Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-11-01 / 11. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1997. november

DOMONKOS LÁSZLÓ

A brioni titkos találkozó

A Duna Televízió 1997. október 23-án sugározta a brioni titkos találkozó című 25 perces dokumentumfilmet, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének hátterében meghúzódó, külhoni illetékességű kulisszatitkok valószínűleg legfontosabbikára hívta fel a figyelmet. A film alkotói — Bodzsoni István, a Duna Televízió Híradójának fó'szerkesztő-helyettese, Kun Miklós történész és e sorok írója—azt igyekeztek elsősorban megvizsgálni, hogy a legújabbkori magyar történelem e sorsfordítójelentőségű, máig fehér foltnak számító, döbbenetes „háttér-eseménye” hogyan is zajlott le valójában.

Azon a pénteki napon, 1956. november 2-án, Nagy Imre miniszterelnök hivatalosan tiltakozik Andropov szovjet nagykövetnél a szovjet csapatok beözönlése, Budapest körülzárása miatt. Túl vagyunk a semlegességi nyilatkozaton, a Varsói Szerződésből történő magyar kilépés közzétételén, a harcok gyakorlatilag megszűntek: az ország a gyanakodóan is reménykedő várakozás és az alig néhány napja megszerzett szabadság lázában ég.

Délután négy óra tájban a már napok óta otthon, Belgrádban tartózkodó moszkvai jugoszláv követet, Veljko Micsunovicsot hívatják Titóhoz. A vezért délelőtt tájékoztatták: sürgős konzultáció céljából Brionira érkezik Hruscsov és Malenkov, miután már tárgyaltak a lengyel, a csehszlovák, a bolgár, a román és a kínai vezetőkkel. Micsunovics 1977-ben Moszkvai évek (Moskovske godine) címmel megjelent emlékirataiban — magyarul 1990-ben, Tito követe voltam cím alatt az Interart Kiadónál látott napvilágot — ezt írja: „A találkozót ők kérték és ragaszkodtak az azonnali időponthoz. Felhívták a figyelmünket útjuk titkosságára. A titkosság végett jobb lesz, ha a pulai repülőtérre meg Brionira is a sötétség leple alatt érkeznek.”

Tito Micsunoviccsal, továbbá két legfontosabb alvezérével, Aleksandar Rankoviccsal és Edvard Kardeljjel váija a vendégeket az Adriai-tenger egyik legszebb természetvédelmi területéhez tartozó, az Isztriai-félszigettől alig félórás hajóútra fekvő Nagy-Brioni aprócska kikötőjében. Ezen a szigeten, ahol kétezer éve a rómaiak építették meg márványoszlopos, fényűző nyaralóikat, amely a századfordulón Európa legfelkapottabb szórakozóhelyeinek egyike volt, s ahol a háború befejezése óta Tito jóvoltából számtalan, a jugoszláv kommunista elit számára építtetett nyaraló és szálloda sorakozik — most a a bóra, a dalmáciai szélvihar tombol, s a tenger fölkorbácsolt óceánhoz hasonlít.

Kísérteties jelenet: négy férfi áll a mólón, az ordító szél arcukba sodorja a tengervíz sós cseppjeit, alig tudnak a lábukon megállni. Kísérőik jóval hátrébb tisztes távolban várakoznak. Elhagyatottság, teljes néptelenség a kicsinyke kikötőben. 1956. november 2., péntek este van, fél hét múlt néhány perccel. A háborgó tengeren közeledő fény — motoroshajó. Ádázul küzd a habokkal, össze-vissza bukdácsol, billegő dióhéjhoz hasonlít. „Ok azok”, mondja szerbül, fojtott hangon a négy várakozó egyike. Két idősebb, köpcös ember támolyog le a motorosról és tart feléjük. Hangosan és vadul szitkozódnak, megpróbálva túlkiabálni a szelet és a tengert: ilyen körülmények között még sohasem utaztak, „rosszabb volt, mint a háborúban”, alig élnek, olyan rosszul vannak. (Malenkov a gépen ülni sem bírt, a padlón fekve-hány va kínlódta végig az utat.) Mégis, gyerünk, gyerünk, üljünk asztalhoz, tárgyalni, sürgetik a vendéglátókat türelmetlenül.

És jó fél óra múlva már a Tito-villa

emeleti traktusában vannak. „A szobában rajtunk kívül nincs egy lélek sem” — írja Micsunovics. „...sem jegyzőkönyvvezető, sem tolmács, sem technikai személyzet. Az asztal csupasz, egyetlen papírfecni sincs rajta. Senki sem jegyzetel: egyszer-egyszer valamelyikünk egy cédulára fölúja, amit mondani vagy kérdezni akar. S miután rákerült a sor, eltépi és a hamutartóba dobja. Mintha mindnyájan azt szeretnénk, hogy ezután a jugoszláv-szovjet csúcstalálkozó után ne maradjon semmi nyom.”

Hruscsovék rögtön a dolgok közepébe vágnak: Magyarországon az események az ellenforradalomig fajultak, a helyzet rendkívül komoly, semmiképpen sem lehet tétlenül nézni a történeteket, „ha engednénk, a kapitalisták azt gondolnák, hogy gyengék vagy ostobák vagyunk, ami egyre megy.” Egy-két nap alatt elintézik a dolgot. Ma beszéltek telefonon Bulganyinnal, aki azt az örömhírt tudatta velük, hogy Münnich Ferencnek és Kádár Jánosnak sikerült elmenekülnie Budapestről. Mindent meg akarnak tenni Apró Antal megmentése érdekében is.

Titóék a szovjet beavatkozásba első szóra, készségesen beleegyeztek. Kifejtik: őket is aggodalommal tölti el „a jobbratolódás, az események ellenforradalmi fordulata”. Ez a—látszólag leglényegesebb — kérdés még jócskán a tárgyalások elején, este 10 óra előtt le is kerül a napirendről. Tito elmondja: menteni kéne, ami menthető. Meg kellene próbálni egy magyarokból álló forradalmi kormányféleséget létrehozni, ami aztán valamiféle programmal fordulhatna a néphez. Hruscsovék készek a válasszal: ők ezt már ki is gondolták, a korábban Moszkvában nagykövetként működő Münnich Ferencet bíznák meg kormányalakítással. „Aztán itt van ez a Kádár is.” Hruscsov ajugoszlávok véleményét kérdezi. Titóék természetesen nem teszik le azonnal a voksot egyik jelölt mellett sem: úgy tesznek, mintha tépelődnének — igazi balkáni játszadozás, tipikus gengsztertrükk —, miközben hagyják, hogy a szorult helyzetben lévő, most mindenképpen rájuk utalt tárgyalópartner tovább fejtegesse a magáét. Hruscsov — idézzünk a fűm szövegkönyvéből — „Rákosit szidja, majd Gerat mondja el mindennek, akit főtitkárrá választottak, aztán elment üdülni a Krímbe, meg Jugoszláviába.

— Az a barom Rákosi! Jelentkezett nálunk Moszkvában, hogy szívesen segít Pesten. Azt mondtam neki: nyugodtan menjen csak oda, a nép majd jól fel fogja akasztani. Erre telefonon fel akarta hívni Budapestet, de a szovjet központos megtagadta a kapcsolást.

Malenkov megjegyezte: az a telefonközpontos nagyobb politikai érettségről tett tanúbizonyságot, mint ez a Rákosi, aki olyan hülye, hogy a legelemibb dolgokat sem képes felfogni. Hruscsovék végül beleegyeznek Rákosi és Gerő elítélésébe. Beleegyeznek a szovjet csapatok távlati kivonulásának ígéretébe, bár nyilvánvalóan nincs ínyükre, hogy az új kormány programja ezt külön reklámozza.”

A tárgyaló felek este tíz óra után ülnek le vacsorázni. Az asztalnál az oroszok megint előveszik a kérdést: ki alakítson Magyarországon kormányt? „Látszik, hogy Kádárt nehezen veszi be a gyomruk és hogy nem ő az igazi jelöltjük.” Münnich mellett próbálnak kardoskodni, szóba hozzák honvédelmi miniszterként Bata István nevét is, de Losonczy Gézát és Maiéter Pált is emlegetik. A jugoszlávok egyre inkább Kádár mellett érvelnek. Azt hangoztatják: a magyar kádereket minden bizonnyal ő ismeri a legjobban, ezért őt kell megkérdezni és rá kell hagyatkozni. Hruscsov végül kimondja a később oly híressé lett boldogító igent, egy orosz szót, Kádárra utalva: malagyec. A kifejezésnek az oroszban három jelentése van: 1. legény (utalás Kádár viszonylag fiatal korára); 2. ez már igen, remek (beleegyezés); 3. derék fickó, legény a talpán (minősítés).

Hruscsov esetében a döntést alighanem két döntő tényező határozhatta meg: egyrészt a — forradalmat kezdetben vállaló — vazallussal szemben hatalmas előnyt jelentő mindenkori zsarolhatóság lehetősége, másrészt Kádár magatartása, a korábbi sztálinista-kommunista vezetőknél lényegesen „puhább”, engedékenyebb személyisége.

Brionin persze Nagy Imre lehetséges későbbi szerepéről éppúgy bőven szó esett, mint a már befejezett, elfogadott, kész tényként kezelt orosz intervenció néhány, járulékos eleméről”. Például— ismét a filmből idézve—„ajugoszlávok szerették volna tudni, hogy ki vesz még részt az intervencióban. Hruscsov azt felelte: megállapodtunk, hogy senki. Emlékiratai szerint Tito ezt megkönynyebbüléssel fogadta:

— Ez jó, nagyon helyes. A szocialista országoknak semmiképpen nem kell beavatkozniuk. Hiszen a Szovjetunió nagyhatalom, amelynek csapatai már amúgy is Magyarországon állomásoznak. Nyújtsanak csak törvényes alapon segítséget a magyar munkásosztálynak.

Az emlékiratok arról nem tesznek említést, hogy Tito mit értett a törvényes segítség alatt. Ugyanakkor Micsunovics szerint Hruscsov felhozta, hogy a románok készek csapatokat küldeni Magyarországra, de ennek elfogadásától a jugoszlávok eltanácsolták.”

A megbeszélések november 3-án hajnali 5 órakor értek véget. Hruscsov és Malenkov gépe az érkezéshez hasonló, mostoha körülmények között hagyta el Jugoszláviát. Huszonnégy óra múlva pedig Budapest ellen megindult a világ legerősebb hadserege.

Csapataink harcban állnak—mondta utolsó nyilvános szavait Nagy Imre, miközben felnőtt, háborút megjárt férfiak zokogtak a rádiókészülékek mellett. Magyarország fővárosát öt álló napon át irtózatos csatazaj tölti be, repülők zúgnak, lövedékek sivítanak, házak omlanak, a mesék világába tartozó hősiességgel és kitartással ezrek és ezrek szinte puszta kézzel igyekeznek feltartóztatni kétezer tankot, vad, nagyobbrészt ázsiai katona-martalócok páni rémülettel és kétségbeeséssel küzdenek tizenéves gyerekek ellen.

Tito november 11-én egy Pulában megrendezett pártgyűlésen „hibának minősítette a szovjet intervenciót. U- gyanakkor azonban kijelentette:

— ... mindig azt fogjuk mondani, hogy a beavatkozás és az idegen katonai erő ellen vagyunk. De most mi a kisebbik rossz? A káosz, a polgárháború, az ellenforradalom és az újabb világháború, vagy az ott tartózkodó csapatok intervenciója? Az előbbi katasztrófa, az utóbbi hiba. És magától értetődik, elvtársak: ha ez megmenti a szocializmust Magyarországon, akkor akármennyire is a beavatkozás ellen vagyunk, elmondhatjuk, hogy a szovjet intervenció szükséges volt.”

Az ügyes, sokakat megtévesztő, körmönfont hazudozás mögött ravaszság és a nagy formátumú nemzetközi politikus-szélhámos kiemelkedő tehetsége rejtőzik. A második világháború óta magának hatalmas nemzetközi elismertség-piramist építgető Titónak a maga évtizedekig kiválóan működő, nagy jugoszláv kirakatához pontosan erre az alapállásra volt szüksége. Jugoszlávia a nemzetközi politikában és a szovjet csatlós országokban (Magyarországon különösen) óriási ázsióra tett szert, éppen 1956-os, feltűnően „független” viselkedésével. Holott ma már—a brioni titkos találkozó fényében különösen — látni lehet: mi és hogyan is történt valójában...

A mi sorsunk, Magyarország sorsa pedig közel négy évtizedre eldőlt. Ott, Brioni szigetén, ahol azóta is zúg a tenger, bólogatnak a pálmafák, egyhangúan és közömbösen.

BUDAPESTI

eladó és bérbeadó ingatlanok közvetítése garzontól a villáig, ügyvédi garanciával.

m. Buda Kft., H-1027 Budapest, Margit krt. 3. Tel.: (361) 316-2495, 316-2496, 316-2497 Fax: (361) 316-0993, E-mail: mbuda@hungary.net

CZEGŐ ZOLTÁN

A másság

chartája

Vannak órák, melyekben egyszeribe megszületik, közénk érkezik az a valami vagy valaki, amire vagy akire évszázadokon át mind csak vártunk, vártunk. Boldog az a nemzedék, mely megérhet egy-egy ilyen születést, annyi vajúdás után.

Mi megértük. Ó, boldog idő, boldog idő!

Legalább ötszáz esztendeje foglalkoztatja a magyarságot meg más országokat a cigányság jelensége. Rendkívül érdekes nép, Indiától, Bangladestől errefelé senki nem tudta megfejteni sem életvitelük, sem hagyományőrzésük sokszor már tragikomikumba hajló titkát. Vannak cigány néprészek, törzsek — minek nevezzem? —, melyek mind a mai napig nem mondottak le a vándorlásról, képtelenek a letelepedésre, a helyhezkötöttségre. Pontosabban: mai napig is őrzik a nomád életmód elemeit...

Ezt a kérdéshalmazt, ezt a magyarországi országos gondot öleli föl most a legújabb polgári szerveződés, a Polgárjogi Charta. Valóságos dörgedelmet szabadít az amúgy sem elkényeztetett magyarságra Magyarországon (Magyar Nemzet, 1997. okt. 9.), és szinte kinyilatkoztatásként teszi közzé a hazai nemzetiségek, legfőképpen a cigányság kérdésének megoldását.

A kérdés megoldottnak tűnik a Charta szemében, megoldhatónak az adott recept szerint.

Magyarországon, főként Budapesten mindennapi kérdés a cigányoké. Szociológusok, politikusok, kis- és nagy emberek számtalan módszerrel számították és számítják ki naponta, hogy húsz-ötven éven belül Magyarországon a cigányság kerül többségbe ezzel a hihetetlen szaporodással. Ezt a szaporodást annak idején gátolni, fékezni nem tudta és nem is akarta semmiféle királyi hatalom, nekik kedvezett az „egyenlőségre” alapozott szocializmus is a maga gyermek- és családtámogatásaival. Ez tény.

A félszárnyú rendszerváltás mostani félrestaurációja eddig soha nem tapasztalt szabadosságot biztosít a cigányságnak, sőt, a mai politika forgalomba hozta a szociális indíttatású, megélhetési bűncselekmény meghatározást is a rablás, a lopás, a betörés és a gyilkosság újfajta megközelítésére. Holott a szigorítást várja el minden normális társadalom a megnövekedett, nyaklótlan bűnözés megfékezésére.

De hiszen ezek mind köztudottak. Ám ha már a nyitott kapuk előtt csellengünk (nehogy leüssenek), tegyük hozzá azt is: várható volt a magyarországi nemzeti kisebbségek, a cigányság gondjainak ölbe vétele ezekben a napokban.

Várható volt, hogy amikor városok, községek magyar lakossága reszket a kések és a botok fenyegetésétől, megszületik egy újabb Charta. Nem véletlen, hogy az aláíró elsők között a legegyenlőbbek társaságában ott leljük Fröhlich Róbert főrabbit, továbbá Pomogáts Béla többszörös chartást, Dés Lászlót, Donáth Lászlót, Kerényi Imrét, Lengyel Lászlót, Veér Andrást és másokat. Ugyanis az egyenlőséget nagyszerűen lehet hámozni.

Szót sem szólnék, ha nem ilyen érvekkel és a hazai kisebbségek valós dolgainak elemzésével foglalatoskodnának a chartások. A cigányság életmódja több évszázados, országos kérdés, annak rendezése csak államilag lehetséges.

Ám tételesen kijelenti a Polgárjogi Charta, hogy „ez most a legsürgősebb hazafias kötelesség” —, hát erre már fölszisszen a magyar Magyarországon is. (Föltehetném a kérdést: ez a Charta vagy más hasonló fogantatású, ha már szájára veszi a nemzet fogalmát, miért nem

törtet-csörtet jogot és kardot a határon túl rekesztett magyar kisebbségi milliókért?)

Tehát nem az a legsürgetőbb hazafias kérdés, kötelesség, hogy meggátoljuk Magyarország földterületeinek szabad eladását a nyugati, keleti vevőknek. Lépjek tovább: ha eladják a magyar területeket a nyugatiaknak, hol fog lakni ilyen békésen a cigányság? Ugyanis sem zsidó, sem cigány, román, szlovák, rác és német és a többi, sehol Európában nem nemzetiségeskedett ilyen nyugodtan és bántatlanul, mint Magyaroszágon.

Nyugat sem a rajta élő szabolcsi meg sárközi cigánysággal együtt veszi meg a földet, hanem nélküle! A Nyugat hallani sem akar a cigányságról, egyszerűen nem engedi be őket, és éppen ezért követel messzemenő türelmet és dédelgetést Magyarországtól a cigányság érdekében, hogy azok igenis maradjanak helyben. Ne bántsuk őket, hadd éljenek a maguk törvénytelensége szerint nyugton itt, ne kerekedjenek fel nyugat felé.

A Polgárjogi Charta írja: „Külön aggodalommal töltenek el bennünket azok a törvénysértések, amelyek a magyar cigányságot sújtják.”

Kutya érti ezt az egészet. Ha munka nélkül, könyöradományként várják a fölemelkedést, akkor halmozottan hátrányos helyzetű, „megkülönböztetett” cigányok, akiknek soron kívül kell széksort nyitni a Parlamentben? Mint egyenjogú állampolgárok, elutasítják a maguk teremtette nyomort, de életmódjukat föladni nem akarják, a számukra megépített — ingyenes — tömbházakba be nem költöznek, s ha igen, eladnak abból minden mozdíthatók Ne soroljuk.

Jelen Charta szerint „az állampolgári jogokat nem érdem szerint osztogatják”. Tehát a jog egyként vonatkozik mindenkire. Hadd tegyem föl a kérdést: a törvények, a kötelességek nem vonatkoznak mindenkire? A munkára gondolok...

O, boldog idő, boldog idő. A cigányok „sok tenniakarásáról” szól a Charta, mely „az első hívó szóra föltör a tehetséges cigányságból.” Hát én úgy látom, hogy ez a hívó szó régóta ott kering a cigányok fölött, ám a cigányság — a kivételt illesse tisztelet —, nem ugrik, nem ugrott úgy, ahogy most a Polgárjogi Charta fölfedezni véli.

Sátoraljaújhelyen négy cigány család tartja rettegésben a várost. A polgármester kiutasította őket, a helyi cigány önkormányzat beleegyezésével. Erre jön a Charta, nagyszerűen időzítve a szavazó cigányság fölkarolását. Nyitott kérdés ez, kérem. „Szenvedő cigány honfitársainkról” és érettük szólal a szervezet, de hát ért a szóból más is.

Szívesen tapsolnék a Chartának a nagy magyar-cigány spanyolviasz fölfedezéséért, de nem tehetem, míg magyarok törvénysértéseitől óvják a cigányságot, melynek egy része már nyíltan és fennhangon hirdeti jogát a lopáshoz, a betöréshez, hiszen „ennie kell a családnak”.

A Másság Alapítványnál lehet jelentkezni a Chartába. Jellemző. A más, az idegen szép. Az aláíró elsők az egyenlők között nagyon is tudják, miért karolnak bele a cigányságba — papíron. De nem a VII., a VIII. és más kerületekben, nem a Práter, a Nefelejcs, a Hernád és más utcákban.

Hát erről van szó. Az egyenlőség jó vadászmező annak, aki e jog árnyékában szabadon uralkodik bankon, gyáron, termőföldek eladásáról szavaz, mert kell a föld MAS- nak.

Ha nem ezek az egyenlőbbek irányítanának, magam is belépnék.