Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám
1999. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal célkeresztben kailag-katonailag megbízható határőr lakosság betelepítése a megszervezett határőrvidékekre. Ekkor népesül be újra az elpusztult boszniai Krajina szerb és muzulmán népességgel. A határ másik oldalán a határvidékre mind a velenceiek, mint a Habsburgok tervszerűen telepítik be vagy csak egyszerűen átcsábítják a szerb lakosságot, amely kiváltságos helyzetű határőrként befogadóinak legfőbb támaszává válik mind a külső, mind a belső ellenséggel (Rákóczi kurucaival) szemben. A 18. század első felében kijelölt határőrvidékek benépesítése alapvető hatást gyakorolt a mai Horvátország és Bosznia közös határvidékének, főként a szerb etnikai terület kiterjedésére (Krajinák). A Rákóczi-szabadságharc leverését és a Bánát visszafoglalását követően a középkori Dél-Magyarország népességének túlnyomó többségét képező magyarság szinte nyomtalanul eltűnt. Az osztrák kormány tervszerű kolonizáció keretén belül az ide menekült délszlávok mellé főleg dél-németországi katolikus németeket telepített, majd a tiszai szerb határőrvidék felszámolása után megnyílt az út a magyarok vissza-, a szlovákok, ruszinok, románok, csehek betelepítése előtt, mely a mai Vajdaságban és Kelet-Szlavóniában szinte egyedülálló etnikai tarkaságot eredményezett. Az elszigetelt, álladó törzsi villongások közepette élő, hegyvidéki környezetben húzódó Crna Gorában a török időkben sem változott az ortodox vallású szerb etnikai jelleg. A velenceiek cattaroi támaszpontjának szomszédságában lévő területen a török uralom csak névleges volt. Az ortodox egyház által összefogott törzsek a 18. századtól fokozatos sikereket érnek el a függetlenség felé vezető úton, mely a 19. század elején tényleges, 1859-ben nemzetközileg elismert függelenséghez vezetett. Ekkor Crna Gora volt fő szövetségese, Oroszország mellett az egyetlen független állam, ami a Szerbiától és a szerb etnikum törzsétől való közel fél évezredes elkülönülés mellett megnövelte az itt élő szerb lakosság regionális, crnagorai öntudatát, ami később, a 2. világháború után hivatalosan is elismert, önálló nemzet kialakulásához vezetett. A 19. sz. első felében a belgrádi pasalikban elő szerbek felkelése nyomán a szultán elismeri a Belgrád kb. 100 km-es körzetére kitejedő szerb fejedelemség autonómiáját. Ebben az államalakulatban született meg a szerbek első nemzeti programja, amely az összes szerb (illetve annak nyilvánított délszláv) lakta terület egy államban, Szerbiában való egyesítését tűzte ki célul. Ehhez az ideológiai alapot a híres szerb nyelvész, Vük Karadzsity szolgáltatta (szobra a Tabánban áll), aki szerint minden délszláv szerb, csupán a vallásuk különbözik. A szerb nemzeti egység megteremtésére törekedve 1876-ban Szerbia és Montenegro megtámadta a Török birodalmat. Az orosz segítséggel megnyert háborút lezáró 1876-os Berlini Kongresszus elismeri Szerbia függetlenségét és határát a kompakt szerb etnikai területre kiterjeszti, de az eredeti célt, Bosznia-Hercegovina és a Növi Pazar-i Szandzsák annektálását nem sikerült elérni, hanem azt az Osztrák-Magyar Monarchia szállta meg. Bosznia-Hercegovina 1908-as osztrák-magyar annektálása és Növi Pazar-i Szandzsák ismételt török uralom alá helyezése alapvetően keresztezte Szerbia expanziós külpolitikai terveit. Az állami szintű nagyszerb törekvésekhez a Jovan Cvijic szolgáltatta a geopolitikai, földrajzi, néprajzi indokokat. E szerint a szerbek rendelkeznek a Balkánon a legerősebb öntudattal és egyedül jogosultak a délszláv népek egy államban tömörítésére. A már akkor kialakult macedón nemzet létét tagadta, a horvátokat katolikus, a muszlimokat iszlamizált szerbeknek, a keresztény északi-albánokat elalbánosodott szerbeknek tekintette. Ezt az elméletet 1912-ben tettek követték. Szerbia és Crna Gora, Görögországgal és Bulgáriával rátámad a török birodalomra. Szerbia és Crna Gora elfoglalja a Növi Pazar-i Szandzsákot, Kosovót, Macedóniát és Észak-Albániát, amely utóbbira a tengeri kijárat miatt volt szüksége, és indokoltságát a terület 1170-1355 közötti fennhatóságával is alátámasztották. Ennek ellenére innen a szerbeknek a nagyhatalmak nyomására vissza kellett vonulniuk. Viszont a néhai szerb állam muzulmán, albán lakosaival szemben megkezdődött az azóta is tartó, hol kisebb, hol nagyobb méreteket öltő etnikai tisztogatás. Ugyanakkor a macedónok függetlenségi törekvését az 1913-as Bukaresti Béke megsemmisíti, a macedón etnikai terület 52%-hoz Görögország, 38%-hoz Szerbia, 10%-hoz Bulgáriá jut. Az első világháború végén a függetlenség esetleges megtartása esetén kilátásba helyezett szerb követelésektől megrettent horvátok végül is csatlakoztak a szerb vezetésű Szerb- Horvát-Szlovén Királysághoz. Az így megvalósult államban a nem szerbek aránya 62.5%-ra nőtt. Szerbia a - különösen a muszlimánokkal, horvátokkal, albánokkal, magyarokkal, németekkel és romaánokkal rendkívül keverten élő - szerbek egyesítésével magára vállalta az új, tarka etnikai-vallási összetételű, eltérő kultúrájú és történelmi múltú területek bekebelezésével járó feszültségeket, melyek megoldására kísérletet sem tett. Ez a királyság egy centralizált, militarista, nagyszerb állam volt, amely az 1945 után elismert crnagorai, macedón, muszlimán nemzet létezéséről sem vett tudomást, elszerbesítésükre pedig különös hangsúlyt helyezett. Az 1913 óta Szerbiához csatolt és háborús hadizsákmányként kezelt területeken a nemzeti önrendelkezés legcsekélyebbjogától is megfosztott lakosság elkeseredése rendkívül megnőtt. A második világháború alatt Jugoszlávia hatalmas, mintegy 1.7 miiló fő emberveszteséget szenvedett. Az áldozatok azonban a kiterjedt partizánmozgalom ellenére is elsősorban a civil lakosság köréből kerültek ki, a különböző sérelmek miatt vett véres revansok eredményeként. A világháborút követően további százerek, elsősorban olaszok és németek deportációját követő migrációjára került sor. Ennek eredményeként többek között nagyszámú szerbet telepítettek a Vajdaságba, melynek következtében az szerb többségűvé vált. A kialakult új jugoszláv államhatalom a területi decentralizációval, a köztársasági autonómiával, minden egyes délszláv nemzet egyenjogúságának elismerésével, a nemzetiségi jogok biztosításával és elvi garantálásával a régi Jugoszláviához képest gyökeresen eltérő létfeltételeket biztosított. A beáramló hatalmas nyugati pénzügyi segítséggel sikerült több évtizeden át megteremteni az ország egységét, annak ellenére, hogy sem a fejlettségbeli, sem a kulturális különbségeket a nagy erőfeszítések elSzerbek: 8 743 000, ebből Kis- Jugoszláviában 6 236 000 Albánok: 5 800 000, ebből Kis- Jugoszláviában 1 810 000 Crna Goraiak 606 000, ebből Kis- Jugoszláviában 568 000 Magyarok: 14 140 000, ebből Kis-Jugoszláviában 365 000 Muszlimánok: 2 370 000, ebből Kis-Jugoszláviában 318 000. A mostani Balkán-háborút lezárni kivánó rendezési elgondolásokban előfordul a Milosevics által megszüntetett Vajdasági Autonómia visszaállításának gondolata is. Noha az mindenképpen valamilyen elmozdulás lenne a mostani helyzethez képest, de a magyarság autonómiájának vonatkozásában csak igen szerény elÚjvidék, 1999. április lenére nem sikerült megszüntetni. A Titó-korszakban kialakított igen kényes társadalmi-politikai egyensúlyt az újraéledő szerb nacionalizmus pár év alatt véglegesen szétrobbantotta. A jelenlegi háborús konfliktus gócaként szereplő Kosovó az ottani albánság exodusa előtt kb. 90%-ban volt albán lakosságú. Ezt kimagasló fertilitásával érte el, amelynek eredményeként több mint megháromszorozta lélekszámát a második világháborút követő időszakban (ugyanakkor a jugoszláviai magyarok az igen alacsony termékenység miatt is tetemes demográfiai veszteséget szenvedtek). Az 1990 körül a mostani Kis- Jugoszláviában élő néhány etnikum lélekszáma a következő volt (az első szám a teljes létszám a világban) várások támaszthatók vele szemben, mivel a nagymértékű népességcsere és demográfiai mozgások miatt a magyarok mára már az ottani lakosságnak csak a 16 százalékát teszik ki. A Vajdasági Autonómiának néhai fénykorában sem volt igazán semmi köze a magyarság autonómiához, azt eredetileg sem arra hozták létre. Egy Koszovó esetén használható esetleges modell is teljességgel alkalmatlan lehet a délvidéki problémák megoldására. Ennek a kérdésnek a megoldására most egy egészen más megközelítés szükséges. Kiindulási pontot jelenthetnek például azok a nemzetközi javaslatok, melyek a horvátországi Krajinák, vagy a Boszniai rendezés során merültek fel. Most csak az a kérdés, a délvidéki magyarság háború miatti akadályoztatása folytán vajon ki lesz az, aki érdekeiért egyáltalán szót fog, vagy mer emelni!? T.T. slem teljesült szerb területi igények íz I. világháború után Szerbia és Montenegro területi gyarapodásai az első világháborúig ........... Belgrádi pasalik, 1804 Felhasznált irodalom: 1. Kocsis Károly: Az etnikai konfliktusok történetiföldrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén. Teleki László alapítvány 1993. 2. Köztes Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. Szerb Fejedelemség, 1817 Y'//1 Szerbia gyarapodása, 1833 III] Szerbia gyarapodása, 1878 Hl Szerbia gyarapodása, 1913 jj Montenegro a XIX. sz. elején [\\^j Montenegro gyarapodása 1830 körül Montenegro gyarapodása, 1859 [■ | Montenegro gyarapodása, 1878 Y//\ Monten«gr° gyarapodása, 1913 [ j) | | kiigazítás, 1884
