Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

1997. október Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ. FEKETE GYULA ZÉTÉNYIZSOLT Holdfogyatkozás Magyarországot aieg kell menteni! 1997. szeptember 16-án délután fél hattól éjfél után fél kettőig dúltak a he­ves viták és szópárbajok a Parlament é­­pületében. A tét a magyar termőföld tulajdonjogának a fennmaradása volt, a szocialista-szabaddemokrata kor­mánytöbbség ugyanis olyan törvény­­tervezetet kívánt hatálybaléptetni, a­­melynek alapján néhány hét alatt — még a kormány becslése szerint is — egymillió holdnyi termőföld kerülne külföldiek ellenőrzése alatt álló gazda­sági társaságok tulajdonába. A további 3-4 millió holdat mértéktartó előrejel­zések szerint már az elkövetkező évek­ben megvásárolják az elöregedett pa­rasztságtól azok a spekulánsok és be­fektetők, akiknek — itthoni viszonyok között kedvező — vételár-ajánlata ti­­zedakkora, mint a nyugat-európai föld­árszint. A hazaáruló szándékok megvalósu­lása esetén az ezredfordulóig elveszít­hetjük termőföldjeink közel felét, 4-5 millió holdnyi földterülettel fogyat­kozhat meg a magyarságnak eddig ke­nyeret, foglalkoztatási lehetőséget és egy minimális életnívót biztosító hazai földtulajdon. A parlamenti vitában hamar kide­rült, hogy kormányunk jókora hazug­ságputtonnyal kopogtat Európa kapu­ján. Az Európai Unió kérdőívére u­­gy anis—idén tavasszal—azt a választ adta, hogy a földtörvényen nem kíván módosítani. Ezzel a hazug válasszal egyidőben, a nyáron benyújtott tör­vény módosító j avaslaton—minden j el szerint — már az utolsó simításokat is elvégezték. A csalárd élj árasra az ellen­zéki pártok népszavazásra felszólító aláírásgyűjtéssel válaszoltak: a parla­menti vita időpontjában már több, mint 300 ezer aláíró követelte, hogy a még hatályos földtörvény fenntartásáról a nép döntsön. Ez ugyan másfélszerese a népszavazást kötelezően előíró kvótá­nak, de a kormány az idén úgy módosít­tatta a népszavazásról szóló törvényt, hogy megkérdőjelezhetővé tette egy, az Alkotmányban is rögzített szabad­ságjog, a népszavazás érvényesíthető­ségét. A vita épp azért vált élessé és szóki­mondóvá, mert ez a kormány—bolse­vik hagyományainak megfelelően — csak papírrongynak, önkényuralmat álcázó fügefalevélnek tekinti a nép al­kotmányosjogait és esze ágaában sincs engedelmeskedni az Európa felé fen­nen hirdetett, de valójában nem létező népfelségnek. Sőt, hogy leplezze va­lódi énjét, a Nyugat-atlanti Szövetség­hez való csatlakozás kérdését is beleke­verné a földtörvényre vonatkozó — az aláírásgyűjtők akaratát félresöprő — népszavazási kérdéseihez. A mai hely­zet pikantériája, hogy azok a kommu­nista vezetők, akik még néhány évvel ezelőtt is lefasisztázták, s agresszív, emberi létbiztonságot fenyegető kato­nai szövetségnek állították be a NATO- t, azok most úgy tesznek, mintha pár­tolnák az ország ide történő csatlakozá­sát. Este nyolc óra felé teljes sötétség bomlt a kinti világra, Földünk egy hal­ványan sejlő ív kivételével teljesen ár­nyékot vetett a Holdra. A Parlamentben is elszabadultak a sötétség erői: egy szabaddemokrata képviselő azt bi­zonygatta, hogy 300 ezer bepalizott, buta aláíró akaratát joggal felülbírál­hatja az Országgyűlés. A rádióhallgató azt is megtudhatta, hogy a demokrati­kus államrendnek legalább a látszatára ügyelni köteles házelnök — volt kom­munista belügyér — ezzel a pökhendi megjegyzéssel vette át a nemzetiszínű szalagokkal átkötött aláíró-íveket: „Ebből nem lesz népszavazás!” Bár a kormánytagok esküdöztek, miszerint gondoskodnak majd arról, hogy egy talpalatnyi magyar föld se kerüljön külföldiek kezékbe, a hazug ígéreteket még saját mamelukjaik sem vették ko­molyan. Több kormánypárti honatya fékevesztett idegengyűlölettel, „vesz­élyes vizekre evező”, azaz a fasizmus rémképét is felfestő idegenellenesség­­gel vádolta meg az ellenzéket, holott leginkább a kormányoldal puffogtatott hazai földet látszólag védelmező frázi­sokat. 10 óra után fokozatosan kikereke­dett a Hold, kivilágosodott az éjszaka. Az ülésteremben is egyre inkább fény derült a kormánypártok indítékaira. Ugyan miért érdekük a parasztság el­­zselléresítése, a földárak felverése, a világpiacon emiatt már versenyképte­len, magas hazai mezőgazdasági ár­szint kialakítása? Nos, a zsebszerződé­sek révén több tízezer hektárt összevá­sárolt zöld bárók egyre türelmetle­­nebbü hozzá akarnak jutni ahhoz a bu­sás haszonhoz, amit a többszörösére emelkedő földárak révén besepemi re­mélnek. Érdekük tehát, hogy a külföldi földvásárlók kereslete felveije a földá­rakat. Földkínálatuk találkozik a mosdat­­lan pénzeiket befektetni kívánó maf­fiák földvásárló érdekeivel. Az önkor­mányzatokat kormányzati segítséggel megkopasztó „tocsikolók”, a kor­mánypolitikusokkal szoros kapcsolat­ban álló piramisjátékosok, bújtatott reklámokból meggazdagodott média­császárok, olajszőkítő ezredesek, or­szággyűlési biztos védőszárnyai alatt fosztogató bűnöző klánok, vodkát ha­tóságilag védett zugban főzők és bor­pancsolók ugyanis egyre kevésbé tud­ják befektetni, tisztára mosni összeha­rácsolt, összerabolt milliárdjaikat a mi­attuk is halódó gazdaságban, ezért mi­nél hamarabb értékálló vagyonba, a termőföldbe kívánják átmentem az or­szágtól elprédált zsákmányukat. Az efféle alantas szándékok meg­valósításáért az említett maffiáknak és a zsoldjukba szegődött politikusoknak nem drága ár elkótyavetyélni az ország testét, a termőföldvagyont. Nem drága ár nekik kockáztatni a felkínált katonai szövetség tagságát sem, hiszen koráb­ban az ellen tevékenykedtek. Ki tudja, hogy még ma is milyen rejtett szálak kötik össze őket a NÄTO tagságunkat oly hevesen ellenző orosz elvtársaik­kal? Amikor a parlamenti vitában a Ma­gyar Demokrata Fórum elnöke össze­függést vélt látni a korábbi életükben a szovjet megszállókat gátlástalanul ki­szolgáló szocialista politikusok és O- roszország mostani érdeke között, a le­lepleződéstől rettegő, önmagukból ki­vetkőzött kormánypárti képviselők kó­rusban üvöltöztek: „Nem hagyod ab­ba?!” , „Most véged van!”. Csak szé­gyenérzettel lehetett hallgatni a rádión keresztül, hogy a kommunista éra visz­­szatérése mennyire lesüllyesztette a Tisztelt Ház tekintélyét is vitakultúrá­ját. Lélekbúvárok elemzése szerint egy több kérdésből álló népszavazáson a lakosság általában egyöntetűen, vagy egységesen igennel, vagy egységesen nemmel szavaz. „Igen” válaszok ese­tén a nyerészkedők megtömhetik a zse­büket az ország zsellérsorba süllyesz­tése árán, a „nem” válaszok esetén kár­örvendve koccinthatnak az elvtársak, hogy Magyarországot ismét sikeresen megtartották a korábbi érdekszférá­ban. A kormányzat mögött álló politi­kai erők úgy konstruálj ák meg kérdése­iket, hogy bármi történik, sikerélmé­nyük lesz. A magyar parasztság ösztönösen védi a termőföldek hazai tulajdonj ogát, a jövőjük iránt felelősséget érzők szo­rongva gondolnak arra, hogy ismét nagybanki latifundiumok, nagybérlők fojtogató hurokjába kerülnek a falvak lakói. Szemszögükből az Észak-atlanti Szövetséghez való csatlakozás kérdése csak másodlagos kérdés, tudatukban a „nem” válasz esetleges többsége nem különösebben szerencsétlen fejle­mény, hiszen egy ilyen felvételi kére­lem bármikor felújítható. Ezzel szem­ben ha a tennőföldet kihúzzák a ma­gyarság talpa alól, akkor elkerülhetet­len fiaink és unokáink cselédsorsa, az­az a kormány földre vonatkozó kérdé­seire létfeltételünk nemmel szavazni! Már most mondj ák az ellenzéki pár­tok közvélemény kutatásban jártas sza­kértői, hogy nincs esélye egy nemeket igennel párosító szavazási kampány­nak, azaz ha valóban féltjük a termőföl­det, akkor célravezetőbb az egyöntetű „nem” feleletekre buzdító felhívások hallgatólagos támogatása. Egy életbe­vágóan fontos „nem” feleletet ugyanis politikai felelőtlenség kockáztatni egy kevésbé fontos „igen” miatt. Közkeletű vélemény szerint Magyaror­szág felvétele az Európai Unió és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) tagjainak sorába csupán rövid idő kérdése. Azt is tudjuk, hogy az ország sorsáért felelősséget érző honpolgárok széles körében ugyanúgy, mint felkészült szakértők soraiban, komoly kételyek hallhatók a csatlakozás igazi értékeit ille­tően, s mi több: felvetik ennek kártékony, jobb esetben haszontalan voltát is. E vita eldöntésének szándéka nélkül megállapíthatjuk, hogy a Nyugat-Euró­­pához való szervezeti csatlakozás valódi döntési változat és lehetőség. Magyaror­szág két helyzet között választhat. Az egyik az annyiszor óhajtott semlegesség, amelynek igényét 1956 szabadságharca hitelesítette. A másik: igazodás a nyugat­európai szándékokhoz és igényekhez a magyar nép számára lehetőség szerint legelőnyösebb feltételekkel, a Nemzetek Európájának elvét követve, a szorosabb kapcsolatot saját javunkra fordítva. Mivel a semlegesség gondolatának nincsen nemzetközi háttere, nincsen en­nek garantálását vállaló nemzetközi ér­dekszövetség vagy érdekeltség, tartha­tunk a semlegesség (mint egyoldalú ki­­nyilvánítása esetén valódi védelmet nem nyújtó nyilatkozat) hatástalanságától, egyúttal a környező — semlegességre nem törekvő—országok bejutásától, kö­vetkezésképpen a nemzetközi szerveze­tek számunkra kedvezőtlen befolyásolá­sától. Gondoljunk a konszenzus elvére, amely különösen a NATO-ban érvénye­sül teljeskörűen. így például bármelyik tag egyetértésének a hiánya meghiúsít­hatja a később jelentkező felvételét. Ilyen körülmények között hazánk a lépéskény­szer helyzetébe kerülhet. Gondolkodnunk kell a csatlakozás számunkra kikötendő előnyös feltételei­ről, akár mezőgazdaságunk, akár a ma­gyar vállalkozói réteg, akár földünk vagy fenntartásra érdemes jogintézményeink megóvásáról, vagy az elszakított nemzet­részek megvédéséről. Egy szlovák köz­író örömmel üdvözölte országunk bel­épését az említett szervezetekbe, mert szerinte ez egyet jelent a trianoni kény­szerdiktátum véglegesítésével, hiszen Magyarország nemcsak szavakban — mint az alapszerződésekben —, hanem véglegesen is elesik a diktátum felülvizs­gálatának, különösen pedig a határvál­toztatásnak minden lehetőségétől, mert egy szervezetbe kerül „vétójogú” szom­szédaival, míg, ha nem lép be, akkor szomszédaival való vitái szembeállítják vele a nyugat-európai szervezeteket. Fel­fogásunk szerint Magyarország tagsága vagy kívülmaradása az általa (is) szabott feltételek elfogadásától függ. A harmadik MSZP-SZDSZ kor­mányváltozatot: „Nyugat-Európába, de minden áron és minél előbb” — el kell utasítanunk. A csatlakozás általunk megszabott feltétele kell, hogy legyen a Kárpát-me­dencei, Trianon sújtotta magyarság meg­maradásának és jövőjének nemzetközi jogi érvényű biztosítása. Működő ki­sebbségvédelmi rendszert kell életre­­hívni Közép-Európában, nemzetközi el­lenőrzéssel és bíráskodással. Milyen körülmények szólnak egy ilyen javaslat indokoltsága és életszerű­sége mellett? A javaslat indokolt, mert a kulturális népirtás ténye kemény való­ság. Életszerűsége, valóra válthatósága több okból elfogadható. Első helyen kell említenünk a térség kisebbségvédelmi törekvéseit. Ismere­tes, hogy 1919-20-ban kisebbségvé­delmi rendszert hoztak létre a Nemzetek Szövetsége keretében, melynek körében — máig hatályon kívül nem helyezett— kisebbségvédelmi megállapodásokat kö­töttek a történelmi Magyarország utódál­lamaival. A megállapodásaok megsze­gése miatt a Nemzetek Szövetsége (vagy ahogyan akkor mondták, a Népszövet­ség) szervezetében lehetett orvoslást ke­resni, panaszt tenni. Több száz panaszt bíráltak el, de a rendszer nem volt elég hatásos, hiszen a szudétanémetek pana­szait végül is a háború „orvosolta”, ke­gyetlen ellencsapást hozva számukra. Nem volt ez másként a magyarokkal sem. A háború azonban nem a kisebbség­­védelmi rendszer miatt robbant ki. A má­sodik világháború után évtizedekre hát­térbe szorult a nemzeti közösségek intéz­ményes védelme, a közösségi jogvéde­lem ügye. A párizsi békekonferencián a magyar kormány — miután látta, hogy minden határmódosítási törekvése eluta­sításra talált —, úgynevezett kisebbségi kódex tervezetét terjesztette a nagyhatal­mak elé. A kisebbségvédelmi szerződés­­tervezet az Egyesült Nemzetek Szerve­zete Biztonsági Tanácsának állandó tag­jai, vagyis a Szovjetunió, az Egyesült Ál­lamok, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína, valamint Magyarország, Romá­nia, Csehszlovákia és Jugoszlávia között kisebbségvédelmi szerződés megkötését javasolta. A magyar kormány indítvá­nyozta a teljes területi és személyi auto­nómia megvalósítását, helyi nemzetközi ellenőrzéssel és nemzetközi bíráskodás­sal, a kisebbségi politikai, gazdasági, művelődési és egyházi közületek közvet­len panaszjogával az ENSZ Biztonsági Tanácsához. Ez az elutasított tervezet a magyar kisebbségi jogtudomány nagy teljesítménye volt, különös tekintettel a kisebbségtudománynak a két világhábo­rú közötti magas színvonalára. Több évti­zedes szünet után ezt kell újra megerősí­teni, intézményes feltételeit kiépítem a nemzeti tájékoztatás nemzetközi kapcso­lat- és intézményrendszerével együtt. Második helyen hivatkozunk az 1938- as első, illetve az 1940-es második bécsi döntésre, az 1939-es kárpátaljai bevonu­lásra (amely éppen a sikertelen kisebb­ségvédelmi törekvések után területátcsa­tolásokkal orvosolta a magyar sérelmek jelentős részét), a közös kérelemre. A nyugati nagyhatalmak hallgatólagos egyetértésével hozott döntőbírósági ha­tározatok jogi érvényessége nem vitás. Politikai okokból hatálytalanították őket a világháború után. E területváltozások, a Felvidék, a Kárpátalja, Észak-Erdély, de még az 1941 -es bácskai visszacsatolás is, a néprajzi elv, az etnikai-nyelvi határok érvényesítésének szerencsés példái vol­tak, eltekintve a vészjósló világpolitikai közegtől. E döntések bizonyították: a há­­tástalan, látszat-kisebbségvédelem vagy éppen kisebbségfelszámolás, etnocí­­dium egyetlen hatásos ellenszere az ön­rendelkezési jog teljességének érvénye­sítése. Az anyaországgal való egyesülésnek csupán egyetlen hatásos ellenszere lehet az egyesülés ellenzői számára: az intéz­ményes, ellenőrzött és szankcionált ki­sebbségvédelem. Harmadszor pedig nyomósán esnek latba a nemzetközi érdekek. Magyaror­szág összekötő kapocs vagy védő fal Uk­rajna és mindenekelőtt Oroszország irá­nyában. Stratégiailag nélkülözhetetlen a volt jugoszláviai területek békéjének fenntartásához az észak-atlanti hátterű amerikai haderő számára. A térség a Nyugat szempontjából még mindig leg­biztosabb támaszpontnak tekinthető or­szága, eltekintve Csehországtól. A tria­noni utódállamokhoz képest mindenkép­pen Magyarország a legelfogadhatóbb gazdasági-politikai rendszert testesíti meg. Ezért nem egyszerűen a térség egyik állama, hanem kulcsfontosságú or­szág, amelynek kimaradása az integrá­ciós folyamatból pótolhatatlan hátrány Nyugat-Európa és különösen az Egye­sült Államok számára, már amennyiben Közép-Európát stratégiailag fontosnak tekintik. Magyarország nélkül nincs kö­zép-európai befolyás. Ezért mi sem ter­mészetesebb, mint hogy Magyarország megkéri csatlakozásának árát, méltán tartva igényt tisztességes alkura. Egy ilyen megegyezés lehetetlen a Kárpát­medence magyar népcsoportjai bizton­ságos létezésének intézményes szavato­lása nélkül. Végül negyedszer, de nem utolsó sor­ban említhető érv a magyar és tágabban a közép-európai népcsoportok nemzetkö­zileg szavatolt, intézményes védelmének mint a csatlakozás sine qua non-jának feltételként való állítása, és ezen igény életszerűsége, valóra válthatósága mel­lett az önrendelkezési jog vagy autonó­mia felértékelődése az utóbbi évtized­ben. Ha csupán a széthullott, eddig mes­terségesen egybetartott Jugoszlávia vé­res etnikai viszályainak megszüntetésére előterjesztett nyugati javaslatokat (Car­rington terv, Vance-Owen javaslat) te­kintjük, mindegyiknek alaptétele a rész­letesen kimunkált (kimunkálandó) auto­nómia (a közigazgatásra, bíráskodásra, rendőrségre kiterjedően), feltéve, hogy valamely népcsoport nem nyerte el az önálló államiság biztosítékait. Ez a szem­lélet jellemzi az Európai Unió Tanácsá­nak 1991. december 17-én kelt „Vezérel­vek a kelet-európai és szovjetunióbeli új államok elismeréséhez” című dokumen­tumát. Az önrendelkezési jog vagy autonó­mia (mely utóbbi kifejezés a szervezeti keretekre is utal) nem annyira az unos­­untig emlegetett európai normákban, amelyek, mivel sok állam általi elfogadá­sára készültek, némileg szűkmarkúak és helyzetkövetőek, hanem megvalósult, egyes országokon belüli létező, népcso­port-védő rendszerekben kap jelentős súlyt. Elég emlékeztetnünk az olaszor­szági Dél-Tirol németajkú lakosainak jo­gait védő dél-tiroli autonómiára, vagy a spanyolországi katalánok és baszkok ön­­kormányzatára, a kelet-belgiumi német lakosság önkormányzatára, a finnországi Aland Szigetek svéd autonómiájára, vagy a nemzetállami törekvésektől átha­tott Nagy-Britanniában folytatott véres­tragikus, de eredményes ír függetlenségi harcra, illetve Skócia és Wales erőteljes, parlamentárisán egyrejobban méltányolt önállósodási mozgalmára. Mindezek arra utalnak, hogy a nép­csoport védelem ügye nyugat-európai példákra is hivatkozva, eséllyel vethető fel sajátos közép-európai kérdésként, a nemzetközi béke és biztonság kérdése­ként akkor, amikor kényszerkisebbségi sorban élő, a népirtás szenvedő alanya­ként szereplő magyar népcsoportokért nemzetpolitikailag, erkölcsileg és a törté­nelmi alkotmány szerint felelős magyar állam felvételét kéri olyan szerveze­tekbe, amelyekben igen korlátozott, a többi tagállammal — közöttük trianoni utódállamokkal — szemben való fellé­pés lehetősége. Márpedig az ilyen fellé­pés lehetősége igen fontos az elszakított nemzetrészek érdekében. Ezért nélkülözhetetlen a Kárpát-me­dence magyar népének és népcsoportja­inak a NATO és az Európai Unió által el­fogadott védelme olyan nemzetközi szer­ződés által, amelyben az ENSZ Bizton­sági Tanácsának állandó tagjai, az Euró­pai Unió és a NATO tagállamai, de leg­alábbis a nyugati világ vezető hatalmai, a magyar békeszerződést aláíró nagyhatal­mai elfogadnak egy—lehetőleg a szom­széd államokkal egyeztetett — magyar rendezési javaslatot a népcsoport-jogok Kárpát-medencében érvényesülő kataló­gusáról, a megteendő intézkedésekről, a helyszíni ellenőrzésről és a kényszerin­tézkedés alkalmazásárajogosult nemzet­közi bíróságról, s erről szerződést kötnek a térség államaival. Amennyiben ezt a rendszert záros határidőn (példul öt éven belül) nem tudják működésbe hozni, az­az egy intézkedési terv alapján előirány­zott intézkedések nem történnek meg, a trianoni utódállamok NATO és Európai Unió-s tagsága felülvizsgálandó a clau­sula rebus sic stantibus elve alapján, a vi­szonyok megváltozására; a kiinduló fel­tételek meghiúsulására tekintettel. Ez az úgynevezett „európai csatlako­zás” nehezen átlátható kérdéskörének magyarországi olvasata, egy soha vissza nem térő lehetőség a térség országai bé­kés együttműködésének az igazságosság és kölcsönös méltányosság szellemében való rendszerbe öntésére. Mert az ultima ráció, a népcsoport­jogok teljességének követelése, a valódi önrendelkezési jog igénye akkor lehet életszerű és a megvalósítás kényszere ál­tal tragikusan hiteles, ha valódi, megfon­tolt köztes terveket, egyezségi javaslato­kat teszünk le a felelős hatalmak aszta­lára, ha elmondhatjuk: megvolt minden lehetőségetek, mi szóltunk! Mert nekünk kötelességeink vannak mind az elveszí­tett nemzetrészek megmentésére, mind „Európa” és az Egyesült Államok hatás­körrel bíró köreinek világos tájékoztatá­sára és mozgósítására, arra, hogy a ma­gyar rendezési javaslatot, mint a közép­európai újjárendeződés nélkülözhetetlen részét és feltételét odategyük a világ biz­tonságában érdekeltek elé, s ne hagyjuk félrerúgni. Nekünk súlyos feltételünk: megmaradásunk. Ki várhatja el önfel­adásunkat, ki hiheti el, hogy hazug állam­közi szerződésekkel saját megsemmisí­tésünket készítjük elő? Mivel Nyugat- Európa sokkal adósunk, mi szükségünk lenne rá, ha gondjainkat el kellene hazud­nunk? A csatlakozás helyzetet jelent. E helyzettel élnünk kell. Magyarországnak egy — az egyete­mes magyarság küldötteit lehetőség sze­rint tömörítő—összmagy ar Fórum dön­tésével összhangban lévő népcsoportvé­delmi keretegyezmény kidolgozott ter­vezetét, a magyar kisebbségtudomány és nemzetpolitika finomra csiszolt termékét kell odahelyeznie a nemzetközi szerve­zetek tárgyalóasztalaira, nem mellőzve a bizalmas diplomácia eszközeit sem. Hungáriám esse salvandami

Next

/
Oldalképek
Tartalom