Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-03-01 / 3. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. március / \ Kisebbségi kaleidoszkóp Mai Julianus barátok A szórványlét - a kisebbségi sors kétszeres keresztje. Egy-egy falu vagy falubokor meghúzza magát a történelem árnyékában, belekapaszkodik a földbe, a hitbe, szokásaiba, és keserves küzdelmet vív azért, hogy megőrizhesse önmagát. Időnként orkán süvölt át fölöttük, fákat dönt ki, házakat roppant össze, de utána a szórvány fiai megint felépítik otthonaikat, megművelik földjeiket és magukba húzódnak, mint a csiga - hátha önmaguk menedékei lehetnek. Miért nem kerekednek fel és állnak tovább? Mert ezer esztendő óta lakják azt a tájat, amelyen magukra maradtak. Valamikor a nemzet egésze ölelte át őket is, de idegen betörések, járványok vagy természeti katasztrófák elszakították őket a törzstől, és sodródnak a történelem óceánján. Körülöttük egyre jobban szorít az új foglalók gyűrűje, a mohóság, értetlenség vagy éppen a gyűlölet. A szórványok népének nyelvét, szokásait tudósok kutatják, s megállapítják, hogy a hajdani Küküllő megyében Datk község nyelvsziget, mely a magyar nyelv régmúlt századainak sajátosságait őrzi, a Szeben környéki Szakadát néprajzilag „kincsesbánya”, de az ilyen és hasonló magyar szórványfalvaknak a sorsa cseppet sem irigylésre méltó. A nemzeti romlás minden tünete felismerhető rajtuk: sorvadás, lelki félszegség, félelem, begubózás, szellemi öncsonkítás, lassú haldoklás... A Kárpát-medence egykor színmagyar vidékein, az erdélyi Maros-mentén, a Délvidéken és másutt is, seregek vonulása, büntető hadjáratok nyomában tűnt el a zömmagyarság és maradtak fenn a szórványok. A mai Romániában több mint félmillió magyar, egészen pontosan 636.734 személy él szórványsorban (a legutóbbi népszámlálás adatai szerint). Gondoljunk arra: hány olyan független, az ENSZ-be felvett ország van a világon, amelyeknek a lakossága nem éri el a félmilliót! Magyar főhatalom idején, Trianon előtt a budapesti kormányzat nem sok figyelmet fordított a délerdélyi magyar szigetekre; 1918 után pedig az országhatár akadályozta meg azt, hogy a későn felébredt nemzeti felelősség elérhessen hozzájuk. A diktatúrák idején felhúzott „vasfüggönyökre” most ne fecséreljünk szót. Csak mostanában, egy évtizede terjeszthette ki szellemi és részint anyagi védőhálóját az anyaország a gyors romlásnak indult szórványokra. Feltámadt viszont egy önmentő kezdeményezés az erdélyi magyarságon belül. Két pólusa van ennek: egy temesvári tudományos műhely és a Csíkszeredái Julianus Alapítvány. A Bánságban Bodó Barna író-politikus és köre évek óta módszeresen kutatja a régió magyar szórványainak helyzetét és felméréseiről tanulmányok sorát adja ki, Szórvány Füzetek címmel. Nagyon sok új elméleti következtetést vonhatnak le, amelyek hasznosíthatók más magyar szórványok esetében is. Csíkszeredában elsősorban a szórványok megmentésének gyakorlati módozataival kísérleteznek, illetve alkalmazzák igen nagy sikerrel. Miért éppen Csíkszeredában, a székely tömb közepén? Azért, mert az Alapítvány kezdeményezői és irányítói, Beder Tibor elnök, megyei főtanfelügyelő és Gergely István tiszteletbeli elnök, Somlyói plébános, a legendás hírű cselekvő pap azt vallják, hogy a székely tömbmagyarságnak a mai körülmények között az erdélyi szórványok „anyaországává” kell válnia. Az 1992 decemberében létrehozott Alapítvány a szórványmagyarság védelmét tekinti fő feladatának, beleértve a szórványokba a százszorosán árva moldvai csángókat is. Mit tűzött ki közvetlen célként az Alapítvány, illetve immár arról beszélhetünk, hogy mit valósított meg a céljai közül? Kétévenként a szórvány települések küldöttei találkoznak Hargita megyében, és itt - a vendégfogadó székely családok körében - megosztják egymással a kisebbségi életben szerzett tapasztalataikat, megismerik a tömbmagyarság hagyományait, életérzését, művelődési eredményeit. Roppant fontosnak érezhetjük, hogy ezeken a találkozókon jelen vannak a magyar egyházak papjai, főpapjai, és így az ünnepségek a megtartó ökuméne iskolái. A szórványsors egyik nagy tanulsága ugyanis éppen az, hogy napjainkban a keresztény egyházak egymásra találása a magyar szétszórtságban nemcsak a biztos utat jelöli Krisztushoz, de a nemzeti, nyelvi megmaradásnak a távlatait is felvillantja. Jelképes nevet adtak a kölcsönös ismerkedés alkalmainak: Lármafa találkozók. Nagy veszedelmek idején a székelyek hajdanán a hegyek csúcsán gyújtott tüzekkel adtak hírt egymásnak a közeledő ellenségről. Ma nyelvében, hagyományaiban került végveszélybe a szórványok népe, ezért kell messzire világló tüzeket gyújtani, hogy a segítség megtalálhassa a bajbajutottakat. Össznemzeti fontossága van a kisdiákok számára szervezett magyar gyermektalálkozónak. Fodor Sándor kiváló író világszerte ismert Csipike-sorozatától kapta a nevét ez a találkozó, mely átfogja nemcsak Erdélyt, hanem az egész Kárpát-medence magyarságát, jönnek a gyermekek Magyarországról, a Vajdaságból, a Felvidékről, Horvátországból, Szlovéniából, eljönnek a moldvai csángók világából is. Ezeken a gyermektalálkozókon egyébként feltámasztják az olyan hajdani ünnepségeket is, mint az „Ezer székely leány napja”. Fodor Sándor mondja: Hadd tudatosodjék a szomszéd országok állampolgáraiban: van egy közös szellemi hazájuk is - anyanyelvűk. Történelmi nagyjainkra, a magyar történelem híres eseményeire emlékeztetett az Alapítvány, amikor szorgalmazta, hogy állítsanak szobrot Csíkszeredában Gál Sándor tábornoknak, a 48-as székely hadsereg főparancsnokának. Szórványokban, ahol a helyi magyarságnak nincs elegendő ereje ehhez, ott az Alapítvány segít a magyar múlt dicsőségének feltámasztásában. Bethlen mellett, Beszterce-Naszód megyében 1993-ban szobrot avattak II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemnek, a kuruc szabadságharc vezérének. Itt pihent néhány napot a magyar nemzeti szabadságküzdelem hőse. Ugyancsak ebben a szórványmegyében található Cserhalom, vagyis a ma Kerlésnek nevezett község, ahol Szent László - a későbbi honmentő király - mondái tettét végrehajtotta: kiszabadította az elrabolt magyar leányt a rabló kun vitéz fogságából. A legendát idézi sok székelyföldi templomban a hajdani falkép. Ezek egyébként megőrződtek más határvédő vidéken is, például a Felvidéken. De a kerlési lakosság sem nagyon tudott már arról, hogy milyen legendás helyen él; a tatárok kipusztították a magyarságot, szászok jöttek, majd azokat is elüldözte a történelem, és most majdnem színromán falu Kerlés. De ott van a szomszédságában Czegőtelke, ez megmaradt magyar szórványnak, és az Alapítvány támogatásával itt állítottak - a történelemben először - emlékművet Szent Lászlónak, a bátor szabadítónak. ' Évenként díjakat is oszt az Alapítvány, öt személynek az egész nemzet köréből, azoknak, akik a legtöbbet tették eddig a szórvány-magyarság megmentéséért. Ez a díj kezd mind becsesebbé válni a magyar mindennapokban, új erőket és kezdeményezéseket serkentve fel a közös ügy szolgálatára. Julianus domonkos rendi szerzetes, tudjuk a történelemből, a magyarok őshazáját találta meg 1236-ban, beszélt velük közös anyanyelvűnkön. A mai Julianus barátoknak nem kell olyan messzire menniük: az esengő magyarság itt van közöttünk, de immár jelen van a nemzeti felelősség is a szórványok megmentéséért. Amíg nem késő! B.Gy. A politika Cipollái A lábunkról lerángatott zokni nem képes annyira kifordulni önmagából, mint ez a világ, amelyben élünk. Én most például néhány belpolitikai történésrál és külpolitikai eseményrál szeretnék szólni, mégsem a politika lesz mondandóm középpontjában, hanem a pszichológia. A hisztéria vizsgálata ugyanis kizárólagosan a pszichológia tárgyköre, még akkor is, ha ezt a hisztériát tömegméretekben és nyilvánvalóan politikai célok érdekében gerjesztik. Az euroatlanti érdekszövetség - amibe persze bele kell érteni Izraelt is, amely ugyan sem európai, sem amerikai, de egyértelműen ázsiai ország, mégis ezen elábbiek irányító centruma - a haiderezéstál hangos. Ez azt jelenti, hogy napról-napra eljátsszák a félelmet attól, hogy Jörg Haider révén a hitleri nácizmus újra hatalomra kerül mindenütt, ahol korábban hatalmon volt. Hogy ez egy címeres ökörség, amelynek annyi realitástartama sincsen, mint egy mákszem? Persze, hogy az, de nagyon jó érzés ez a borzongató pszichojáték mindazoknak, akik a borzongásból élnek immár félszázada, és nem csak jelképesen: az egyre erőteljesebben csorduló kárpótlások, banki és biztosítási „alvó számlák”, a nemzetek által sorra nyitott kárpótlási alapok nagyon is dollárosítani képesek ezt a félelmet. Még ha álfélelem, akkor is valódi dollár jár érte, nem hamis. A magyar baloldalnak történelmi hagyományokon alapuló, elvitathatatlan sajátja, hogy mindent, ami környezetében történik, többszörösen túlliheg. Ha örülni kell, az á öröme maga a kéj, ha neheztelni kell, gyűlölete mindent elsodor, ha pedig - mint most - félni divatos, nem elégszik meg a Haidertől való rettegés művészi megjelenítéseivel, de kis hazai félelmeket is produkál mellé, mutatván ezzel: neki több oka van a félelemre másoknál, s ezért jobban is fél egyrészt, de éberebb is másrészt. A bolsi-cirkusz legutóbbi helyszíne a budai vár volt, ahol - még belegondolni is rémisztá! - egy nemzetközi fasiszta találkozót akadályozott meg bátor, szemfüles és látványos kiállással. Ha ezt nem teszik meg, és az egy-két tucat külföldi suhanc akadálytalanul beutazik országunkba - mint tavaly - és holmi német hősi halottakra való emlékezés jegyében koszorúkat helyeznek el - mint tavaly -, majd egy budai kiskocsmában folytatják sötét, náci üzelmeiket - mint tavaly -, akkor ugyan ki mentené meg hazánkat a német megszállástól, a nyilas hatalomátvételtál, és a deportálások újraindításától - mint tavaly -, illetve, szóval... tavaly végül is nem ezt történt, mert tavaly az volt a szerencsénk, hogy a rohamrendárség bilincsbe verve vitte el gaztetteik színhelyérái, abból a kis sörözőből a fasiszta csőcseléket. így aztán tavaly végül is, Isennek hála nem történt semmi jóvátehetetlen. S hogy nem történt az idén sem, az kizárólag a balliberális éberség egészséges félelemérzetének köszönhető. Mert az összes számbajöhető helyszínt már jóelőre lefoglalták az elvtársak, így a nácik, még ha be is tudtak szivárogni az országba, nem tudták megtartani sem koszorúzásukat, sem a hatalomátvételt! Hogyan is tudták volna, amikor olyan tekintélyes demokraták, nézeteikért bármikor meghalni kész közéleti személyiségek vettek részt az antifasiszta tüntetésen, mint Thürmer Gyula, Jancsó Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Pomogáts Béla, Markos György, Farkasházi Tivadar, hogy az óriásokat említsem. Ezen urak aztán olyan látványosan meglóbálták félelmüket, miként egykoron Botond a maga buzogányát, és az á nagy félelmük erejétál végre kinyílott az alvó magyarság szeme, és ébredtében rádöbbenhetett: micsoda nagy veszélytál mentette át meg a balliberális összefogás és bátorság. Van mit megköszönnünk, van miért lekötelezve lennünk irányukba. Mint talán ennyibál is látható, itt valójában nem politizálás folyik - elvek, ideák, utópiák megmérettetése -, hanem össznépi illuzionista karnevál: aki a leghihetábben, lelepleződés nélkül képes valóságosként elhitetni a baloldal virtuális zagyvaságait, benne kellá mennyiségű félelemmel, az a mená, a politikai Cipollák legkiválóbbika. Torokszorongató érzéssel hallgattam például a félelem nélküli élet legnagyobb apostolának, Tamás Gáspár Miklós, marxista filozófusnak - később antimarxista lett, ma konzervatívként definiálja önmagát - feltáró figyelmeztetését arról, hogy Magyarország rasszista ország, ahol ember és ember között különbséget mernek feltételezni és meglátni! Elképzeltem, hogy a kiváló, rabbiszakállas filozófus - hiszen tiki rabbiszakállas, az csak kiváló lehet - , aki 30 éves korában, 1978-ban települt, akarom mondani: menekült át hazánkba a romániai rasszizmus miatt, és akit a marxista dogmatikában elért kimagasló eredményei miatt tárt karokkal, vezető állással fogadtak itteni elvtársai, 12 éven át, egészen a rendszerváltásig nem vette észre, hogy csöbörből vödörbe, rasszizmusból rasszizmusba került. Meg kellett buknia a proletárdiktatúrának, hogy felismerje a rémisztá igazságot: egy társadalomban, ahol elutasítják, majd megfosztják hatalmától a bolsevizmust valamint a kommunista pártot, bizony nem nagyon lehet félelem nélkül élni - az ő múltjával. De publikációinak tanúsága szerint azért 1994 és 98 között, az MSZP/ SZDSZ koalíció alatt nem félt annyira. Igaz, 1998 óta már retteg. Hogy miért, azt pontosan á sem tudná megmondani therapeutájának - ha lenne -, mert 22 éves magyarországi tartózkodása alatt a legdurvább sérelem, ami érte, a zsúfolt 7-es buszon esett meg vele, amikor egy idős nő hátulról meglökte. De Tamás Gazsi fél, nagyon fél, vagy ha nem is annyira nagyon, akkor is úgy csinál, mintha nagyon félne. Egyrészt hagyománytiszteletbál teszi, másrészt, mert hogy most - Haider győzelmét követően - ezt kéri tőle az Ügy, amelynek ő csak egy szürke kis eminenciása. Thomas Mann klasszikussá patinásodon szörnyetege, Cipolla, bárkinek el tudta nyomni saját akaratát, hogy az övével helyettesítse. Csakhogy van a szuggesztív befolyásolásnak egy láthatatlan határa: amit éberen nem tennénk meg, azt hipnózisban is elutasítjuk. Cipolla a talpán, aki ezen a határon túl képes vezetni áldozatát. A magyar közvélekedés ma balliberális tudatmágusok állandó felügyelete alatt él, és az afféle tömeges programok, mint a várbeli volt, vagy a Haider-fóbiát szétharsogó médiumok tulajdonképpen főpróbák: Cipolláink letesztelik, hogy meddig mehetnek el egy elkábított, agymosott nemzet önfeladásában, önmegtagadásában. Nem politika, pszichológia ez a javából. Színház, cirkusz, olcsó hollywoodi hatásvadászat lett az egész világ, csak ezt nem illik észrevenni és az átverés, a szuggesztió nagy művészeit, a mindenkori Cipollák mesterkedéseit politikának kell nevezni. Mert, hogy ez így comme il faut. Szőcs Zoltán Szilánkok agysérültektől LŐNI! LŐNI! LŐNI! Hódosán Imre vezérőrnagy, az ’56-os forradalom és szabadságharc eltiprásának egyik lelkes részvevője, 1984-ben adta ki okulásra a „Cselédkönyvtől a tölgyfalombig” c. könyvecskéjét. A primitív összeállítású, főként katonai (szolgálati) élményeket tartalmazó anyag néhány idézete magyarázat nélkül is tökéletes képet ad a szerző politikai állásfoglalásáról és mentalitásáról:- „A tömegben nemzeti zászlók tűntek fel, és lassan közeledni kezdtek a gépkocsikhoz. Erre a katonákhoz fordultam és vezényeltem: Cél a tömeg...”;- „A HM hadműveleti osztályán szünet nélkül csörögtek a telefonok! Az egyik dunántúli ezred parancsnoka jelentette, hogy a tömeg ott van a laktanya előtt, és megkérdezte: lövessene? Önkéntelenül odakiáltottam: Lövess!”;- „Mórocz Lajos százados parancsnoksága alatt két harckocsi gördült elő. A harckocsiknak mindjárt feladatot adtam. Tüzet nyitottak az ellenforradalmárok barikádjaira,... szabaddá vált az út a harc folytatásához,... az ellenforradalmárok tizenegy halottat vesztettek.” VERNI! VERETNI! Farkas Mihály, a Rákosi-éra egyik szadista főkolomposa aligha számolt azzal, hogy „pünkösdi királysága” után kegyvesztetté válik és - szokás szerint - saját elvtársai kísérlik meg kitekerni a nyakát. 1956. július közepe táján még úgy vélte, hogy egy „tisztességes bolsevikhoz méltó önkritikával” képes lesz megmagyarázni a bizonyítványát, ezért egy részletes levelet firkantott a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének, ebből idézünk néhány jellemző mondatot sokak okulása céljából: „Rajk elvtárs letartóztatása utáni kihallgatásai eredményt nem hoztak. Rákosi elégedetlen volt, elküldött engem és Kádár elvtársat, hogy vessünk véget a huzavonának,... és reggelre legyen már végre eredmény”; „Rajk elvtársat Kádár és én hallgattuk ki. Rajk tagadta, hogy ő ellenség vagy amerikai kém lenne. Hangoztatta, hogy ő a párt hű harcosa. Mi Rajk vallatását abbahagytuk és átmentünk egy másik szobába. A kihallgatást Péter Gábor és Szűcs AVH-s ezredes folytatta. Péter Gábor utasítást adott, hogy Rajkot verjék meg. Kádár elvtárs és én, mindketten hozzájárultunk a veréshez. A verés után Rajk rövid vallomást tett, amelyben beismeri, hogy a munkásmozgalom ellensége”; „Tisztelt Központi Vezetőség!... Én a hibáimat, mint a párt hű fia követtem el”. MOST SZÉP LENNI ÖTÁGÚ CSILLAGGAL Mostanában többször volt látható a tévében Markos György, sokak által kedvelt humorista, amint ötágú csillaggal kidekorált sapkácskájában néz szembe a kamerával vagy Verebes Istvánnal. A Jupiter-lámpák hőjétől már-már csurgott róla a víz, de a sapkájától nem volt hajlandó megszabadítani a fejét. Sugárzik róla, hogy az ötágú csillag úgy „A korlátoltság nem veszélytelen” Thomas Mann hozzánőtt a fejéhez, mint a szívéhez. A Várban rendezett „röpgyűlésen” is mutogatta csillagocskáját az összeseregletteknek, és segített megakadályozni azok odajutását, akik más szimbólumokat kedvelnek. Markosról lerí az elszántság és a kivagyiság! Torvénytiszteletből még nem a vörös csillagot viseli, de érzékelteti, hogy van vér az ereiben. Van „mersze” is, de feltehetőleg nincsen magyar címere, és a magatartási IQ-jával is a mezőny végén kullogna egy amatőröknek rendezett felmérő versenyen. A LEGFŐBB ÜGYÉSZ LEVELE Egy Angliában élő magyar honfitársunknak írt válaszlevelet Györgyi Kálmán, a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze, a kádári megtorlás áldozatául esett Tóth Ilonka rehabilitálási kérdésében. Legfőbb ügyészünk nem látja a lehetőségét az ártatlanul kivégzett Tóth Ilonka perújrafelvételének, mivel véleménye szerint hiányzanak az ehhez szükséges feltételek és (többek között): „Tóth Ilonka bűnösnek vallotta magát a bíróság előtt, tettét beismerte, tehát a bíróság ítélete megalapozott volt”. írja ezt 2000-ben hazánk legfőbb ügyésze! És továbbra is a helyén van! Bebetonozva! Ez lehet a magyarázata annak, hogy anno dacumál, a Hodosán-féléket teleaggatták kitüntetésekkel, a Farkas Mihály-féle gonosztevők kegyelmet kaphattak, a Markos-félék packázhatnak a közvéleménnyel, míg az ötágú csillag áldozatainak ügyirataira moshatatlan vegytintával rákerült az „Ad acta” felirat! Bokor Imre
