozással állítanak elő szívet, az én megítélésem szerint Isten dolga­iba való beavatkozás, amelynek hosszú távon előre nem látható következmé­nyei lehetnek, és én mint istenfélő em­ber semmiképp sem mernék ily módon beavatkozni a természetbe. És azt hi­szem, hogy többen vagyunk így. Ez nem egyfajta konzervativizmus, hanem az emberiség féltése.- Mi a legnehezebb a szívsebész életében?- A legnehezebb és a leggyö­nyörűbb is az, hogy bejön ide a saját lábán egy élő ember, fölfekszik a műtőasztalra, megállítjuk a szívét, ami egyenlő a halállal, aztán ezt a szívet meggyötörjük, megkínozzuk, megstop­poljuk és újraindítjuk, és akkor ez a ki­csiny, alig 350-500 grammos szerv is­mét átveszi a szív-tüdő-motortól a munkát és elkezdi szállítani a vért a szervezetnek. Borzalmas és felemelő, tragikus és csodálatos érzés ez, s ne­kem erről mindig boldogult osztályfő­nököm mondása jut eszembe, hogy csak az az érték, amihez a szenvedés és izzadságcsepp tapad. Úgy gondo­lom, hogy az orvosi szakmában ennyi szenvedés és izzadság semmilyen be­avatkozáshoz sem tapad, mint a miénk­hez. Talán ettől van az, hogy ugyanak­kor a sikeres gyógyulást követő öröm is mérhetetlen és hasonlíthatalan. Szilágyi Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom