Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

1997. október Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal TÖRÖK BÁLINT A szabadságért és az igazságért A 20. század legnagyobb diktatúraellenes forradalma Negyvenegy évvel ezelőtt, 1956 őszén a mi népünk fiai—parittyás Dávidként — meghátrálásra kényszerítették a szovjet Góliátot, aki megállapodásokat és megtévesztő ígéreteket megszegve végül eltiporta a magyar felkelők hő­sies szabadságmozgalmát. A bibliai Dávid nevét, aki nem tűrte, hogy a Filiszteus gyalázza népét és Istenét, még ma is szívében hordozza a zsidó nép, sőt az egész keresztyén vi­lág. Nálunk, hét évvel a kommunista béklyó lerázása és negyvenegy évvel ama dicsőséges dávidi tett után — egy liberális közvéleménykutatás szerint —, a lakosságnak mindössze négy szá­zaléka tartja ünneplésre méltónak ok­tóber 23-át. Albert Camus, egy évvel a magyar forradalom eltiprása után vetette pap­írra ezeket a sorokat: „A legázolt, bi­lincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bár­melyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” A Nobel-díjas francia író elismerő szavait sokszor és sokan idézték már, de a lényegét nem szokták kiemelni. Mert a „húsz év” mindenki számára annyit jelent, hogy „az utóbbi időben”. Camus azonban nem ezt mondta, ő húsz évet mondott, s ez azt jelenti, hogy '56-ot a szabadság és az igazság szempontjából többre érté­kelte még a náciellenes koalíció hábo­rús győzelménél is. S valóban: a hitleri birodalom legyőzése, a háború befeje­zése óriási jótétemény volt az emberi­ség számára. De volt egy nagy hibája: a náci önkényt, a náci terrort, a náci népirtást egy másik, egy még nagyobb önkény, egy még nagyobb terror s egy még ál­talánosabb népirtást megvalósító hata­lom, a Szovjetunió segítségével győz­ték le, ami e másik negatív állam meg­erősödésével járt. (Kérdezhetnénk: van-e szörnyűbb produktuma száza­dunknak Hitieméi? Igen, Sztálin, aki még több ember pusztulását okozta.) A szövetség kialakulásakor még jól tud­ták a nyugatiak, hogy kivel szövetkez­nek. Maga Churchill mondta, hogy a hitleri birodalom megsemmisítése olyan fontos számukra, hogy ezért még fél Európa bolsevizálása sem sok. Mondhatni, előre tudták az eredményt. Aztán a győztesek úgy viselkedtek, mintha a vöröskatonák kiomló vére tisztára mosta volna Sztálinnak, a szá­zad legnagyobb tömeggyilkosának a kezét. A háború után egy amerikai tiszt egy beszélgetés során nemes egyszerű­séggel kijelentette:„Joe bácsi demok­rata.” Hiszen ha csak annyit mondott volna, hogy Sztálin valahogy másképp demokrata, mint ők, az talán elvisel­hető lenne. De így, a népek (és saját népe) hóhérát családi szférába emelni, Joe bácsiként emlegetni? Nyugaton a baloldali értelmiség kö­reiben egy ideig még éltek bizonyos il­lúziók. (Ä baloldali a „haladó”, a „mo­dern” szinonimája volt.) De ‘56 után már nem lehetett a legázolást, a bi­lincsbe verést felszabadításnak és sza­badságnak nevezni. Mindaz, amit a szovjet rezsim magára hazudott, egy perc alatt lehullott, s kiderült: a király meztelen. A magyar forradalom bebizonyí­totta, hogy a népek felszabadítójának szerepében tetszelgő Szovjetunió való­jában a népek szabadságának könyör­telen eltiprója, bebizonyosodott, hogy a legszélesebb demokráciaként dekla­rált proletárdiktatúrát nem a megneve­zett osztály gyakorolja, hanem egy kis pártvezetői klikk. A magyar kommu­nista állam pedig, amely a szovjet szu­ronyok árnyékában, sőt aktív közremű­ködésével jött létre, pillanatok alatt összeomlott, bizonyítva, hogy létének alapja nem a közakarat, hanem a — külső és belső — erőszak. A magyar népfölkelés előrször in­gatta meg a szovjet hadsereg verhetet­­lenségének mítoszát. (Azóta az afgá­nok és a csecsének csak folytatták e mítoszromboló tevékenységet.) Min­dezt el kell mondani, hisz Camus sze­rint nemcsak a szabadságért, hanem az igazságért is mi tettünk a legtöbbet ama húsz esztendő végén. Camus e sokat idézett mondata után így folytatja:, Ahhoz, hogy ezt a törté­nelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sokmagyar vémekkellett elhullania— s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” Ezt 1957-ben írta. Az­óta már ki is esett az emlékezetből — sajnos, nemcsak a Nyugat emlékezeté­ből. Ama négy százalék jelzi, hogy a mienkből is, tehát ismételni kell a lecke anyagát! A forradalom előkészítésében két­ségtelenül szerepeit játszott Nagy Imre és a memorandumozó pártértelmiség, az Irodalmi Újság és a Petőfi-kör. Ok­tóber 23. előtt néhány nappal, de főleg 23-án a történelem színpadára léptek az egyetemisták, akiktől a főszerepet azután átvette a munkásifjúság. A kö­vetkezőkben a parasztság is saját ke­zébe vette az ügyek intézését (nemzeti bizottságok), s közben arra is volt gondja, hogy élelmet küldjön a forra­dalmas városoknak. Nagy Imre és a párttag értelmiség természetesen nem forradalmat akart. A revizionisták (így hívták akkor a nyolcvanas évek reformkommunistáit) nem forradalmi változást, nem gyöke­res fordulatot óhajtottak, csak meg akarták javítani azt, ami — a súlyos hibák következtében — elromlott. A kommunista értelmiség csak kért. íme: „... tisztelettel kérjük a Központi Veze­tőséget, hogy a párt kultúrpolitikáját eltorzító szerveknek és pártfunkcioná­riusoknak kulturális életünket bénító, pártunk ... befolyását romboló antide­mokratikus vezetési módszereivel szemben érvényesítse a kongresszus határozatait..Vagyis tisztelettel kér, jó kongresszus határozatokról ír, és jó Központi Vezetőséget feltételez. Tud­juk, hogy Nagy Imre környezetében egyesek október 23-án még a tüntetést sem helyeselték. A tüntetést szervező egyetemisták már követelnek — tíz, majd tizenhat pontban: „1. Vonják kiaszovjet csapa­tokat... 3. Nagy Imre alakítson kor­mányt... 5. Általános, egyenlő és titkos választásokat, több pártot... 12. Teljes vélemény- és szólásszabadságot... 13. Távolítsák el a Sztálin-szobrot, helyére 1848-49-es emlékmű kerüljön...” Jól látta október 24-én Londonban Szabó Zoltán: „Petőfi annak idején a forradalmon munkált egy reformkor­szakban. Most az írók és értelmiségiek reformokon munkáltak, forradalmi helyzetben. Vagyis lényegében a forra­dalom ellen írtak, átépíteni akartak és nem romokon építem, újat.” Egy héttel később még konkrétabban fejti ki véle­ményét: , A múlt hét eseményei azt ér­zékeltették, hogy a munkások és kato­nák forradalmi elkeseredettsége sok­kal forradalmibb volt a reformkorszak kezdeményezőinek és szóvivőinek szándékainál.” Igen, az elkeseredett munkásság és az átállt kiskatonák már nem csak kö­vetelnek, hanem fegyvert ragadnak. Történelmi órák. Krassó Miklós, a ki­váló Lukács-tanítvány felkereste ekko­riban mesterét, és tájékoztatta a har­cokról. A marxista — revízióra hajla­mos — professzor így reagált erre: „Most egy ismereüen erőnek vagyunk kiszolgáltatva” (Sic!). Mire a tanít­vány: „Ez az ismeretlen erő a magyar nép.” (íme a pillanat, amikor a tanít­vány túlszárnyalja mesterét.) Es itt — negyvenegy év után — fejet kell hajtanunk a fölkelt nép, a har­coló munkások, az életüket feláldozó ifjak, a hőssé magasztosuló „pesti srá­cok” előtt. Mert a forradalmat ők csi­nálták, annak csaknem minden terhét ők viselték. S nemcsak a harcok idején. Nagy Imrén és néhány társán kívül csak őket küldték bitófára Kádár hó­­hérbírái, s akiket nem ítéltek halálra, azok utolsó percig a börtön foglyai ma­radtak, mivel rájuk nem vonatkozott az ENSZ-amnesztia, hiszen őket közbűn­­tényesnek minősítették Kádárék. E- gyedül Bibó István követett el mindent szabadulásukért, de — sajnos — ered­ménytelenül. Ä Times jól értesült munkatársa a lap október 26-i számában „Orosz csa­patokkal munkások szállnak szembe” című cikkében írja: „...Csepel-sziget gyárainak munkásai is cselekvő részt kémek az eseményekből, holott az or­todox kommunisták nyilván ezt várták a legkevésbé.” Helyesen fejti ki a hír mögöttes tartalmát Szabó Zoltán, ami­kor ezt írja: a forradalmi harcokban „az uralkodó osztálynak mondott, de ki­zsákmányolt proletáriátus száll síkra a kizsákmányolok, vagyis a párt, az ál­lamvédelem, az orosz helyőrség ellen.” Andropov budapesti szovjet nagy­követ 1956. október 12-én kelt jelenté­sében pedig ez olvasható: „Három­négy hónappal ezelőtt csupán az értel­miség adott hangot elégedetíenségé­­nek, most viszont az elégedetlen han­gulat terjed a munkások körében, nem is szólva a parasztságról, amely szem­mel láthatólag lázong, követelve sok helyen a termelőszövetkezetek felosz­latását.” Egy szűkrétegtől eltekintve az egész nép hangulata ilyen. Az elkeseredettség igazi oka az é­­letszínvonal romlása, a normák állandó szigorítása, a beszolgáltatások elvisel­hetetlen mértéke, az emberi szabad­ságjogok semmibe vevése, s az, hogy egyre több ember döbbent rá: hazudott a Kommunista Párt, becsapta a népet. Jólét helyett szegénységet, szabadság helyett elnyomatást, demokrácia he­lyett párturalmat hozott. 1949 és 1955 között 300-350 ezer ember vesztette el állását politikai okokból, 40 ezer em­bert deportáltak, 850 ezer megalapo­zatlan kihágási üggyel zaklatták a la­kosságot, 1,1 millió ember ellen indí­tottak ügyészi vizsgálatot, mintegy 100 ezer személyt internáltak és-516 ezer bírói ítéletet hoztak. Nem volt olyan család, amelynek egy vagy több tagja ne került volna szembe a magát népi demokratikusnak nevező rendszerrel. A forradalom ki­robbantásáért tehát nem a revizonisták, nem az elkeseredett ifjúság vagy a munkásság a „felelős”, hanem a Ma­gyar Dolgozók Pártjának a vezetői, akik rövidlátó, hazug, embertelen, nép- és nemzetellenes politikájukkal forra­dalmi helyzetet teremtettek. Donáth Ferenc szerint 1956-ban egy önérzeté­ben megsértett nép lázadt föl. Ezért érthető az október 23-i tüntetők jel­szava: ,Aki magyar, velünk tart!” A szocializmus megreformálását óhajtó, szerényen kérő értelmiség szándékain hamar túlszaladt a forrada­lom. Már a diákok követelései között is nem egy olyan akad, amely a kommu­nista doktrína szerint nem fér bele a szocializmus kereteibe. Gondoljunk csak az 5. pontra, mely valódi választá­sokat és többpártrendszert tart szüksé­gesnek, vagy a 12.-re: a vélemény- és szólásszabadságot követelőre. S ami­kor eldördültek az ávós fegyverek, és amikor begördültek a fővárosba a szov­jet tankok, végleg nyilvánvalóvá vált, hogy ez a szocializmus megreformál­­hatatlan. Nincs olyan, hogy demokratikus szocializmus! A forradalmi nép, a fel­kelők csak akkor fogadták el vezető­jüknek, miniszterelnöküknek Nagy Imrét, amikor október 28-án nyilváno­san a forradalom mellé állt. Ekkor felgyorsultak az események. Az első igazán forradalmi kormány összetételével kapcsolatban azt java­solta Tildy Zoltán, hogy abban három kommunista, három kisgazda, három szociáldemokrata és egy Petőfi-párti (parasztpárti) miniszter legyen. Kő­vágó József — éppen a tényleges hely­zetre hivatkozva—úgy gondolta, hogy a kormány fele kisgazda és pártonkí­­vüli, fele pedig kommunista és szociál­demokrata legyen. A vitát az a Kovács Béla zárta le, akinek pedig éppen elég oka lett volna a kommunista-ellenes­­ségre. Elismerve Kővágó érvelésének he­lyességét, mégis elfogadásra javasolta az eredeti elgondolást, mert a kormány összetétele nem egyszerűen belpoliti­kai kérdés, annak diplomáciai jelentő­sége is van: a Szovjetunió megnyugta­tása. Márpedig a Szovjetunió szomszé­dos nagyhatalom! A kormány és az újjáalakult pártok szerepének fontosságát nem tagadva, meg kell állapítani, hogy a forradalom leglényegesebb szervezetei a spontán módon szerveződött munkás- és pa­raszttanácsok, forradalmi és nemzeti bizottságok. Ezek valóban alulról szer­veződtek, s ezért valóban forradalmi tette a Nagy-kormánynak, hogy elis­merte ezeket, elfogadta tárgyalópart­nerként. Ezek a szervezetek jóval túlél­ték a forradalom eltiprását, óriási terhet és felelősséget hordozva vállukon. Ezeknek az új szervezeteknek a vezetői is fiatalok voltak. November 4. után váltak ismertté a munkástanácsok olyan vezetői, mint a 30 éves Nagy Elek, a 27 éves Dénes János, a 23 éves Rácz Sándor. Ezek az 56-os fiatalok legalább úgy helytálltak a leveretés után, mint ahogy minden túlerővel és technikai fölénnyel dacol­tak a Szabó bácsik, a Pongrácz Gerge­lyek és a névtelen szabadságharcosok. S ez a névtelenség sokak számára az életet jelentette, mert Kádárék megtor­lása olyan kegyetlen volt, hogy a ma­gyar történelemben nem találni párját. Bibó István közismert tétele szerint „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni”. '56 szabadságharcosai és politikusai nem féltek. Ezért sikerült nekik az 1945—47-es demokratikus szakasz után ismét megteremteni azt a demokratikus történelmi pillanatot, melynek ragyogása bevilágította egész Európát. Nagyon igaz Szabó Zoltán megállapítása: „Teljesen megdől az a némely magyarok által hangoztatott nézet, hogy népünk ... demokráciára nem hajlamos, mivel most a demokrá­ciának nemcsak elfogadására, hanem megteremtésére is mutatott, hajlandó­ságon kívül, képességet is.” Ez a forradalom a többpárti parla­mentáris demokráciát akarta vissza­hozni. Tehát demokráciát akart, mely­ben erősen érvényesülnek a szociális szempontok. (E demokráciában még a kommunisták is részt kaphattak a köz ügyeinek intézésében.) De mivel magyarázható, hogy a vi­lág első antitotalitáriánus forradalmá­nak a miniszterelnöke egy totalitáriá­­nus párt tagja volt? Magyarázható ez azzal is, hogy a forradalmárok nem személyek, hanem elvek, módszerek Párizs előtt állok. Hogy vigyázó szememet közelről is rávethessem. Párizs előtt, a cókmókomat ra­kosgatom, holnap indulok. És ka­pom a kérést, írjak anyagot a lap­nak. (Szép kérés, meg kell adnom magam.) Első nagy útja életemnek s már lassan az utolsóra készülök. A legnagyobbra. Nem keserűséggel mondom, in­kább jóreménnyel. Egyre kevésbé szeretek élni. Ej, ej, ez így nem igaz. Imádok élni s valami titkos hi­tem, hogy ódát is élni fogok, ám ilyen mocsokban, amilyenben ide­­lenn kell élnem, nem szívesen te­szem. Nem ezért vonultam az akasz­tófa alá. Nem erre szántam jobb sorsra érdemes életemet, melyet mindenkor hazám, nemzetem ja­ván képzeltem el. 1956 magyar forradalmára, mint a XX. század csodájára tekint a világ. Megzúgatta harangjait, ellen keltek fel, s az újjáalakult 45-ös pártok vezetői (elsősorban a kisgazda Kovács Béla) kellő bölcsességgel és önmérséklettel alakították ki állás­pontjukat. Mindez azonban nem lett volna elég, ha Nagy Imre nem olyan karizma­tikus vezető, akinek politikai magatar­tását elsősorban az emberséghez és a magyarsághoz való viszonya határozta meg. Nagy Imre olyan moszkovita volt, aki nem volt igazi bolsevik. 1955 decemberében és 1956januáijában „A magyar közélet időszerű erkölcsi-eti­kai kérdéseiről ” és „A nemzetközi kap­csolatok öt alapelve és külpolitikánk kérdései” című tanulmányában pél­dául papírra vetette: ,A magyar nép szuverén joga meg­határozni, hogy milyen formában látja függetlensége, szuverenitása, egyenjo­gúsága és békés fejlődése biztosításá­nak legkedvezőbb nemzetközi státu­sát.” Már akkor leírta: .fel kell ismer­nünk, hogy nemcsak a szocialista tá­bornak vagyunk tehát tagjai, hanem a nemzetek eme nagy közösségének is, amelynek országaihoz és népeihez megszámlálhatatlan szál fűz bennün­ket, amiket nem lehet, de nem is szabad széttépni, mert nem akarunk a nemze­tek nagy közösségéből kirekesztve él­ni...” Nagy Imre fontosnak tartotta, hogy az európai közösséghez tartozunk, Ca­mus azt fejtegette egy évvel ‘56 után, hogy a magyarok annyit tettek a sza­badságért és az igazságért, hogy az európaiaknak nehéz lesz „méltónak lenni ennyi áldozatra”. A magyar társa­dalom, az 56-os népfölkelés résztvevő­inek utódai viszont nem értékelik a XX. század legnagyobb diktatúra-el­lenes felkelését. 1990 óta szabadok va­gyunk, de a 4 százalék arra figyelmez­tet, hogy a hazug kádári rendszer több mint harmincéves félrevezető propa­gandája miatt erkölcsi és lelki forrada­lomra, megújulásra van szüksége a ma­gyarságnak. Vissza kell menni '56-hoz, mert ott vannak a mi demokratikus történelmi gyökereink. Aki mást mond, az félre akaija vezetni a magyar népet. mint pontban 500 évvel előtte Nán­dorfehérvárt, a pogányság felett aratott győzelmet köszöntve. Ha erőviszonyait tekintve — mamut és a hangya — nem is te­kinthetjük az újpogányság feletti közvetlen diadalnak ‘56-ot, annak tekinthetjük közvetett értelemben. Megvágta azt a rést, amit soha nem lehetett befoltozni többé. A benti és a kinti világ egyaránt meghálálta. A kinti — nyugati — extrapro­fitját növelheti a hidegháborún megtakarított dollármilliárdokon, miközben legújabbkori sírásóit te­nyészti, a benti, viszont, az évtize­dek alatt minden polgár-öntudatá­tól megfosztott lumpentömegekkel adhat permanenciát uralmának, mialatt manipulációs eszköztárá­nak javát bevetve (fokozatosan el­­hivatalnokítva — ergo: elbutítva a forradalmi szervezeteket) igyek­szik kitörölni még az emlékét is a XX. század csodájának. 1956-nak. OBERSOVSZKY GYULA Egyre halványul a XX. század csodája: 1956

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom