Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1-2. szám
1997. január-február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal Kalmárok kezében Beszélgetés Kopátsy Sándor közgazdásszal A médiumokból arról értesülünk (naponta tapasztaljuk is), hogy a gazdasági élet tagadhatatlanul pang, az erkölcsi fertő pedig iszonyú mélységeket sejtet. Hitehagyottság, idegenmajmolás, folyamatos demográfiai süllyedés, passzivitás, fásultság, jövőtlenség — megannyi aggasztó szociális jelenség tanúi és szenvedő alanyai vagyunk. A történész, közgadász, társadalomtudós Kopátsy Sándorral beszélgetve először azt tudakoltuk: valóban beteg-e az ország? —Nem annyira az ország, mint inkább a vezetése, a magyar politikai elit beteg. A sajtó jószerével csak azzal foglalkozik, mi történik odafenn. Olyan pártvezérekkel vannak tele a lapok, akikről néhány év múlva azt sem tudjuk, hogy egyáltalán voltak. Fenn szinte minden iszonytatóan piszkos, amorális. Az a Magyarország, amely az újságokból elénk tárul, valóban egy beteg benyomását kelti, de nem szabad összetéveszteni a magyar társadalom egészségi állapotát a felső politikai rétegekével, ahol tényleg nagy bajok vannak. Lehet-e nagyobb szégyen egy demokráciára annál, mint az, hogy megdöntöttünk egy rossz, emberellenes rendszert, és a lakosság kétharmadának ma mégis sanyarúbb a sorsa, mint annak előtte?! Bár az igazsághoz tartozik, hogy a magyar társadalom egy kicsivel jobban él, mint ahogy az a statisztikákból kitűnik. Jobban él, mert ügyeskedik. Mert életrevaló. Ahol az életrevalóság erősebb — a Dunántúlon, a Duna-Tisza-közén —, ott az autósűrűség, a lakásviszonyok, az öltözködés és egyebek dolgában sokkal jobban áll az ország, mint a keleti részeken. De ne bocsátkozzunk most bele az okok taglalásába, mert nagyon messzire vezetne. — Ez a felemás állapot nemcsak nálunk észlelhető. Az írott és elektronikus sajtó nem fukarkodott éveken át világgá kiirtölni, hogy Olaszország politikailag instabil, az emberek lobbyznak, csalnak, dühöng a maffia. Mégis Eszak-Olaszország (Firenzétől északra) ma Európa egyik leggazdagabb területe, a polgárság itt a legerősebb, a kontinensen itt található a legtöbb kis- és középvállalat, önálló egzisztencia. Miért? — Egy társadalom egészségi állapota döntően nem attól függ, hogy milyen a kormánya... — Hanem mitől? — A kultúrától, az emberek mentalitásától. Egy település — város vagy község — jóléte sokkal jobban függ attól, milyen az önkormányzata, mint attól, hogy mi folyik a parlamentben. Mindazonáltal az emberek máig úgy vélik, akkor ment jól a népek sora, ha erős volt a királyságuk. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy Európa-szerte ott fejlődött gyorsabban a kultúra, a tudomány és a gazdaság, ahol a városok, a települések önállóak voltak. Ahol jól működtek a helyi önkormányzatok. A MAGYAR GAZDÁK BÁTRAK VOLTAK — Ön fontosnak tartja a szerves fejlődést? — Csak szerves fejlődés létezik. Ami kívülről ráerőszakolt, talmi és ideig-óráig való. Nem kétséges, hogy ebben a régióban mi, magyarok vagyunk a legindividualistábbak. — Remélem, nem önös értelemben? — Ehhez semmi köze az önösségnek. A találékonyságra gondolok, arra, hogy mi jobban és gyorsabban megtaláljuk, mi módon lehet leginkább érvényesülni az adott helyzetekben. A csehek és a kelet-németek sokkal gazdagabbak, iparosodottabbak, polgárosultabbak voltak, mint a magyarok, mégis mi demonstráltuk a legjobban azt, hogy az orosz megszállás alatt miként lehet viszonylag függetlenül élni. Természetesen vannak más jó tulajdonságaink is, amelyekről szégyenlősen hallgatunk, legalábbis nem hangsúlyozzuk eléggé, pedig fontosak. Közismert, hogy a magyar szeret az anyagi helyzete, a pillanatnyi lehetőségei fölött élni. Kétségtelenül van ebben valami nagyszerű, hiszen csak az a nép, család, egyén gyarapszik igazán, aki (látszólag) erején felül vállal. Magyarországon a nyolcvanas években, falun, saját erőből negyven-ötvenezer ház épült évente. Ezeknek kilencven százalékát nagyobbra tervezték, mint amihez a gazdáknak az induláskor megvolt az anyagi forrásuk. De mivel bátrak voltak és nekivágtak, tettüket siker koronázta. A hit hatalmas erő! — Ezt a bizakodást ma nemigen lehet érezni. — Sokkal jobban lehet, semmint gondolnánk. Az emberek gondolkodásában, habitusában nincsenek látványos cezúrák, mely szerint a szocializmus éveiben ilyenek voltunk, most meg másmilyenek vagyunk. Az autoritárius rendszer eresztékeinek a lazulása Lengyelországban és Magyarországon párhuzamosan ment végbe, amire a két nép merőben másképp reagált. A lengyelek elkezdtek sztrájkolni, a magyarok pedig túlórázni (második műszak); ők batyuzni kezdtek, létrehozták a külföldi lengyel piacok láncolatát, hogy eladják a lengyel bóvlikat, a magyar ember viszont itthon megvette a devizát, és hűtőszekrényt, gépkocsit, számítógépet vásárolt magának, vagyis beruházott. A nyolcvanas években a magyar volt Európa legtöbbet dolgozó népe. Morális rombolás — Nem volt ebben túlvállalás? — Biztos, hogy volt. De ha sorra megkérdezné az embereket, mikor boldogabbak, ha dolgoznak tizenhat órát és lesz egy szép házuk, vagy ha— mint most — munkanélküliként magatehetetlenül vergődnek, az óriási többség az előbbit választaná. A munkanélküliség okozta kényszerű tétlenségben hamarabb meghalnak az emberek, mint a sok munkától. Az életben elengedhetetlenül szükség van sikerélményekre. — A magukat sokra tartó kormánypolitikusok szerint a munkanélküliség szükségszerű velejárója a kapitalista fejlődésnek. — Ideje volna már rádöbbenni, hogy Nyugat-Európában nem kapitalizmus van, hanem jóléti társadalom, ahol mindenki a társadalom tagja, nemcsak a kapitalisták. Kapitalizmus a 19. században volt. Amit mi most, a liberális politika vezényletével csinálunk, az ilyen kapitalizmus. — Vagyis egy idejétmúlt társadalmat építünk? — Pontosan. El tudja képzelni, hogy Helmuth Kohl azt mondja a német népnek: uraim, mi kapitalizmust építünk? Nem. O mást mond: „Mi nyolcvanmillió német országát építjük.” Azt gondolhatnánk, olyasmit állítani, hogy az ország számára nem az iskolák, hanem a bankok fontosak, csak egy latin-amerikai típusú diktatúrában lehet, s nem Európa közepén, abban az országban, amely uniós tagságra áhítozik. A munkanélküliség valóban súlyos teher a társadalom számára, de százszor súlyosabb a munkanélküliség morális rombolása. Csak hát minálunk mindent monetáris szemüvegen keresztül néznek, vizsgálnak. Nekünk tíz államadósságnál is többe fog kerülni az, hogy a lakosság egyharmada reménytelen helyzetben van, hogy hiába születnek genetikailag tehetséges gyermekek, mert belőlük soha nem lesznek (nem lehetnek) sem orvosok, sem mérnökök, sem feltalálók. Pedig egy modem társadalomban egy átlagdiplomás négyszer-ötször többel járul hozzá a nemzeti jövedelemhez, a gazdasághoz, mint egy anafalbéta, s az analfabétából tízszer nagyobb valószínűséggel lesz börtöntöltelék, mint iskolázott honfitársából. Azok a kalmárok, akik ma a magyar gazdaságpolitikát irányítják, és mindent pénzben számolnak, el sem tudják képzelni, milyen irdatlan nagy kárt okoznak az országnak. — Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a művelt társadalmaké a jövő. Nálunk viszont újabban a családok anyagi lehetőségeihez kötötték, és erősen beszűkítették a tanulás, a képzés körét, megfosztva a kibontakozás lehetőségétől az anyagilag gyengén álló, ám potenciálisan értékes fiatalok százezreit. — Egy társadalomnak olyan a jövője, mint amilyen az iskolarendszere. Az iskolarendszere pedig döntően attól függ, hogy milyen a jövedelemelosztási rendszere. A huszadik században azok a társadalmak fejlődtek az átlagnál gyorsabban, ahol kisebbek voltak a gazdagok és a szegények közti különbségek, és az állam többet költött az oktatásra. Ezen a kettőn múlik minden társadalom jövője, gazdagsága. Sajnos, a magyar liberális politika ebben is, abban is visszafelé lépeget. Ma már e tekintetben is hátrább vagyunk, mint ahova a szocializmus idején elvergődtünk. Eladtuk, amit nem kellett volna Ám a magyar oktatási rendszer még így is magasan jobb, mint a magyar életszínvonal. Rengeteget rontottunk rajta a rendszerváltás után, de még tartjuk magunkat. Az UNESCO kimutatása szerint a mi oktatási színvonalunk az alsó és a középfokú iskolákban megfelel a nálunknál háromszor-négyszer gazdagabb országokénak. Ezt a hagyományosan jó oktatási rendszert teszik most tönkre, megtöbbszörözve a bankárok reáljövedelmét, és fájdalmasan tovább csökkentve a tanerőkét, holott fordítva kellett volna eljárni. Egy ország, ha rosszak a bankjai, attól még virágozhat. Kevesen tudják, hogy jelenleg a japán bankok vannak a legrosszabb helyzetben a világon. Viszont Japánban az oktatási rendszerre fajlagosan háromszor annyit költenek, mint nálunk. Pedig a japán családok viszonylag sokat áldoznak az oktatásra. Ez a magyar családokra is jellemző, csakhogy erre a munkanélküliek képtelenek, különösen a cigányság, amelynek nyolcvan százaléka munkanélküli. Kiszámítottam: egy értelmiségi család gyermekéből negyvenszer nagyobb valószínűséggel lesz diplomás felnőtt, mint egy hatgyermekes munkanélküli családban született fiatalból. A nyugati magyarság példája jól mutatja, mit jelent az iskolázottság. A zsidók Hitler előli kivándorlása óta az 56-os magyarok voltak a legsikeresebb bevándorlók Nyugaton. Ezt az amerikai szaklapok nyugodtan megírták, mi viszont hallgattunk róla, pedig büszkék lehetnénk rá. —Az ország, a nemzet sorsa iránt felelősen érző, zömében ellenzéki politikusok és szakemberek egyre határozottabban állítják, hogy privatizáció címén az ország kiárusítása folyik. Lehet, hogy úgy járunk, mint Shakespeare Lear királya: széthurcolják, amink van, és a javaitól, lehetőségeitől megfosztott ország teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül? —Azért ennyire mégsem tragikus a helyzet. Én is azok közé tartozom, akik minden erejükkel tiltakoztak az ellen, hogy nyakra-főre eladjunk mindent a Nyugatnak. Külkereskedelmünk veszteségének egyik oka éppen az, hogy olyasmit is eladtunk, amit nem lett volna szabad. Azt megértem, hogy autógyárakat, meg autóalkatrész-gyárat építenek az országban, mert mi azokhoz még nem értünk elég jól, de a lisztet, a kenyeret, a sonkát mi is el tudtuk volna adni. Minek ehhez külföldi szakértő? Én tagja voltam azÁVÜ igazgatói tanácsának, de ott hagytam őket, mert mindent el akartak adni. Mi eredetileg azt akartuk, hogy minél több legyen a dolgozói részvények száma, magyar menedzserek és tulajdonosok legyenek, és a javak magyar kézben maradjanak... Ne legyünk cipőpucolók — A történtek ellenére is híve az uniós csatlakozásnak? — Természetesen. Ugyanakkor világosan látni kell, hogy mindenekelőtt a csatlakozás belső feltételeit kell megteremteni. Az a legfontosabb, hogy a magyar bérszínvonal közeledjen a nyugat-európaihoz. Mert ha minket ma történetesen felvennének az Unióba, a magyar fogorvosok nyolcvan százaléka Nyugatra menne. Mert ott annyit keresne márkában, mint amennyit itthon forintban. A magyar munkásréteg harminc-negyven százaléka olyan magas színvonalat képvisel, hogy Nyugaton kapva-kapnának utána. De mi lesz, mi lenne akkor az országgal? Ezzel nem törődik senki? Európaivá kell válnunk, amihez erőfeszítéseket kell tenni, de ez nem elsősorban a diplomácia (külügy, igazságügy) feladata. Rendbe kell hozni a gazdaságot, az oktatást, a kultúrát, hogy valóban európai szinten álljunk. Nem a tagság az igazán fontos, hanem a fejlettség. Svájc nem tagja a közösségnek, de állíthatná-e valaki, hogy Svájc — vagy Norvégia— nem tartozik Európához? Legyünk az Unió tagja, de ezért ne adjuk fel a nemzeti érdeket. Mint társadalomtudós, tisztában vagyok azzal, hogy egy nemzet útja a környezete és a világhelyzet által determinált. De ez az út széles, s azon belül különböző lehetőségek rejlenek. Sajnos, mi ennek az útnak a legliberálisabb, 19. századi oldalán lihegünk, ahelyett, hogy óvatosan haladnánk rajta. Aki a politikában siet, az visszafelé halad. Mi ennek az útnak azon az oldalán kell hogy haladjunk, amely megfelel a nemzeti érdekeinknek. Ez a tagság még nem időszerű: a szegénység, a nyomor, a bűnözés és sok egyéb miatt nem vágynak ránk. Előbb a bűnözés visszaszorításában, az oktatási rendszer, a kultúra, a tudományfejlesztés és a viselkedés terén teremtsük meg az európai színvonalat. Ezt annál inkább fontosnak tartom, mert nem akarok olyan klubnak a tagja lenni, ahol legfeljebb cipőpuculó lehetek. A gyöngék mindig lemaradnak — Olyasmiről is hallani, hogy létezik egy — ki tudja, kik által készített? —forgatókönyv az egész térség átrendezésére, amelyben kinek-kinek meg van jelölve a helye és a szerepe. Nekünk, állítólag szolganép szerep fog jutni. Lehet, hogy megdöbbentő az analógia, de Hitler is szolganép szerepet szánt a kelet-európai népeknek. — Itt a lényegben van a hasonlóság, nem a módszerekben, mert Hitlernél ez egy tudatos konspiráció volt a német hegemóniára. Ma a Nyugat nem konspirál azért, hogy Kelet-Európa lemaradjon, hisz neki is jobb volna, ha ez a térség jól fejlődne gazdaságilag. Csak hát önző. És a liberalizmusban a gyengék mindig lemaradnak, az erősek pedig tovább erősödnek. Olaszország belépése az Unióba az ország déli felének hátrányt jelentett, viszont az északiaknak előnyt. Ha Kelet-Európa egyes országait felveszik az Unióba, az mindenekelőtt a cseheknek lesz előnyös. A dunántúli magyarságnak sem lesz annyi problémája vele, mint az elmaradott vidékeknek. Nem konspiráció ez, hanem olyan gazdaságpolitika, amelyben a gyöngék elpusztulnak. Márpedig mi egy gyöngébb nép vagyunk. Ezért nem szabad belemennünk ebbe a liberális egyenlősdibe addig, amíg meg nem erősödünk. A múlt században Németország úgy iparosított, hogy védővámrendszert dolgozott ki. A List-féle gazdaságpolitkának az volt a lényege, hogy szeparálódjon az ország, amíg föl nem nő. Ma úgy elkülönülni, mint a múlt században tették a németek, természetesen nem lehet és nem is kívánatos. De azt sem lett volna szabad megengedni, hogy a magyar cipőipart a szabadon beáramló külföldi — nyugati és távol-keleti — terméközön teljesen tönkretegye, megszüntesse. Ez hazaárulás volt. Nem azt mondom, hogy tudatosan tették, de volt itt egy olyan liberális mag, amely azt hitte, hogyha mindent szabadjára enged, akkor a piac törvénye rendbehozza a dolgokat. Olyan ez, mintha azt mondanám, hogy az ökölvívásban nem számítanak a súlycsoportok. Tehát ők sem konspiráltak arra, hogy a gyöngéket agyonverjék. A pusztulás a liberalizált box, az ököljog „szabályaiból” következett. Jobb volt a népi kollégium —A piacgazdaságra való áttérés fölvet egy igen komoly kérdést: merre tartson az ország? Milyen típusú legyen a kialakítandó gazdaság: latin-amerikai, vagyis nagyon gazdagok szűk köre és a szegény többség, vagy európai, tehát szűk elit, középosztály, alsóbb néprétegek, biztosítva egyszersmind a társadalomban a függőleges mozgást, az átjárhatóságot? —Minden társadalom elpusztul, ha a függőleges mozgást, az átjárhatóságot nem biztosítják benne. Ha megkérdeznék a magyar népet, melyik országot tekinti követendő példának, az óriási többség Ausztriát jelölné meg. Ezzel szemben a politikai elit Chilét tekinti mintaképnek, mivel a legfelső néhány százaléknak annál jobb, minél liberálisabbak a viszonyok, minél vadabb kapitalista relációk uralkodnak az országban. De ez sem összeesküvés, hanem az érdek szava. Ha a gazdaságtól az oktatásig mindent piacosítanak, akkor a gazdagok gyermekei sokkal jobb iskolákba járhatnak, mint ha mindenkinek a gyermeke járhatna iskolába. A népi kollégiumok nem képviseltek olyan magas színvonalat, mint az újkeletű elitkollégiumok, ahol havi húszezerért a gazdagok gyermekei tanulnak. De a társadalom számára százszor jobb volt a népi kollégium, mint ez a néhány elitiskola. Jó, ha tudjuk, hogy ennek a szűk rétegnek a rövidlátó osztályérdeke hosszú távon nem tartható fenn. A magyar nép el fogja söpörni őket. — A népharag? —Lehet, hogy a népharag, de az is megtörténhet, hogy egy választási fordulat hozza meg a kívánt változást. Sajnos, Magyarországon ma még nincs olyan ellenzéki erő, amelynek a programja valós alternatívát jelentene a jelenlegi kormánypolitikával szemben. Ott tartunk, hogy pillanatnyilag a magyar püspöki kar a legprogresszívabb. A katolikus püspöki kar olyan haladó szellemű körlevelet adott ki, amely, szociális érzékenység tekintetében, messze „balra áll” az utódpárt MSZP-től, amely nagyrészt vagy átvedlett bolsevikokból vagy olyanokból áll, akiknek a szülei voltak bolsevikok. — Hogy lehet ez? — Úgy, hogy a kereszténységben százszor több az erkölcsi elkötelezettség, mint egy liberális, mindent a pénz szemüvegén keresztül vizsgáló hatalomban. Segíteni kell a határon túliakat — Ön szerint mit tehet az anyaország a határon túli nemzetrészekért? — A térség európaiságának egyik feltétele az, hogy a szomszédos népek bízzanak egymásban, ne féljenek egymástól. Az erdélyi és általában a kisebbségi magyarság minőségében feltétlenül bízom. Adyra kell itt hivatkoznom, aki elsőként vette észre, hogy az erdélyi magyarság az egyetlen olyan etnikum, amely nem bomlott földesúrra és jobbágyra. Erdélyben a magyar társadalom mindig is homogénebb volt, mint az itthoni. Nos, ezt a homogenitást hiányolom most az erdélyi magyarság vezetésében, hiszen Erdélyben mindig is voltak műszakiak, orvosok, ágyúöntők, iparűzők. Ők újabban valahogy kiszorultak a politikából. Talán azért, mert annyira kellett vigyázni a magyar nyelviségre, hogy akik ebben nem a legerősebbek, nem is rúghatnak labdába. Nekünk elsősorban gazdasági segítséget kellene nyújtani a határon túli magyaroknak, hogy mielőbb polgárosodjanak, izmosodjanak. Ilyesmi csak a bizalom légkörében képzelhető el, ezért örvendek az újabb közeledésnek. Aniszi Kálmán
