Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-11-01 / 11. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1997. november

Hornnak le kell mondania!

(Folytatás az 1. oldalról) vagy kaptak-e tevékenységükért illetményt, prémiumot, kedvezményt, illetve teljesítettek-e szolgálatot 1956-57- ben karhatalmi alakulatban, betöltötteke olyan politikai, állami tisztséget, amelyben a belbiztonsági szervek feladatkörébe tartozó adatokról döntéseikhez tájékoztatást kaptak, avagy tagjai voltak-e a Nyilaskeresztes Pártnak?

Ha az említett bizottság szerint az ellenőrzött tilalmazott tevékenységet végzett, akkor a bizottság felszólítja a tisztségéről harminc napon belül való lemondásra, illetőleg felmentése kezdeményezésére, egyben tájékoztatja arról, hogy ellenkező esetben döntését a harminc napot követő tizenötödik nap elteltével nyilvánosságra hozza. A bizottság felhívja az ellenőrzött személy figyelmét arra, hogy a döntés ellen bírósághoz fordulhat. A bírósághoz fordulással, a jogerős döntésig elodázható a nyilvánosságrahozatal.

Egyértelműnek látszik, hogy az érintettet nem büntetéssel sújtják, hanem megkísérlik eltávolítani a közéletből. A távozás azonban végül is az érintettek döntésétől függ. A büntetőjogi felelősségrevonás egyfelől, a közélet tisztaságának védelme, a zsarolhatóság és befolyásolhatóság megszüntetése másfelől — két élesen megkülönböztethető vonulata az úgynevezett igazságtételnek.

Horn nem látta okát

Jelenlegi tudomásunk szerint legalább négy titkosan kezelt bírósági ügy van folyamatban. (Ebből egy a Legfelsőbb Bíróságon van, s az érintett ellenzéki országgyűlési képviselő). A kérelem minden esetben arra irányul: a bíróság állapítsa meg, hogy az érintett nem esik a törvény hatálya alá, az ellenőrzést végző bizottság tévesen állapította meg az ügynöki tevékenységet, az elnyomó szervezethez tartozást vagy azt, hogy a belbiztonsági szervek feladatkörében szerzett adatokat kapott meg a döntéseihez.

A sok kétellyel kísért, az erkölcsipolitikai megtisztulást nemcsak elérni, de megcélozni sem tudó „átvilágítás” jelképes, a politikai- társadalmi- erkölcsi mélypontot jelző határhoz érkezett akkor, amikor az ellenőrzést végző bizottság felszólította Horn Gyula miniszterelnököt, a Magyar Szocilista Párt elnökét: mondjon le miniszterelnöki és országgyűlési képviselői tisztségéről, mert 1956-57-ben karhatalmi alakulatban szolgálatot teljesített, s mert döntéseihez az elnyomó szervezetek feladatkörébe tartozó adatokról tájékoztatást kapott.

A miniszterelnök 1997. szeptember 1-jén kapta kézhez az ellenőrzést végző bírói bizottság 1997. augusztus 26-án kelt határozatát. Nyomban nyilatkozott, elutasítva a lemondást, kijelentve: sem erkölcsi, sem jogi okát nem látja lemondásának. Hasonló álláspontot foglalt el korábban a volt miniszterelnök-helyettes Csehák Judit vagy Nyers Rezső (az MSZP etikai bizottságának elnöke, akitől így nemigen várható el, hogy lemondásra késztesse az érintett képviselőket).

Ők nem voltak karhatalmisták, de— magas politikai tisztségüknek megfelelően —a B M adatfeldolgozó csoportfőnöksége által szerzett, a III. Főcsoportfőnökség (ezen belül a III./III.-as belbiztonsági csoportfőnökség) adataiból álló tájékoztatást kaptak. Gál Zoltán házelnökkel szemben felfüggesztették az eljárást, hiszen „quasi munkáltatója” az országgyűlés által választott átvilágító bizottságnak. Ő a pártállami belügyminisztérium vezetőjeként — államtitkárként majd miniszterként — kapott az említett tájékoztatókból, miniszterként pedig felelős volt a belső elhárításért.

Hóm Gyula meghallgatása a bizottság előtt még ez év februárjában megtörtént, mégis augusztusig húzódott a határozat meghozatala. Viszontagságai azonban nem értek véget a lemondás elhárításával. Az 1956-ban a Szovjetunióba történt elhurcolásokat kutató DEPORT ‘56 szervezet ugyanis szeptember 12-én, majd október 10-én vitafórumot rendezett Hóm Gyula 1956-os tevékenységéről „Mi történt a Nyugatinál?” címmel.

E vita alapkérdései: mikortól volt Horn a karhatalom tagja? Karhatalmistaként jelen volt-e, s ha igen: mit csinált a Nyugati pályaudvarnál 1956. december 6-án, amikor a karhatalom öt fegyvertelen embert a helyszínen hidegvérrel kivégzett?

Hóm nem jelent meg személyesen a

vitán, de képviseltette magát ügyvédje által és sajtószóvivője útján is nyilatkozott.

A hivatalos álláspont szerint Horn „tiltakozó polgárként” vett részt ezen a véres eseményen.

Kubinyi Ferenc: Vaskorona, Berki Mihály: Pufajkások, az Igazságügyi Minisztérium tényfeltáró bizottsága: Sortüzek—1956 című kötetek, az MSZMP Központi Bizottságának 1989-es jegyzőkönyveiben található adatok, az említett társadalmi vita, valamint a „Budapest Sun” című lap szeptember 18-ai és 24-ei száma alapján eddig a következő állapítható meg:

1956. december 6., a vörös zászlós tüntetés volt az első olyan erőpróba, ahol a hatalom új formában lépett színre. Célja elsősorban a lakosság provokálása volt, „a felvonulók védelmére” a karhatalom megkezdte a válaszként kialakult tömegmegmozdulások véres szétverését és ezáltal általános rettegést váltott ki.

Ugyanakkor fontos cél volt a lakosság viselkedésének megfigyelése is.

A vörös zászlós tüntetés jelentőségét Marosán György (aki maga is részt vett hasonló megmozduláson Pécsett, december 9-én) fogalmazta meg: „tehát az országban vannak kommunisták és becsületes hazafiak, a kormány el van szánva, hogy a keménykéz politikáját folytatja. A párt be fogja bizonyítani, hogy nem forradalom volt, hanem igenis ellenforradalom, amelynek előkészítése nem október 23-án kezdődött. ”

A BM Országos Rendőrfőkapitányság III. osztálya e provokációk megfigyelésére külön ügynököket állított be. A jelentések tükrében a Nyugatinál „tüntetők” 2-300 főnyi csoportját szovjet páncélautók és tankok, valamint a „karhatalmi ezred erős biztosítása fedezte”. A „tüntetők” a IX. kér. MSZMP intéző bizottságának aláírásával röplapokat szórtak. A menet a Nemzeti Színházig zavartalanul vonult, innentől a felháborodott járókelők a vörös zászlókat el akarták venni, és szidalmazták a felvonulókat. A járdákon kisebb-nagyobb csoportok alakultak. A tömeggé duzzadt járókelők összetűztek a vörös zászlós tüntetőkkel. Cserepekkel és kövekkel is megdobálták, közben árulóknak nevezték őket. A Nyugati pályaudvaron összevont magyar karhatalom és a szovjet páncélosok tüzet nyitottak, mire a tömeg szétoszlott. Eközben a Csémi Károly parancsnoksága alatt álló karhatalmi ezredben szolgálatot teljesítő Druzics Drágó néhány társával elfogott öt személyt. Közülük kettőt azzal gyanúsítottak, hogy késsel akarták megtámadni a rendőrt, három társuk esetében pedig azt feltételezték, hogy kézigránátokat szándékoztak a Nyugati pályaudvar tetejéről ledobni. Az öt személyt minden vizsgálat nélkül a helyszínen tarkón lőtték (Berki Mihály közlése).

Szándékerősítő bűnsegély

Az ötös gyilkossággal kezdődött tehát az a vérengzéssorozat, amelynek „hadüzenetét” Marosán György — a tüntetésről szólva — fogalmazta meg.

Kádár három nap múlva így dicsérte meg Csémi Károly ezredparancsnokot: „Önök nem is tudják, hogy mit tettek azzal, hogy belelőttek a tömegbe... országos méretű feladatot hajtottak végre.” (Tamáska Péter, Magyar Fórum 1997. október 2.)

Ez volt a nyitánya az 1956. december 7-ei tatabányai, a december 8-ai salgótarjáni véres tömeggyilkosságnak, majd a december 10-ei miskolci, a 10-12-ei egri sortűznek, és más sortüzeknek.

Történészek, volt forradalmárok állítják, hogy Horn — a belügyi hivatalos okmányoktól eltérően — nem december 15-től, hanem novembertől volt a karhatalom tagja. Ezt tanúsítja egy a saját kézírásával ellátott életrajz kiegészítés, amelyben Horn Gyula elmondja: „1956 novemberétől 1957 júniusáig karhatalmista voltam.” Ez Hajdú András miniszterelnöki sajtószóvivő szerint nincsen aláírva, bár H. Gy. nem tagadja, hogy saját írásáról van szó. Az 56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága tette közzé (Új Magyarország, 1997. szeptember 27.) Hóm saját kezűleg írt önéletrajzát, annak kiegészítését és kézdr. Zétényi Zsolt ügyvéd

jegyével ellátott katonai szolgálati lapját (Kubinyi Ferenc nyomán). Horn az utóbbi két irat szerint 1956. november 15-én lépett be a karhatalomba. December 6-ai, Nyugati pályaudvari jelenlétét tényként említi Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor a Kortárs 1997. januári számában, s ezt rögzíti a lemondásra felszólító bizottság is.

Ez a jelenlét lehetett karhatalmi biztosítás, vagy a BM Országos Rendőrfőkapitányság III. osztálya által küldött ügynök szerepe, vagy az öt áldozat kivégzésében való részvétel. A tüntetés résztvevői felkészített, pártállami beállítottságú, mindenre elszánt, az életveszélyt vállaló, a fegyveres összeütközés kockázatát elfogadó személyek, egy kivégzéssel végződő demonstráció részesei voltak. Ebben a helyzetben számítaniuk kellett a tömegfelháborodásra és az ellenállásra. A történeti tényállás alapján terhűkre megállapítható lehet akár az emberöléshez, illetve a háborús és az emberiség elleni bűncselekményhez nyújtott pszichikai (szándékerősítő) bűnsegély is.

Az egyik megmaradt irat szerint már 1956 november közepén megalakult, majd formálisan december 15-én újraalakult a „BM rendőri hatalmi ezred 3 zászlóalja, amelyet Orbán Miklós AVH- ezredes vezényelt és a Kerepesi úton lévő Hunyadi laktanyában helyezkedett el és olyan tagjai voltak, mint Sarlós István, az Országgyűlés volt elnöke, Katona Imre, az Elnöki Tanács titkára, Horn Gyula, Aggód József stb. . milyen módszereket alkalmaztak a pufajkások. Módszereik különösen akkor durvultak el, amikor a budapesti karhatalmi ezred 3. zászlóaljának (Orbán Miklós ezredes volt a parancsnoka) tagjai januárban megjelentek Vas és Győr megyében és rémuralmat teremtettek ott. A golyószórókat a Wipon-gépkocsikra szerelték és erdőn, mezőn, szántáson is képesek voltak fegyvereiket „eredményesen” használni a határ felé menekülők ellen”, ahogy Berki Mihály írja.

Ugyancsak nélkülözhetetlen dokumentum található Kubinyi Vaskorona című könyvének 177., 178., 204., 206. oldalán.

Vágott, lőtt mint a bolond

Nagy visszhangot keltett, meg nem cáfolt történet vált közismertté az 1994- es választási kampány idején, amikor egy emigrációból hazatért szabadságharcos állította, hogy felismerte Hóm Gyulát, mint azt az embert, aki 1957. január 17-én karhatalmistaként állkapcson rúgta. (Kandikó Imre a Panoráma TV magazinban 1994. május 7-én.)

Ribánszky Róbert, aki Kádár titkárságát szervezte meg 1956-57-ben, mondta a „Mozgó Világban” 1989-ben: „Hogy lehet például egy Hóm Gyula most jobboldali? O, aki pufajkás volt. Nagyon kegyetlen pufajkás, hisz a pici emberek általában kegyetlenek, hisz megalázónak... Szóval, karhatalmista volt és mivel a bátyját nagyon kegyetlenül gyilkolták meg az ellenforradalmárok, a Gyula nagyon kemény volt. Ő vágott, lőtt mint a bolond.”

Hóm bátyjának halála eléggé vitatott, meggyilkolása nincsen bizonyítva. Történészi vélemények szerint szovjet tehergépkocsi gázolta halálra 1956. december 13-án.

Ribánszky ezt is mondja: „1956 novemberében, tehát 1956 novemberében hetedmagammal Czinege elvtársnál jártam, akkor ő volt a KB Adminisztratív Osztályának vezetője, hajói emlékszem

megkért, hogy lépjünk be a Karhatalomba, mint volt szovjet öszöndíjasak.” (Az MSZMP KB. 1989. évi jegyzőkönyvei Magy. Orsz. levéltár, 1993.1. kötet 62. old.)

A rendszerváltozás kapujában mondja ezeket, majd másutt, még egyértelműbben szól: „... a második szovjet intervenciót az ellenforradalom térhódítása indokolta, s akik a szovjetekhez csatlakoztak, politikailag helyesen cselekedtek.” (Idézi Kahler-M. Kiss. Kortárs, 1997. január.)

Az elmondottak jól mutatják,hogy az átvilágítás nem különíthető el mereven a büntetőjogi felelősség és az igazságtétel tágabb körétől. Példa erre az az ellenállás, amelyet Hóm Gyula tanúsított 1991. november 4-én elfogadott első büntetőjogi igazságtételi törvénnyel szemben, pedig ez csak (!) az önkényuralmi időszakban elkövetett emberölést, hazaárulást és halált okozó súlyos testi sértést rendelte volna büntetni. Vajon nem érzett személyes érintettséget?

Az állampárt MSZMP KB 1989. február 10-11-ei vitájában Hóm ezt mondta: „Szerintem nincs és nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán bármiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, akik fegyvert fogtak novemberben és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel. És ez a lényeg.” (Sic! Gyorsírói leírás.)

A miniszterelnök lemondásáról szóló vita — amelyet Hóm „szappanoperának” nevez—kapcsán nem feledhetjük, hogy a legfontosabb politikai tisztségről és annak betöltőjéről van szó, aki szembehelyezkedik a rendszerváltoztatás jogával és politikai erkölcsével. Helyesen jegyzi meg az ellenőrző bizottsági tisztségéből eltökéltsége miatt felmentett dr. Eigner József bíró, hogy a miniszterelnök ismerheti a marxista tananyagból Lenin megállapítását, miszerint a jog erkölcs nélkül annyi, mint a levegőfuvallat, s azt is tudja: a jog erkölcs vagy erőszak nélkül mit sem ér.

E mögött a törvény mögött — amire tekintettel ellenőrizték és lemondásra szólították fel a miniszterelnököt — azonban van erkölcs, mely sajnos tévhitben gyökerezett az 1994. április 7-ei törvényhozáskor. E tévhit szerint az ország erkölcsileg elég szilárd ahhoz, hogy a törvény alapján távozásra felszólítottak féljenek a megszégyenüléstől, a polgárok ítéletétől, s önként lemondjanak. Reméljük, de nem hisszük, hogy a törvény gyengesége—amit sikertelenül kíséreltünk meg kiküszöbölni — ilyen hitből, s nem politikai gyengeségből és oktalan megalkuvásból származott.

Ennek a politikai erkölcsnek adtak hangot az 56-os szervezetek izzó hangú megnyilatkozásai.

Az ALKOTMÁNY MEGSÉRTÉSE

Válaszolnunk kell a „szocialisták” (Kósáné Kovács Magda) azon érvére, miszerint az ő gesztusuk, hogy a törvény egyáltalán hatályban van. Ez elfogadhatatlan. Ilyen törvény évek óta van, és működik Csehországban és Németországban, nemkülönben Lengyelországban, Romániában pedig most van a parlament előtt hasonló javaslat.

Egyedül a térség legkevésbé „eurokonform” államai között hátra sorolt Szlovákia szüntette meg 1996-ban elfogadott „átvilágító” törvény hatályát. Ez a törvény, mely tovább működik Csehországban, a titkosszolgálat és a munkásőrség (milícia) minden tagját és a járási pártisztségviselőktől felfelé minden párttisztségviselőt kötelezően kizárt a köztisztségek széles köréből. Nem igaz gesztus a magyar utódpárt részéről a szlovákiai példa elvetése, hiszen így a büntetőjogi felelősségrevonás szűkös területre szorítása mellett a fontos tisztségek ellenőrzésétől való formális elzárkózás végképpen harmadik vonalba szorította volna a minden reményét a nyugat-európai csatlakozásba vető, romló tekintélyű uralkodó köröket.

Elvi álláspontját világosan mutatják Horn Gyula szavai az „átvilágítás” országgyűlési vitájában 1991. november 13-án: „Rólam köztudomású, hogy 1956. december közepe és 57 júniusa között szolgálatott teljesítettem a karhatalomban mint közkatona és nem mint

hivatásos tiszt. Ezt magam publikáltam jóval a választások előtt és korábban is, és tulajdonképpen ennek ismeretében választottak meg Somogy megyében az állampolgárok. Most is vallom — mint akkor is -—, hogy semmi olyat nem tettem, amit meg kellene tagadni! Tehát vállalom mostani és akkori tevékenységemet is!”

Ez az állampárt utódpártjának a véleménye! Vállalják akkori tevékenységüket. Horn nem képvisel kirívóan szokatlan véleményt a „szocialista” kóruson belül. Véleményének az ad hangsúlyt, hogy ő Magyarország miniszterelnöke. Róla szólva az egész kommunista utódpártról beszélünk.

Végül válaszra vár a kérdés: tényleg nem köteles lemondani Hóm Gyula szocialista miniszterelnök és országgyűlési képviselő? Válaszunk: de igen, köteles lemondani.

A most hatályos alkotmány 35§ (1) bek. a. pontja szerint a kormány „védi az alkotmányos rendet”, b. pontja szerint „biztosítja a törvények végrehajtását”. A miniszterelnök jogosítványai őt teszik a kormányzati munka legnagyobb hatáskörű és legfelelősebb tagjává, aki a miniszterek kinevezését és felmentését kezdeményezi. Ebből következik, hogy az „egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról” szóló 1994. évi XXIII. törvény végrehajtásáért felelős. A törvény nem szankció nélküli lemondási kötelezettséget állapít meg. A szankció a lemondási kötelezettséget még hangsúlyosabbá tévő közzététel, amivel nem váltható meg, nem helyettesíthető a tényleges lemondás. A törvényhozó olyan helyzetet kívánt teremteni, amelyben az alkotmányosság és a politikai erkölcs alapján elkerülhetetlen a tisztségtől való megválás.

Ennek másokkal szemben való kikényszerítésére a miniszterelnök korlátozott körben, a kormányon belül képes. A törvény parancsának személyére szóló végrehajtását, az országgyűlési képviselői és miniszterelnöki tisztségéről való lemondását személyes döntésre kell hagyni. A lemondásra való felszólítás elutasítása azonban az alkotmányos rend és a hatályos törvény, az alkotmány 35. § (1) a. és b. pontjának megsértése. Emiatt az alkotmány 39/A §-a szerint bizalmatlansági indítványnak van helye.

A HATALOM MINDENEKELŐTT

A Magyarországon kialakult közjogi, politikai, társadalmi helyzetben a választók többsége számára ismeretlen a politikai jó és rossz, helyes és helytelen. A közösségi tudat nélküli, a haszonelvűség által vezetett, „pragmatikus” döntéseket hozó választói tömeg nem hozhat létre valóban legitim hatalmat, mert az elfogadottság és közmegbecsültség alapjául szolgáló ismérvek, értékek hiányoznak. Nincsen tehát olyan igazi közértékelés, amelyre a választott politikus támaszkodhat, különösen akkor, ha hatályos törvénnyel kerül szembe.

A miniszterelnök bizonyára úgy kerül be a diktatúra utáni szocialista párttörténetbe, mint a korábban elképzelhetetlen ívelésű politikai pályát sikerrel megfutott politikus, aki a népellenes diktatúra karhatalmából eljutott egy polgári demokrácia miniszterelnöki székéig, aki virágot vihetett politikai ellenfelei, a szabadságharcosok sírjára egy olyan kormány fejeként, amely egyébként a meggyalázott és sárbatiport szabadságharc jogutódjának tekinthetné magát, ha nem lenne az, ami.

Alkotmányos botrány történt. Egy miniszterelnök nem tesz eleget a törvénynek, s ezzel megsérti az alkotmányos rendet, fittyet hány az országgyűlés által választott bírói bizottság felhívásának és még azt sem tartja szükségesnek, hogy bírósághoz fordulva elodázza a határozat közzétételét. Ezt természetesen nem a csodálkozás és a meglepetés hangján mondjuk, hiszen a „na és” várható volt, hanem megállapítjuk: ha a hatalom a most kormányon lévőknek— a marxista kommunista felfogásnak megfelelően — fontosabb, mint az alkotmányosság és az erkölcs, akkor kívül rekedtek a polgári értelemben vett alkotmányosság és politikai erkölcs határain.

A lemondásra felszólító határozathoz hasonlót a magyar alkotmányosság történetében nem találunk. Mind közjogi, mind egyéni, politikusi szempontból egyetlen megoldás van: a miniszterelnöknek le kell mondania!