Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1-2. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. január-február IFJ. FEKETE GYULA Két krajcár Eltűnt négyezer milliárd Titkos megállapodás idegen érdekekért Manapság már a forintos a régi értelemben vett krajcár, mivel a fillér gyakorlatilag már nem váltópénz. Elsöpörte a szociálliberális „jövedelemlefölöző” inflációs politika. Formálisan még ez az év a fillér utolsó életéve, de már sehol sem fogadják el, beváltásáért nem szívesen állnak sorba órákig a jegybank egyetlen ósdi fillérszámláló gépezeténél. Ez az Elet írta történet két forintról, azaz csupán két krajcárról szól. Sokat változtak az idők a Móricz Zsigmond tollával megörökített századeleji „krajcárok” óta, csak a krajcároskodó nyomorúság változatlan. Akkoriban az értéküket létükben hordozó ércpénzek nyugodtan megbújhattak kredencfiókok repedésében, csorba hamutartók alján vagy öreg téükabátok dohos zsebében — attól még krajcárok maradtak. A mai pénz rohamosan értéktelenedik, a legszükségesebb készpénzigényen kívül minden forintot számlán vagy betétben kell tartani, mivel a csekélyke kamattal is mérséklődik az inflációs veszteségünk. A mai krajcárkeresők nem a lakásukat kutatják át, hanem a számláikat, a betétjeiket vizsgálják át lehívható, liquid pénzek után fürkészve. A történet előzményei 1958 elejéig nyúlnak vissza. Apósom akkor nyitott egy takarékbetétkönyvet, s talán szorongva gondolt a jövőre. A forradalom leverését követően sorra bocsátották el az „osztályidegen” tanárokat, és ebben a létbizonytalanságban gondolni kellett a család létbiztonságára, spórolni kellett. Ő nyereménybetétkönyvet nyitott, nehogy kispolgári csökevénynek minősíthessék kamatigényét. (Akkor még friss volt a kamatozó békekölcsönt jegyzők, a „harácsolok” pellengérre állításának az emléke.) Bármenynyire is kuporgatásra kényszerült, szerencsésebb volt, mint majdani nászúra — édesapám —, aki néhány hónappal korábban mindenféle tartalék nélkül szabadult a Kádár-rezsim börtönéből. Persze, ő is szerencsésebb volt felakasztott vagy hosszú évekre elítélt rabtársainál. Gyermekkorból felidézett emlékképeimben ez a kor egy színek nélküli szürke világ vigasztalan képe. Feketeszürke tónusban őrződnek meg bennem azóta elhunyt rokonaim szenvédesektől barázdált arcai, az olajozott padlójú osztály termünk képe, a pufajkások által betört ajtónk, a macskavizelet szagú lépcsőházunk piszkosszürke boltívei. Egy sötét korszak sötét árnyképei. Még a verebek által telenként fehérre pettyezett millenniumi sugárút is szürkének maradt meg az emlékezetemben. Az állandó benzingőz miatt azóta a fák megritkultak, a verebek kipusztultak innen, de az Operával szemközti OTP-fiók ugyanaz. Itt nyitotta meg apósom a betétkönyvét. Hol is? A nyakasabb öregek a régi nevén „Andrássy útnak” hívták. Nyolc éven át „Sztálin út”, majd ötvenhatban néhány hónapig „Szabadságharcosok útja” volt, de a betétkönyvre már a „Népköztársaság útja” elnevezést pecsételték. A nyeremény betétkönyv nem futott be fényes karriert. Pályája zenitjén kétszer is megközelítette a 2500 forintot, s egy ízben nyert kétszázat. 1961 elején a család arra kényszerült, hogy csak a betét fenntartásához minimálisan szükséges 10 forintot hagyja benne, a többit ki kellett venni. A betétkönyv fenntartása tükrözte a további megtakarítási szándékot — ami sajnos, már soha nem valósult meg. Az 1961. évi bejegyzést nem követték későbbiek. Nagytakarításkor, festéskor, irataink rendezésekor meg-meg mutatta magát a könyv. Sokszor nyúltunk utána abban a hiszemben, hogy talán előkerült egy elkallódott betét, de azután csalódottan felsóhajtottunk: „No, persze, hát ez a mi 10 forintos könyvecskénk!” Visszakerült tehát az iratok közé — hátha még jól jön egyszer... Eljött az 1996-os év. A szociálliberális kormány családellenes politikája minket is megtiport. Mivel a kipusztítandó gyermekesek közé tartozunk, adóink gyorsabban növekedtek, mint a lakosságé általában. Megvonták tőlünk a korábban folyósított családi pótlékot is. A gyermekholmik áremelkedése lényegesen nagyobb volt, mint a fogyasztói áremelkedés, ezért még a meghagyott, maradék jövedelmünk is gyorsabban értéktelenedett, mint másoké. A rokongyerekek kinőtt ruhái némileg enyhítettek roházkodási gondjainkon, de az egy év alatt duplájára növelt tankönyv- és tanszerárak miatt a családi kassza fizetésképtelenné vált a tanévkezdés után. Eszembe jutott — eszembe kellett, hogy jusson! — a család rejtett tartalékaként számon tartott, 36 éve ismeretlenül kamatozó betétkönyv. Tóbbszáz forintra, szerencsés esetben akár 2-3 ezerre is számíthatok, ha utánajárok — gondoltam, rászánva magam a kivétre. Az ismét Andrássy útnak nevezett sugárút OTP-fiókjában csendben folyt a munka. Az alkalmazottak többsége szemmel láthatóan a betétkönyv utolsó bejegyzése után született. Magamban számolgattam, hogy ha egy akkor frissen érettségizett és ide felvett 18 éves lány egyik első munkája volt megnyitni a csupán három évig aktív betétkönyvünket, akkor ő már több éve nyugdíjban van. A számfejtő hölgy döbbent gyanakvással lapozgatta könyvecskénket. Mint a fiók betétkönyveinek a doyenjét birtokló ügyfél, kissé ünnepélyesebb fogadtatásban reménykedtem. A Csipkerózsika-álmából felriasztott betétkönyv kézről-kézrejárt. Ki lopva, irataiból feltekintve méricskélt, mint szánni való elmekórtani esetet, ki a szemüvege felett szúrósan rám nézve próbált tekintetével vallatni: ugye tréfa, huncutság van elrejtve a betétigényemben? Talán egy fedezetlennek tűnő többmilliós követelés vált ki akkora diszkrét érdeklődést, mint amekkorát akaratlanul keltettem. Némi tanakodás után összeállt egy háromfős csapat, és elkezdték a betétkönyv feletti munkálkodást. Negyedóra elteltével fojtott suttogást hallottam: „Csak 63-ig van bejegyzés!” Ez a megállapítás nyilván a betéthez tartozó, fiókban őrzött kartotékra vonatkozott. Elgondolkodtam. Eleinte azt hittem, hogy előveszik a betét kartonját, és néhány perc alatt kézhez kapom a remélt 1000-1500 forintocskámat. Most, hogy nem ez történt, emlékezetem felidézett egy hajdani hallomást, miszerint a három évig mozdulatlan betétek kartonjait elkülönítetten kezelték. Akkoriban sokan íratták rá kartonjukra a nevüket. Ebből kiindulva jellemhibás alkalmazottak könnyen utánajárhattak, hogy a mozdulatlan betét tulajdonosa az emigráltak kétszázezres seregében volt-e, avagy elhunyt. Igenlő válasz esetén a kartonon eljátszották a fiktív kivételt, és zsebre tették a pénz. Ha netán évek múlva valamelyik örökös rátalált az eldugott betétkönyvre, már nem lehetett leleplezni a tolvajokat. Ne mérgelődjek tehát — figyelmeztettem magamat —, hiszen pusztán a minket is óvó éberség miatt kell végigülnöm a 63 utáni sorsolások átböngészési idejét. A következő órában a három hölgy csendben lapozgatta az elsárgult nyereménylistákat. Izgatottan füleltem, mert a félhangosan említett 1970-es évig négyszer is zakatoltatták a betétkönyvbe jegyző könyvelőgépet. Ez legalább négy nyeremény! A betét 20 és 200%a között állapították meg általában a nyeremények összegét, azaz a 63 előtti remélt nyereményekkel együtt már 100-150 forint körüljárhatunk — kalkuláltam magamban. Még 26 év átnézése van hátra, meg lesz itt az ezres! — bizakodtam. A fogyasztói árak 1960 utáni változását tekintve a forint vásárlóértéke most egytizennyolcadrésze az akkorinak, azaz, ha az OTP megőrizte a betét vásárlóértékét, akkor minimum 180 forint betétet tartalmaz a könyvecském. Ez az eredmény némileg lehűtötte vérmes reményeimet, de nem zárta ki, hogy ennél többet kapjak, hiszen 20 éven keresztül pozitív előjelű volt a reálkamat. Korabeli magyarázatokból úgy emlékeztem, hogy a nyereménybetétek összességükben megkapták az évre lekötött betétekre jutó kamatösszeget, azaz a nagy számok törvénye szerint erre a kamatra reálisan számíthattam. Matematikaüag mindegy — gondoltam —, hogy 142 nyeremény betétkönyv egy évben megkapja az összességében őket illető kamatokat, vagy a mi betétkönyvünkre jutó, 1961 óta megejtett 142 sorsolás hoz ugyanennyi kamatot. A többször felhördülő könyvelőgép zaja a számolgatás mezejéről visszatérített a valóságba. Csak nem újabb nyeremények? A velem foglalkozó csapat egy tagja kicserélődött, ezért nem tudtam megítélni, hogy a gépet miattam működtették-e. Feszülten figyeltem. Néhány szófoszlányból kihallottam, hogy már két éve nincsenek sorsolások, megszüntették ezt a takarékoskodási formát—azaz a 142 helyett legfeljebb 134 sorsolás eredményében reménykedhettem. Az se semmi! — vigasztaltam magam. Kisvártatva szólítottak, és kézhez kaptam a 20810756. számú megszüntetett betétkönyv végelszámolását. Alig hittem a szememnek. Kételkedve forgattam a cédulát. Hát ezért az összegért zajongott annyiszor a könyvelőgép? 35 és fél év hozama mindössze két forint volt! Remegő kézzel, vigyázva tettem el a picinyke érmét, nehogy elguruljon egy emberöltőnyi betét gyümölcse. Rogyadozó térdekkel, leforrázottan somfordáltam ki az OTP-fiókból. A friss legevőn fokozatosan tértem magamhoz. Azt már érzékeltem, hogy nem ez a befektetés volt a család bomba üzlete. Az OTP-től évente besöpört kétfillérnyi kamat a pénzromlásnak mindössze 1/85-öd részét fedezte. Akkoriban a betéten 20 villamosjegyet lehetett vásárolni, most kamatostul csak egynegyedet lehet. Vonaljegyben számítva 80-ad annyit ért a betét, mint 35 évvel ezelőtt! 1961 -ben öt kilónyi „kétforintos” kolbászt vehettünk volna ezen a megtakarításon, ma kamatosmi is csak 2,5 dekát vehetünk. „Kolbászvalutában” számítva kétszázad részét éri csak a betét az elhelyezéskori értéknek! Meg-megállva számolgattam, és tovább szomorítottam magam takarékoskodásunk siralmas veszteségén. „Kenyérvalutában” számolva akkori megtakarításunk harmincszorosát elvesztettük, „benzinvalutában” számolva már 58/59-szeresét. (1961-ben még öt liter üzemanyagra nyújtott fedezetet a betét, míg ma kamatostul is csak 0,8 decire elegendő.). Mit ér a hitelező, ha magyar? - töprengtem. Közhely a hazai közgazdasági szakirodalomban, hogy a hetvenes évek közepén felvett hiteleinket már háromszorosan, reálértéken számolva két és félszeresen visszafizettük — és ennek ellenére alig csökkent a tartozás. A külföldi bankárok kamatbevételei reálértéken már elérik az eredeti befektetés két és félszeresét, míg az általam felvett „két krajcámyi” kamat csak a pénzromlás 1/85-öd részét fedezi. Figyelembe véve másfél évtizeddel hoszszabb megtakarításomat is, a magyar állam 300-szor többre becsüli a külföldi hitelezőit, mint engem, a saját polgárát! Magyar ez az állam? Túloldalról visszatekintettem a délelőttömből közel három órát igénybevett kalandom színhelyére, a 35 éves megtakarításunkat két forinttal honoráló OTP-fiókra. Már elmúlt dél, szikrázóan sütött a késő őszi nap. Én mégis mindent ugyanolyan sötét pasztellben, fekete-szürke tónusban láttam, mint amikor annak idején végigtekintettem a néptelen, a lánctalpak lenyomatait őrző, a zsivajgó verebek által fehérre pettyezett millenniumi sugárúton. Gidai Erzsébet közgazdász professzor, aki nemrég Lakitelken, a Deák Ferenc Politikai Kollégium rendezvénysorozatán előadást tartott, interjút adott Haeffler Andrásnak, az Új Magyarország munkatársának. Alábbiakban a professzor asszonynak e beszélgetés során kifejtett nézeteiből adunk közre részleteket. Tavaly ősszel S urányi György, Medgyessy Péter és az IMF nevében Camdessus úr—tudomásom szerint — aláírtak egy titkos megállapodást, amelyben rögzítették az idei teendőket annak érdekében, hogy zavartalanul folytatódhasson az idegen érdekek kiszolgálása, az ország kiárusítása. Cserébe a gazdasági, politikai vezető réteg továbbra is élvezi a nemzetközi pénzügyi szervezet támogatását, és segítik őket a 98-as választásokon a hatalom megtartásában. (...) Az egészségügyben jelenleg is tart a tízezer ágy leépítése, de ez csak a kezdet: a még nyilvánosságra nem hozott tervekben összesen 35 ezer ágy megszüntetése szerepel. Lehetetlenné válik ugyan az ellátás, másfelől viszont hatalmas összegeket lehet megtakarítani, azokat magánvagyonná átmosni, és külföldre juttatni. Folytatódik a privatizáció: jelenleg még 1200 milliárd forintos érték van állami tulajdonban, ezt 320 milliárdra olvasztanák le. Az egészségügy privatizációja során a használható vagy felújított, korszerűsített intézményeket adják el (ezért is kell az újabb ágyszámcsökkentés), a rossz, elavult kórházak és rendelők szolgálják a magyarok ellátását. Befejeződik az energiaszektor kiárusítása, beleértve a paksi atomerőművet is, amely önmagában az ország energiaszükségletének a felét állítja elő. Ez olyan zsarolási lehetőséget jelent a tulajdonos számára a magyar gazdasági életet illetően, amelyet egyetlen épelméjű állam sem engedhet meg magának. Változatlanul folyik a bankkonszolidáció is: kiváltják az úgynevezett rossz pénzeket, vagyis a költségvetés átvállalja a behajthatatlan vagy rosszul kihelyezett hiteleket. A központi költségvetés kiadási oldalán több mint 50 százalékot tesz ki az összes adósságszolgálat— 1990-ben még csak 11 százalék volt ez a szám. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy nincs forrás beruházásra, fejlesztésre. (...) Ebben az évben — többek között — az oktatásügy és az egészségügy várhatóan működésképtelenné válik. A külső államadósság december 31 - én összesen 38 milliárd dollár volt— Magyarország a legeladósodottabb országok egyike. (...) Nem felel meg a valóságnak az a kijelentés, hogy összességében csökkent volna az államadósság, mert a különféle hitelcsomagokat szétosztották az egyes önkormányzatok, vállalatok, intézmények között. A nagy önkormányzatok fölvehettek hiteleket kötvénykibocsátással — ezzel a módszerrel a visszafizetést a lakosságra terhelték át, mert a testületeknek a különféle adókat és közüzemi díjakat kell emelni a törlesztés fedezete érdekében. Adataim szerint Budapestnek gyakorlatilag eltűnt a vagyona. Az eladott telkek, ingatlanok értéke a hatalom zsebébe került. Ez már gazdasági bűncselekménynek számít. Ráadásul a főváros kötvénykibocsátással 150 millió márka hitelt vehet fel, hétévi futamidővel. Itt is a lakosság fizetné a törlesztést a megemelt közterhekből. Ha mindezek a lépések megtörténtek, akkor már nem marad más hátra, mint a termőföld privatizációja, utána pedig befejező lépésként a lakosság személyi tulajdona következik. (...) A már említett megállapodás al apj án 2017-ig minden forrást a fizetőképesség fenntartására kell fordítani, tehát az adósságszolgálat maradéktalan teljesítése a fő cél, természetesen új hitelek felvételén keresztül. Ezután következhet egy kisebb mértékű fejlesztés, és 2050 után indulhat meg a felzárkózás az európai színvonalhoz. Feltéve, hogy akkor még lesz Magyarország! (...) Annak idején, amikor 1982-ben beléptünk a Világbankba, illetve a Valutaalapba, a szerződésben benne szerepelt, hogy nem hozhatnak olyan intézkedéseket, amelyek az életszínvonal drasztikus romlását vonnák maguk után. Ez történt most az elmúlt két évben! Megvalósult a szerződésszegés, tehát egy következő kormány semmissé nyilváníthatja az eddigi lépéseket, teljesen más gazdaságpolitikát követhet, és kell is követnie. Olyan stratégiát kell majd kidolgoznia, amely az országot szolgálja, és nem kirabolja. (...) Összesen nyolcezer milliárd forint volt az állami vagyon — ebből a becslések szerint négyezer milliárd forint tűnt el külföldön vagy itthon. Ha a felelősségre vonások során akár csak a fele előkerül, máris élénkíthető agazdaság, megindulhatafejlődés. A lakosság számára a megélhetést biztosító forrásokat kell teremteni új munkahelyek létrehozásával... Szakmailag mindez kivitelezhető — a többi a választópolgárokon múlik. Kormányzati körökből alaptalannak minősítették Gidai Erzsébet állításait, így azt is, hogy megegyezés született volna a magyar adósságszolgálat mikéntjére, a szociális rendszerek lebontására vonatkozóan. A professzor asszony az Új Magyarország január 23-ai számában válaszként többek között elmondta, hogy névtelenül eljuttatták hozzá a Nemzetközi Valutaalappal tavaly kötött megállapodást ismertető, szigorúan titkos jelentést, amely tartalmazza az idegen érdekeket szolgáló szerkezetátalakítási programot. A jelentés borítójának fénymásolatát — mintegy bizonyítékként—a napilap címoldalán közölte.------------------------------------------------------------------------------------------------------'l Új népi kollégium A népi kollégiumok zászlóbontásának 50. évfordulója alkalmából a Magyar Szellemi Védegylet „A tanyáktól az egyetemig" (A NÉKOSZ-modell sorsáról és esélyéről) címmel 1996. december 15-én emlékülést tartott a Magyarok Világszövetsége székházában. Az ülés előadói és résztvevői tisztelettel emlékeztek az ellentmondásos korszakban indult, rövid életű mozgalom tiszta szándékú alpítóinak munkásságára, és egyben megvizsgálták, hogy az úgynevezett NÉKOSZ-modellnek melyek azok az elemei, amelyek az ország jelenlegi állapotában is hasznosíthatóak. Az ülés résztvevői egyetértettek abban, hogy egyik legnagyobb kincsünk nemzetünk tehetsége, melynek kibontakoztatása mindenekelőtt az oktatás és nevelés minőségén és hatékonyságán múlik. A rendezvénynek különösen fontos mozzanata volt, hogy az ülésen szintén résztvevő MEFHOSZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége) vezetői felkérték a rendezvénynek otthont adó Magyarok Világszövetsége Nemzeti Együttműködési Bizottságának — amely közel félszáz társadalmi szervezet tagjaiból áll—vezetőit, valamint az emlékülést rendező Magyar Szellemi Védegyletet, hogy támogassák elhatározásukat az Első Új Népi Kollégium létrehozására, kezdeményezésük egyéni és szervezeti pártfogói körének kialakítására, szükség esetén alapítvány létrehozására is. Az említett szervezetek a felkérést elfogadták. V____________________________________________________________/
