Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-07-01 / 7-8. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. július-augusztus Viszketőpor, terelőutak A tizedelő filozófus Azért lehet ezt a régi hobby-boltok­­ban árusított anyagot emlegetni, ame­lyet titokban valaki nyakába szórtak a gonoszkodó kamaszpajtások, mert napjainkban az országos napilapok­ban száraz puskapor, csatazaj, újabb médiaháború, történelmi terelőutak és ehhez hasonló című viszketeg írá­sokkal igyekeznek „a hatalomnak” kellemetlenkedni. Az egyik - történelmi nevet viselő - tárcaíró fanyalogva felsorolja, hogy mit írt mostanában. Elvárt volna és elvárna mondjuk egy Kossuth-díjat vagy egy ilyen-olyan egyéb díjat, sőt némi hangosabb hírverést, de leg­alább azt, hogy: „Engem a független­ségem tesz boldoggá. Boldogtalanná pedig azok, akiktől független vagyok. Ez bizony mára is érvényes!” így kiált fel. Nosza. Kitől és mitől lehet ma független egy tárcaíró? Önmagától és témáitól bizony nem. Van jó és örökkön száraz puska­poros téma, hasznot hajtó idézetgyűj­temény, belőle az időszerű épp most bedobható. íme: „... A XIX. század egyik korszak­­alkotó nemzeti alkotásának, a Lánc­híd felépítésének legfőbb anyagi tá­mogatóit a következőképp hívták: Rotschild Salamon és Wodiáner Sá­muel. ... a különböző rótmanózásokon és Ausschwitz-megkérdőjelezésen túl megköszönte-e már valaha valaki a magyar zsidóságnak 1848/49-beli és főként a kiegyezés utáni Magyaror­szág modernizálásában vállalt törté­nelmi szerepét?” Ha visszakérdezne valaki, hogy ki köszönje meg és milyen formában, a legfrissebb utcai falragasz segít. A fővárosiak tudtára adja, hogy a fővá­rosi önkormányzat védnökségével a különféle fővárosi kultúrkommandók a Lánchíd megnyitásának 150. évfor­dulójára rendezett ünnepélyes ren­dezvényre hívják a fővárosiakat. A másik, aki ugyancsak bevetésen van, nem dráma- és tárcaíró, hanem történész, történetíró. Nem a személy érdekes, hanem a gondolatforma, amelyet jelenleg ő az adott összes kommunikációs techni­kával képvisel. Nos, a fenti „kommandós” nem történelmet, hanem a történelemről ír. Korábban szovjet értelmezésben, ma globalizációs áttételekkel, ezredfor­dulós klisékkel magyaráz, és a köny­véről szóló interjúban igyekszik bete­relni az olvasót egy divatos történelmi tudatba, egy teljesen tudománytalan utómagyarázat rögeszméi közé. Ennek lényege, hogy a „fejlődési folyamatot” tekintve, Magyarorszá­gon szinte nem is volt szovjet meg­szállás, és nem is volt igazán kommu­nizmus, itt egy sajátos puhadiktatóri­kus korszak alakult, amely inkább ne­vezhető reformnak, amelyben létre­jött egy vállalkozó osztály, itt tőke halmozódott fel. Az inflációt, a munkanélkülieket, a létminimum alatt élő milliókat, az OECD (fejlett nyugati országok kö­zössége - a szerk.) Magyarországról szóló jelentését most hagyjuk. A fenti „történelmi” levezetés önigazolás és vigasz a reformkommunisták szá­mára, és egyúttal agitációs propa­ganda külföldön a „magyar átalaku­lásról”. Ezt a hamis tudatot kívánják erősí­teni a jelen gazdasági valóságáról, a huszonhárom milliárd dollár működő tőkéről, a megindított globalizáció­ról, amely közepette e kis térség ará­nyaihoz mért mesés kamatparadi­csom, ahová jöhet a befektető. Ez a gondolat adta, adja az önigzo­­lást a reformkommunisták tíz éves évfordulójának. Ettől arcátlanabb törtnélemhami­­sítást csak Rákosi Mátyás A magyar jövőért című könyvében lehet ol­vasni, no meg Révai József Marxiz­mus, népiesség, magyarság, továbbá Lukács György Irodalom és demok­rácia című kötetében. Ezeket az ötven évvel ezelőtti kiadványokat, hazug, alantas propagandairatokat azért ér­demes emlegetni, mert ez volt a sláger a „fordulat éve” utáni ünnepi könyv­héten, és a mai reformkommunista és más álcázott „történészek” ezeken az alapműveken lépcsőzhettek a mai publicitásuk talapzatára. A hazugság­technikákat, a történelemhamisítást, a napi publicisztikai tevékenységet ezekkel a „művekkel” gyakorolták a Szabad Népben és folytatták a Nép­­szabadságban. Az intemálótáborok, népbírósági tárgyalások és ítéletek, a lakosság­­csere, különféle kitelepítések, kény­szermunka, államosítás, kuláklista, jóvátételek kifizettetése után 1953- ban jött az „új kormányprogram”, 1968-ban az „új gazdasági mechaniz­mus”, 1986-ban a „fordulat és re­form”, s végül 1989-ben a „modell­váltás”. Az 1956-os dicsőséges forrada­lom és szabadságharccal nemcsak a Szovjetunió, hanem a nyugati hatal­mak, az USA és a NATO sem tudtak mit kezdeni. Az ENSZ hosszú ideig nem tudta megemészteni „a magyar ügyet”. Az akasztások, kivégzések, meg­torlások után kölcsönös szovjet-nyu­gati engedménnyel Mr. Kádárt tár­gyalópartnerként kezelve, létrehoz­ták a kádárizmust. Az államkapitalista, félpiaci, fél­diktatórikus, félig ENSZ-tag, félig HELSINKI-folyamatos, olcsó köl­csönökből élő, adósságszolgálatos Magyarországot. Az UCLA Los Angeles-i egyetem professzora, a nemrég még az MSZMP KÖZPONTI Bizottságának tagja szerint itt reformok voltak, és a reformok - a régi MSZMP-s és új MSZP-s vezetéssel - folytathatók. A másik (hitehagyott) közgazdász professzor az örökös félhelyzetben felismerte az örökös hiányt, azt, hogy „aminek el kell romlania, az elrom­lik”. Az átalakulásban vesztes többség­nek, a magyar lakosságnak ma is fel­adják a történelmi leckét: kik rontot­ták el jobban? Az, hogy a magyar társadalom fél évszázadon át jogfosztottságban élt, a „reformereket” nem zavarja. Ambrus Z. Miklós 1919. május elseje, az „első szocia­lista magyar állam ünnepe”, szomorú nap a magyar történelemben. Ezen a napon történt meg az az eset, amelyre példa sem az első, sem a második világháborúban nem volt, hogy egy magyar századot visszavonulásuk miatt megtizedeljenek. Ma is megdöbbenve vehetjük ke­zünkbe a megsárgult papírokat, ame­lyekből e szomorú esemény történe­tét 80 év után megismerhetjük. A Tisza-parti kivégzések fősze­replője Lukács György volt, a lipót­városi bankárfiú, újságíró, népbiztos, filozófus, akadémikus, politikai biz­tos, pártideológus, nemzetközi béke­harcos és tömeggyilkos. Lukács az 1919. május 1-jei tettéről 1971-ben így nyilatkozik egy interjú­ban Vezér Erzsébetnek és Eörsi István­nak: „Minekünk az volt a feladatunk, hogy Tiszafüredet védjük a románok támadása ellen, és ez sikerülhetett volna, ha nem lett volna egy budapesti zászlóalj, amely egyszerűen megfu­tott” (...) „Mármost józanul gondol­kodva nem nagy kunszt rájönni, hogy kellett csinálni egy rögtönzött, gyors haditörvényszéket, a budapesti zászló­aljból egypár embert halálra ítélni, és a piacon, ott, ahol a másik két zászlóalj állt, mindenki szeme előtt lelövetni.” (Lukács György élete képekben és do­kumentumokban. Összeállította Fe­kete Éva és Karádi Éva, Corvina Ki­adó, Bp. 1980. 200.O.) Nézzük meg az akkori bírósági ítéletek alapján a Tisza partj án történ­teket. A megtizedelt század parancs­noka Saskői Miklós, 24 éves buda-Általánosan elfogadott vélemény, hogy nemcsak nem időszerű „triano­­nozni”, de egyenesen káros a nemzeti érdekekre Trianon emlegetése. Ugyanakkor Lea Brilmayer, a híres amerikai Yale egyetem jogi karának nemzetközi jog professzora, a terü­leti igények fenntartását és hangozta­tását tanácsolja. 1990-ben Yalen tar­tottak egy szemináriumot „Nemzeti­ségi elszakadás és nemzetközi jog” címen, aminek eredményét 25 olda­las cikkben írta meg Brilmayer a Yale Journal of International Law című szakfolyóiratban. (1991. vol., 16. 177-202) „Elszakadás és önrendel­kezés: egy területi értelmezés („Se­cession and Self-Determination: A Territorial Interpretation”) címmel. A nyugati szakirodalom általában elismeri az elszakadás jogát végső esetben, ha semmi más megoldás, köztük az autonómia kérése is, ered­ménytelen a kisebbségi panaszok or­voslására. Brilmayer szerint azonban a jelenlegi panaszok nem elegendők az elszakadás indoklására. Az elsza­kadás, illetve határváltoztatás köve­teléséhez „területi panasz” (territo­rial grievance) amely valamilyen igazságtalan történelmi esemény eredménye” (result of some unjustifi­able historic event, 1. 189. old.) is szükséges. Mielőtt továbbmegyünk, néhány megjegyzést kell tenni. Brilmayer véleménye jelentősjogi vélemény, de nincs törvény ereje (még). De ha, és amikor, az ENSZ az egyre erősödő nemzetközi nyomás hatására a ki­sebbségi elnyomás következménye­ként kialakult globális menekült kér­dés (több mint 30 millió ilyen mene­kültet tartanak számon) megoldására új határozatokat hoz, valószínű, hogy ilyen szakmai véleményeket is figye­lembe vesz majd. Ez persze nem jelenti azt, hogy okvetlenül a régi trianoni határok visszaállítását kell követelni. Azon­ban azokat feladni sem szabad min­den ellenérték nélkül! Ha a határki -pesti autószerelő volt, aki 1919. áp­­rils 27-én ment ki a frontra és ott a budapesti III. vörös zászlóalj 12. szá­zadának lett a parancsnoka. 1919. május 1-jére a Lippner Zsigmond ál­tal vezetett budapesti III. zászlóalj, a túlnyomó román erő elől Proszlóig vonult vissza. A zászlóaljat Proszlón Sárai-Szabó László dandárparancs­nok és Lukács György népbiztos „terroralakulata” várta. (B. 616. F. 1920-B-3106 félét, 2. o.) Sárai-Szabó a zászlóalj katonáit gyávaságukért leszidta, és felhívta a századparancsnokokat, hogy minden századból jelöljenek ki 8 embert „el­­rettendő például” - agyonlövésre. A felhívásra Saskői felírta a 8 nevet a (mindössze 52 főből álló!) századá­ból és átadta Sárai-Szabó-nak. (A többi 3 század parancsnoka ismételt felhívásra sem adott át neve­ket.) Ezt követően odajött Sárai- Szabó mellé Lukács György népbiz­tos, aki a katonákat halálra ítélte. Poroszlón, a vasúti töltés mentén Csupor Lajos, Málik Ferenc, Fenyő Nándor, Sück Emil, Tóth Lajos és Varga Károly volt budapesti rendőrö­ket agyonlőtték. Az adatok szerint egy főnek meg­kegyelmeztek, egy fő pedig megszö­kött. Más adatok szerint ő is az áldo­zatok között volt. Lukács ítéletének végrehajtói Szatmári Béla, Weis Jenő, Szatmári József, Bodnár Lajos és Török Károly vörösőrök voltak. A Lukács Gyögy által elrendelt tizedelés még a Vörös Hadsereg veze­tését is felháborította, de kommu­igazítás jogáról lemond a nemzet és az érintettek, akkor az egyszer s min­denkorra elvesz, és még tárgyalási alapnak sem használható! A kormány lemondása népszavazás és az érintett lakosság megkérdezése nélkül csu­pán politikai gesztus, minden jogi következmény nélkül. Ugyanakkor az elmenekült lakosság fenntarthatja az igényt a jogsértés orvoslására! Végül, ha mi nem hangoztatjuk Trianon igazságtalanságát, akkor el­lenfeleink hivatkozhatnak Brilmayer érvelésére, hogy tudniillik a magya­rok feladták a jogukat minden határ­­kiigazításra és nem lesz jogunk Tria­nonra, mint igazságtalan történelmi eseményre hivatkozni, legalább mint tárgyalási kiindulópontra, amiből le­het majd engedni, hogy egy elfogad­ható autonómiát kapjunk, mint kompromisszum. Brilmayer szerint több fontos szempontot kell figyelembe venni. Először a panaszra okot adó esemény időbeli távolsága: minél újabbkeletű a panaszra okot adó esemény, annál nagyobb jelentősége van. Például a románok homályos és bizonyítatlan, majdnem kétezeréves jogcíme az 1100 éves panaszra (a honfglalás ténye) ami az ő részükről képezte Trianonban a panasz alapját, sokkal régibb és kevésbé bizonyítható, mint a történelmileg dokumentált magyar honfoglalás és a hetven évvel ezelőtt történt trianoni igazságtalanság. A második szempont az, hogy mennyire tartotta ébren az esetleg el­szakadni vágyó csoport a panaszt („the extent to which the separatist group has kept the claim alive” 1.200. old.). Ezért fontos a Trianon Társaság munkája. A szerző ugyancsak hang­súlyozza, hogy a panaszt nemzedék­ről nemzedékre életben kell tartani. Ha valaki megkérdezi, hogy a fiata­lok miért törődjenek vele, Brilmayer azt válaszolja: „azok a te néped, a te őseid voltak, akik ellen ezt az igaz­ságtalanságot elkövették. Te egy vagy közülük, te is osztozol az igaz­nista szokás szerint nem a főbűnöst (Lukácsot), hanem az egyik mellék­­szereplőt ítélik el. A Katonai Forra­dalmi Törvényszék 1919. június 8-án letartóztatja Saskőit és minden általa felírt névért 1 évre, összesen 8 évre ítélik. Saskői a kommün bukása után, 1919. augusztus 13-án szabadul ki a börtönből. A megváltozott politikai helyzet­ben a budapesti büntető törvényszék 1920. január 13-án Saskői ügyét újra tárgyalja és a K. gy. 11438/1919. sz. ítéletében szintén 8 év börtönre ítélik Saskőit, a kommunizmus alatti bör­tönben töltött idejét is beszámítva a büntetésbe. A főbűnös, az ítéletet hozó Lukács György politikai biztos ellen a Kato­nai Forradalmi Törvényszék termé­szetesen nem indított eljárást, hiszen ő a felső kommunista vezetéshez tar­tozott, neki lehetett halálos ítéletet hozni büntetés nélkül, mint ahogy 1945 után is tették. 1920-ban Lukács ellen körözést adnak ki, de az nem jár sikerrel (volt Párttörténeti Intézet, 638. f. 1/1919- IV-20-89/87. lap.), mert Lukács György már 1919-ben nyugatra ment. Először Bécsbe utazott, majd Berlinen keresztül az „eszme” biro­dalmába, a Szovjetunióba költözött, ahonnan 1945-ben tért vissza Buda­pestre. Lukács György 1971. június 4-én halt meg, mint a Magyar Tudomá­nyos Akadémia tagja, amelyet Szé­chenyi István, a legnagyobb magyar alapított, de nem a tömeggyilkosok­nak. Mészáros Gyula (Magyar Fórum) ságtalanságban, és küzdened kell an­nak helyrehozásában” (1. 192. old.) A harmadik szempont az időköz­ben mesterségesen betelepített lakos­ság kérdése, mint például a regáti* románok betelepítése Erdélybe. Bril­mayer válasza, hogy amennyiben a határkiigazítás célja a történelmi igazságtalanság helyrehozása, akkor ezt nem kell figyelembe venni. „Ha a szóban forgó terület nem kerül ide­gen uralom alá, akkor az újonnan betelepültek nem lennének ott. Az újonnan odaköltözött többségi lakos­ságjelenléte csak súlyosbítja a jogta­lan elvételt” (compounds the original injury. 1. 200. old.). Végül Brilmayer megjegyzi: egyik kulcskérdés, hogy a státus quo­­t mennyire kívánatos megváltoz­tatni? (1. 199. old.) Ugyanis az sem lenne kívánatos, ha minden határ bi­zonytalan lenne. Ezért például az em­beri-jog sértéseket is figyelembe kell venni („the existence of widespread human rights abuses.” 1. 197. old.) a területi igények rendezésénél. Ebből a szempontból Burgenland kivételé­vel minden elszakított területen fenn­áll az esetleges határkiigazítás vagy elszakadás joga. Itt csatlakozik Brilmayer elmélete az emberi jogokat védők megoldásá­hoz: ha semmi más nincs, és történel­mileg jogosult, a kisebbségnek az „önrendelkezési jog” alapján joga van a határkiigazítást vagy elszaka­dást, függetlenséget, illetve az anya­országhoz való csatolást követelni. Ezzel a jelenlegi, elnyomó többség kezében van a határok sorsa: ha de­mokratikusan biztosítják a kisebbségi jogokat, sokkal gyöngébb lesz a határ­kiigazítást igénylők jogcíme és minél nagyobb az elnyomás, annál jobb lesz az esélye a határkiigazításnak illetve a függetlenség megadásának. Dr. Balogh Sándor (A szerző politológus, nyugalma­zott egyetemi tanár - USA) *regát: a régi román királyság MÉG KAPHATÓ KRISZTINKOVICH MÁRIA Híd a víz alatt című regenye A kanadai Vancouverben élő írónő az 1937-1945 közötti időszak polgári világának megpróbáltatásait dolgozza fel egy fiatal lány, illetve asszony szemével. A 320 oldalas, ízléses kivitelű, illusztrált könyv kapható budapesti könyvesboltokban, a New York-i Püski Könyvesházban, a torontói Pannónia könyvesboltban, a montreáli B.C. Promotions-nél (481-2447), valamint megrendelhető budapesti szerkesztőségünk címén: 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. Ara: 950 Ft (postaköltséggel együtt), illetve montreáli szerkesztőségünk címén (nyugati olvasóink számára): P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montréal, QC H3P 3B9, CANADA Ára: 30 kanadai dollár vagy 27 US-dollár (postaköltséggel együtt) Kérjük Észak-Amerikán kívüli olvasóinkat, megrendelésüket nemzetközi pénzesutalványon (money order) küldjék be. Időszerű-e Trianonról beszélni?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom