Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. május Magyarság a Az egész évtizeden végigvonuló balkáni háborúk mostani felvonása mostanára már mindenkivel felismertette azt, hogy a rózsaszínű utópiák ellenére a nemzet nagy részének, benne Magyarországnak nemhogy a nyílt színvallása, de akár a cselekvő részvétele sem zárható ki abban a közeli jövőben. A most összeomló Versailles-i békerendszernek köszönhetően a magyarság egy kisebb része persze már régóta folyamatosan nyakig ül a balkáni pácban, vagy már alá is merült, azonban az ő sorsukra a nemzet nem érintett része vagy közönnyel, vagy jó esetben is csak legfeljebb valamiféle sajnálattal tekinthetett, fel sem ismerve annak az áldozatnak a nagyságát, aminek a révén talán éppen ők élhették békésen a mindennapi életüket. Juthatott tér és idő bőségesen az olyan álláspontok kifejtésére, ami szerint a Magyarország mindenkor, minden szín alatt kívül marad a jugoszláviai konfliktusból, történjen ott bármi is. Mert amíg csak a délvidéki, a baranyai vagy a szlavóniai magyart kényszerítették fegyvert fogni, akár egymás ellen is, addig a magyarországi oldalon például tízezrek élvezhették az embargós intézkedések nyomán felvirágzó határ menti feketekereskedelem, a beáramló kétes pénzek okozta konjunktúra áldásait, és tőlük ez az állapot akár ezer évig is fennmaradhatott volna. Annak félelmetes leltárát, hogy milyen hatalmas árat fizetett már eddig is a délvidéki magyarság azért, hogy a politikusok kimondhassák azt, hogy a Vajdaságban a nemzetek között eddig nem alakultak ki a Koszovóihoz mérhető feszültségek, még valamikor ezután fogják elkészíteni, de gyaníthatóan nem jut majd sok dicsőség benne az elmúlt időszak honi politikai köreinek. Az egyik fontos célpont a délvidéki magyarság politikai képviselete volt. A határon túli magyar szerveződésék közül a VMDK rendelkezett legkorábban nemzetközi szinten is elismert politikai programmal és azt tekintélyesen képviselni tudó vezetéssel. Ez a szervezet mára már fétucatnyi pártra esett szét, nem csak belső okok miatt. Noha a Vajdasági Magyar Szövetség - melynek a szabadkai polgármester, Kasza József a legjelentősebb politikusa - a választási eredmények alapján a legerősebb közöttük, ebben a szorult helyzetben azonban az ottani magyarságnak nincsen egységes vezetése. A politikailag is meggyengített magyarság önmagában szinte semmilyen ellenállást nem tudott kifejteni a szerbiai hatalom közelmúltbeli központosító és elnyomó intézkedéseivel szemben. A néhai vajdasági autonómia felszámolása után a helyi önkormányzatok anyagi erőforrásait is Belgrád vette a kezébe, és ezt a magyarlakta vidékeket magában foglaló területet anyagilag teljesen kifosztotta. Ez a 91-ben a háború elől megindult több tízezres menekülthullámot még gazdasági kivándorlással is súlyosbította. Az általános elszegényedés a politikai hatalomból részesülőkön és a háború haszonszedőin kívül mindenkit mást keményen érintett. Ezt megfejelte még az, hogy a szerbek a magyarokat szinte teljesen kisöpörték a vezető állásokból, és a közönséges munkahelyeken is könnyen lapátra kerültek. Az életerős fiatalság, amíg volt némi anyagi tartaléka legalább az útiköltségra, tömegével hagyta el Jugoszláviát, nagyon sokan, követve a régebbi kivándorlókat, valószínűleg soha vissza nem térve szülőföldjükre, Nyugat-Európába és a tengerentúlra kényszerülve. Sajnálatos a hatóságok ez iránti közönyösége akkor, amikor Magyarország lakosainak száma havonta több, mint ötezerrel csökken, és minden megszületett nyolcadik gyerek cigány. Hogy a délvidéki magyarságnak még véletlenül se legyenek illúziói az anyaország irányában, arról tavaly ősszel, a koszovói válság elmélyülése alatt a nemzeti kormány gondoskodott, amikor megszüntette még az Antall-kormány által bevezetett menedékes státuszt azzal az ürüggyel, hogy nincs háborús helyzet Jugoszláviában. (A menedékes státusz lényegében lehetővé teszi azt, hogy az illető az országban szabadon mozoghasson és bizonyos korlátok mellett, de a magyar állampolgárokhoz hasonlóan munkavállalás lehetősége mellett a megélhetéséről maga gondoskodjon. Az ennél kedvezőtlenebb helyzetben lévő menekült státuszúak viszont gyakorlatilag munkát nem vállalhatnak, és ha elfogy a magukkal hozott pénzük, akkor változatos - afgán, pakisztáni, nigériai stb. - nemzetközi társaságban várhatják ki egy táborban sorsuk valamikori jobbrafordulását). Az, hogy valakit katonának behívnak és Koszovóba vezényelnek egy polgárháborús helyzetben, a magyar kormány szerint még nem igazán ok arra, hogy valaki a jugoszláv katonai szolgálatot megtagadja. Erre a szépségtapasznak szánt magyar kérésre az ottani hatóságok felé, miszerint ne vezényeljenek magyarokat Kosovóba, a válasz bádogkoporsók formájában érkezett meg hamarosan. Mikorra tehát végleg beütött a krach, sikerült elérni azt, hogy a lehetőségekhez képest a legtöbb tartalékos magyar vehette át behívóját a jugoszláv hatóságtól, és alakult át maga és a saját lakókörnyezete háborús katonai célponttá. Mint az ilyenkor lenni szokott, a muníciót lehordatták velük a kórházak, egészségügyi intézmények, iskolák pincéjébe, a fegyverzetet beásatják a városok, falvak kerjeinek fái, a lakó- és gazdasági épületei tövébe, és parancsra várják az előbb vagy utóbb bekövetkezhető NATO-támadást. Azonban az ottani magyarság igazán nem ettől tart, hanem attól, hogy a fél Balkánt már feldúló szerb szabadcsapatok prédájává válhat, akik sok évszázados martalócélet kiváló tapasztalatainak birtokában vannak. Anyaországunk folyamatosan deklarálja a konfliktustól való távolmaradását, a nemzetközi közösség pedig inkább a tömegsírok utólagos feltárogatásában szereti illetékességét hangoztatni. A dunai hidak lerombolása talán a haditechnika észak-dél irányú mozgatásán kívül részben megnehezíti azt is, hogy rablott holmival könnyen el lehessen tűnni dél felé, tehát mérsékelheti a szerb hazafiak északi irányú rablási késztetését. Ha egy kicsit is érteni akarunk valamit a hihetelenül tarka etnikumú Balkán jelenlegi eseményeiből, elkerülhetetlen, hogy valamennyire be ne ássuk magunkat a történelembe, népeik lelkivilágába, hiszen a felszínen maradva nagyon könnyen lehet teljesen téves következtetéseket levonni az olykor-olykor kozmetikázott rövid napi hírekből. A Koszovó kapcsán központi szereplő albánok az illírek ősei, akik Krisztus előtt kb. 1300 körül jelentek meg a térségben. A délszláv törzsek beköltözése a Balkánra a keletrómai birodalom belső háborúi és dunai határvédelmének összeomlása után (602) vált különösen nagymértékűvé. Megjelenésükkel az illír népesség a hegyek közé szorult vissza. A térséget kettévágó Drina folyó a kelet- és nyugatrómai birodalom határát is képezte, majd a terület a frank és bizánci érdekszféra vetélkedésének színterévé vált. A horvátoknak 870-ben fejedelemséget, 925-ben Tomislav idején királyságot hoztak létre. A macedóniai szlávoknak Szamuelló cár korában, 976-1014 között sikerült először Bizánctól függetlenedni, majd a széttagolt domborzatú környezetben élő és bizánci, magyar, bolgár és horvát szorításban elő szerbek egy része Crna Gora területén végül is 1077-től királyságot alakított. Ennek súlypontja S. Nemanja idején (1180-1196) áttolódott a mai Raska, Sandzsák és Kosovo környékére. Ezen időszakban vált függetlenné először Bosznia is, mely nemsokkal ezt megelőzően Bulgáriában létrejött, a hivatalos egyházat és tanításait tagadó népi szektának, a bogumiloknak a legfőbb támaszává vált. Létrejött a boszniai bogumil egyház, melyet a magyar királyok és a mindenkori kalocsai érsek erőszakos, pápai utasításra történő hittérítése következtében csak 1459-ben sikerült elnémítani. így Bosznia népességének vallási háromosztatúsága nemcsak a török korig, hanem jóval korábbra nyúlik vissza. Horvátország 1102-től több mint 800 évre perszonálunióba lépett Magyarországgal. A dalmát tengerpart felett állandósult Bizánc, Magyarország és Velence versengése, míg az utóbbi 1432-től tartósan rátette a kezét a területre. A Dubrovniki Köztársaság az 1806-os francia megszállásig megőrizte viszonylagos függetlenségét. A szerb állam fénykorát a középkorban a legendás Dusán cár idején (1331-1355) élte, aki Anjou Károly és Nagy Lajos magyar királyok kortársa volt. Birodalma a Dunától Thessáliáig, az Adriától az Egei tengerig terjedt, és felvette a szerbek és görögök cárja címet. Az állam politikai-kulturális központját a mai Kosovo képezte. Ebben az időszakban léptek az oszmán törökök Európa területére, és foglalták el Thrákiát és Macedóniát (1371). Később a rigómezei (Kosovo Polje-i) csatát követően Szerbia török vazallussá, 1459 után pedig több mint négy évszázadra török bírókká vált. Ez időtájt a térség enikumai viszonylag jól elkülönültek egymástól. Az ortodox vallású szerbek a Duna- Száva vonaltól délre, a Drinától keletre tömörültek. A horvátok településterülete a mai Horvátország mellett kiterjedt Bosznia-Hercegovina nagy részére azzal, hogy az adriai tengerpartot az olaszokkal lakták vegyesen. Ezt az elkülönülést borította fel a török hódítást megelőző hatalmas népmozgás, a lakosság tömeges menekülése. A török hódoltság alá került területeken a több százezer lakost érintő kényszermigráció határozta meg a jelenlegi etnikai-vallási térszerkezet alapvonásait. A horvát lakosság a nyugati perifériákra szorult, a magyarság északnak menekülve szinte teljesen kiszorul a volt Jugoszlávia területéről. Az elmenekült lakosság helyét többnyire pásztorkodó életmódú, a katonai szolgálatok miatt kiváltságos helyzetű ortodox szerbek foglalták el. Ugyanakkor a helyben maradt szláv és albán népesség, főképp a nemesség, egyre nagyobb számban tér át az iszlám vallásra, hogy vagyonát és helyi hatalmát megtarthassa. Az iszlám térhódítása a későbbi Növi Pazari Szandzsákot is magában foglaló Boszniai vilajet területén volt a legjelentősebb, amely a Habsburg Birodalom és Velence elleni háborúk legfőbb támaszpontjává vált. Ugyancsak sikeres az iszlamizáció az albánok körében, akik egyre nagyobb számba költöznek, részben céltudatos török telepítés eredményeképpen Koszovóba és Nyugat-Macedóniába. A meghódított területekre nagy számban telpülnek be törökök, majd nyomukban cigányok és spanyol zsidók is. Az oszmán európai uralom hanyatlását az 1683-1699 közötti osztrák török háborúk jelentik. A magyarországi keresztény sikerek hatására megkezdődik a Boszniai katolikusok zaklatása, akik egy része északra, Szlavóniába, Baranyába és Bácskába települ le (bunyevácok), másik részük a velenceiek által fokozatosan felszabadított Dalmáciába. Ugyanakkor a visszavonuló csapatokkal kb. 130 000 muzulmán menekül át Magyarországról Boszniába, ahol ennek következtében átmenetileg abszolút többségbe kerülnek. A Habsburg irányítású szövetséges keresztény csapatok, miután Magyarországot a Bánát kivételével visszafoglalták, benyomultak a Balkánra egészen Szarajevóig és Szkopjéig. Az osztrák csapatok vereségét és visszavonulását követően a melléjük állt és a muzulmán lakosságot felkoncoló szerbek a törökök bosszújától félve tömegesen - mintegy 30 000 család - hagyják el Szerbiát pátriárkájuk, Arsenija Csarnojevics vezetésével. E Magyarországra menekülés következtében elsősorban Kosovo szerb népessége rendkívül meggyérült. Nagyobb méretű menekülésekre kerül sor a későbbi osztrák-török háborúk után is. Az elmenekült szerbek helyére a törökök elsősorban politikailag megbízható albánokat telepítenek a koszovói és szandzsáki területekre. A határok stabilizálódásával a határ mindkét oldalán megindult a telepítő hatalomnak megfelelő, politi-Szabadka, 1999 április A szerb etnikai terület változásai és az azokkal összefüggő főbb migrációk (1450—1950) Jelmagyarázat: 1 = Jugoszlávia halára 1990-ben, 2 = a Török Birodalom határa 1718-ban, 3 = a Török Birodalom határa 1606-ban, 4 = 15. századi szerb etnikai terület, 5 = szerb etnikai területveszteség, 6 = szerb etnikai területi nyereség, 7 = szerb migráció, 8 = albán migráció, 9 = horvát migráció Szerkesztette: Dr. KOCSIS KÁROLY Rajzolta: Dr. KAISER MIKIÓSNÉ Forrás: Kocsis K. (1991), LuÖd, J. (1990), Skalamera, í (1987) nyomán
