Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-11-01 / 11. szám

P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. doom gat? Bams ®G GBo® ©G CBamgt?®!]© (3D®©©B(l]®mG XVII. évfolyam, 11. szám 1999. november A DEMOKRATIKUS ES NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 116.- Ft - $3.00 CZEGŐ ZOLTÁN Nem heged a zászló TADEUSZ CELT Hét határon át Ködös a reggel, csapzott gerlék húzódnak párkányok alá a Petőfi téren, a pesti oldalon. Túl Bem tábornok mutat valamerre a budai részen most, de Szé­chenyi István, az egykor Bécsben közkedvelt Stefi gróf már ezt sem veszi észre. All a Lánchídon, arccal a Duna meg a történelem menetiránya felé. Lenn. valahol lenn a mélyben dúl a pusztulás Szerbiában, nyomor, egykedvűség meg széthúzás a rác, horvát uralomban tébláboló szegény magyarok százez­rei fegyvertelen táboraiban. Erdély vergődik, keresztre feszítve. Pozsony szláv préda. A grófi kísértet rezzenetlen: mintha golyós párbaj egyik tagjaként, va­lahol hajnali órán a Hűvösvölgyben, hat méter avansra a haláltól.- A Dunát könnyebb volt szabályozni, mint a történelem menetirányát. Meg kellett tisztítani a medret, eligazítani a menendő hajók, a jövendő idők alá a szolgáló de nem szolga víztömegeket. Lenn az ország délkeleti részén áttörni a sziklás hegyet, valóságos vaskaput teremteni a folyamnak, hajók sorának lejutására a tengerig... Igen, a víztömeget kordába tudta fogni, de mindig félt a fegyveres emberi tömegektől. Százegyszer is lerontott országépítő nép magára ébredő fia. rezzenéstelen figyel az árra a maga építette Lánchíd korlátjának dőlve. Mögötte ezen az október végi hajnalon a magyar főváros valami okból lyukas zászlókkal tűzdelte teli az épületeket. Lámpák piros, sirályok fehér árnya a megfakult zöld budai hegyek ol­dalán is. Úristen, mi hiányzik a magyar zászlók közepéből? Már megint Döblin, a téboly, vagy a megfogyatkozó ország jelképe az ágyúval átlőtt há­rom szín? A magyar gróf fölfedezte önmaga számára a nemzetét, mikor már szinte osztrák szolgát neveltek belőle Bécs pompás tiszti kaszárnyái és mulatozó udvarai. (Sorsa párban fut a II. Rákóczi Ferencével ebben a ráébredésben.) A nemzeti elmaradottság, feudális és gyarmati igazságtalanság katarzisá­ban az volt számára az első irányt szabó döbbenet e folyam partján: a cse­lekvés meg az építkezés, a nemzeti összetartozás egyetemesen magyar hite képes csupán ez ország és e nemzet föltámogatására, megalázó fektéből! És attól eléfelé amihez nyúlt Széchenyi István (immár nem Stefi gróf), minden megéletesedett. Nagy álma volt a két város. Pest és Buda összekötése egy híddal. Megvalósította. Meg a nemzet, az áldozatos. Nem szónoka volt az összefogásnak, rétori tehetségben sosem akart és nem is vetekedett pályatársával, a fiatalabb Kossuth Lajossal. István gróf hegyeket mozgatott meg, megregulázta a folyókat, meg a Duna folyamát, seregeket gyűjtött maga mellé, olyan honfiakat, mint Wesselényi. Egyedül semmire sem ment volna, sem ő, sem az ujjongva fölfedezett és rajongva szeretett magyar nemzete. Százötven esztendős a híd, melyen töpreng most a hajnali ködben. Százötven esztendővel ezelőtt leverték azt a szabadságharcot a bécsiek, melynek áradatától megrémült az építő gróf, és amely forradalom kirobba­násával haláláig önmagát vádolta. Nem volt igaza. A forradalmakat, a magyart is Európa robbantotta ki a maga szorongató elmaradottságában, nemzetietlen, nemzeti jogokat semmibe vevő barbár politikájával. Széchenyi dologidőre volt teremtve, nem forradalmi vezére­gyéniségnek. Noha nem is volt rossz katonatiszt egykoron. Most azon tűnődik a Lánchídon, mi hiányzik végül is a magyar zászlóból? És súgnám neki ebben a politikai ragya verte reggelben, a magyart oldalon: Gróf úr, a magyar zászló kellős közepéből épp az hiányzik, ami az elnyoma­tások rettenetében mindig erőt adott a magyar népnek és országnak: az együvé tartozás tudata és ereje. 1956-ban kivágták zászlónkból a rákos daganatot a forradalmárok. Akkor nem kánonban s nem össze-vissza énekelték a magyar zsoltárt, a nemzetit fiatalok, idősek együtt, hanem egyszólamra... A kelevényt ki kellett és egységes akarattal ki is lehetett vetni a nemzeti testből, a lobogóból. 1848-ban Széchenyi megriadt a nemzeti egység szabad­ságharccá gyulladásától, noha látta, hogy emitt nem a magyar jellem a rob­banékony, hanem az egész viszonyrendszer, a rendetlenség maga. 1989 óta az Adys nagy akaratból száz pislákoló párt ócska rebegteti láng­ját a maga portáján, hogy a pártos úr elláson a pincéig, kamráig, garázsig... Lyukas a zászló, áttör rajta a setét. És amely nemzet zászlaja huzatos, attól nem várhat sokat az egyes ember meg az egyetlen ország, a megmaradott. Mert azon a lyukon Dunáról, magyar részről fú fagyos szél, s megdider­­geti a gyerekecskét, a fázódó öreget. Meg az is, hogy hát mi lészen vélünk, ha nem képes behegedni a szabadság viharában megtisztított nemzeti zászló? Mire megyen e békében Széchenyi István népe-nemzete. ha önnön erejét nem képes egy irányba és hasznosra fordítani, hanem szétfut az. mint pazarló részeg mágnás ujjai közt a pénz! Folyamokat, sziklahegyeket szabályozott az ész, az előrelátó. Víztöme­gek árja kordába és haszonra fogható. És a szégyen éget e jelenben, mikor kimondom, mert így kelletik: Sosem fenyegette még ekkora veszély Ma­gyarországot és a szétszórt magyar nemzetet, mint most, ebben a koncot százfelé cibáló álságos békében. Mert emitt nincs tudata a közös országépí­tésnek. És nincs ma sem, nincs ma még, ki rendet tudna parancsolni e ki­fosztott és még mindig kifosztható hazában. És ott áll Széchenyi, vizslatja az Idő menetirányát a Lánchídon e ködös országban, és nem látja a jövendőnket. Átlát a lyukas zászlón és megszédül a fölismeréstől: Huzatos az ország, és nincs rend a medrében. Lengyelország 1939. szeptemberi né­met-orosz lerohanása után a lengyel katonák és civilek menekülni kénysze­rültek. így kerültek mintegy másfél­százezren hazánkba is, ahol menedé­ket találtak. Erre a hatvan évvel ez­előtti eseményre emlékezve tartottak ünnepségeket Magyarországon és Lengyelországban az idén ősszel, s ek­kor határozták el, hogy az egykori me­nekültek visszaemlékezéseit hamaro­san kötetben adják ki. Tadeusz Celt (valódi nevén Tadeusz Chciuk), híres összekötő futár és ejtőernyős volt, az alábbi írásával szerepel a Karácsony­ra megjelenő könyvben. Pontosan emlékszem az időpontra: 1942. november 17-e volt. Ezen a na­pon kellett találkoznom Budapesten, a Keleti pályaudvaron azzal az emberrel, aki majd átjuttat Svájcba. Találkozá­sunk helyszínéül a Bembe induló esti gyors peronját jelölték meg. Természetesen a londoni emig­ráns kormány képviselője előzőleg pontosan tájékoztatott a magas, so­vány, magyar pappal való találkozás helyéről és idejéről. Ez a lelkipásztor visz Svájcba, ahonnan majd tovább mehetek Angliába. A paphoz a „ked­ves testvéreim” megszólítással kel­lett fordulnom. Vadonatúj reverendában, fekete ka­bátban és kalapban vártam tehát a meg­beszélt helyen, egyik kezemben bő­rönd, a másikban imakönyv, a zsebem­ben pedig egy Varga Andor névre kiál­lított magyar útlevél. A keménygallér szorított, torkomban dobogott a szí­vem. Féltem mozogni is, hiszen nem szoktam hozzá a reverendához, amely folyton összegabalyodott a bokám kö­rül. Bizonyára nem lennék jó pap, ek­kor azonban buzgón imádkoztam ma­gamban: „Istenem, add, hogy találkoz­zam jótevőmmel, és mivel nem tudok magyarul, segítségével átjuthassak há­rom határon!” Mindössze néhány szót ismertem magyarul, de ez a tény kellőképpen be volt kalkulálva. A nyakam köré vastag, fehér sálat tekertem. Ennek az volt a feladata, hogy színlelt torokgyulladá­som látható bizonyítékául szolgáljon. Mert éppen ez a betegség, ez a folyto­nos, erős légcsőhurut volt a „hivatalos” magyarázata svájci utamnak, ahol is az egyik hegyi szanatóriumban egy híres orvosprofesszor foglalkozik majd ve­lem. S ehhez természetesen szükséges volt bátyám társasága, aki a helyszínre kísér és elintézi a gyógykezelést. Megkönnyebbülten sóhajtotam, amikor megláttam gondviselőmet, aki már várt rám a hálókocsi előtt. Varga Béla voltaz, abalatonboglári plébános. Arcon csókoltuk egymást, s amikor meghallottam szeretett testvérem mély hangját, fellélegeztem. Varga Béla át­nyújtotta menetjegyemet, s amikor bel­éptünk a fülkébe, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, majd németül ezt suttogta: „Kedves lengyel testvérem, mennyire örvendek, hogy minden akadály nélkül találkozhattunk! Ne­héz út vár ránk, de a feladat még nehezebb.” Ezután figyelmesen vé­gigmért és hozzátette: „Papnak elég sovány vagy, és túlontúl le vagy bar­­nulva!”- Igen, ez igaz - válaszoltam -, de illegális határátkelésre készültem, ta­lán egy vagon alatti rejtekhelyen, s ezért teljes erőből edzettem, hogy jó kondícióban legyek. Reverendában való legális utazásra egyáltalán nem is gondoltam.- És hol edzettéi?- Az Angyal-szigeten, a Horányi Csárda közelében. Távol az emberek­től, hogy senki se lásson. De tűző na­pon. (Folytatás all. oldalon) PAIZS TIBOR Hajléktalan halottaink, avagy a kolozsvári hóhér Már a honvágy sem a régi. Öregszik ő is, akárcsak jómagam. Hajdan, ha szi­laj kedvünk támadt, a Királyhágótól akár a Gyímesekig is el vágtattunk. Ma már nógatnom kell, hogy felnevelő ott­honomig, Kolozsvárig, esetleg mező­ségi szülőfalumig, Magyarpalatkáig kitartson mellettem. De még e helye­ken sem jutunk el mindenüvé, csak ahová kincseimet ásták: a Házsongárdi temetőbe, illetve a falusi cinterembe. Rokonlátogatóba, szűkkörű családi vi­zitre. Nagyszülőt, apát, anyát, testvére­ket látogatni. Egy-egy pisla mécs inga­dozó lángnyelvének világánál emelve lelkem fényét mélyértelmű kincseim ragyogásához. A „kincses város” jelző nem anyagi gazdagsága, nem jóléte és fizikai biztonsága, hanem iskolái­nak hírneve, hajdani lakóinak böl­csessége alapján ragadt Kolozs­várra. Értékeit azóta a Házsongárdi sírkert rejti. Itt nyugszanak - ha tud­nak - a Bánffyak, a Bethlenek, a Dávidok és a Deákok. Ide te-mették el Apáczait, Szenczi Molnár Alber­tet, Misztótfalusi Kis Miklóst, Kriza Jánost, Dsida Jenőt. Itt pihent meg Kós Károly, Szabó T. Attila, akár­csak a szép emlékezetű Bajor Andor vagy Szilágyi Domokos, a halálba menekült költő. Ha honvágyam támad, mint most Mindszentekkor is, feltarisznyázom magam bőséges béketűréssel, táplá­lékul szemernyi reménnyel, és indu­lok Kolozsvárra. Most már eggyel több okom is van oda látogatni. Mint hallom, Kolozsvár-szerte járja a hír, hogy Petőfi utcai omladozó háza előtt éjszakánként megjelenik a vá­ros hóhéra, Rettegi József. Ünneplő­ben, bárányprémes mentében, sötét­kék mellényben és nadrágban, lábán magas, bagaria csizmát hordva. Sza­kasztott úgy, ahogyan száz valahány éve a városi tanács költségén elhan­­tolták. A hóhér házába soha senki se költö­zött be. S hogy most miért tért vissza az egykori gazda? A kolozsváriak úgy tudják, neki is felmondták a több mint száz éve öröknek hitt otthonát a Há­zsongárdi temetőben. E sírkert, s Erdély-szerte az ehhez foghatók voltak a legszilárdabb bizo­nyítékai a magyarság századokig nyúló jelenvalóságának ezen a tájon. E néma helyek védték nyelvünk s a szív javait a történelem hamiskártyá­saival szemben. Csak fel kellett pil­lantani a sírkeresztek erdeire és máris nyilvánvalóvá vált, hogy kit illet itt az ősiség. Akikkel szemben az élők érvei hatástalannak bizonyultak, azokat a holtak győzték meg. Kolozsvár híres sírkertjét 1585-ben nyitották meg, s még a közelmúltig is csupán elvétve lehetett román nevet olvasni valamely fejfán. Ám az utóbbi egy-két évtizedben a halottak kertjében is elkezdődött az „asszimiláció”. Ma a Házsongárd főútjai mentén egyre rit­kább a magyar név. Az ősi, megváltat­­lan sírokat kihantolják, de magyar em­ber már nem vásárolhat itt sírhelyet, csak román. Számunkra már nincs hely ebben a temetőben. Ennek köszönheti kilakoltatását az egykori rettegett kolozsvári hóhér is. Mint híre járja, az esetet nem hagyja megtorlatlanul. Talán épp ettől tartva járőröznek mostanság Mindszentekkor román rendőrök a temetőben... ............... \ Kolozsvár: A magyarnak nincs kegyelem, nincs kegyelet! Gheorghe Funar polgármester a városháza szokásos sajtóértekezletén bejelen­tette: a legközelebbi tanácsülésen határozat-tervezetet terjeszt elő a „Kolozs­várhoz. nem méltó személy” cím létrehozására. A Gheorghe Popan városházi igazgató, illetve Dán Brudascu, a sajtóosztály vezetője által aláírt tájékoztató szerint a cím létrehozására azért van szükség, mert „az. elmúlt évek során fel­lángolt az. irredente magyar szervezetek által kifejtett soviniszta, románellenes propaganda, amely hazugságok, valótlanságok terjesztését, a történelem meg­hamisítását tűzte ki célul. Annak érdekében, hogy a közvélemény megismerje őket és gyalázatát fejezze ki ellenséges magatartásukkal és az ellenséggel való szövetkezésükkel szemben, szükség van ezen személyek jegyzékének össze­állítására. és ennek nyilvánosságra hozatalára” - áll a dokumentumban. Ugyanakkor a polgármester az „árulók temetőjét” szándékozik létre­hozni, amelyben a „nemzet- és hazaárulókat" temetnék. „A személyek kijelölését a Vatra Romaneasca Szövetségre, az Avram láncú Társaságra, a Háborús Veteránok Szövetségére, az Ion Antonescu Marsall Ligára, illetve az RMDSZ-re bízom" - mondta Gheorghe Funar. Kolozsvár leválthatatlan román polgármestere.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom