Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. május DOMONKOS LÁSZLÓ KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Az igazolhatatlan „igazolása” Koszovó feltépte a történelmi sebeket. Ilyen méretű, ennyire megtervezett és viharos gyorsasággal végrehajtott népirtás nem volt Hitler és Sztálin óta. Milosevics kegyetlenségben, ravaszságban és cinizmusban talán még elődeit is felülmúlta. Ebben a végzetesen kiéleződött közhangulatban aligha akad olyan el vetemü lt krónikás, aki megpróbálná - nem először - mentegetni, igazolni előbbi korszakok tömegvérengzéseit, vagy „szelídebb”, de cseppet sem drámaibb „etnikai tisztogatásait”. Hát akad! Itt, a mi közelünkben, magyarok lakta vidéken, Dél-Szlovákiában. Mert immár egyetlen tiszta ítéletű történész számára sem kétséges, hogy az úgynevezett benesi dekrétumok alapján kibontakozott magyarüldözések 1945 és 1948 között teljességgel kimerítik az etnikai tisztogatás ismérveit. A „kollektív bűnösség” vádja egy egész nép, a felvidéki magyarság ellen, olyan országban - Szlovákiában -, amelyik a legteljesebb buzgalommal vett részt a második világháborúban, Hitler oldalán, majdnem egymillió magyar megfosztása állampolgárságától, anyanyelvétől, iskoláitól, nemzeti azonosságuktól, kiűzésük otthonaikból, falvaikból, városaikból, átkergetésük a Duna vízén vagy szabályszerű rabszolga-sorsra kárhoztatásuk - deportálásuk - ugyan minek nevezhető mindez, ha nem a huszadik század pestisének, a népgyilkosság halálos bűnének?! Miközben a felvidéki magyarság sajtója, közvéleménye a tavalyi választások óta önfegyelmet tanúsítvanem emlegeti abenesi dekrétumok hatályon kívül helyezésének követelését, nem sürgeti a kitelepítettek, elhurcoltak, halálba kergetettek, nemzetiségüktől megfosztottak erkölcsi rehabilitációját - mivel nem akarja nehezíteni az új kormányzat biztató irányvonalának megvalósítását - szlovák oldalon némelyek szükségesnek látják az erőszakos lakosságcsere, a magyarüldözések utólagos „igazolását”. A Komáromi Lapok 1999. január 29-ei számában mutatott be egy ilyen kötetet. Címe: Az Alföldről az ősök földjére (Z rodnej zeme do krajiny predkov). Szerkesztője és az egyik tanulmány szerzője bizonyos Resko Alexander, aki tisztes foglalkozása szerint állattenyésztő mérnök lenne, de mivel Meciar pártjának lobogóját tartja magasra, a letűnt diktátor idején „történésznek” nevezték ki, és odaállították a komáromi Duna-menti Múzeum, azon belül is - nyilván - a „magyar nemzetiségi osztály” élére. Megfelelő embert a megfelelő helyre! Ennek a kötetnek a legfontosabb és leghosszabb írása - mi sem természetesebb - a szerkesztő „műve": Történelmi összefüggések. Leszögezi, hogy a lakosságcsere természetes cselekmény, pozitív példája a nemzetiségi kérdés megoldásának. Tulajdonképpen már 1918 után véghez kellett volna vinni a kisebbségi lakosság kicserélését, mondja. Akkor béke költözött volna a Duna tájára! Hiszen minden nép, nemzet a maga államkeretei között élhetett volna. Vajon miként képzelte el ezt Resko Alexander? Mondjuk, népszavazással? Hiszen 1919-ben a magyar békeküldöttség éppen ezt szerette volna elérni az elcsatolt, magyar lakosságú területek hovátartozásának eldöntésénél. De a nagyhatalmak hallani sem akartak arról, hogy a Csallóköz, az Ipoly-mente, egyáltalán a felvidéki magyar sáv lakossága maga határozzon állami hovátartozásáról. Nagyon jól tudták, hogy miként döntenének. Hiszen, lámcsak, az agrármérnökből lett „történész” valósággal tüzet fúj, mikor az 1938-as első bécsi döntést említi. Pedig az elképzelhető legigazságosabb etnikai határt húzta meg a magyarok és szlovákok nemzeti államai között. Ha akarom, nyugodtan tarthatom népszavazásnak. Duray Miklós, a szlovákiai magyarság börtönt viselt, legkövetkezetesebb vezető politikusa írta 1994-ben Önrendelkezés a Szlovákiában élő magyarság törekvéseiben című tanulmányában: „A bevonuló honvédeket fogadó felvidéki magyarság örömmámora felért egy népszavazással - azaz, mintha az önrendelkezés jogával élt volna a magyar nemzetnek ez a része.” Resko Alexander - sajnos, nemcsak egyedül ő - egészen másként képzeli az önrendelkezést. A szlovákoknak joguk van kiűzni az őslakos magyarságot telephelyeiről, a magyaroknak azonban csak arra lehet joguk, hogy jámboran elviseljék ezt. De nem akaiják elviselni, kesereg a „történész” állattenyésztő. „A második világháborút követően a győztes államok igyekeztek tartós békét biztosítani Közép-Európában. Meg kellett oldani az elégedetlenkedő német és magyar kisebbség problémáját”. Ugye, milyen egyszerű? Csak meg kell hirdetni a lakosságcserét, s mindjárt létrejöhet - ősi magyar területeken is - a színtiszta szlovák nemzetállam. De „a lakosságcsere gondolata Magyarországon erős ellenállásba ütközött - panaszolja Resko Alexander-, Csehszlovákia számtalan vád és rágalmazás célpontja lett. A lakosságcsere elleni propagandához különösen hozzájárultak a magyar kormány képviselői is....” Igazán felháborító! Nem akartak elfogadni teljes lakosságcserét, amely négyszer annyi felvdéki magyart juttatott volna koldusbotra, mint ahány szlovák egyáltalán élt akkor Magyarországon. De ezen túlmenően, sem a felvidéki magyarok, sem a magyarországi szlovákok nem akartak „áttelepülni”. Vagyis ellene szegültek az erőszakos lakosságcserének. Következett erre a felvidéki magyarok deportálása Csehországba. Elkezdődött a modem rabszolgakereskedelem. Ennek az oka - persze - ismételten a magyar kormány volt., A reszlovákizáció-reasszimiláció mellett november 18-tól (1946-ban) megkezdték a Szlovákiában élő magyarok toborzását csehországi munkára.” Ugye, milyen szépen, finoman fogalmaz az állattenyésztő mérnökből lett történész? Toborzás és nem rabszolgavásár! Minden emberi és nemzeti jog lábbal tiprása, megcsúfolása ebben a fogalmazásban munkaalkalom-szerzésnek tetszik. „A Nagy Ferenc vezette magyar kormány a munkaerők Csehországba való toborzását katonai közreműködéssel végrehajtott deportálásnak nevezte.” Hát nem az volt? Egészében a tanulmány és a kötet fölényes, pökhendi igazolása a felvidéki magyar tragédiának. Az etnikai tisztogatás idealizálása. Az erőszak piedesztálra emelése. Jogosan minősíti a Komáromi Lapok munkatársa, L. Juhász Ilona eképpen: „Ez a publikáció meggyalázása mindazoknak a magyaroknak, akiket szülőföldjükről embertelenül elűztek egykor. Sőt több: kegyeletsértés! Sérti azoknak a halottaknak az emlékét, akik a Dunába fulladtak, öngyilkosok lettek, vagy belehaltak a bánatba!” Szólhatna ez a sirató a Koszovóból kiűzött, földönfutóvá tett albánokról! B.Gy. V________________________________J Háborús gesztenyék Több mint egy hónappal ezelőtt, 1999. március 24-én, szerdán este végétért a huszadik század. A tizenkilencedik század 1914-ben ért véget - mondta néhány figyelni igyekvő ember, pár évtizede. Erre már alig emlékszik valaki. Arra meg pláne nem, hogy volt szó arról is, a tizennyolcadik század meg 1815-ben, a napóleoni háborúk végén, a Szent Szövetség létrejöttével fejeződött volna be. Ami idén március 24-én este történt, s ami azóta is, immáron több mint egy hónapja zajlik: más is, több is, rémisztőbb is mindennél. Ám tegyük hozzá rögtön: néhány szempont figyelembevételével azonban reménykeltőbb is - lehet. Az embernek óhatatlanul korábban megélt eseményekhez fűzött írásos kommentáljak megjegyzései is eszébe jutnak ilyen rendkívüli történelmi helyzetekben. Amikor 1991. június 27-én kitört a délszláv háború, a második világháború befejeződése óta az első háború Európában, még Vörösmartyt kellett idézni: „Háború van most a nagy világban, Isten sítja reszket a szent honban.” Egy esztendővel ezelőtt, a magyarországi választásokat megelőzően, az akkor már véres képet mutató koszovói helyzet láttán ezeken a hasábokon ezt írtam: „Az albánok már választottak.” Most pedig, amikor „kerek”, „hivatalos” század- és ezredforduló helyett a könyörtelenül valóságos korfordulón állunk, a tollforgató csak úgy fogalmazhat: a két korábbi megnyilatkozást össze kell kapcsolni, hogy tisztán láthassunk. A mostani háború minden lehetséges következményét Isten sírjának reszketősével „a szent honban” -15 milliós nemzetünk érdekeinek, jövendőjének és legfőképpen életben maradásának mindenekfölötti követelményével és azzal a históriai ténnyel, hogy egy kis nép, az albánok ügye minden látszat ellenére mily szorosan összefonódik ezután a magyar sors, a magyar élet kilátásaival is. Egyszerre három, a modem történelemben eddig soha nem tapasztalt elemet hordoz a NATO-országok háborúja a maradék .Jugoszláviával”, pontosabban: a szerb mentalitással és a szerb népi-politikai univerzummal. (Merthogy valójában erről van szó.) 1. A világ legerősebb katonai szövetsége és egyedüli hatalma egy elnyomott nemzeti kisebbség, a koszovói albánok érdekében kezdett fegyveres harcot egy általunk nagyon is jól ismert ellenség, a szerb ellen. 2. A Közép-Európa és a Balkán viszonyaival kapcsolatosan tökéletesen tájékozatlan Nyugat a felvállalt háború miatt kénytelen legalább oly mértékben megismerkedni ezzel az általunk nagyon is jól ismert világgal, mint Japánnal vagy a Közel-Kelettel. 3. A mai világ legfejlettebb haditechnikáját a lehető legkíméletesebben akarják felhasználni az általunk nagyon is jól ismert szőnyegbombázások, a puszta földdel egyenlővé tett városok, százezres áldozati lélekszámok után - történelmi léptékkel mérve- alig egy-két pillanattal. Első pillantásra e felsorolásból azonnal kitűnhet: mindhárom pontban - persze, hogy szándékoltan! - az általunk nagyon is jól ismert kitétel hangsúllyal olvasandó érdekeltségünk, ismereteink, , jelenlévőségünk” tehát több mint nyilvánvaló. Emellett végső soron mindhárom elem ránk nézve reményteljes következtetéseket hordoz, elég, ha csupán az elsőt olvassuk végig ismét. (A mai magyar nemzeti szellemű újságírás egyik első embere, a kitűnő Lovas István ennek kapcsán odáig megy, hogy a Demokrata április 8-i számában azt írja, az Isten áldja meg ezért Amerikát és szövetségeseit. Noha gyanítható, hogy távolról sem enynyire szép és szeplőtelen a menyasszony - nem szoktak ilyen szívfacsaróan önzetlenek lenni ezek a jenki fiúk -, annyi azért kijelenthető: érdemes a ragyogóan tájékozott Lovas István ezen véleményével is számot vetni. Sőt.) Ha a lehető leghűvösebb, legfegyelmezettebb mértéktartással tekintünk körül a felrobbantott Duna-hidak, az égő olajfinomítók, belügyminisztériumok, szocialista párti székházak (bizony!) és elnöki rezidenciák lángjainak fényében: a füstben, a fanatizált (mert nemzeti karakterénél fogva roppant könnyen fanatizálható) emberek gyűrűjében, a szirénák hangjai közben, a száguldó repülőcsodák sivítása és a becsapódó rakéták dörej e közepette: a tűzben, a háború leggátlástalanabb, mindent megemésztő elemében aprócska, de mindennél fontosabb darabkákat veszünk észre. Gesztenyék ezek. Háborús gesztenyék. Adott egyfelől az Amerikai Egyesült Államok és az általa vezérelt Észak-Atlanti Szövetség a maga gigantikus, hipermodern hadi arzenáljával, gyakorlatílag kimeríthetetlen pénzügyi és technikai lehetőségeivel, globális hadiiparával és elképesztően fejlett emberi-gépi felkészültségével. Ezt az irtózatos erőt időrőlidőre ki kell próbálni, tesztelni kell, a fejlesztés és az ebből következő, az extránál is extrább profit reményében. Mi Urunk, a Pénz, írta jó Ady Endrénk egykoron, íme az első gesztenye. Itt van másfelől a szerbség, posztkommunista Közép-Európával és jó 500 évnyi, meglehetősen sajátságos históriai mögöttessel a sötéten örvénylő háttérben. A magyar nép Rákóczi óta „vadrácoknak” nevezi a szerbeket. Aligha ok nélkül. Ami a török elől északra menekülő tízezrek tiszta magyar vidékekre való betódulását követte, 1848A9-es mészárlásokkal (lásd lapunk múlt havi számát!), 1910-es évekbeli Balkán-háborúkkal, első világháborús „megállj, megállj, kutya Szerbiá”-val, Trianonban szentesített nagyarányú területlopással és 1944-es, 40 ezer magyar áldozatot követelő, a népesség ivartalanítását és végső megfélemlítését szolgáló, iszonyú magyarirtással - betetőzte a kommunizmus, Tito zseniális szélhámoskodásával és nagy-jugoszláv kirakatával. Ez robbant szét 1991 -ben - a nyolcéves dráma utolsó előtti felvonásához érkezve, érvényesült a kollektív tudatalatti, a néplélektan és a történelem törvényszerűségeinek együttese: Szlobodan Milosevics maga mögött tudhatja a teljes népi egységbe összekovácsolt szerbséget.Ha kell, tényleg 12 millió szerb partizán lesz, ha netán mégis lenne valami a szárazföldi hadművelet megindításából. És igaza van annak a kollégának is, aki azt írja: ,Amíg eleven szerb férfi lesz, akinek a keze elbír egy géppisztolyt, addig háború is lesz.” (Nem tudom, birtokában vannak-e már a régi, a délvidéki magyarság által legalább száz éve ismert népraj zi unikumnak a szuperfej lett nyugati titkosszolgálatok: a szerb nyelvben ajó nő neve puska, a legnagyobb közösségi események, lakodalom vagy fiúgyermek születésekor pedig a kollektív öröm felső fokának kifejezése, hogy lövöldöznek. Egy bírálója évekkel ezelőtt így torkollta le a belgrádi tévében az egyik ellenzéki politikust, bizonyos Nenad Csanakot: „Milyen szerb az, amelyik nem szereti a fegyvert?” No de hagyjunk további felfedezésre valamit a Central Intelligence Agency nagyra becsült munkatársainak is. Ráadásul: a kiteljesedett nagyszerb egység boldog tobzódása közben, mintegy mellékesen, sikerül végleg megszabadulni az ősi szerb földre, Koszovóba betolakodott és ott elszaporodott „siptároktól”, vagyis a koszovói albánoktól is, hiszen a tartomány lakosságának jó kétharmada az iszonyú embervadászat és a hagyományosan fejlett szerb öldöklési technika következtében már vagy elmenekült, vagy elpusztult, a maradék 400 ezer állati sorban tengődve bujkál és a többi után akar menekülni, az ősi föld „a NATO-fasiszták” jótékony csapásai következtében jószerével kiürült, oda majd nyugatról, keletről és északról zavartalanul vissza lehet jönni és újrabenépesíteni a váltig ősi földet, miként az a régi szép szerb hősi énekekben különböző változatokban versbe szedve is olvasható és hallható, guzlicakísérettel és kólót táncolva közben vagy utána. És mindezek tetejében: a NATO által annyit emlegetett „humanitáriánus katasztrófa elkerülése” olyan humanitáriánus katasztrófát okozott a siptároknak, hogy ahhoz képest a bombázások félszáz halálos áldozata említésre sem méltó, íme a második, a harmadik és a negyedik gesztenye. (Szerbül kesten vagy kostanj, valószínűleg a régi magyar nyelvből átvéve. Hja, akkor még mi is tudtuk, ez a szó a valóságban mi mindent jelenthet.) Odalenn délen, a Duna és a mai jugoszláv-román határ közötti déli trianoni határszakaszon túl, az Alföld Bácska és Bánság (Bánát) elnevezésű részén pedig minden korábbinál nagyobb rettegésben, fáradt apátiában és hihetetlen mérvű közönyös gyávaságban tengeti nyomorult napjait egy végzetesen elöregedett, többszörösen megtizedelt, vészesen fogyatkozó, fiatalságától szinte teljes mértékben megfosztott magyar népcsoport. Ők „a délvidéki magyarság”. Összlétszámúk talán-talán eléri vagy valamicskével meghaladja a háromszázezret. (Egykoron, alig néhány évtizede még közel félmillióan voltak.) Még maradtak értelmiségi reprezentánsai, no meg - leginkább - emlékei. Egyik legkiválóbbjuk, a lapunk hasábjain is publikált Tari István március 28-án ezeket mondhatta (még) el telefonon e sorok írójának: „Lassan már egy nemzedék nőtt fel abban a háborús feszültségben, amelyben mindaz, ami a magyarországiak vagy az európaiak számára természetes életmód, az számunkra már természetellenes... Ez a háború nem az, amit a televízió képernyője bemutat... A háború nem a manőverező robotrepülőknek vagy a cirkálórakétáknak a robbanása, nem az égő házak látványa. A háború az sokkal inkább az életnek az eltetvesedése körülöttünk, tehát a háború a nincstelenség, a nyomorúság. Az, amikor az autóbuszok nem járnak és kiszámíthatalanná válik minden... Az öreg emberek, tudjuk, nem nagyon akarnak látványosan belemozdulni semmibe... Féltik, féltjük az életünket, természetesen... Már olyan sok mindent elvettek tőlünk, annyira megaláztak bennünket, hogy itt az emberi méltóság nagyon nagy vereséget szenvedett. Nemigen kellett elszámolniuk az életünkkel, most sincs másként... Minden a katonák kezében van, azok döntenek mindenről, az életünkről is... Hát az életet most próbáljuk megszervezni úgy, hogy minél elviselhetőbb legyen minden. Az emberek bezárkóznak, félnek, félnek és félnek, hisz mi egy olyan közösséghez tartozunk, amely a világ egyik legbékésebb közössége is.” Még élünk, Isten veletek - üzente ezután kollégánk, barátunk, Tari Pista. Aztán tovább hullottak a bombák és elnémultak a telefonok is. A hírhedett szerb szabadcsapatok, Árkán „tigrisei” és a többi mészáros-brigád még nincs a Délvidéken: egyelőre az albánokkal vannak elfoglalva. Közben több magyarországi szerkesztőség magyar nyelvű faxot kapott: „Magyarok! Ebben a században harmadszor véres a kezetek!... Mi, ha kell, meghalunk mindnyájan szeretett országunkért. Tudjátok, hogy egy nép sem szereti úgy szülőföldjét, mint mi, jugoszlávok. Titói testvéri egységben nőttünk fel, amit a világ nem ért! Büszkék és bátrak az igazi jugoszlávok! Hazudjatok továbbra is a pénz, a vagyon és a félelmetek miatt! Mi nem félünk!! Ezt az országot szívvel és lélekkel építettük fel a fasizmus rombolása után, szívvel és lélekkel fogjuk megvédeni is! Ha kell, vele halunk meg, nektek és a többi NATO- országnak köszönve!” Aláírás és dátum: Magyar anya, Újvidék, 1999. április 3. Az anyaország és a magyar kormány eddig nagyjából jól vizsgázott. Az ügyes háttér-politizálás reménye ugyan megvan, de Szabadka bombázása április 15- ről 16-ra virradó éjszaka már komoly kételyeket ébreszt. Egyelőre minden jel azt mutatja, hogy még odébb a legutolsó felvonás. Az albánok nem engednek, szervezik tovább az UCK-t, a Koszovói Felszabadítási Hadsereget, amely váltig harcol. Igen, az albánok már választottak. Koszovó aligha marad a jövőben Kis-Jugoszlávia részére, erről ma már a szerbeken kívül senki sem beszél. A határmódosítások elkerülhetetlenek lesznek. Csendben kell - kellene - maradnunk és figyelni, iszonyatos, a végsőkig megfeszített erővel figyelni, úgy, ahogyan csak az elszánt őrszem képes, égő szemmel és megfáradt testtel is, kitartóan, feszülten várni és figyelni, figyelni, figyelni.
