Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-05-01 / 5. szám

1999. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal célkeresztben kailag-katonailag megbízható határ­őr lakosság betelepítése a megszer­vezett határőrvidékekre. Ekkor népe­sül be újra az elpusztult boszniai Krajina szerb és muzulmán népes­séggel. A határ másik oldalán a határvi­dékre mind a velenceiek, mint a Habsburgok tervszerűen telepítik be vagy csak egyszerűen átcsábítják a szerb lakosságot, amely kiváltságos helyzetű határőrként befogadóinak legfőbb támaszává válik mind a külső, mind a belső ellenséggel (Rá­kóczi kurucaival) szemben. A 18. század első felében kijelölt határőr­­vidékek benépesítése alapvető hatást gyakorolt a mai Horvátország és Bosznia közös határvidékének, fő­ként a szerb etnikai terület kiterjedé­sére (Krajinák). A Rákóczi-szabadságharc leveré­sét és a Bánát visszafoglalását köve­tően a középkori Dél-Magyarország népességének túlnyomó többségét képező magyarság szinte nyomtala­nul eltűnt. Az osztrák kormány terv­szerű kolonizáció keretén belül az ide menekült délszlávok mellé főleg dél-németországi katolikus némete­ket telepített, majd a tiszai szerb ha­tárőrvidék felszámolása után meg­nyílt az út a magyarok vissza-, a szlovákok, ruszinok, románok, cse­hek betelepítése előtt, mely a mai Vajdaságban és Kelet-Szlavóniában szinte egyedülálló etnikai tarkaságot eredményezett. Az elszigetelt, álladó törzsi vil­longások közepette élő, hegyvidéki környezetben húzódó Crna Gorában a török időkben sem változott az or­todox vallású szerb etnikai jelleg. A velenceiek cattaroi támaszpontjának szomszédságában lévő területen a tö­rök uralom csak névleges volt. Az or­todox egyház által összefogott tör­zsek a 18. századtól fokozatos sike­reket érnek el a függetlenség felé ve­zető úton, mely a 19. század elején tényleges, 1859-ben nemzetközileg elismert függelenséghez vezetett. Ek­kor Crna Gora volt fő szövetségese, Oroszország mellett az egyetlen füg­getlen állam, ami a Szerbiától és a szerb etnikum törzsétől való közel fél évezredes elkülönülés mellett meg­növelte az itt élő szerb lakosság re­gionális, crnagorai öntudatát, ami ké­sőbb, a 2. világháború után hivatalo­san is elismert, önálló nemzet kiala­kulásához vezetett. A 19. sz. első felében a belgrádi pasalikban elő szerbek felkelése nyo­mán a szultán elismeri a Belgrád kb. 100 km-es körzetére kitejedő szerb fejedelemség autonómiáját. Ebben az államalakulatban született meg a szerbek első nemzeti programja, amely az összes szerb (illetve annak nyilvánított délszláv) lakta terület egy államban, Szerbiában való egye­sítését tűzte ki célul. Ehhez az ideo­lógiai alapot a híres szerb nyelvész, Vük Karadzsity szolgáltatta (szobra a Tabánban áll), aki szerint minden délszláv szerb, csupán a vallásuk kü­lönbözik. A szerb nemzeti egység megte­remtésére törekedve 1876-ban Szer­bia és Montenegro megtámadta a Tö­rök birodalmat. Az orosz segítséggel megnyert háborút lezáró 1876-os Berlini Kongresszus elismeri Szerbia függetlenségét és határát a kompakt szerb etnikai területre kiterjeszti, de az eredeti célt, Bosznia-Hercegovina és a Növi Pazar-i Szandzsák annek­­tálását nem sikerült elérni, hanem azt az Osztrák-Magyar Monarchia szállta meg. Bosznia-Hercegovina 1908-as osztrák-magyar annektálása és Növi Pazar-i Szandzsák ismételt török ura­lom alá helyezése alapvetően keresz­tezte Szerbia expanziós külpolitikai terveit. Az állami szintű nagyszerb törekvésekhez a Jovan Cvijic szol­gáltatta a geopolitikai, földrajzi, nép­rajzi indokokat. E szerint a szerbek rendelkeznek a Balkánon a legerő­sebb öntudattal és egyedül jogosul­tak a délszláv népek egy államban tö­mörítésére. A már akkor kialakult macedón nemzet létét tagadta, a hor­­vátokat katolikus, a muszlimokat isz­­lamizált szerbeknek, a keresztény északi-albánokat elalbánosodott szerbeknek tekintette. Ezt az elmé­letet 1912-ben tettek követték. Szer­bia és Crna Gora, Görögországgal és Bulgáriával rátámad a török biroda­lomra. Szerbia és Crna Gora elfog­lalja a Növi Pazar-i Szandzsákot, Ko­­sovót, Macedóniát és Észak-Albá­­niát, amely utóbbira a tengeri kijárat miatt volt szüksége, és indokoltságát a terület 1170-1355 közötti fennha­tóságával is alátámasztották. Ennek ellenére innen a szerbeknek a nagy­hatalmak nyomására vissza kellett vonulniuk. Viszont a néhai szerb ál­lam muzulmán, albán lakosaival szemben megkezdődött az azóta is tartó, hol kisebb, hol nagyobb mére­teket öltő etnikai tisztogatás. Ugyanakkor a macedónok függet­lenségi törekvését az 1913-as Buka­resti Béke megsemmisíti, a macedón etnikai terület 52%-hoz Görögor­szág, 38%-hoz Szerbia, 10%-hoz Bulgáriá jut. Az első világháború végén a füg­getlenség esetleges megtartása esetén kilátásba helyezett szerb követelé­sektől megrettent horvátok végül is csatlakoztak a szerb vezetésű Szerb- Horvát-Szlovén Királysághoz. Az így megvalósult államban a nem szerbek aránya 62.5%-ra nőtt. Szer­bia a - különösen a muszlimánokkal, horvátokkal, albánokkal, magyarok­kal, németekkel és romaánokkal rendkívül keverten élő - szerbek egyesítésével magára vállalta az új, tarka etnikai-vallási összetételű, el­térő kultúrájú és történelmi múltú te­rületek bekebelezésével járó feszült­ségeket, melyek megoldására kísér­letet sem tett. Ez a királyság egy centralizált, militarista, nagyszerb ál­lam volt, amely az 1945 után elis­mert crnagorai, macedón, muszlimán nemzet létezéséről sem vett tudo­mást, elszerbesítésükre pedig külö­nös hangsúlyt helyezett. Az 1913 óta Szerbiához csatolt és háborús hadi­zsákmányként kezelt területeken a nemzeti önrendelkezés legcseké­lyebbjogától is megfosztott lakosság elkeseredése rendkívül megnőtt. A második világháború alatt Jugoszlávia hatalmas, mintegy 1.7 miiló fő emberveszteséget szenve­dett. Az áldozatok azonban a kiter­jedt partizánmozgalom ellenére is elsősorban a civil lakosság köréből kerültek ki, a különböző sérelmek miatt vett véres revansok eredménye­ként. A világháborút követően további százerek, elsősorban olaszok és né­metek deportációját követő migráci­ójára került sor. Ennek eredménye­ként többek között nagyszámú szer­­bet telepítettek a Vajdaságba, mely­nek következtében az szerb többsé­gűvé vált. A kialakult új jugoszláv államha­talom a területi decentralizációval, a köztársasági autonómiával, minden egyes délszláv nemzet egyenjogúsá­gának elismerésével, a nemzetiségi jogok biztosításával és elvi garantá­lásával a régi Jugoszláviához képest gyökeresen eltérő létfeltételeket biz­tosított. A beáramló hatalmas nyugati pénzügyi segítséggel sikerült több évtizeden át megteremteni az ország egységét, annak ellenére, hogy sem a fejlettségbeli, sem a kulturális kü­lönbségeket a nagy erőfeszítések el­Szerbek: 8 743 000, ebből Kis- Jugoszláviában 6 236 000 Albánok: 5 800 000, ebből Kis- Jugoszláviában 1 810 000 Crna Goraiak 606 000, ebből Kis- Jugoszláviában 568 000 Magyarok: 14 140 000, ebből Kis-Jugoszláviában 365 000 Muszlimánok: 2 370 000, ebből Kis-Jugoszláviában 318 000. A mostani Balkán-háborút lezárni kivánó rendezési elgondolásokban előfordul a Milosevics által meg­szüntetett Vajdasági Autonómia visszaállításának gondolata is. Noha az mindenképpen valamilyen elmoz­dulás lenne a mostani helyzethez ké­pest, de a magyarság autonómiájának vonatkozásában csak igen szerény el­Újvidék, 1999. április lenére nem sikerült megszüntetni. A Titó-korszakban kialakított igen ké­nyes társadalmi-politikai egyensúlyt az újraéledő szerb nacionalizmus pár év alatt véglegesen szétrobbantotta. A jelenlegi háborús konfliktus gó­caként szereplő Kosovó az ottani al­­bánság exodusa előtt kb. 90%-ban volt albán lakosságú. Ezt kimagasló fertilitásával érte el, amelynek ered­ményeként több mint megháromszo­rozta lélekszámát a második világhá­borút követő időszakban (ugyanak­kor a jugoszláviai magyarok az igen alacsony termékenység miatt is tete­mes demográfiai veszteséget szen­vedtek). Az 1990 körül a mostani Kis- Jugoszláviában élő néhány etnikum lélekszáma a következő volt (az első szám a teljes létszám a világban) várások támaszthatók vele szemben, mivel a nagymértékű népességcsere és demográfiai mozgások miatt a ma­gyarok mára már az ottani lakosság­nak csak a 16 százalékát teszik ki. A Vajdasági Autonómiának néhai fény­korában sem volt igazán semmi köze a magyarság autonómiához, azt ere­detileg sem arra hozták létre. Egy Koszovó esetén használható esetle­ges modell is teljességgel alkalmat­lan lehet a délvidéki problémák meg­oldására. Ennek a kérdésnek a meg­oldására most egy egészen más meg­közelítés szükséges. Kiindulási pon­tot jelenthetnek például azok a nem­zetközi javaslatok, melyek a horvát­országi Krajinák, vagy a Boszniai rendezés során merültek fel. Most csak az a kérdés, a délvidéki magyar­ság háború miatti akadályoztatása folytán vajon ki lesz az, aki érdekei­ért egyáltalán szót fog, vagy mer emelni!? T.T. slem teljesült szerb területi igények íz I. világháború után Szerbia és Montenegro területi gyarapodásai az első világháborúig ........... Belgrádi pasalik, 1804 Felhasznált irodalom: 1. Kocsis Károly: Az etnikai konfliktusok történeti­­földrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén. Teleki László alapítvány 1993. 2. Köztes Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. Szerb Fejedelemség, 1817 Y'//1 Szerbia gyarapodása, 1833 III] Szerbia gyarapodása, 1878 Hl Szerbia gyarapodása, 1913 jj Montenegro a XIX. sz. elején [\\^j Montenegro gyarapodása 1830 körül Montenegro gyarapodása, 1859 [■ | Montenegro gyarapodása, 1878 Y//\ Monten«gr° gyarapodása, 1913 [ j) | | kiigazítás, 1884

Next

/
Oldalképek
Tartalom