Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-11-01 / 11. szám

I 1997. november Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal (Folytatás az 1. oldalról) ció. Márpedig ennek a valósághoz semmi köze. Amikor Magyarországon az én szakmámban hozzákezdtek a szovjet típusú iparosításhoz, és a cent­ralizációs politikával, illetve egy na­gyon primitív technológiával fölszá­molták az iparosságot, akkor elkezdtek padlás nélküli kockaházakat építeni, vagy az egyedül kapható szürkésfehér palát tették a tetőkre. A falakat bordóra és gennysárgára festették, lehetőleg vízszintes csíkokban, és ezzel felszá­molták azt a több száz éves hagyo­mányt, mely szerint a falak fehérre van­nak festve, a tető cserépből, nádból vagy zsúpból készül és sötét színű. Te­hát alapvetően megváltoztatták a falu, a város, a családi házas övezetek képét. Ezt a fejreállított helyzetet próbáltam bombázni néhány társammal együtt, és hosszú, keserves munkával, főépítész­kedéssel, családi házak tervezésével igyekeztünk elérni, hogy ismét sötét színű legyen a tető, fehér a fal, és nem az építési törvény szerint diktált alaprajzo­kat készítettünk, hanem olyanokat, amelyek használhatóbbak az emberek, a családok számára. Az ASSZONY NEM HAGYHATÓ KI — Honnan tudták, hogy mi jó az embereknek? — Ehhez az asszonyokat hívtuk se­gítségül. Növendékeimmel és társaim­mal úgy kezdünk a családi ház tervezé­séhez, hogy a férfitől megkérdezzük: hol az asszony? Azután megmagyaráz­zuk, hogy a ház három sarkát az asz­­szony tartja, és csak egyet a férfi, vagyis az asszonyt nem lehet kihagyni a terve­zésből. Nem lehet kihagyni azért sem, mert ebben az esetben végig fúrni fogja az elképzelést. Rávesszük az asszonyt, hogy rajzoljon. Száz asszonyból ki­lencvenkilenc rajzol középre egy kari­kát és azt mondja: itt vagyunk, itt tanul a gyerek, ide hozza a karácsonyfát a Jézuska. Ezután virágszirmokat rajzol a karika köré. Az egyik szirom a konyha, a másik a fürdő, a harmadik a szoba, hogy mindegyikből lássa, mi van középen. Az asszony tehát tulaj­donképpen centrális tereket rajzol. Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy a jurta alaprajzi elrendezésére gondoljunk, de nem ez az érdekes, ha­nem az, hogy az otthon központjában az asszony van, és nem a férfi. Ennek sok­féle konzekvenciája van, hiszen ez a társadalom azt hazudj a, hogy a férfi a főnök, miközben minden férfi ponto­san tudja, hogy ez épp fordítva igaz... — Vagyis a család igazi megtartó ereje az asszony... — Ez természetes. Minden képes­sége adott erre, míg a férfinek ilyen ké­pessége nincs. Persze ennek az asszony által fenntartott közösségnek fazont, ar­culatot a férfinek kell adnia. Ellenkező esetben olyan kétségbeesett matriar­­chátus jön létre, amely képes önmagát felszámolni. A férfinek tehát van funk­ciója. Egy olyan világban, ahol a házas­ságot, amely szentség és valóban az égben köttetik, lebontják a szexre és a gazdasági szerződésre, ott az építészet­tel is sok mindent meg lehet tenni. Szó sincs arról, hogy a magyarok megunták volna az életet, hanem arról van szó, hogy az a láthatatlan konstrukció, ame­lyet az elmúlt negyvenöt év kiépített a magyarok között és köré, az elérte a célját. Sajnálom, ha ez súrolja a parano­iának a határát, de vállalnom kell ennek kimondását. A családi ház nem az elvá­lásra, hanem a többgenerációs együtt­élésre való, arra, hogy az otthonérze­tünkben benne legyen a dédszülők, a nagyszülők emléke, és ha a gyerek, az unoka netán el is hagyja a szülői házat, oda úgy tudjon visszatérni, ahogyan emlékeiben visszatér tegnapi önmagá­hoz. Ha ezt elveszítjük, akkor lehet, hogy az egekig magasztalt szabadság­igényt ki fogjuk elégíteni, de az már nem ránk fog vonatkozni, hanem a per­­szónára, ami a görögöknél még a szín­házi álarcot jelentette, nem pedig az igazi ént, az igazi személyiséget. Ebben az esetben az épített, a kialakított kör­nyezet — és ebbe beletartozik a kert, a fa, az állatok — nem az igazi életet fogja szolgálni, hanem miként Bach­­mann Gábor megfogalmazta saját akci­óját a velencei biennálén, a semmi épí­tészete fog létrejönni. A kérdést, hogy ez kit és mit szolgál, Bachmannak kéne föltenni, amennyiben vállalkozna rá, hogy erre komolyan válaszoljon. Szabaddemokrata szándékok — Nemrég egy társaságban valaki azt a kérdést tette fel: lehet-e hinni abban, hogy a hagyományos család és a nemzet összetartozó, egymáshoz kapcsolódó fogalmak, tekintve, hogy egyre inkább előtérbe kerül a nem ha­gyományos családmodell, és ennek is meg vannak az értékhordozó lehetősé­gei. Érvként hangzott el az is, hogy a nem hagyományos modell immár kö­vetendő mintaként fog megjelenni. Mi erről a véleménye? — Ennek a nézetnek a képviselőit feltételezhetően valamilyen, családdal kapcsolatos neurózis terheli. Akik így vélekednek, jobban tennék, ha a neuró­zisukat meggyógyíttatnák, mielőtt vé­leményt mondanának arról, amiről fo­galmuk sincs. Nem szeretném itt a csa­lád apoteozisát előadni, de nem hiszek a neurózissal megterhelt elméletekben és szabadságban. Ha valaki ezeknek rabjává válik, akkor annak nehézségei lesznek a feltámadással, a változással, a befogadással és a konfrontációval kap­csolatban is. Akkor annak csak ellensé­gei vagy hívei lesznek, de nem lesznek barátai. Az a szerelem helyett esetleg csak a szexet fogja megismerni, és ab­ban is csak kapni akar. Attól tartok, hogy mindez nem magyar specialitás. Ebből a szempontból Angliában, Skan­dináviában, vagy az EgyesültÁllamok­­ban is súlyos a helyzet. — Csakhogy ezek a hatások, leg­alábbis Európában, mégiscsak több évszázados fejlődés nyomán kialakult renddel és értékrenddel szembesül­nek. .. —Ebben igaza van, mi nehezebben tudunk védekezni. — Egyes hazai körök ma felvállal­ják a magyar kultúra támogatását, gondolok például a Soros-féle alapít­ványra, ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy e tevékenységük során nem tá­maszkodnak azokra, akiket nemzeti kultiíránk kimagasló képviselőiként tartunk számon. Ön szerint milyeneka magyar nemzeti kultúra megőrzésé­nek, ápolásának esélyei? — Kétféle választ kell, hogy adjak. Az egyik a Soros-alapítvány, a másik a magyar kultúra ügye. A mai Magyaror­szágon nemcsak a kultúrát, de a magyar társadalmat sem képviseli a jelenlegi kormányzat. Se a kül-, se a belpolitiká­ban. A jelenlegi helyzet nagyon hason­lít a háború utáni időkre, amikor a kom­munisták első lépésben a kultúrát és a belügyet szerezték meg. Most is ez tör­ténik. A kultúra és a belügy az SZDSZ kezében van, és ami az oktatásban és a kultúra finanszírozása terén történik, az egyértelműen az SZDSZ szándékait tükrözi. Ugyanez vonatkozik a bel­­ügyre. Ha valaki betör egy sekrestyébe és megtapossa az ostyát és a miseruhá­kat, akkor azt mondják: szegény ember olyan rossz körülmények között él, hogy erre kényszerül. Azután a cseleke­detét e szerint bírálják el. Ma tanyán lakni és ott gazdálkodni életveszélyes, miközben az illetékesek megélhetési bűnözésről beszélnek. A közbiztonság tűrhetetlenül rossz és meggyőződésem, hogy itt a közbiztonság tudatos fölszá­molása folyik. Ami a kultúrát illeti, nálam az utcasepréstől a hangversenyig tart a spektrum. Ez a kurzus nem azt a kultúrát kép­viseli, amiről én beszélek, hanem va­lami mást. Valószínűleg képvisel vala­milyen kultúrát, de azt én nem ismerem eléggé, mivel tabukkal van körülvéve. Nem hiszem, hogy a magyar kultúrát mint a közép-európai kultúra integráns elemét ennek a kurzusnak az irányítói képviselnék. Ok valami mást képvisel­nek. Az a szabad szellem, amelyről ez­zel kapcsolatban beszélhetünk, még pubertás korát éli, és a korábbi, illetve a jelenlegi kultúra lerombolásából táplál­kozik. Én nem féltem a kultúránkat et­től a társaságtól, még Vásárhelyi Mik­lóstól sem, aki a Soros-alapítvány el­nöke, ugyanis halvány fogalmuk sincs arról, hogy mi a valódi kultúra. A görö­gök azt mondták, hogy az erkölcs az emberben démonikus jellegű és nem tételes. Nekünk, európaiaknak, való­Makovecz Imre építész színűleg a görögből és a zsidóból áll össze az a fogalom, amit erkölcsnek hívunk. A tételes erkölcs—gondoljunk Mózes kőtábláira — nem azt mondja meg, hogy mi a jó, hanem azt, hogy mi a rossz. Az a fajta erkölcs, amit a görög démonikusnak nevez, az tulajdonkép­pen a kötelességtudatot, a lelkiismeret­­furdalást, a fellángolást, az örömöt je­lenti. Ez a kétféle erkölcs a kultúra lé­nyege, s ez az, amihez a Vásárhelyi Miklósok soha nem fémek hozzá. A tizenkilencesek vonulata — Vajon figyelmen kívül lehet-e hagyni azt a félelmetes hatást, amit a kultúra nem nemzetben gondolkodó irányítói a pénzeszközeik révén kifej­tenek, s amelyek segítségével egyes tendenciákat felerősítenek, másokat pedig elhalásra ítélnek? — Ezeket én sem hagyom figyel­men kívül, de inkább többet dolgozom a kelleténél, mintsem hogy velük fog­lalkozzam. Túlságosan előtérben van az a társaság, amely történelmileg isjo­­got szerzett arra, hogy megmondja: Magyarországon hogyan kell élni és mit kell csinálni. Ez lényegében a tizen­­kilencesek vonulata. Tőlem rendkívül távol áll például egy olyan bankárfiú, aki tizenkilencben népbiztos, s mint egy alakulat parancsnoka katonákat lö­vet agyon, majd elegáns filozófussá vá­lik. Az én apám nem bankár volt, hanem asztalossegéd. Soha nem csalódtam az apámban, soha nem kerültem vele szembe, s haláláig és halála után is sze­rettem, szeretem. Mindig az ő becsüle­tességéből, gerincességéből építkez­tem. Abból, hogy szeretett volna egy igazságos társadalmat, ahol nem aláz­zák meg az embert. 0 szociáldemok­rata volt. Egy magamfajta ember tehát nem értheti meg a katonákat tizedelő bankárfiút, aki a leghíresebb magyar filozófusként jelenik meg, míg vele pár­huzamosan egy másik magyar filozó­fus — Hamvas Béla — Dunapentelén egy raktárban szerszámokat ad ki, mert neki ezt a sorsot szánták. — Az előbbi filozófus nyilván Lu­kács György. — így van. Hamvas Béla nagyon közel áll hozzám, Lukács György pedig rendkívül távol áll tőlem. És folytathat­nám a sort. Számomra egy volt karha­­talmista soha nem lesz miniszterelnök. 1956-ban huszonegy éves voltam, ami­kor ő a másik oldalon állt egy idegen hatalom szolgájaként és mosolygott rajtunk, és gyűlölt bennünket. Hogyan lehetne ő nekem miniszterelnököm? Hogyan várhatnám tőle azt, hogy a ma­gyar gazdaság és kultúra képviselője legyen? O Magyarországot — Lukács Györgyhöz hasonlóan — soha nem fogja természetes közegének érezni. Velük nekem semmi dolgom. Nekem azok ivadékaival van dolgom, akiktől mindent elvettek. Hozzám azok állnak közel, akikből mezőgazdasági proletárt csináltak, és soha nem fognak közel áll­ni hozzám azok, akik az egykor elvett, majd szövetkezeti és állami tulajdonná tett javakat maguknak megszerezték. Ezekkel az emberekkel nekem nem le­het közösségem, még akkor sem, ha ők is magyarok. És ennek az egész ronda történetnek a bűnösei között ott van az úgynevezett nyugati társadalom. Amikor 1956-ban úgy nézett ki, hogy Nagy Imre vezeté­sével sikerül egy pillanatnyi konszoli­dációt teremteni a forradalomban, ak­kor a francia és az amerikai légierő megtámadta Szuezt, hogy a felbillent erőegyensúlyon változtasson, és a Nyu­gat számára legyen egy alkualap. Ná­lunk pedig emberek pusztultak el, majd megjelentek az első nyugati használt­ruha-küldemények. Nyugati embertár­saink nem tudják elképzelni, hogy mi­lyen gyűlölet fogott el bennünket emi­att. Mert ebből világosan és egyértel­műen kiderült, hogy a Nyugatnak mi­lyen a viszonya ahhoz a szocializmus­hoz, ami itt és aboldogtalan Szovjetuni­óban uralkodott. És most, amikor ki­épül a fekete gazdaság és a maffiák világa, ugye nem akarják velünk elhi­tetni, sem a neoliberális belügyminisz­ter úr, sem a nyugati kollégái, hogy ezt nem tudnák megakadályozni, ha akar­nák? Ki lesznek taszítva — Ön szerint miért nem akarják? —A jelenlegi pénzarisztokráciának szüksége van arra, hogy a pénz eltűnjön egy fekete alagútban, s előjöjjön egy másikból fehérre mosva. Ennek a pénz­nek a forgatásához elemi szükség van a gyilkosságokra, a betörésekre, az adó­zatlanjövedelmekre, valamint az érték­­termelők és szipolyozóik között kiala­kuló igazságtalan, szinte elviselhetet­len társadalmi különbségekre. így jön létre infemális nemzetköziség ebben a világban, amelyben egy bolíviai, egy new-yorki, vagy egy budapesti tróger között semmi különbség sincs. Látjuk, mire megy ki ajáték. Csakhogy ezek az urak tévednek. Sokkal nagyobb ereje van a kultúrának, a kultúra sokkal mé­lyebben ágyazódik az emberekbe, mintsem ők gondolnák. Ha azt hiszik, hogy megnyerhetik a világot, hogy a kultúrának csak halottai lesznek és ők magukra maradhatnak, akkor retten­tően tévednek. Az történik majd, amire nem számítanak: ki lesznek taszítva a világból. Mégis mit képzelnek? Hogy azt tesznek, amit akarnak? A magyar kultúrát nem lehet eltaposni. Csak nem képzelik, hogy legyűrhetik ezt a nemze­tet? Soha az életben! — Az idősebb korosztályok véde­kező mechanizmusával talán nincs is baj. De mi lesz a fiataljainkkal, akik mértéktelenül ki vannak szolgáltatva a káros hatásoknak, például a keres­kedelmi tévé- és rádiócsatornák, a bul­vársajtó és az új ponyvairodalom szel­lemsorvasztó borzalmainak? — Foglalkozni kell a fiatalokkal. Meg kell tanítani őket a köszönésre, ar­ra, hogy örömet találjanak a munkában, a szerelemben. Tehát elemi dolgokra kell megtanítani őket, és akik tudják, hogy mi forog kockán, azoknak ez a dolga. — Lehet, hogy szükség van egyfaj­ta földalatti mozgalomra? — Erről van szó. A tét az, hogy ne következzék be egy olyan katasztrofá­lis válság, amit már nem tudunk ke­zelni. Nem szabad megtörténnie annak, hogy az értékképzés háttérbe szorul és a pénzből a pénz csinálásának világa uralkodik el, mert ez a világ azokra a tel­jesítményekre és folyamatokra támasz­kodik, amelyek értéket hoznak létre. Ezért is oly mérhetetlenül fontos ma Magyarországon a földkérdés. Nem szabad odáig jutnunk, hogy a földünk áruvá váljon, hiszen a föld csak annyi­ban érték, hogy megtermelünk rajta va­lamit. — Viszont a földet el lehet foglalni mások elől. —Azt lehet, de ebből még nem ke­letkezik érték. Ha a magyar parlament nem lesz képes megakadályozni, hogy a földet idegenek számára áruba bo­csássák, akkor az történik, hogy az ol­csón felvásárolt földek árából egyesek nagyon meggazdagodnak, és kialakul egy olyan rosszemlékű tulajdonos-bér­­lő-cseléd viszony, amilyet a századfor­duló táján már átéltünk. Akkor a ban­kok a kis- és középbirtokok tömegét tették tönkre és létrejött a bérlők, a nap­számosok, a cselédek világa. A kom­munista-szocialista propaganda meg­próbálta mindezt az igazságtalan feu­dális társadalom nyakába varrni. Pedig nem erről volt szó. Ilyen típusú cseléd­ség korábban nem létezett Magyaror­szágon . Ezt a nyomorúságos, megalázó állapotot a bankok hozták létre, de er­ről, mintha csak tabu lenne, máig sem hallani. Senki nem beszél arról, hogy kik és milyen pénzekből jutottak akkor a termőföldek közelébe, és hogyan gaz­dálkodtak azokon. Ha földügyben ma bekövetkeznék az, amitől félünk, és a mezőgazdasági munkásság a jelenlegi­nél is mélyebbre süllyedne, akkor meg­ismétlődik a századforduló utáni törté­nelem és Magyarország újra a földön­futók országává válik, kiszolgáltatva az idegeneknek. A magyar embernek a saját falujában kell majd rádöbbennie arra, hogy nincs többé földje, nincs többé otthona. És akkor az emberek vándorbotot vesznek a kezükbe, s ismét kezdetét veszi egy szomorú népvándor­lás. A MAGYAR SAJTÓ HOZZÁÁLLÁSA — Ön igen markánsan fogalmazza meg gondolatait nemzeti sorskérdése­inkről, s talán ezért sem tartozik a ha­zai média kedvencei közé. Nemrég megkapta a Francia Akadémia nagy aranyérmét, amivel magyar alkotót tudtommal még soha nem tüntettek ki. A hazai orgánumok nagy része erről az eseményről valahogyan elfelejtette tudósítani közvéleményünket. — Az építészet nemzetközi mező­nyében rendszeresen tájékoztatják a vi­lágot arról: hol, mi történt. Arról, amit én csinálok, a német, a francia, az angol és más televíziók húsz-harmincperces filmeket készítettek az évek során, és a folyóiratok is rendszeresen beszámol­nak eredményeinkről. Külföldön tehát pontosan tudják, hová helyezzék el azt, amit mi szerves építészetnek nevezünk, és ebben a közegben szinte magától ér­tetődő volt ez a kitüntetés. A magyar sajtó hozzáállását humorral fogom fel. A párizsi ünnepség után három héttel, már idehaza, telefonon felhívott a Ma­gyar Hírlap párizsi tudósítója Párizsból azzal, hogy adnék-e neki interjút arról: mit is csináltam Párizsban. Udvariasan azt mondtam neki: nagyon sajnálom asszonyom, de ez már nem hír. Tudo­másom szerint több mint öt magyar új­ságnak van párizsi tudósítója, de a ki­tüntetés átadásának ünnepségén egyet sem láttam közülük, holott annyi új ság­­író és tévés volt ott, hogy Szajnát lehe­tett volna rekeszteni velük. És itt már nem az erkölcsről, hanem a színvonal­ról van szó, nevezetesen arról, hogy miként gyakorolja valaki a szakmáját. — Úgy tudom, hogy nem olyan régen a rádió alelnökének, Juhász Ju­ditnak is szemrehányást tett. Mi kész­tette erre a lépésre? — Nem nehéz kitalálni. Ha valaki meghallgatja a 16 óra, a Beszéljük meg, a Gondolat-Jel című műsorokat, vagy akár a híreket, akkor evidens, hogy szó sincs a közszolgálati feladatok megfe­lelő ellátásáról. — Ön rengeteget dolgozik, hatal­mas életművel dicsekedhet, mégis megkérdezem: mi az, amit még szeret­ne elérni az alkotás terén? — Nincsenek különösebb ambíci­óim. Az az igazság, hogy nem tudom abbahagyni a munkát. Jelenleg több, párhuzamosan futó munkán dolgo­zunk. Többek között tovább építjük a piliscsabai katolikus egyetemet, ahol az úgynevezett Stephaneum kiviteli ter­veit már átadtuk, továbbá új színházat építünk Makón, a régi Hagymaház he­lyén. Lendván egy színház és művelő­dési ház épül a terveink szerint. Dolgo­zunk Dunaszerdahelyen és Temesvá­ron, ahol a forradalmi emléktemplom tervei készülnek. Erdéllyel kapcsolat­ban meg kell jegyeznem, hogy amióta nincs az Iliescu-féle társaság, azóta ki­tűnő a kapcsolatunk több erdélyi város vezetésével. Egy csapásra sok minden megváltozott, és ezt itthon nem hangsú­lyozzuk elégszer, holott nyilvánvaló, hogy Trianon óta életképtelenné tették a Kárpát-medence népeit. Nemcsak minket. A románokat, a szlovákokat, a szerbeket, a szlovénokat, de még az osztrákokat is. El kellene már felejteni a határainkat, mert egymásra vagyunk utalva, és csak az együttműködés, a jó kapcsolatok vihetnek előre mindnyá­junkat. Bánó Attila Nem gyűrhetik le a nemzetet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom