Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. október Éledezik ajelképes közgondolkozás. A jelképes közgondolkozás önkéntesen választott tartós értékekre épül. Köl­csönhatásban áll a szellemi, az erköl­csi, a társadalmi összetartozással: tuda­tosítják és erősítik egymást. Minden temészetes közösség ezen az elven mű­ködik. Magyarországon hosszú ideig el­fojtották a természetes közösségeket. Újabban, 1996-ban már két jelképes esemény is vizsgáztatta például a nem­zeti összetartozást: a honfoglalás és 1956 évfordulója. A hivatalos felelős, a kormány részvétele ebben méltatlan­nak, olykor szégyenletesnek bizonyult. De azért az országot behálózták a helyi szervezetek és a különböző kö­zösségek hagyományápoló ünnepsé­gei, folytonosságot teremtő tettei. Fő­leg az 1956-os szabadságharc igazsá­gának felidézése jelentett kihívást. Ez a kihívás arra követelt választ, hogy ki akar vagy ki nem akar nemzeti összefo­gást a társadalmi, a szellemi és a gazda­sági önrendelkezés elsőbbségének alapján. Világos, bár nem megnyugtató válasz érkezett. Népes többség óhajtja ezt az összefogást, de akarata a felső döntéshozásig nem érhet el. Csak egy töredéknyi csoport veti el az önrendel­kezés elsőbbségén nyugvó nemzeti összefogást, ám ez a csoport a hatalom birtokosaihoz tartozik. Ajelképes közgondolkozástól a ta­pasztalati közgondolkozáshoz érkez­tünk. Esetünkben az éledező jelképes közgondolkozás a többségi akarat ér­vényesítésének esélyét vagy esélyte­lenségét tudatosította: azt, hogy a több­ségi akaratot ki támogatja, ki fékezi. Mélyült ezzel a társadalmi érdekérvé­nyesítés útjainak-módjainak keresése és megkülönböztetése, a választási helyzetek felismerése. Elterjedt kifeje­zéssel: 1996-ban az alternatív közgon­dolkozás igényének és képességének erősödéséről beszélhetünk. Éppen az országgyűlési és a helyha­tósági választási szakasz közepén érte a társadalmat ez a serkentés. Félidei mér­leg készült aztán erről is a politikai élet, a társadalomkutatás, a köztájékoztatás műhelyeiben. Maradjunk a társadalom vélekedé­sének önmagáról és a hazai viszonyok­ról. Nyilvános adatok szerint 1996-ban a felnőttek 57 százaléka „ inkább vagy határozottan vesztesnek” vallotta ma­gát. Összecseng ez korábbi felvételek­kel arról, hogy saját jövedelmével, élet­szintjével, életesélyével csak 14-16 százaléknyi csoport elégedett, vagyis a 84-86 százaléknyi többség különböző mértékben elégedetlen. Ezek is indo­kolják az 1996-os önbesorolásokat: a felső rétegekbe 3, a középső rétegekbe 40,8, az alsó rétegekbe 54,2 százalék vélt tartozni. Ezen belül a szegények és a létminimum alattiak tömege 47,4 százalékra bővült. Részadatok sejtetik, hogy 1996-ban a családok 70 százalé­ka féltette gyermeke jövőjét az önerő­vel elháríthatatlan veszélyektől. Senki sem csodálkozhatott azon, hogy év végén a kormányt „alapvetően negatívnak” ítélte a teljes lakosság 64, a nem választók 84 százaléka. Ez radi­kálisan sarkított vélemény. Radikális­­ságának fokát az határozta meg, aho­gyan a kormány viselkedett a társada­lommal szemben: 72 százalékos or­szággyűlési többségével enged-te, hogy a leszakadás elélj e az ország la­kosságának 80 százaléknyi többségét. Emlékezhetünk a kormánypártok 1994-es stratégiai céljára és jelmonda­tára: „1998-ig meg kell teremteni az ország stabilitását”. Stabilitáson az eu­rópai együttműködés feltételeinek az előkészítését értették. De már az ala­poknál tévedtek. Egyoldalúan a Nem­zetközi Valutaalapnak és a Világbank­nak a központi költségvetés egyensú­lyára vonatkozó követelményét tették első helyre, lemondva az általánosabb viszonyok egyensúlyáról. Tévesen ér­telmezték a felvételi esélyt is az Euró­pai Unióba. Ehhez túlságosan kevés lenne egy kis ország kis költségvetésé­nek puszta pénzszabályozással elért egyensúlya — ehhez éppen a gazda­sági növekedés felszabadítása és a tár­sadalmi újratermelés emelése szüksé­geltetne. Együtt az egész. Ha már bizonyítványt kell magya­rázni, minden osztályzat számít. Az 1996-os központi költségvetés enyhe javulását túlságosan lerontotta a többi ágazat süllyedése, akárcsak a költség­­vetéssel közvetlenül összefüggő ál­lamháztartás egyensúlyzavara. A ter­melés, a munkanélküliség, a pénz ér­­téktelenedése együttes mércéjének alapján a kelet-közép-európai ország­csoportban az első helyről az utolsóra csúsztunk. Az esély és az esélytelenség társadalmi méretű szélsőséges távolo­dása tekintetében 46 „átmeneti gazda­ságú ország” sorában hazánkat utolsó előttinek minősítették. Ha ez így foly­tatódik, vészes egyensúlytalanság fe­nyeget. Sajátságos helyzet alakult ki 1996 őszén: a nagyobb kormánypártot, az MSZP-t felvették a Szocialista Intema­­cionáléba, egyidejűleg a szervezet kon­gresszusa élesen bírálta a magyar kor­mány stratégiai irányelvéül is szolgáló „ultraliberális gazdasági modellt”. Ajó hírt szétkürtölték itthon. A rosszat el­hallgatták. A kongresszus határozata így szól: ,A nyolcvanas évek elejétől világszerte egyfajta ultraliberális gaz­dasági modell terjedt el, amely a sza­badpiaci elveket szentírásként kezeli, tekintet nélkül azok társadalmi követ­kezményeire. Tizenöt év tapasztalatai alapján azonban világossá vált, hogy a liberális koncepció nem tudta az ígére­teit teljesítem, és soha nem látott e­­gyensúlytalanságokhoz vezetett”. Meglehet, először találkozott a Szocialista Intemacionálé és a magyar társadalom többségének véleménye. Érdemes is ezt a találkozási pontot ki­egészíteni az 1994-es szocialista-libe­rális kormánypártok államfelfogásá­nak és állami gyakorlatának jellemzé­sével. Itt érhető tetten ugyanis a meg­hirdetett fordulat, illetve a valóságos irány gyökeres eltérése. Médiabárka ‘97 Szeptember 26-án, a Magyar Újságírók Közösségének szokásos, éves rendezvényé­nek keretében negyedik alkalommal futott ki a Velencei tóra a Médiabárka. A résztvevők a kiránduló iskolásoktól, fiataloktól népes pákozdi dombon Földi Ottó és Dinnyés József előadóművészek fellépésével és Kovács Lajos Péter történész előadásával emlékeztek meg a győztes ütközetről, majd a MŰK, a Politikai Foglyok Szövetsége, a Nyugati Ma­gyarság és mások helyezték el koszorúikat az emlékműnél. Az újságírók és a média­­szakemberek ezután sajtófórumon vettek részt, amelyen Kosa Csaba, a MÚK elnöke, Nahlik Gábor, Wéber János, Kardos Lajos az ORTT elnökségi tagjai, Hajdú István, a Magyar Rádió elnöke, Kővári Péter, az MTV alelnöke és Gyuricza Péter, a TV2 fő­­szerkesztője tartott előadást. Az eseményen részt vett többek között Juhász Judit a rádió alelnöke, Halmágyi Miklós, a Vas népe, Lovas Dániel, a Petőfi népe, Németh Miklós Attila, a Vasárnapi Újság és Miklóssi István, a Nyugati Magyarság főszerkesztője, va­lamint Zelník József, ismert médiaszakember. / \ BUDAPEST« eladó és bérbeadó ingatlanok közvetítése garzontól a villáig, ügyvédi garanciával. m. Buda Kft., H-1027 Budapest, Margit krt. 3. Tel.: (361) 316-2495, 316-2496, 316-2497 Fax: (361) 316-0993, E-mail: mbuda@hungary.net Törvénytelen vagyonszenés (Folytatás az 1. oldalról) valódi politikai és gazdasági rendszer­­váltást kíván... —A rablóprivatizáció haszonélve­zői mondhatják erre, hogy ők csak ki­használták a kínálkozó alkalmakat... — A tőkének tényleg az az egyik jellemző vonása, hogy kihasználja a helyzeteket, de itt mindez nagyrészt törvény- és alkotmányellenes volt. Ne feledjük azt se, hogy sokáig nem volt privatizációs törvény, nem volt alkot­mánymódosítás, márpedig a nemzet vagyonának a fölszámolásához a nem­zet jóváhagyása kell. Az úgynevezett spontán privatizáció időszakában már óriási értékeket kaszáltak. Tehát meg kell nézni, mit mond ajog: haavagyon­­szerzés törvényellenesen zajlott, akkor a szerződések érvénytelenek. Ezt ki kell mondani. Azután következhet az elszámoltatás, a felelősségre vonás. Ide tartozik a vagyonleltár kérdése is. Úgy nem lehet átvenni tulajdont, pláne nem egy nemzetet, hogy nem tudom, mit veszek át. El kell tehát készíteni a va­gyonleltárt visszamenőleg, tehát attól az időszaktól kezdve, amikor elindult a spontán privatizáció. Ezt követően a felülvizsgálatokat el kell végezni, a be nem fizetett adókat kamatostól be kell szedni, módosítani kell a társasági tör­vényt, illetve a rablótörvényeket tör­vénymódosításokkal kell semmissé tenni. Csak mindezek után lehet tár­gyalni a következő lépésekről. Vélemé­nyem szerint a magyar vállalkozókat kellene kedvezményekben részesíteni a technológiai fejlesztés, a munkahely­­teremtés érdekében. Azokat az ágaza­tokat pedig, amelyekben adottságaink­nál fogva is jók vagyunk és jók lehe­tünk, védeni kell. Azokat — ha kell, kormányzati támogatással—mi is tud­juk fejleszteni és azokból mi is tudunk profitálni. És végezetül, vannak olyan területek, amelyeket soha nem szabad privatizálni. Azonnal le kell állítani az egészségügy fölszámolását... — Ön ezzel kapcsolatban annak idején beszélt a kormány számára ké­szült titkos felmérésről. Hogyan jut ilyen iratok birtokába? — Ez titok. —Illetékes helyekről gyorsan meg is cáfolták az említett adatokat és té­nyeket. Viszont azóta is csend van az egészségügyben zajló átalakításokról. —A szóban forgó adatokat kötele­ző lenne nyilvánosságra hozni, hiszen a mi életünkről van szó. ítélkeznek az életünkről, a sorsunkról, csak éppen mi, az érintettek nem tudunk semmiről. Itt a Nemzetközi Valutaalappal kötött egyezményről van szó, amelyben az 1997-98-as privatizációs menetrend is szerepel. Ez egy kívülről irányított és diktált forma, amely bizonyos látszat­szabadságot biztosítana nekünk, de mivel ez a kormány teljesen kiszolgálja a Nyugatot, ezért még erre a látszatsza­badságra se tart igényt. A titkos iratok­ból kiderült, hogy az egészségügyben tízezer kórházi ágy leépítését tervezik. Amikor ez a tény nyilvánosságot ka­pott, a Pénzügyminisztérium sajtótájé­koztatón igyekezett megcáfolni az állí­tásaimat, ezért kénytelen voltam a do­kumentumot átfaxolni az Új Magyar­­országnak, ahonnan az más lapokhoz is eljutott. A Társadalombiztosítási Igaz­gatóság által készített másik dokumen­tumban pedig már 35000 leépítendő kórházi ágy szerepel. Természetesen ezt is cáfolták. Tény, hogy zajlik a pri­vatizáció, hallani lehet kórházak össze­vonásáról, felszámolásáról... — Ellenőrizhető a folyamat? — Ebben a formában majdnem el­lenőrizhetetlen. Egyszer majd szembe­sülünk azzal, hogy kórházak osztályai, egyes részei eltűnnek, hogy privatizál­ják a kisebb kórházakat, és előbb­­utóbb hasonló helyzet áll elő, mint ami az iparban már bekövetkezett. Ez pedig együttjár azzal, hogy a költségek tete­mes részét áthárítják a lakosságra. — A szellemi elsorvasztásunkra irányuló lépések is aggasztóak, gon­dolok például a könyvkiadás és a könyvterjesztés területén bekövetke­zettállapotokra. Olyan monopolhely­zet alakult ki, amely néhány, neolibe­rális szemléletű csoport számára biz­tosít kiváltságos helyzetet. A könyves­boltok vezetőinek már nincs jogosít­ványuk arra, hogy a valós igényeknek megfelelően alakítsák a választékot, mivel a nagy hálózatok központjaiban döntik el, mire van igény, s mire nincs. Ez tökéletesen tükröződik a mai könyvpiac kínálatában. — Ez a monopolhelyzet együttjár a cenzúrával. Olyan könyvek árasztották el a boltokat, amelyek már csak az igénytelen olvasókat csábítják. Sajnos a mai olvasók jelentős része igényte­lennek tekinthető, ami összefügg az oktatás színvonalával csökkenésével, különös tekintettel a kulturális tárgyú oktatásra. Nemzeti kultúrát építő, ko­moly szakmai, illetve ismeretteijesztő könyvek, tanulmányok alig-alig jelen­nek meg, és azok sem kapnak publici­tást. Ez a gyakorlat érvényesül a köz­­gazdaságtannal kapcsolatos kiadvá­nyok esetében is. Csak azok a munkák kapnak publikációs teret és reklámot, amelyek valamilyen formában kötőd­nek a hatalom köreihez. Ha nagy ritkán tisztességes magyar szerző munkáját is megjelentetik, akkor kínosan ügyelnek arra: a kiadvány alacsony példány­számban és hírverés nélkül lásson nap­világot. Ez durva kirekesztés. Elég, ha a Püski kiadónak, a nemzeti kultúra egyetlen jelentős ápolójának iszonyú kínlódásaira gondolunk. Ahelyett, hogy óvnák és támogatnák, agyonhall­gatják és fojtogatják. A rendszerrel, a fennáló viszonyokkal szemben kriti­kus álláspontot képviselő nemzeti ol­dal teljes elhalgattatásra ítéltetett. —Vannak, akik azt mondják, hogy a nemzeti kultúra esélyei az Aczél­­korszakban még jobbak voltak, mint most, mertazegyközpontú kultúrpoli­tika ügyelt arra, hogy némi teret adjon a nemzeti szellemű gondolatok egy részének. Ma viszont a privatizált kul­túra irányítóinak senki nem adhat utasításokat, senki nem kényszeríthe­ti őket ilyen engedményre. — Ez igaz, bár ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ez az aczéli gyakorlat politikai célú és képmutató volt. A jelenlegi szellemi diktatúrát ugyanazok csinálják, akik azelőtt. Összelopott közpénzekkel a zsebük­ben könnyen dirigálnak, mert sokakat meg lehet fizetni. Ha valaki mégis meg mer szólalni egy-egy rádióműsorban, mint például a Vasárnapi Újság, vagy a csekély hatókörű ellenzéki sajtóban, akkor utána megintik a szerkesztőt. Mi ez, ha nem durva kirekesztés, politikai cenzúra, szellemi önkényuralom? — Ijesztő statisztikai adatokról ér­tesülünk a hazai népesség romló egészségi állapotáról, rohamos fogyá­sáról, a néhány évtized múltán vár­ható hazai lélekszámról, amely állító­lag milliókkal lesz kevesebb a mosta­ninál. Óhatatlanul felvetődik a kér­dés: a magyar gazdasági, politikai és kulturális élet jelenlegi urainak vajon miért áll érdekében a magyarság szel­lemi és fizikai elsorvasztása, s vajon miért nem veszik észre, hogy ez a nem­zetgyengítő folyamat előbb-utóbb rá­juk is visszaüt? — Itt valóban családellenes, nem­zetirtó politika folyik. Ennek legkirí­vóbb jellemzői az egészségi állapot, a műveltségi szint leépítése, a hatalmas arányú — egyes térségekben 40-60 százalékos — munkanélküliség elői­dézése, a lumpenizálódás elősegítése. A kilátástalan helyzettől rettegő tö­meggel sok mindent meg lehet tenni. Egzisztenciális félelemben lehet tar­tani, jelentéktelen morzsákkal meg le­het vásárolni — most például ilyen kísérlet történt a nyugdíjasok szavaza­tainak megszerzése érdekében, ami felháborítóan cinikus lépés, mivel tud­juk, hogy a nyugdíjasok közel ötven százaléka a nyomor szintjénél. Mindez tehát a jelenlegi uralom fenntartását szolgálja, miként a mindennapos tö­meglélektani módszerek bevetése, a folyamatos agymosás, bizonyos infor­mációk túlhangsúlyozása is. Ezek óha­tatlanul beépülnek a gondolkodási, magatartási rendszerünkbe, még akkor is, ha nem akatjuk. Lélektani fogásról, orwelli jelenségről van szó, amelyet a hatalom érdeke diktál. Ami a népesség drasztikus csökkenésével kapcsolatos elképzeléseket illeti, ez összefügg a betelepítések kérdéskörével. A betele­pítésekkel át lehet alakítani a népesség szerkezetét, összetételét. Az Európai Unióhoz való csatlakozás majd lehe­tővé teszi a szabad mozgást, ami azt jelenti, hogy a bárhol fölöslegessé váló népességet át lehet ide zsilipéin! Az ilyen népességcsere pedig nem más, mint a durva gyarmatosítás egy for­mája, Magyarország teljes bekebele­zése. Erre megy ki a játék. —Vagyis az Európai Unióhoz való csatlakozásról nem is kellene tárgyal­nunk? — Ez Magyarország számára ma nem időszerű. Nekünk ma nem a min­den áron történő csatlakozáson kellene fáradoznunk, hanem legelőször azon, hogy rendet tegyünk a saját házunk táján. Visszaszerezni az értékeinket és a gazdaságunk újraépítését megkez­deni . Ha ez már lezajlott, akkor kellene tárgyalásokba fogni, s akkor is úgy, hogy egyenrangú partnerként, saját ér­dekeinket határozottan képviselve be­szélnénk a csatlakozás feltételeiről. Nem vagyunk alárendelt helyzetben, hanem nagyon is előnyös helyzetben vagyunk, hiszen a tranzitutak itt men­nek keresztül és katonai szempontból is stratégiai jelentőségű ez az ország. — Milyen feltételekhez köthet­nénk a csatlakozásunkat? —Elsősorban a határon túli magya­rok sorsának becsületes rendezéséhez. — Vannak olyan vélekedések, hogy egyes szomszédaink, akik velünk szemben nem kifejezetten barátságo­sak, lekörözhetnek bennünket, és ak­kor a jelenleginél jobb pozícióból, jobb kapcsolatrendszerrel a hátuk mögött, még többet árthatnak ne­künk. — Ez nem így működik. A csatla­kozás csaknem teljes költségét a csatla­kozó országoknak kell fizetniük. Ez a többieket is érinti. Eddig egyetlen hiva­talos felmérés sem készült arról, hogy a csatlakozás mibe kerül, illetve, hogy mi lesz a hozadéka. Azt már lehet hal­lani, hogy mit nem kapunk. Az intéz­ményi és jogharmonizációt a mi költsé­günkön kell megteremteni. Azonkívül a maastrichti egyezmény is nagyon ke­mény diktátumokra épülő megállapo­dás, ami — akárcsak egy rossz KGST — előírja: mit, hogyan kell termelni, méghozzá az eddigieknél jóval maga­sabb technológiai szinten. Ez szá­munkra azt jelentené, hogy az agrár­­gazdaságunk kétharmaddal csök­kenne, tehát szinte fel kellene adnunk a gazdaságunknak ezt a részét. Hasonló kérdések miatt a nyugat-európai orszá­gok között is óriási viták zajlanak, de erről a magyar közvéleményt nem tájé­koztatják ebben a cenzúrázott világ­ban. Több országban, így nálunk is ké­szültek elemzések, és ezek azt jelzik, hogy az európai országok a következő évszázad elején a dezintegráció irá­nyába is elmozdulhatnak és akkor egy regionálisan átalakuló Európában fo­gunk élni. Tehát ebben az esetben nem egy koncentrált birodalmi, pláne nem világbirodalmi elképzelés fog megva­lósulni, mert azt is látni kell, hogy ko­rántsem csak Európáról van szó. Az idegen tőke korlátlan beengedésével elveszítjük nemzeti értékeinket, nem­csak a földünk kincseit, hanem magát a földet is, végső soron saját országun­kat. A csatlakozással tehát vámunk kel­lene, mert Magyarország jövője és léte forog kockán. Bánó Attila székelyhídi Ágoston Soha nem látott egyensúlytalanság

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom