Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. október KOSA CSABA A búcsúlevél Repedezett, szikkadt a föld, akár a vénemberek arca. Néhány hete nem esett már, sivatag lett a nagy lapos föld Debrecen és Balmazújváros között. A tanya, ott, távolabb néhány akácfa legyezésében, mintha maga az oázis lenne. Tanyanézőben járunk debreceni barátommal. Túl az ötvenedik esztendején idejét érzi már, hogy legyen egy kis búvóhelye, ahová elhúzódhat a természet hangjait hallgatni, s csillagos ég csillagait számlálgatni. Ohat-pusztáról irányított bennünket ide Mihók Rozi néni. — Nézzék meg, tetszik vagy nem tetszik! Aztán, ha visszajönnek, a címüket hagyják itt nálam. Én majd üzenek az eladónak. Óvatosan támaszkodva a deszkapalánkos kávára, belenézünk a tanyaudvaron a kútba. Apró bogarak rajzanak a víz fölött. Nem merült kanna ebbe a kútba hónapok óta. Posványos, állott a víz, ahogy debreceni barátom mondja: elvadult a gazda nélkül. Elvadult a ház, az istálló, a pajta is, porlepte, száraz, tüskés gazban gázolunk előre s hátra. Szívére emelt rozsdás vaslakattal őrzi a házat a deszkából ácsolt ajtó. Amúgy szép, tágas tanya volt ez — míg gondját viselték, míg éltek benne. Reggel, amikor Rozi néni az utat magyarázta, beszélt a tanyalakókról is. Kondor-Takács Mihályék laktak e fedél alatt, míg sorra ki nem mentek alóla. Először a két lány ment ki, férjhez vitték az egyiket Békésbe, a másikat a Dunántúlra. A békési házasság sikerrel teljesedett, a dunántúli megrekedt. Visszahozta a lányt az anyja, visszavették, ahogy a szülői szív diktálta. Nem is lett volna semmi baj, ha nem kezd a lányhoz — azaz az elvált aszszonyhoz — járkálni a szomszéd tanyáról, négy-öt kilométerről a Terpik fiú. Kondor-Takács Mihály szeretettel fogadta a látogatót, asztalhoz ültette, kolbászt, szalonnát tett elé, bort ivott vele. Megesett már mással is, hogy megbicsaklott a házassága, kezdett már új életet más lány, más asszony is — azt tartja a mondás, hogy nem mindig elsőre találja meg az embert a szerencse. Az ő lányát is lám, másodjára leli meg. így gondolta Kondor-Takács Mihály, míg reá nem ébredt, hogy nem jól gondolta. A Terpik-gyerek ugyanis az egyik napon beköltözött a tanyába, beköltözött az elvált lány szobájába. Betelepedett oda, anélkül, hogy feleségül vette volna a lányát. Kondor-Takács a fejszéért ment Hazai tudósítások volna, a favágítóhoz, ha útját nem állja a felesége. — Megveszett maga?! Vérrel mosták le régen az ilyen szégyent a nagy síkon, dehát az régen volt. Az asszony azt mondta: összeköltöztek, élnek, mintha összeházasodtak volna. A gazda azonban nem bírta viselni ezt az állapotot. Nem, nem, nem járul hozzá ehhez! —Nem engedek kurvafészket csinálni a házamból! A lánya meg a Terpik-gyerek öszszepakoltak, elmentek köszönés nélkül. Három hónap múlva utánuk ment Kondor-Takács Mihály felesége is. Hívták magukhoz a lányáék. — Ha elverted a háztól a lányodat, légy meg ezentúl magadban! így maradt egyedül a tanyán Kondor-Takács Mihály. Tetszik a tanya a barátomnak, gyalogolunk vissza a dűlőúton Ohatpusztára, Mihók Rozi nénihez. Esteledik, a konyhában, a csikótűzhelyen kávét melegít Rozi néni. A pusztán is így fogadják már a vendéget. — Ki az eladó, Rozi néni? Ki bízta meg? Kondor-Takács? — Ő nem! — Akkor ki? — A lánya. — De hát Kondor-Takács hová lett? — Oda, ahová mindnyájan leszünk —és Rozi néni a mutatóujj ával a földre bök, majd a hüvelykujjával az ég felé. — Mondja hát, Rozi néni? Fürkészve néz ránk a kis öregaszszony. Főképp a barátomra: megveszi-e a tanyát, nem táncol-e vissza? Mert jól jön az a közvetítői díj, ha tizenháromezer forintos özvegyi nyugdíjból él az ember. Biccent abarátom: komoly vevő ő, nagyon komoly. Nem azért gázoltunk derékig a gazban, nem azért caplatunk a rossz dűlőutakon, mert nem akad más dolgunk. Megnyugszik Rozi néni — mi pedig visszatérünk ahhoz a naphoz, amikor Kondor-Takács Mihály egyedül maradt a tanyán. Azazhogy teljesen nem maradt egyedül, mert vele maradtak az állatai. Egy ló meg egy tehén. Ezeket szerette most már, a lánya és a felesége helyett. Úgy vidámította az életét, hogy eljárt a hajdúsági állatvásárokra. Felnyergelte a lovát, ellovagolt Debrecenbe, Nánásra, Püspökladányba, élvezte a városi kavargást, beszélt az ismerősökkel, ahol meg nem talált ilyet, keresett új ismerőst. A balmazújvárosi vásáron régi ismerősökkel találkozott, behívták a kocsmába egy fél decire. Mesélte, hogy mi történt vele, hetven éves korára elhagyta az asszony, kibuggyant a szeméből a könny—még egy fél deci. Még egy, még egy, még egy, az ismerősök vigasztalták, ő meg sírt és ivott. Mire visszament a vásártérre, teljesen elvesztette a fejét. Rábeszélte két cigány, hogy adja el nekik a lovát. És ő részegen eladta. Ebbe roggyant bele igazán. Járt a vásárokra, vissza akarta vásárolni a lovat, sehol nem akadt a nyomára. Egyszer aztán, amikor hazatért az egyik bolyongásból, üres volt az istálló. Míg a lovát kereste, elkötötték a tehenét. Kondor-Takács Mihály felment a padlásra, és a nyakára hurkolta a kötelet. Előtte búcsúlevelet írt. — Kockás füzetlapra írta—mondja Rozi néni. — Olyanra, amilyenre én írom a vásárlást — és mutatja az asztalon a szamárfüles füzetet. A kockás lapon egyetlen mondat állt: „Eltávozom, mert megharagudtam magamra.” Emlékeim Vámosfaluból A Nyugati Magyarság első oldalán, a Viharfelhők Szlovákia felett című cikk ötven évvel ezelőtú fájdalmas emlékeket hozott vissza. Pár évvel ezelőtt a csallóközi életemet — születésemtől a kitelepítésig (1947-ig) —egy kis könyvben leírtam, itt Kanadában. E könyvet magamnak, testvéreimnek, a rokonságnak és a szülőfalumban élőknek írtam. Apám és anyám egy kis faluban tanított Dunaszerdahely mellett. Apámat a háború végén börtönbe zárták. Kiszabadulása után, egy éjjel, a nagy Dunán keresztül Magyarországra szökött, majd a két diáknővérem is követte őt (bátyám már akkor Budapesten volt). Mi várt édesanyámra és rám, a tizenkilenc éves diákfiára, amikor szülőfalunktól elszakadtunk? Ezt az érzést és ezt a fájdalmat könyvem utolsó fejezetében leírtam. Meciaréknak ajánlom, olvassák el, mielőtt megint kiejtenék szájukon azt a szót, hogy „lakosságcsere”. 1947 tavasza nekünk nem a természet ébredését, újjászületésétjelentette, s nem sok reménnyel kecsegtetett bennünket. Édesanyám címére ajánlott levél érkezett. Megkaptuk a Csehszlovák állam felszólítását. A levél szerint két hónapon belül el kell hagyni Felső-Vámost. Azt is megjegyezték, ami anyám szeméből elkeseredett könnycseppeket indított el, hogy csak ruhaneműket vihetünk magunkkal. A dunaszerdahelyi állomáson kell jelentkeznünk a következő levélben megadott időpontban. Ott pedig Magyarország megbízottjai vesznek át bennünket. Anyám sírt, én próbáltam vigasztalni, de nehezemre esett, mert nekem is szükségem lett volna vigaszra. Lelkileg öszszetörve fizikai fáradtságot éreztünk mindketten. Ezen a napon korán mentünk aludni. Gondoltuk, az alvás talán majd elveszi a töprengést, de nem így történt. Egész éjjel forgolódtam, gondolkodtam. Örökre itt kell hagyni a falumat, ahol születtem, ahol először vettem lélegzetet, ahol először láttam meg a napot. Ez nem utazás lesz, ahonnan majd visszatérek, hanem elszakadás, örökre. Nem lesz visszatérés. Még a zongorát, s néhány bútordarabot is eladtunk, mert pénzre volt szükségünk... Korán érő gyümölcsökért — meggyért, cseresznyéért — sikerült pénzt kapnunk a szerdahelyi gyümölcskereskedőtől. Anyu jó barátnője, Annus néni megint a segítségünkre jött. Talán a mindennapos misehallgatás alatt kapott a fentiektől sugalmazást, amit végre is hajtott. Egyik reggel sietve jött, lihegve mondta: — „Palika, zárd be az ajtót, valamit mondok nektek. Nusikám, a szerdahelyi jó ismerősömet, a cukrászdást is áttelepítik Magyarországra, de ő vihet mindent. Ő átveszi a bútorotokat, sőt az élő kismalacot is a saját nevére írhatja. Egy vagonnal többet kér és a magyarországi tehergépkocsivezetőkkel, akik segítenek a kitelepítésnél, idejön, felraknak mindent, amit el akartok vinni. Ti csak egy bőrönddel mentek hivatalosan. Papíron minden a cukrászé lesz... Értetted Nusikám?” Édesanyám átölelte Annus nénit, vékony szájszéle lekonyult és zokogva mondogatta: — „Annuskám, de jó lélek vagy! Nem is tudod, milyen jót teszel velünk, hisz’ koldusszegényen érkeznénk az új helyre, még ágyunk sem lenne.” (...) Aztán elérkezett a július, és nekünk minden nap ajándék volt. Géza bácsi jött el hozzánk és megkért, hogy segítsek a csépelésnél, mérjem meg és írjam össze a zsákokat. Erre azonban nem került sor. Csépelés napján, hajnalban kitelepítő bizottság érkezett. Géza bácsi már előkészítette a gépeket, amikor két ember csendőrök kíséretében átnyújtotta neki az államtól küldött papírt, ami szerint minden vagyonától megfosztották, és várja a napokban a kitelepítést Magyarországra. Olga néni, a felesége, korán reggel átszaladt hozzánk és megkért, szinte köny örgött, hogy azonnal biciklizzek el Albárra, adjam át a rossz hírt és kérjem meg a testvérbátyját, hogy azonnal jöjjön Vámosfaluba, mert nem tudják, mitévők legyenek, idegileg nem fogják kibírni. Furcsa és különös teremtmény az eleven ember. Én azonban nem csodálkozom rajta. Ebben a korban, kérem, nem is lehet csodálkozni. Tele van a világ mindenféle áramlatokkal. A szívek és az orrlyukak mind, a jövőbe szimatolnak. Új rend, új társadalmi formák születnek, még tán a saláta is gyökerével felfelé nő ezután. Mert azt egyetlenegy saláta se merje elképzelni, hogy az új világrend eltűri, hogy a levelei legyenek felül. De nehogy ezt komolyan vegye bárki is. Semmiképp se vennék a lelkemre ilyen zöldséget. Csak azért mondom ezt, mert vannak csudálatos emberek, akik el tudják így képzelni a dolgot. No, de a folyókon is most folyik lefele a zöldárja. Ám, ha már arról az új rendről és formáról szól a mondókám, engedtessék meg nekem, hogy arról beszéljek. A minap ugyanis egy kitűnő barátom azzal jött nekem, hogy mit gondolok én magamról? Ki vagyok én? Én csak egy egyoldalú ember vagyok: költő. Nem képzelem talán, hogy az új rendben van rám Géza bácsiékat a kommunisták „kulák kizsákmányolóknak” könyvelték el, és börtön vagy kitelepítés várt rájuk. Ezen a napon, dél körül, a szerdahelyi cukrász megérkezett biciklivel. Üdvözölt bennünket, mi csak néztük őt, halkan köszöntöttük és vártuk a fejleményeket. Anyura nézett, látta az arcán a félelmet és hamar beszédbe kezdett. — „Tanító néni, holnap reggel hét és nyolc óra között itt leszek a magyarországi nagy tehergépkocsival és mindent felrakunk... még a cicát is!” — mosolygott és lehajolt, megsimogatta a lábához dörzsölődő cicánkat. Tovább nem is várt, sietett haza, körülbelül 12 km-re lakott, Dunaszerdahelyen. Egyik szobából a másikba szaladgáltam, kezdtem csomagolni, tele voltam izgalommal. Szerettem volna mindenkihez elrohanni, búcsút mondani, de menetelünket titokban tartottuk. Holnap indulunk. Ez volt az agyamban, semmi más. Este lett. Mielőtt ágyba mentem, kimentem az udvarra és a kertbe. Mivel a világot mindenki másképp látja, az én szememben most felémhajolt minden gyümölcsfa ága, — fák, amelyeket még apám ültetett, nemesített és gondozott. Együtt nőttünk fel, vastag ágaikat nem egyszer megmásztam, gyümölcsöt adtak szükség. Szememre hányta még azt is, hogy gyáva vagyok, hogy tudatlan vagyok, hogy én csak a birkákról tudok írni, (nota-bene, azért írok most róla is!) hogy én asszonyhoz menekültem, vagyis, megnősültem. (0 biz, agglegény) Meg, hogy miért van nekem négy fiam? A költőnek nem lehet, nem szabad fiainak lenni, nem szabad neki családot alapítani, mert az menekülés. Hogy miért menekülés, azt nem mondta kitűnő barátom, csak azt feszegette váltig, hogy én rongyember vagyok, s azt egy közös ismerősünk, egy fiatal kocsmáros is erősen bizonyította. Hiába volt az érvelésem, hogy az én négy fiam majdan, ha kell, vérit adja ezért a földért; hogy ajövőben, bármilyen rend és társadalmi forma lesz is, fiakra, emberekre lesz szükség, mert hiszen úgy lehet erős és tökéletes egy ország... stb. stb. Nem ért, kérem az semmit. Halomra lőtték minden érvelésem, és ledorongoltak a sárga földig. Na de, én tudom ám, honnan fü a szél. a kezembe, és most elérkezett az utolsó találkozás. Lábaimban ólmot éreztem. Nehéz lépteim vittek az ágyamba. A korai kelés miatt mindketten lefeküdtünk. Ahogy nyitott szemmel feküdtem az ágyban, végre világosodott. Az ablakon keresztül belopózkodott a hajnali pirkadás és az ágyam végére pillantottam. Ebben az ágyban születtem én, a bába néni itt ütötte meg alsó felemet az első lélegzetvételhez. Felnéztem a mennyezetre, égboltot kerestem, kérdést akartam feltenni. A cica a lábamnál, akár egy tekert kalács, szundikált, nem is tudta, mi vár rá. Édesanyám mellettem a másik ágyban feküdt, nem hallottam a lélegzetét, tudtam, hogy ő sem alszik. Mire az első napsugár beszökött a már üres szobába, felültem az ágyam szé-lére, keresztet vetettem és imádkozni kezdtem: — „Mindenható Isten, ha ránk a kitelepítés sötét fellegét küldted, ne hagyd ezt lebegni e falu felett. Küldjél napsütést szülőfalumra, éltető esőt, meleg hótakarót a földekre. Adj jó termést e falu népének, vidámságot, egészséget. A kis templom harangj a gyűj tse össze a falu népét és az októberi litániák imája megnyugvást, békét, szeretetet hozzon minden családra. Amen.” Hogy nincs nekem nagy, széles ezüstgyűrűm, benne zöld kereszttel: onnan. Most tehát kétségbeesve és lesújtva állok itt, kedves olvasó, mert nem tudom, mitévő legyek: hagyjam itt a családomat magára ebben a kis ferencvárosi lyukban? Éljenek, ahogy tudnak, vagy veszszenek, mint ahogy egy „gyáva”, „egyoldalú”, „mindig birkákról író” költőnek dukál? Mert hiszen az új rend, az új társadalmi formák megszületése után a kitűnő barátom szerint annyi értékem se lesz, mint egy uccaseprőnek, mert hiszen csak költő vagyok, és semmi gyakorlati értékem nincs. Mellé még négy fiam is van. Ez aztán már egészen elítélendő. Ezek után bocsásson meg nekem mindenki, ha megköszönöm az új világrendet minden új formájával, és zöld gyűrűjével együtt. Nem, nekem az ilyen világrend nem kell. Inkább elmegyek Perzsiába púpostevének. Mielőtt azonban indulnék, megsúgom: dühös és bátor barátom is költő. Magyar Újság, 1940. június 20. Anyu felkelt az ágyból, a cica követte. Én szétszedtem a két ágyat, majd kiszaladtam az ólhoz és a kisdisznót becsuktam a ketrecbe. Előző nap egy zsák almát készítettem az útjára. Anyuval még gyorsan összekapkodtuk a csomagolásra váró holmijainkat. Hét óra után pár perccel megérkezett a nagy, nyitott tetejű teherautó. Kis, tenyémagyságú magyar zászló lobogott elől a lámpánál, amely elárulta, hogy valójában a magyar kormány küldte a kitelepítők segítségére. A gépkocsivezetőt bemutatta a cukrász megmentőnk és azonnal elkezdték a rakodást. Falunkban csak az új bíró tudott a távozásunkról, mégis a szomszédok jobbról-balról rohantak hozzánk, hogy mi történt. Sejtették, mi történt. Megszeppenve álltak az autó körül, suttogtak egymásnak, nézték hurcolkodásunkat. Galambjaimnak idegen volt a nagy teherautó. Dyet még sose láttak a házunk előtt. Nem merték elhagyni a ház tetejét, magot keresni se mentek. Rakodás közben az egyik szemem mindig rajtuk volt. Egymásnak turbékoltak, kíváncsiskodtak... Már vagy nyolc-tíz szomszédasszony érkezett, és ők is csatlakoztak adogatni a csomagokat. Néhány határba siető kocsi is leállt, majd félreálltak s Jóska, Pisti és a szomszédok siettek segítségünkre a bútorok emelésében. Már majdnem minden a tehergépkocsin volt, én leálltam, felnéztem a háztetőre s elköszöntem galambjaimtól... — Többé nem látlak benneteket. Integettem a magas diófáknak, aztán a templom tornya felé fordultam. Az emlékek feltomyosultak bennem: mint minden temetőlakót, ő engem már nem fog elkísérni a temetőbe... — Indulunk! — szólt a gépkocsivezető. Mindenkihez odamentünk, szó nélkül megöleltük egymást. Zokogó édesanyámat felsegítettem, a sofőr és a cukrász mellé, a gépkocsi ülésére. Mári néni, aki a szalagos nyakú cicánkat tartotta, anyunak felemelte és átadta. Én felmásztam hátra, a csomagokra ültem s lenéztem a magasból... Úgy éreztem magamat, mintha temetnének. Nem csoda, hiszen az életemet hagytam magam mögött. A sofőr beindította a motort, mire vagy száz galamb felijedt, csapkodták szárnyaikat, integettek. Pillanatok múlva elindult a teherautó. A sírás fojtogatott és búcsúkönnyeim folytak végig az arcomon. Megállás nélkül integettem. A nagy teherautó az egyébként is mindig poros utcát még jobban fekavarta és a porfelhő elnyelte a felénk szálló fehér zsebkendők lobogását, szülőházunkat és a búcsúzokat. Szemeimet lecsuktam és szülőfalum, Vámosfalu elhunyt a szívem mélyén. Oda is temettem el, ott alussza örök álmát. .. Nagy Pál (Montreál) SINKA ISTVÁN ^ ítéljen az olvasó
