Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-12-01 / 12. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. december Halottnézőben a Garam mentén Az esztergomi bazilika a világon a leg­szebbek közül való, állapítom meg min­dig, amikor a párkányi kompról szélesre tárul a hegyes-városos táj. A szlovák ha­tárőrök bólintanak, hogy lefotózhatom emlékbe a határállomást. Két év múlva majd kiállíthatják a kompot Esztergom főterén - céloznak a Mária Valéria híd felépítésére. A hídcsonkon lévő kisven­déglő kötelező csapolt söre után irány a 20 kilométerre fekvő Bárt. A II. világháború végén az akkor mintegy ezer lakosú kis falura teljes erő­vel zúdult rá a páncélos csaták minden borzalma: 1945 márciusának végén a szovjet tüzérek és páncélosok szinte le­törölték a házakat a föld színéről. A Ga­ram menti nagy csata február 17-én kez­dődött, miután Hitler parancsára a 6. SS páncélos hadsereget kivonták az Arden­­nesekből s a Dunántúlra irányították. Az első csapást a szovjet hadsereg Duna bal­parti erőire mérték, a II. ukrán front 7. emelve, tele művészi szoborfejekkel és domborművekkel. A mellette lévő körkápolnától, ame­lyet ugyancsak a premontrei atyák épí­tettek a 12. században, szinte lehántot­­ták a barokk vakolatot a bombák, így tűnt elő újra szép román stílusú magja. A barti templomot a már elhunyt Tóth Alajos plébános vezetésével a hívek a réginél nagyobb méretekben húzták fel, kijátsz­ván a husáki éra korlátozásait, a vele szemben lévő temető bejáratához pedig a múlt évben egy hatalmas - s mint mondják - a Felvidéken egyedülálló szé­kelykaput emeltek. A nagyméretű szőgyényi templo­mon - amely 4000 lakosnak épült haj­dan, ám ma Német- és Magyarszőgyén nem számlál többet 2700 főnél - szlo­vák építőmunkások dolgoznak. A fő­oltár két szélén szent László és Szent István szobrai állnak, a mellékoltárok Tirolból ide származott mesterek kezét A bényi templom, előtte a két világháború magyar hősi halottjainak emlékműve. (Pongrácz György felvétele) hadosztályát és a 6. páncélos gárdaha­dosztályt a szó szoros értelmében bele­szontották a jeges Garamba. Minden tele volt kilőtt Shermanokkal és T 34-esek­­kel, a Vörös Hadsereg veszteségei elér­ték a 15 ezer főt. A március 6-án a Du­nántúlon indított fő támadás, a wágneri­­esen hangzó Tavasz ébredése volt a né­metek utolsó nagy offenzívája a háború során, s amikor lőszer s benzin hiányá­ban ez is összeomlott, a szovjet ellencsa­pás bebizonyította, hogy az emberi léte­zés valójában semmi más, mint füst és pára. Sorra pusztultak a Garam és a Duna háromszögében fekvő falvak: Kéménd, Bény, Szögyény, Muzsla, Kéty, Párkány és a többi kis település. Kéméndnél - amely március 27-én került szovjet kézre s mint a helytörté­net feljegyzi, utcái tele voltak a támadók hulláival —, a Garam hídjánál hatalmas betonfalazatok közt úgy áll talapzatán egy emlékbe hagyott T-34-es, mint egy óriás szarvasbogár. A nemesebb borító­lapokat és a bronzplaketteket, feliratokat már mind eltüntették a guberálók. Még a nyolcvanas évek végén is ezrek gyűltek itt össze a győzelem napján - az emel­vényeken nyüzsögtek a veterán partizá­nok, s messze vidék pártelitje fogta kö­rül a kitüntetésekkel borított szovjet ven­dégeket -, ma jó, ha egy-két szlovák busz odavetődik. A magyarokat most már csak a saját halottaik érdeklik. A válto­zásoknak köszönhetően minden faluban ott állnak a két háború hősi halottainak emlékművei - van, ahol az elesettek száma meghaladja a száz főt -, ami pe­dig a templomokat és templomtornyokat illeti, azok a szocializmus derekára mind újjáépültek. Ilyen Bény Árpád-kori két­tornyú kis bazilikája 1217-ből, amely a Garam egyik kiemelkedő teraszára lett dicsérik. A főtéren átellenben épp a múlt évben avatták fel a Petőfi Sándor verséről elhíresült esztergomi alszolga­­bíró, néhai Pató Pál ülőszobrát (a muzslai születésű középnemest itt te­mették el), hála a rehabilitálásra alakult s pártként is bejegyzet kis budapesti bohém társaság emyedetlen szorgalmá­nak. Pató Pál csibukját szíva minden bizonnyal a szlovák nemzeti felkelés leányalakjának combos szépségein tűnődik, s azon, hogy is maradhatott ki nemzetőr parancsnok létére az ide egy ugrásra lévő Nagysalló mellett vívott csatából 1849-ben. Visszafelé Párkányt már az éves Si­­mon-Juda vásár előkészületei tartják izgalomban. Emelik a sátrakat, egyre több az elterelés, útlezárás. Végül mégis sikerül a fő utcától kissé arréb az orosz hősi temető mellett landolni. Az 1945. februári német áttörés legtöbb orosz és ukrán áldozatát ide hozták. Nagy, közös parcellákban fekszenek a közlegények és altisztek, a tiszteknek saját sír jutott. A bádogemaille fényképek, a veretes csil­lagok és a bronzvirágok java részét már lefeszítették a gyerekek, a gyűjtők és a guberálók. Matatok, veszek néhány túlparti új­ságot. Felütöm a cseh Lidové Novinyt s rábukkanok egy riportra Jevgenyij Dzsu­­gasvilival, Sztálin unokájával. Sztálin alatt voltunk a csúcson - mondja -, mert mi is van ma? „A családokban alig akad gyerek, évről évre legalább kétszáz tiszt követ el öngyilkosságot” - hangzik az önmaga adta válasz. Miért is törődnének hát Moszkvában a hazájuktól oly messze elesett orosz ka­tonák sírjaival? Igazsága mindig csak an­nak van, akinek telik rá... Tamáska Péter Az árnyékok fénysebessége Tudatában vagyok annak, hogy má­sok szülőföldjén élek két évtizede, s ez idő minden pillanata döntő volt. Cartier Bresson századunk legna­gyobb fotóriporterének credoját - a döntő pillanat megörökítését - ama­tőr vagy hivatásos fotós ma már min­denható törvényként fogadja el. Jó­magam, ha az ecsetet felváltom a fényképezőgéppel, úgy próbálok „ké­pes” lenni, hogy az élet néha szür­­reálizmusba forduló aspektusát lé­nyeges szimbólumokká váltsam, ami­ben nincsen sportos bravúrkodás, in­kább meditációs megörökítés. Nem lennék „fényíró”, ha szavakat kellene segítségül kémem, de mégis kitérnék két kép hátterének önéletrajzi és pszi­chológiai összefüggésére. „A jövő előtt” c. kép Új Földön (New Found­­land) készült. Az új házasokat szem­élyesen nem ismertem, de pár perc­cel azelőtt ugyanazon a helyen áll­tam mint ők Kanada peremén, de nem a jövő elé néztem túl a vize­ken, hanem a múltat kerestem, s a régi földet. Számukra természete­sen a döntő pillanat átélése volt, számomra egy örök állapot. Átad­tam a helyemet az óceán partján egy tengerésznek, aki kevés híjjával ugyanazt fogja érezni mint én, de a nagy víz közepéről... Marokkóban a múlt ősszel a már elhunyt II. Hasszán Király meghí­vottjai közt voltam, mint a kanadai sajtófotósa. Nagyon elcsodálkoztam a zsúfoltan terített asztalok hosszú­ságán, s azon, hogy a kaviárt leve­­ses kanállal eszik (mi Székelyföldön a tejfölei sem ettük azzal). Aztán volt halk, szép klasszikus zenei alá­festés zongorán, hegedűvel, nagy-Pusztai Péter fotóművész Kanadában (Quebek, Pierrefonds) él. Művésze­tében az elméleti megfogalmazás mögött (előtt) olyan anyagot mutat föl, melyet nemzetközileg is a csú­csok között számolnak. Itt közölt fényképe 10 ezer fotós versenyén, 60 ezer felvétel közül a II. helyezésen nyert díjat. A Nyugati Magyarság szeretettel gratulál a művésznek! bőgővel. A zenészek arcát figyelve azt vettem észre, hogy inkább ara­­bosok, mint arabok. Már minden vendég elment, utolsónak maradtam a zenészekkel, s minden tétovázás nélkül arra kértem franciául, hogy a székely himnuszt is meg szeret­ném hallgatni. Vonójával a fiata­labb intett, s mintha már évek óta erre a megrendelésre vártak volna. Éjfélkor utam a Pacsirtával fejező­dött be. A paloták falain kívüli élet való­sága más volt. Egy napra kiszakad­tam a csoportból. V. Mohamed terét fényképeztem, amikor egy árnyék be­lépett a képbe. A nagyanyámé volt. Ót is mindig takart fővel láttam, ha utcára lépett. Kattant a fényképező­gép, s úgy éreztem, hogy a döntő pil­lanat a lélekben van, és az árnyékok fénysebességében, amelyek lassan utánad suhannak. Pusztai Péter A jövő előtt Árviz. Pierrefonds-ban

Next

/
Oldalképek
Tartalom