Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

1997. október Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 11. oldal BEKE GYÖRGY MAKKAY JÁNOS Vita Erdély történetéről A belgák dolgoznak Mi változott, vagy inkább kér­dezzek így: változott-e valami a magyar-román történészi viták ér­veiben, hangütésében a látványos „történelmi megbékélés” mai idő­szakában? Közeledtek-e egymás­hoz az álláspontok? A vitatkozók próbálják-e meggyőzni egymást, vagy továbbra is mindenki mondja a magáét, mintha egy rosszul összehangolt zenekarban minden muzsikus saját, külön kottából ját­szana? Szőcs István erdélyi magyar író, kolozsvári kritikus, remekül vívó esszéista egész pályáján át-átruc­­cant a történelemtudomány pász­májába. Most 69 esztendős, az Új Magyar Irodalmi Lexikon három regényét és egy művelődéstörténeti tanulmánykötetét, az 1979-ben megjelent Selyemsárhajót tartja számon. Szőcs István történelmi esszéit meglepő párhuzamok, ere­­deztetések, bizonyítások jellem­zik. Vagy olyan igazságok kimon­dása, amelyek illetlenségnek szá­mítottak az utóbbi ötven évben Er­délyben, mivel a tényékhez igazod­tak, s nem a román történelemtudo­mány bizonyíthatatlan rögeszméi­hez. Ennél súlyosabb vétséget írás­tudó el sem követhetett volna a dik­tatúra idején Romániában. És most? A millecentenárium jegyében Szőcs István nemrég a kolozsvári televízió magyar műsorában elő­adást tartott, Erdély és az ezerszáz éves évforduló címmel. Szőcs István többek között eze­ket állítja: Dácia vagy Dákia ókori elnevezése máig tisztázatlan azo­nosságé népnek a nevéből ered. Er­dély földje Árpád magyarjainak ideérkezéséig „senki földje”. To­vábbá: „Erdély a magyar királyság­tól vajdát, ispánokat kap, monosto­rokat, káptalanokat és vármegye­rendszert, okleveleket, sőt, bármi­lyen furcsa, Erdély a ‘magyarok­tól’, vagyis a magyar királyoktól kapja a szászokat és a székelyeket is!” Cáfolja Szőcs azokat a történé­szeket, akik a vajda méltóságnevet románnak tekintik, holott az első ismert történelmi személy, akire ezt alkalmazták, az a magyarok névről legrégibb ismert fővezére volt, Levéd, vagyis Lövéte. (Lövéte az udvarhelyi táj erőteljes székely községe, ahol egész Erdélyben leg­nagyobb a népszaporulat.) Megáll­apítja, hogy az önálló erdélyi feje­delemség a magyar királyság jog­folytonosa volt, ami egészen nyil­vánvaló, ha János magyar királyra, Erdély urára gondolunk. A romá­nok által bíborba burkolt havasal­földi vajdáról, Vitéz Mihályról el­mondja a szentségtörő igazságot: Rudolf magyar király és német-ró­mai császár megbízottaként vonult be Erdélybe, jött Báthori András ellen, aki le akart szakadni a ma­gyar királyságról és e célból a tö­rökkel paktált. Végigvonul Szőcs István elő­adásán a nagy számadás, hogy mit is adott az idők során a magyar nemzet az erdélyi románságnak: az első román tannyelvű iskolákat, a román nyomdát, a harminc legfon­tosabb erdélyi város román nevét, s a magyar főhatalom törvényei te­szik Erdélyt „a románság szem­pontjából is a legvonzóbb törté­nelmi tájjá és — célponttá”. Vagyis ezért a századokon át tartó beszi­várgás, beköltözés — majd 1918 óta a felülről irányított betelepítés — a román vajdaságokból a Kárpátok erdélyi oldalára. Ugyanakkor fontosnak tartja hangsúlyozni az író és történész, hogy „Erdély nem szellemi és poli­tikai gyarmata a magyar életnek, hanem integráns része; az erdélyi­­ség nem különállást, elkülönülést jelent, hanem az egészet gazdagító változatot. Az erdélyi magyar mű­vészet és irodalom története a ma­gyar szellem fővonulatainak leg­szebb értékeiben bontakozik ki.” Csupa elmondani méltó igaz­ság, ami üdítőleg hat az erdélyi magyar nézőre, hallgatóra, akitől nemcsak hazáját orozták el, de tör­ténelmét, művészetét, öntudatát, önbecsülését és anyanyelvét is sze­retnék végképp elkobozni, meg­semmisíteni. Vajon miként fogadta ezt a nyűt, bátor hangot a mai román közvéle­mény? Tudjuk, hogy 1989 előtt a Szőcs által felsorakoztatott té­nyekre még utalni sem lehetett. A cenzúra egyszerűen kitiltotta az igazságot újságokból, a televízió­ból, a tankönyvekből. De ha tegyük fel, valaki mégis arra merészkedik, hogy — mondjuk tiltott röplapon — kifejtse ilyetén nézeteit, az a pokol haragját zúdította volna ma­gára. Emlékezhetünk, hogy a há­romkötetes Erdély történetére mi­lyen átokáradatot zúdított a román sajtó 1987-ben, mikor a magyar tör­ténészek Budapesten először pró­bálkoztak meg a tények kimondá­sával. Legalantasabb vonása volt e hadjáratnak, hogy erdélyi magyar történészeket, újságírókat kény­szerítettek egy olyan tudományos mű visszautasítására, amelynek a színét sem láthatták. Azért sokat változott a világ Ro­mániában, mondhatnók, tapasz­talva, hogy miként szállnak szembe a mai erdélyi román törté­nészek, publicisták Szőcs István té­­nyeivel, a magyar történelemmel. Mert nem hagyták szó nélkül, s a kolozsvári román sajtó nagy vihart kavart az előadás körül. A Mesage­­rul transilvan című napilapban az loan Aurel Pop nevű történész állt ki a pástra, megvívni Szőccsel. Lát­szatra elegánsan. A lap egymás mellett közölte Szőcs Erdély és a millecentenárium című előadásá­nak román fordítását és Pop törté­nész cikkét: Fantasmele trecutu­­lui..., ami azt jelenti, hogy „a múlt kísértetei”, vagy „a múlt agyré­mei”. Igen ám, de egy hajdani párvia­dalból már a küzdelem megkez­dése előtt kitiltanák loan Aurel Pop történészt, az Erdélyi Tudományos Központ igazgatóját, mivel alat­­tomban kicserélte bajvívó társa kardját, s megkurtította egy arasszal. A fordítás nem azonos Szőcs szövegével; ezt azonban az újság nem jelöli. Mindjárt az írás elejéről elhagyta, hogy Erdélynek nevet és történelmet a magyarság adott. Erdély = latinul Transsylva­nia, ennek a románra hangolt válto­zata: Ardeal. Kimaradt Szőcsnek az a feltételezése, hogy a magyar nyelv már a honfoglalás előtt jelen volt Erdélyben, „máig beazonosí­­tatlan magyar nyelvű népcsoportok vagy népelemek nyomainak alak­jában. Makkay János történész leg­újabban a mezőségi magyarságot is honfoglalás előttinek tartja, de a magyar, vagy legalábbis a magya­ros hangzású névanyag visszanyú­lik a római, sőt, a hérodotoszi ko­rig...” Ez a csalárd vívás, Szőcs szöve­geinek többszörös megcsonkítása végül is az olvasót zavaija meg, ugyanis loan Aurel Pop olyan kité­teleket is „cáfol”, amelyek kima­radtak a román fordításból. így a román történész hadakozik a Szent György-szobrot alkotó Kolozsvári testvérek, Márton és György ma­gyarsága — inkább hungarus tu­datról van szó—ellen, de az olvasó sehol sem találja erről Szőcs István állításait. A magyar szerző szerint Szent György modellje alighanem a szobrász György volt. „loan Aurel Pop azonban nem is víváshoz készült fel, hanem kiokta­táshoz. Érvei, amelyeket szembe­állít Szőcs Istvánnal, mind-mind jól ismertek, még a diktatúra törté­nelmi hamisításainak, elhallgatá­sainak korszakából. Ion Lancran­­jan az azóta elhunyt író, nagy ma­gyar felháborodást kiváltó könyvé­ből is kölcsönözhette volna őket. (Cuvint despre Transilvia). Persze fordítva történt, Lancranjan merí­tett a Ceausescu-tudomány kiadvá­nyaiból : Erdély mindig román föld, román tartomány volt... a blah pásztornép egyenlő a románnal, és ezek a blah pásztorok — a római gyarmatosítók utódai — népesítet­ték be hajdanán Erdélyt, de Pannó­niát is... Erdély első királyi tisztvi­selői, a vajdák románok voltak, maga a szervezési rend is román volt... Vitéz Mihály nem lehetett Rudolf magyar király megbízottja, mivel magyar királyság Mohács után nem létezett többé... az erdé­lyi „tolerancia” nem jelentett türel­­mességet a „román őslakossággal” szemben... az első román iskolákat nem a magyarok hozták létre, ha­nem a román ortodoxia... Ha valaki ezeket nem ismeri el — mint jelen esetben Szőcs István — akkor mélységesen „megsérti” s román népet. Milyen ismerős ez a hang, ez a taktika. Eszerint a világ tudományossága egyebet sem tesz, mint hogy a szegény román tudóso­kat mellőzi, sértegeti. Ha romániai szerző merészkedik effélére, külö­nösen magyar szerző, akkor az „horthysta” ügynök, hazaáruló, a népek közötti béke megrontója. Mivel Romániában, de egész Közép-Kelet-Európában Erdély magyar és román benépesítésének vitája oly régi keletű, hogy a nagy­­közönségből alig vált ki izgalma­kat, magyarok és románok is, több­ségükben, közönyösen olvasnak róla. Csak olyankor izzanak fel az indulatok, ha a román rögeszme nevében olyan barbárság követke­zik el, mint a nem létező római nyomok utáni kutatás ürügyén a kolozsvári Fő tér feldúlása. Maga a szemlélet az, amit érde­mes és szükséges szóvá tenni, és amit Szőcs István gyakran és hatá­sosan ostoroz. Ez a történelemha­misítás ugyanis nemcsak a dákok és rómaiak históriai szerepeltetésé­ben nyilatkozik meg. Időben na­gyon közeli eseményeket is „átfes­tenek” román krónikások, ha érde­keik így kívánják meg. Ismeretes a hivatalos Románia szerepe az 1956- os magyar forradalom idején. Ghe­­orghiu-Dej főtitkár és köre minden más „szocialista” ország vezetősé­génél inkább és keményebben fel­lépett a „magyar járvány” ellen, at­tól való félelmében, hogy „átter­jedhet” Romániára is. (Természe­tesen, a szovjet magatartás, a több­szöri, kegyetlen katonai beavatko­zás túltett minden más „szövetsé­gesen”.) Bukarest a legdurvább rendőri eszközökkel törte le a bel­földi mozgolódásokat, rokon­­szenv-nyilvánításokat, majd Nagy Imréék pere és kivégzése után Ro­mániában is halálos ítéletek soro­zata következett el. A román párt­vezetés nemcsak segédkezet nyúj­tott a törvényes magyar kormány vezetőinek elrablásához, de „meg­bízható káderek” átküldésével, diplomáciai eszközökkel és újsá­gok különkiadásaival is közremű­ködött a Kádár-uralom kezdeti konszolidálásában. Bukarest hányszor hivatkozha­tott Moszkvában 1956-os „érdeme­ire”? Ezt legfennebb a szovjet irat­tárak kezelői tudják. Mostanság azonban „megfordult” az érvelés, mégiscsak „visszafelé folyik az időnek árja”. Román történészek­ről olvashatni azt a magabiztos megállapítást, hogy a szovjet biro­dalmi politika ellen az egész „tá­borban” Románia lépett fel először. Mindenki más előtt, övé a dicsőség az orosz imerializmus megtörésé­ben. Ennyi. így megyen hát a törté­nelem „magyarázata”. Anonymus szerint az Úr 884. évében a hétmagyamak nevezett hét fejedelem Szkí­­tia földjéről nyugatra vonult. Vezérük volt Ügyek fia, Almos, feleségével és Árpád nevű fiával. Velük jöttek Álmos nagybátyjának, Hüleknek a fiai, Szovárd és Kadocsa, és a szövetséges népek sokasága. Ez a Hülek tehát nem Árpád egyik fia, Hülek-Üllő volt, hiszen három nemzedékkel korábban élt. A híres Dzsingisz kán egyik unokáját szintén Hülegünek hívták, és az egyik unokaöccse az Árpa kán nevet viselte. Árpádunk nevé­nek megfejtése ugyanez: Árpa kán, és nevét finnugor alattvalói mondották Árpádnak. Két olyan adat ez, amelyek szerint a távoli Mongólia hajdani népei és nyelve, az ősmongol még jelentős szerepet játszhat régi történetünk megismerésében. Most azonban nem őstörténetről lesz sző, hanem nagyon is mai dolgokról! Attila hun népének elődei a Kínai Nagy Fal tájáról, a mongol pusztákról indultak hosszú útjukra, hogy két- vagy háromszáz év múlva a Tisza mentén kössenek ki. Ott, ahol a Tisza és a Maros összefolyásánál, a szö­­gedi vár helyén Attila városa volt. Attila különös halála után száz évvel szintén a mongol pusztákról indult úrnak Baján kagán népe, a korai avarok. Nem lovagoltak gyors­abban, minta hunok, de nekik már csak 10 év kellett, hogy a világ végéről elérkezzenek a bizánci birodalom végvidékeire, az Alföldre és a Dunántúlra, és birtokba vegyék azokat. Utódaik és rokonaik, az onogurok vagy hungarusok, majdÁrpád legényei talán nem ilyen távolról jöttek, de ugyanaz a szándék vezette őket: a keleti népek tudomása és nem titkolt vágyai szerint délen és nyugaton szép és könnyű az élet, tejjel-mézzel folyó Ká­naán a föld. Ha elfoglalják, ölükbe hullik gazdagság és bőség: aranyak és ezüstök, pompás szövetek, remek edények, bennük italok, fűszerek, más egyebek, és nem utolsósorban illatos rabszolganők. Dol­gozni pedig nem kell értük, csak győzni. Tagadhatatlan, hogy egészen a legutóbbi évekig, a bolsevisták fél évszázadig tartó garázdálkodásáig mindig is ez volt a keletről jövők célja. A történészek a szovjet rablók brutalitását egyébként arra vezetik vissza, hogy Oroszország 1241 után évszázadokig a mongolok-tatárok uralma alatt maradt (ak­kor is egy olyan cár verte ki őket, akinek már a neve is Rettenetes Iván volt). Mint kiderült, a keleti hódítók feltevése rendre hamisnak bizonyult, a rablott gaz­dagság hamar elfogyott, és amely pusztai népek nem kezdtek fáradságos munkába, azok mindmáig szegények maradtak. Ezek­nek a népeknek a területe nagyjából a mai koldusszegény Kelet-Európa. Koldussze­génység a világ legjobb termőföldjein? Uk­rajnában és Moldvában nincs kenyér?! A magyarság azonban sohasem tarto­zott, és ma sem tartozik ehhez a nyomorúsá­gos Kelet-Európához. Az Árpádok óriási történeti érdeme, hogy a keletről vagy délről jött népek közül egyedül nekünk sikerült túllépni e keleti szinten, s hogy igazi keresz­tény, európai és gazdag országgá tették Hun­gáriát. Gazdaggá, hiszen századokon át ta­tár, török, osztrák, német, orosz mindmáig bőven tudott belőle rabolni. A nyomorúsá­gos térség, a második j obbágy ság orosz terü­lete (hozzá Románia, Ukrajna és Bulgária) egyúttal az ortodox görögkeleti hit európai birodalma. Géza és István tehát Bizánc min­den csábítása ellenére is jól döntöttek, hogy a római egyházhoz csatlakoztak. Hogy nem tartozunk egészen Nyugathoz sem, annak a mongol hordák, tatárjárás a fő oka. Dúlásuk-fosztogatásuk indította el azo­kat a folyamatokat, amelyek az önálló kirá­lyi Magyarország romlásához vezettek. Az egyik az ország addigi magyar etnikai­nyelvi egységének a megingása volt. Meg­kezdődött a tömeges oláh betelepülés és a szlávok terjeszkedése, de még így is hét évszázad viharainak (az osztrák uralom év­századainak) kellett jönnie, hogy az Árpá­dok művét le lehessen rombolni, és Trianon­ban az országot a végromlás, a szakadék szélére lehessen juttatni. És még hátra volt a 2. világháború és a szovjet rabság! A közelmúltban módomban volt néhány hét alatt végigmenni azon az óriási úton, amely a keleti mongol pusztáktól, a hunok, avarok, onogurok és feltehetően Árpádék elődeinek indulásától, a régmúltunkból vár­ható közeli jövőnkig, az Európai Unió mag­jáig, Párizsig, Amszterdamig, Brüsszelig vezet. A ma repülővel már csak egy-egy napig tartó utazáson a következők jutottak eszembe: A Dzsingisz egykori szülőföldje és az atlanti partok közötti óriási térségen meg­csonkított országunk gerincétől, a Dunától keletre aránytalanul nagyobb terület van, mint nyugatra a tengerig, és a Csendes­óceántól a Kárpátokig nincs igazi földrajzi akadály. Ez volt az oka annak, hogy mindig bőséggel akadtak hatalmas embertartalé­kokkal rendelkező keleti hordák, amelyek könnyűszerrel el tudták ragadni Rómától, Bizánctól vagy bárkitől a Kárpát-medencét. Példa rá akár a szovjet bevonulás. Ezért volt állandó és sokszor tartós a keleti veszély. Másrészt a Nyugat közelsége sohasem en­gedte, hogy bármelyik keleti hatalom, török vagy szovjet, véglegesen bekebelezzen ben­nünket. Kerényi Károly remekül jellemezte e helyzetünket: „a magyar törzsek, keleti ... nyelvükkel, s ennek megfelelő kultúrával hatoltak át azon a vonalon, amellyel termé­szet és történelem az antik műveltség biro­dalmát észak felé körülhatárolta: a szőlő és a limes (a Duna mentén haladó római erőd­­rendszer) vonalán. A magyarok helyét a világban egyszer s mindenkorra az határozta meg, hogy nemzeti létüket mintegy a limes fölé építették, egyik lábukkal kívülmarad­­tak, a másikkal szilárdan megállották Pan­nónia és Dacia antik talaján.” Mindössze annyit kell hozzátennünk, hogy a dáciai láb úgy-ahogy még megvan, de nincs már Dáci­­ánk-Erdélyünk: leamputálták a nemzet tes­téről azok, akikhez éppen csatlakozni aka­runk. A Duna azonban nemcsak földrajzi, kul­turális és hatalmi határ, hanem erkölcsi is. Egy másik magyar tudós, Alföldi András remek esszéje szerint a római limes a Rajna és a Duna mentén erkölcsi határ is volt a rómaiak és utódaik, illetve a barbárság kö­zött: ethische Grenzscheide — moral bar­rier. Folyamatosan hazudtak ugyan a népek vezérei e határ mindkét oldalán, de a hazug­ságok más jellegűek voltak itt és ott. Egyet­len mondatba foglalva a római birodalom hajdani területein a hazudozások racionális alapon állanak és a birodalmak-országok­­népek érdekeit szolgálják. Keleten a hazu­dozások szemérmetlenek, pimaszak, irraci­onálisak, és nem szolgálják az ottaniak érde­keit. Emlékezzünk csak Hruscsov elvtárs 1960-as hazug ígéretére: terveink szerint a kommunizmus 1980-ra felépül. De 1985-re biztosan. Lehet tehát, hogy sokaknak igaza van, és az Európai Unió és a NATO blöff. De szol­gálják a beléjük foglalt népek érdekeit. A kommunizmus, aVarsói szerződés, a KGST, Vietnam, Korea stb. viszont iszonyú hazug­­ságblöffök, amelyek minden gyönyörű állí­tásuk ellenére sem szolgálták a tagok érde­keit. Még az oroszokét sem. A kommuniz­mus azért nem épült fel sem 1980-ra, sem 1985-re, mert óriási és irracionális hazugság volt. Ezért hullott szét a birodalma is. Most tehát, amikor nemcsak az ősi du­nai határmezsgye mentén élünk, hanem a ballábunkat is át akaijuk tenni a jobb mellé, Pannónia, a hajdani római birodalom föld­jére, meg kell majd tanulnunk nyugati módra füllenteni. Lehet, hogy az átkosból örökölt szemérmetlen hazudozás-áradatot, baloldali fecsegést, erkölcstelen szocialista erkölcsisé­­get, folyamatos lopást és tocsikolást egy ideig elnézik a kapitalistává vált elvtársak­nak, de nem örökké. Mi pedig, akik szeret­nénk valóban keresztények lenni, és sem ke­leti, sem nyugati módon nem akarunk hazu­­dozni, vigyázzunk, nehogy a csatlakozásnál cseberből vederbe essünk. Van egy történe­tem a legnyugatibb, legnátóbb végekről. A mongol út végén Antwerpenben jár­tunk feleségemmel. Amíg ő 60 frankért a dómot nézte meg, én a kesztyűkészítők terén egy söröző előtt üldögéltem, és kívülről bá­multam a hatalmas tornyot. A kockaköveken egy tangóharmónikást egy cigány követett, aki kopott kék ruhában operettekbőljátszott. Közben Magdus is meílém telepedett, be­szélgetni kezdtünk, és a prímás a Monti­­csárdásra váltott. Tányérozás után hirtelen megszólított bennünket: tisztelt uraimék, mi újság van otthon Magyarországon? Kiderült, hogy H. R. úr nagykátai, haj­dan a Nemzeti Szállóban muzsikált, és 21 éve telepedett le Antwerpenben. — Jól megy a sora? — kérdeztem. — Hát mehetne jobban is! — Pedig Európa egyik leggazdagabb népének, a belgáknak muzsikál. —Nézzen körül ezen a téren! Ezekben a palotákban nem belgák laknak? — Csak nem? — De bizony! Idegenek. A belgák, azok dolgoznak. Ami igaz, az igaz, Mongólia legkeletibb részén, Csojbalszán városában is találkoz­tam két szakállas férfiúval (mongolnak nem nő szakálla). Az egyik a repülőtér parancs­noka, a másik az áruház igazgatója volt. A messzi végeken, Eurázsia legtávolibb pont­ján, amelytől tovább keletre már nem siva­tag, hanem Tokió, Peking, Szöul és Tajvan van, egyelőre tehát csak mongolok élnek. És persze dolgoznak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom