Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-12-01 / 12. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. december Halottnézőben a Garam mentén Az esztergomi bazilika a világon a legszebbek közül való, állapítom meg mindig, amikor a párkányi kompról szélesre tárul a hegyes-városos táj. A szlovák határőrök bólintanak, hogy lefotózhatom emlékbe a határállomást. Két év múlva majd kiállíthatják a kompot Esztergom főterén - céloznak a Mária Valéria híd felépítésére. A hídcsonkon lévő kisvendéglő kötelező csapolt söre után irány a 20 kilométerre fekvő Bárt. A II. világháború végén az akkor mintegy ezer lakosú kis falura teljes erővel zúdult rá a páncélos csaták minden borzalma: 1945 márciusának végén a szovjet tüzérek és páncélosok szinte letörölték a házakat a föld színéről. A Garam menti nagy csata február 17-én kezdődött, miután Hitler parancsára a 6. SS páncélos hadsereget kivonták az Ardennesekből s a Dunántúlra irányították. Az első csapást a szovjet hadsereg Duna balparti erőire mérték, a II. ukrán front 7. emelve, tele művészi szoborfejekkel és domborművekkel. A mellette lévő körkápolnától, amelyet ugyancsak a premontrei atyák építettek a 12. században, szinte lehántották a barokk vakolatot a bombák, így tűnt elő újra szép román stílusú magja. A barti templomot a már elhunyt Tóth Alajos plébános vezetésével a hívek a réginél nagyobb méretekben húzták fel, kijátszván a husáki éra korlátozásait, a vele szemben lévő temető bejáratához pedig a múlt évben egy hatalmas - s mint mondják - a Felvidéken egyedülálló székelykaput emeltek. A nagyméretű szőgyényi templomon - amely 4000 lakosnak épült hajdan, ám ma Német- és Magyarszőgyén nem számlál többet 2700 főnél - szlovák építőmunkások dolgoznak. A főoltár két szélén szent László és Szent István szobrai állnak, a mellékoltárok Tirolból ide származott mesterek kezét A bényi templom, előtte a két világháború magyar hősi halottjainak emlékműve. (Pongrácz György felvétele) hadosztályát és a 6. páncélos gárdahadosztályt a szó szoros értelmében beleszontották a jeges Garamba. Minden tele volt kilőtt Shermanokkal és T 34-esekkel, a Vörös Hadsereg veszteségei elérték a 15 ezer főt. A március 6-án a Dunántúlon indított fő támadás, a wágneriesen hangzó Tavasz ébredése volt a németek utolsó nagy offenzívája a háború során, s amikor lőszer s benzin hiányában ez is összeomlott, a szovjet ellencsapás bebizonyította, hogy az emberi létezés valójában semmi más, mint füst és pára. Sorra pusztultak a Garam és a Duna háromszögében fekvő falvak: Kéménd, Bény, Szögyény, Muzsla, Kéty, Párkány és a többi kis település. Kéméndnél - amely március 27-én került szovjet kézre s mint a helytörténet feljegyzi, utcái tele voltak a támadók hulláival —, a Garam hídjánál hatalmas betonfalazatok közt úgy áll talapzatán egy emlékbe hagyott T-34-es, mint egy óriás szarvasbogár. A nemesebb borítólapokat és a bronzplaketteket, feliratokat már mind eltüntették a guberálók. Még a nyolcvanas évek végén is ezrek gyűltek itt össze a győzelem napján - az emelvényeken nyüzsögtek a veterán partizánok, s messze vidék pártelitje fogta körül a kitüntetésekkel borított szovjet vendégeket -, ma jó, ha egy-két szlovák busz odavetődik. A magyarokat most már csak a saját halottaik érdeklik. A változásoknak köszönhetően minden faluban ott állnak a két háború hősi halottainak emlékművei - van, ahol az elesettek száma meghaladja a száz főt -, ami pedig a templomokat és templomtornyokat illeti, azok a szocializmus derekára mind újjáépültek. Ilyen Bény Árpád-kori kéttornyú kis bazilikája 1217-ből, amely a Garam egyik kiemelkedő teraszára lett dicsérik. A főtéren átellenben épp a múlt évben avatták fel a Petőfi Sándor verséről elhíresült esztergomi alszolgabíró, néhai Pató Pál ülőszobrát (a muzslai születésű középnemest itt temették el), hála a rehabilitálásra alakult s pártként is bejegyzet kis budapesti bohém társaság emyedetlen szorgalmának. Pató Pál csibukját szíva minden bizonnyal a szlovák nemzeti felkelés leányalakjának combos szépségein tűnődik, s azon, hogy is maradhatott ki nemzetőr parancsnok létére az ide egy ugrásra lévő Nagysalló mellett vívott csatából 1849-ben. Visszafelé Párkányt már az éves Simon-Juda vásár előkészületei tartják izgalomban. Emelik a sátrakat, egyre több az elterelés, útlezárás. Végül mégis sikerül a fő utcától kissé arréb az orosz hősi temető mellett landolni. Az 1945. februári német áttörés legtöbb orosz és ukrán áldozatát ide hozták. Nagy, közös parcellákban fekszenek a közlegények és altisztek, a tiszteknek saját sír jutott. A bádogemaille fényképek, a veretes csillagok és a bronzvirágok java részét már lefeszítették a gyerekek, a gyűjtők és a guberálók. Matatok, veszek néhány túlparti újságot. Felütöm a cseh Lidové Novinyt s rábukkanok egy riportra Jevgenyij Dzsugasvilival, Sztálin unokájával. Sztálin alatt voltunk a csúcson - mondja -, mert mi is van ma? „A családokban alig akad gyerek, évről évre legalább kétszáz tiszt követ el öngyilkosságot” - hangzik az önmaga adta válasz. Miért is törődnének hát Moszkvában a hazájuktól oly messze elesett orosz katonák sírjaival? Igazsága mindig csak annak van, akinek telik rá... Tamáska Péter Az árnyékok fénysebessége Tudatában vagyok annak, hogy mások szülőföldjén élek két évtizede, s ez idő minden pillanata döntő volt. Cartier Bresson századunk legnagyobb fotóriporterének credoját - a döntő pillanat megörökítését - amatőr vagy hivatásos fotós ma már mindenható törvényként fogadja el. Jómagam, ha az ecsetet felváltom a fényképezőgéppel, úgy próbálok „képes” lenni, hogy az élet néha szürreálizmusba forduló aspektusát lényeges szimbólumokká váltsam, amiben nincsen sportos bravúrkodás, inkább meditációs megörökítés. Nem lennék „fényíró”, ha szavakat kellene segítségül kémem, de mégis kitérnék két kép hátterének önéletrajzi és pszichológiai összefüggésére. „A jövő előtt” c. kép Új Földön (New Foundland) készült. Az új házasokat személyesen nem ismertem, de pár perccel azelőtt ugyanazon a helyen álltam mint ők Kanada peremén, de nem a jövő elé néztem túl a vizeken, hanem a múltat kerestem, s a régi földet. Számukra természetesen a döntő pillanat átélése volt, számomra egy örök állapot. Átadtam a helyemet az óceán partján egy tengerésznek, aki kevés híjjával ugyanazt fogja érezni mint én, de a nagy víz közepéről... Marokkóban a múlt ősszel a már elhunyt II. Hasszán Király meghívottjai közt voltam, mint a kanadai sajtófotósa. Nagyon elcsodálkoztam a zsúfoltan terített asztalok hosszúságán, s azon, hogy a kaviárt leveses kanállal eszik (mi Székelyföldön a tejfölei sem ettük azzal). Aztán volt halk, szép klasszikus zenei aláfestés zongorán, hegedűvel, nagy-Pusztai Péter fotóművész Kanadában (Quebek, Pierrefonds) él. Művészetében az elméleti megfogalmazás mögött (előtt) olyan anyagot mutat föl, melyet nemzetközileg is a csúcsok között számolnak. Itt közölt fényképe 10 ezer fotós versenyén, 60 ezer felvétel közül a II. helyezésen nyert díjat. A Nyugati Magyarság szeretettel gratulál a művésznek! bőgővel. A zenészek arcát figyelve azt vettem észre, hogy inkább arabosok, mint arabok. Már minden vendég elment, utolsónak maradtam a zenészekkel, s minden tétovázás nélkül arra kértem franciául, hogy a székely himnuszt is meg szeretném hallgatni. Vonójával a fiatalabb intett, s mintha már évek óta erre a megrendelésre vártak volna. Éjfélkor utam a Pacsirtával fejeződött be. A paloták falain kívüli élet valósága más volt. Egy napra kiszakadtam a csoportból. V. Mohamed terét fényképeztem, amikor egy árnyék belépett a képbe. A nagyanyámé volt. Ót is mindig takart fővel láttam, ha utcára lépett. Kattant a fényképezőgép, s úgy éreztem, hogy a döntő pillanat a lélekben van, és az árnyékok fénysebességében, amelyek lassan utánad suhannak. Pusztai Péter A jövő előtt Árviz. Pierrefonds-ban