Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
1997. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal Új eget és földet várunk Beszélgetés Hegedűs Lóránt református püspökkel Hazánk lakosságának riasztó méreteket öltő fogyása, az egyre fenyegetőbb elöregedés nemcsak financiális ballaszt, hanem a társadalom életének olajozott működését, mi több, a nemzet létét is fenyegeti. Ha ezt a folyamatot nem sikerül idejében megállítani, a kormány rákényszerül arra, hogy idegen munkaerőt hozzon be az országba, ami előbb csak tovább hígítja, később viszont már felborítja, feldúlja a lakosság ma még egészségesen színes etnikai összetételét. Ezt alábecsülni, minimalizálni, vagy beteges képzelgésnek tekinteni azért nem szabad, mert máris kézzelfogható jelekbe ütközünk. Sajnos a leselkedő veszélyekre figyelmeztető próféciák többnyire süket fülekre találnak. A magányos bátrak kitörési kísérletei rendre elakadnak a tömegek közönyének tenyészetében vagy egyes csoportok ellentétes érdekeinek szövevényében. A segítő szándékú nekiveselkedések visszapattannak a felháborító nemtörődömség gumifalairól. Hegedűs Lórántot, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökét nyugodtan nevezhetjük a nemzet lelkiismeretének, hisz évtizedek óta figyelmeztet az alattomos veszélyre, szívósan küzd a magyarság vészes fogyása ellen, e gyászos folyamat megállításáért és megfordításáért. Ezért nemrég, március idusán, a budapesti Kálvin téri templomban „Hűség” kitüntetésben részesítették, Kolozsvárott pedig Bocskai-díjjal jutalmazták. — Főtisztelendő Püspök Úr, mi lehet az oka ennek az érthetetlen közömbösségnek, Mammont imádó földhözragadtságnak ? —A lét-nemlét kérdéseiben a megmentő igék meghallása elkerülhetetlen, ha valakinek van hozzá füle, és ha az ige megtalálja azt az embert, aki által megszólalhat. Én nem tartom hiábavalónak ezeket a mentő szózatokat. Ezért 1957-től kezdve—amikor először volt negatív a népesedési statisztika—egyre sürgetőbb igei megalapozással és mind szívbe markolóbb illusztrációkkal igyekszem felhívni erre az emberek figyelmét. Elsősorban a református lelkészi garnitúrában találunk olyanokat, akik a négy-, ötgyermekes családot minimumnak tartják, de tovább is mennek, hat, tíz gyermekig. A magyar társadalom nem mondhatja, hogy ebben a tekintetben a magyar református papok vizet prédikálnak és bort isznak. Ők egész családi életükkel vallják azt, amit igehirdetéseikben ki is mondanak: Isten abszolút életpárti, s a szaporodjatok és sokasodjatok isteni szózat ránk döntő módon érvényes. Bár a nagy világproblémák egyike valóban a demográfiai robbanás, mindazonáltal a demográfiai hullámvölgyből demográfiai hullámsírt csináló, fogyatkozó népek ezzel nem vigasztalhatják, pláne nem menthetik magukat. Ez nem képezhet úgynevezett alibi-funkciót a magukat öngyilkosán fogyasztó népek számára. A KORMÁNYZAT FELELŐSSÉGE —A súlyos hazai népesedési gondok kezeléséhez nem volna-e szükség egy objektív népesedéspolitikai és egy tudatformáló cselekvési programra? —A népesedéspolitikai cselekvésformát állami és kormányzati szinten semmi sem pótolhatja. Egy ország vezetése és állampolitikát gyakorló kormánya döntően felelős azért, hogy a lakosság vészes fogyása közepette további abortuszliberalizáló, a gyermekszaporulatra nézve végzetesen negatív törvényeket és rendelkezéseket hoz. Tapasztalva a tényeket, egyáltalán nem tartom kizártnak a népesség szalonképes kipusztítására irányuló szándékosságot. — A totális diktatúra első tíz évében a terror teljes fenyegetettségében éltek az emberek. Soha senki nem tudhatta, hogy feljelentések, koholt vádak alapján őt és családját mikor viszik el és mikor gyilkolják meg. A fizikai rettenetét okozó terror lelkileg, erkölcsileg és egzisztenciálisan mégsem volt olyan veszedelmes, mint az azt követő puha diktatúra... — Amikor is olyan propaganda folyt itt, amely — fizikai életünk érintetlenül hagyásával — belső életünkre tört, az erkölcsképző szerveket rombolva, illetve Toppantva meg. Ügyesnek kellett lenni ahhoz, hogy az ember feszínen maradhasson. Meg kellett tanulni, milyen szocialista összeköttetések szükségesek ahhoz, hogy—tehetséget álcázva — a kontraszelekció révén eljuthasson a (leg)magasabb pozíciókba. Meg kellett tanulni a kettős gondolkodást, és elsajátítani a kettős erkölcsöt. A mást mondok otthon, és megint mást a nyilvánosság előtt, a hatalom előszobájában. Vagyis: az önérvényesítés volt az egyetlen szükséglet. A létért való ilyetén küzdelemben az élet megsokszorozása, továbbadására irányuló áldozathozatal egyenesen károsnak bizonyult. Ebből a dicstelen küzdelemből azután egyféle öngyilkossághoz vezető mondhatatlan önzés, anyagiasság született: mindenkinek elég önmaga, legfeljebb egy gyerek, aki majd őróla is gondoskodni fog. Ahhoz, hogy ebből a halálos veszedelmet tartogató fertőből kikecmeregjünk, nemcsak a negatív tudatot, hanem a negatív beidegződést is feltétlenül le kell győzni. Új korszak hajnalán —Hány szakasza, stációja van ennek a folyamatnak? — Több. Eleinte az emberek zöme nem hallgat a jó szóra. Később tudatosul bennük, hogy tényleg szörnyű lesz, ha kipusztulunk, és elkezdenek cselekedni. Ha így fog történni, akkor valóban új korszak hajnalán állunk. Ám ehhez még arra is feltétlenül szükség van, hogy az életet támogató közéleti felelősségű politikára voksoljunk. Meggyőződésem, hogy annak, aki ezt a népet bármilyen indokkal tovább apasztja, nincs mit keresnie a közélet színterein. Aki pedig elősegíti, hogy megmaradjunk, azé a színpad, a történelmi hely és a jövendő. Mert ha nem vagyunk, akkor minden egyéb fölösleges. Ismerve ebbéli helyzetünket, mondják is a környékbeli országokban: hadd építsék csak a magyar iskolákat, úgysem lesznek gyerekek, akiket tanítsanak bennük. Ne fogadjuk el ezt az álláspontot, tegyünk meg mindent ellene. Mondjuk ki nyíltan: olyan eljövendő népességet akarunk, amelynek nem hiába építjük az országot, emeljük az iskolákat, tehát nem hasztalan adjuk a testnek és a léleknek az eledelt. Többé ne éljen külön a test és külön a szellem, hanem együtt akarjanak egy szebb világot teremteni. Ha a következő években tovább nehezítik a gyermekek születésének feltételeit, tovább apasztják az országot, a tudatváltozásnak olyan erősnek kell lennie, hogy ennek a tragikus folyamatnak a magyar nép, a nemzet magva, színe-java ellenálljon, és kisugározzák belőle az eljövendő nemzedékek értelmes cselekvési rendszere. Vegyük tudomásul, hogy ha a jövő nemzedékeket feláldozzuk a magunk kényelmének az oltárán, meghalunk. Ellenben, ha a magunk minimális megélhetését az eljövendő generációk szolgálatába állítjuk, élni fogunk, megmaradunk. — Püspök urat a hatvanas évek elején Budapestről — a Kálvin téri Református Templomból—egy baranyai kis faluba száműzték. Mi késztette a hatóságokat erre a határozott lépésre? — Ok azt mondták, hogy az áthelyezésem: kitüntetés. Voltaképpen az történt, hogy 1956-ban a Reformáció című folyóiratunkban közöltem egy cikket. Abban, egyebek között, azt is leírtam, hogy: A nagy csillaghullás irtó« különös méltósággal ragyog a napfényben tornyunknak csillaga. Az orosz bevonulás után felszólítottak, vonjam vissza azt, amit leírtam. Nem tehetem, mondtam, mert az teológiai álláspont. A Betlehemi Csillag a tornyunkon az önfeláldozó isteni szeretet csillaga, amely odahagyja az eget a földért, és a földön egy istálló jászolától a golgotái bitófáig terjedő karriert fut be, hogy érettünk vállalja a halálos büntetést, feltámadva, nekünk adja az örök életet. Az önfeláldozó isteni szeretet csillaga mellett az ötágú vöröscsillag az öt kontinensen uralkodni akaró önistenítő emberi hatalom csillaga. Amazt hiába verik le, mégis mindig visszakerül a templomtornyok csúcsára. Emezt hiába teszik vissza, mégis megint lehull. Mivel megtagadtam, hogy visszavonjam ezeket a gondolatokat, el kellett hagynom a fővárost. így kerültem, kitérők után, Hidasra, egy bukovinai székely telepes gyülekezethez. Itt nősültem meg, itt született a négy gyermekünk. A helybéliek az első gyermek megszületésekor örültek, de a másodiknál már azt mondták, túlzás, a harmadiknál, elég lesz már örömnek is, bánatnak is, a negyediknél pedig így fakadtak ki: ha a tiszteletes űr nem tudja, hogy kell védekezni, hagyján, de hát az orvos-feleség igazán tudhatná. Amire én azt válaszoltam, épp ezt várom a híveimtől is. Arra kértek, ne menjek el soha, maradjak. Vegyék tudomásul, csak akkor maradok, ha harmadik, negyedik gyermeket is keresztelhetek. Mert különben el fognak fogyni. — Hasonló a helyzet Kalotaszegen, Erdélyben. Ott is pusztít azegykézés járványa. — Sajnos, most már nemcsak ott, hanem mindenütt, lökés László püspök úr mondta volt: „Nekünk is szükségünk lenne ezekre az egyke elleni prédikációkra, mert most már Erdélyben is elkezdődött...” Drasztikus népességcsökkenés — Az önpusztítás e tragikus gyakorlatát a szépirodalom is megörökítette. Az ormánsági népélet színeit festve, Kodolányi János az egyke lélekrontó hatásáról több művében is ír (Földindulás, Végrendelet, A hazugság ÖL..). Csép Sándor, kolozsvári újságíró, tévériporter a hetvenes években a kalotaszegi egykézésről készített remek szociográfiai filmet, Egyetlenem címmel Az eredeti vállalkozás bravúrosságárólBeke György író Vállald önmagad című kötetében nagy elismeréssel írt. Kérdés viszont, hogy van-e foganatjuk az ilyen megrázó soroknak, képeknek? — Sajnos, kákicsi Kiss Géza híres könyve, az Ormánság (1937) nem érte el a várt hatást, és Fülep Lajos hatalmas figyelmeztetései is mind foganat nélkül maradtak. Mert van úgy néha, hogy a beidegzés az öngyilkosságra már olyan erős, hogy még a legkétségbeesettebb szavak sem jutnak el a szívekig. Teljességgel rémálom, hogy ami az Ormánságban végzetesnek bizonyult, az most országos viszonylatban, sőt, a világ magyarsága tekintetében is megismétlődhet. Ugyanakkor reméljük, hogy — a nagy számok törvénye alapján — a választott kisebbség meg fogja hallani a kiáltó szót, és rendre kialakulnak azok az elitközpontok, csoportok, amelyek képesek lesznek a visszájára fordítani ezt a gyászos mentalitást, és képesek lesznek másokat is a maguk oldalára állítani. Közszájon forog, hogy országon belül a többségi magyarság és egyes kisebbségek helyzete a reprodukcióban való részvétel tekintetében nagyon is eltérő, a magyar népesség állandó regresszióban van. Statisztikusok számításai szerint, a jelenlegi szaporodási rátát figyelembe véve, 2025-re az ország lakossága 10.354.842 főről körülbelül hatmillióra csökken, és a magyarság kisebbségbe kerül saját országában. A gyermekszerető vagy a gyermekgyűlölő családtól, illetve vidéktől eltekintve, a gyermekáldás elutasításába, illetve a sok gyermek vállalásába újabban, a jelek szerint, belejátszanak más tényezők is, például a számítás. Egy buszmegállói párbeszéd tanúsága szerint — nem mellőzve a személyes tapasztalatokat — ezt akár tényként is lehet kezelni. A buszra várakozó kilencgyermekes édesapa később érkező ismerősének kérdésére, hogy hol dolgozik, miből élnek, szándékában áll-e dolgozni menni, azt válaszolja: „Menjen a rosseb, inkább csinálok még vagy kettőt, úgy jobban kijövünk!” Nem kétséges, hogy az ilyen számító „családtervezés” a társadalomra nézve legalább annyira káros, és az erkölcsi felelősség teljes hiányáról árulkodik, mint azoknak a megbocsáthatatlan bűne, akik kényelemszeretetből tartózkodnak a gyermekáldástól. Számomra egy percig sem kétséges, hogy ezt a kormánykoalíciót súlyos felelősség terheli azért, mert olyan törvényeket, rendelkezéseket hoz, amelyek lehetővé teszik, hogy aki rühelli a munkát, megteheti, hogy ne dolgozzék, mert akár egy egész népes család is úgy-ahogy megél a különböző juttatásokból és segélyekből, azokból a pénzekből, amiket az adózó polgárok, valamennyiünk zsebéből szivattyúznak ki. Jó tudni, hogy azé az ország, aki teleszüli, és nem azé, aki meghal érte. Természetesen keresztyén evangéliumi alapon szülünk. Nem szabad számításból szülni vagy nem szülni. A közéleti felelősség szintjén pedig kötelesek vagyunk síkra szállni olyan népességpoíitikáért, amely azoknak a gyermekeknek a születését segíti elő — népesedéspolitikai, népnemzeti és emberi vonatkozásban egyaránt —, akiknek az eltartása biztosított, és nem azokét, akiknek a vegetálása, sőt, az éhhalála vehető biztosra társadalmi szinten. Ennek semmi köze a nacionalizmushoz vagy a sovinizmushoz, vagy bármely kirekesztéshez. Ennek egyedül az emberséghez van köze. Sok kulturált, civilizált, demokratikus országban már megtalálták a kívülről irányított társadalomnak azt a népesedéspolitikáját, amely senkire nézve sem diszkriminatív, de mindenkit felelősnek tart a népesedés reprodukálásában való részvételért, annyi gyermeknek a vállalásáért, amennyi, bár nehézségek és áldozatok árán, de eltartható és felnevelhető. Ez az egyedüli megoldás. Ehhez azonban erős tudatformálásra van szükség. Mindenekelőtt nagyon tudatos, kiválasztott kisebbségre, amely gondolkodásával, mentalitásával és cselekvései révén jótékonyan befolyásolja az egész társadalom népesedéspolitikáját. Demográfiai, népesedési szempontból akkor egészséges a társadalom, ha a népesedéspolitikai államhatalmi intézkedések és az alulról jövő tudatosodás pozitív erkölcsi kezdeményezései és kisugárzásai szerencsésen összetalálkoznak. Én a következő választáskor semmiképpen sem támogatnám azokat, akik tovább fogyasztják a népet, hanem minden áron azokra szavaznék, akik a magyarság megmaradásának a politikáját tűzik zászlajukra. A ROMÁN PAP PRÉDIKÁCIÓJA — Püspök Úr azt mondta, azé az ország, aki benépesíti. Erdély erre klasszikus példa. Talán 1991 augusztusában történt: a Tokaji Irótáborból elindulva, a Bodrogon felfelé hajózva Széphalomra, Kazinczy mauzóleumához igyekeztünk, koszorúzni. Hogy jobban teljen az idő, beszélgettünk. Sok mindenről esett szó, Erdélyről is. Cseres Tibor—erdélyi születésű lévén maga is—egyszeresük felém fordult és azt mondta: Tamásinak van egy kicsit vulgáris, ám annál találóbb mondása: Erdély a román vagina diadala Legalább a saját kárunkon tanulnunk kellene... —A következő eset is éppen olyan valóságos, mint az iménti: Ä Székelyföldön tíz román családnak épített ortodox templomban prédikálva a román pap a következőket mondta: „Az Isten egy kedvező politikai sorsfordulat útján nektek adta Erdélyt. Most rajtatok áll, hogy szüljétek tele." — És ők meg is tették. — Mi pedig hivatkozunk a hősi halottainkra, az évezredes kultúránkra, a történelmi jogra, és mivel folyton fogyunk, maga az Úristen is azt mondja, semmi közötök nem lesz hozzá, csakis akkor, ha szülni fogtok! — Mi a helyzet a peremeken élő nemzettestvéreinknél? Azt gondolhatnánk, hogy ott, ahol nehezebben élnek az emberek, ahol nem csupán anyagi gondok nyomatszJják a lelkeket, kisebb a gyermekáldás... Valóban így van? — Eddig nem így volt. De újabban aggódnunk kell, mert a határon túli részeken is felütötte fejét az egykézés. Jellemző, hogy egyedül Kárpátalján nem egykéznek még, ott, ahol kuponnal fizetnek, nem dinárral, koronával, lejjel vagy forinttal. Kárpátalján nemcsak reprodukálódik a magyarság, hanem valamennyire még szaporodik is. Ok legyenek a példaképeink! Mert semmi néven nevezendő más megoldás nincs. Mert nem tarthatjuk a saját helyzetünket történelmileg páratlanul nehéznek vagy végzetesnek. Voltak, akiknek ennél is rosszabbul ment. És az a nép, a lengyelek, kibírták a rosszabbat is. Őket nem öt részre szakították, mint minket, hanem letörölték a térképről . De szültek, és ma már több mint negyvenmillióan vannak. Mi nem szülünk — elpusztulunk. Tessék szülni! Magyarországon, mindenütt! Tessék olyan kormányt választani. amely ezért mindent megtesz! Ez aztán át fog csapni a határokon, és megmaradunk. Ha pedig semmit sem cselekszünk, magunk végzünk magunkkal. De nem szabad az Isten báránya népének olyan birka néppé lennie, hogy a végén azokra szavaz, akik elapasztják, elfogyasztják. Szalonképesen kiirtják, tervszerűen megsemmisítik. Természetesen nem ők az egyedül hibásak ezért, mert senkit sem kényszerítenek, csak ihletnek a fogyatkozásra. Döntően hibásak mi vagyunk! Független gazdaságpolitika! —Minta magyarországi református lelkészek lelki, szellemi vezetője. Püspök Úr szerint mit kell, mit kellene tenniük a lelkipásztoroknak a magyarság megmaradásáért? — A református egyháznak vállalnia kell az új eget és az újföldet várunk bibliai távlatnak a megvalósulását. A ma és a jövő lelkipásztorának az a feladata, hogy ne váljon új eget új föld nélkül, új földet új ég nélkül, ne árulja el egyiket sem, hanem szolgálja mindkettőt. Az életet szeretni annyit jelent, mint Istent szeretni. Istent imádva és az egyházat építve tudnia kell azt, amit Dosztojevszkij mond, hogy aki nem érzi talpa alatt a földet, az Istent sem érzi. Építsen tisztes családi otthont. A tisztes családi élet pedig azt jelenti, hogy abban a helyzetben, amikor az ország messze nem telített állapotban van, igenis a lehető legnagyobb mértékben szaporodnunk és sokasodnunk kell. Tudomásul kell vegye végre minden lelkipásztor, hogy ha országos szinten a hiteltelenekre hagyjuk a felelősségvállalást és az irányítást, ha továbbra is azok döntenek minden nagy dolog felől, akik sem Istent, sem embert nem ismernek, magunk pedig egy sutban imádkozunk, akkor ne csodálkozzunk azon, ha nagyvonalúan el fogunk pusztulni. Az igazi lelkipásztor nem pártpolitikai szinten, hanem a közéleti felelősség szintjén harcol az igazi népesedéspolitikáért. Minden lelkipásztornak harcolnia kell az igazi iskola- és kultúrpolitikáért, azért, hogy ne álkultúra fertőzze meg és züllessze le az embereket és a jövő nemzedéket, hanem az igazi kultúra tegye minőségivé őket, erkölcsileg csakúgy, mint az élet- és észigazságok terén. Harcoljunk olyan gazdaságpolitikáért, amely lelki és szellemi ébredést hoz. Amely az erkölcsi értékrendet tevékeny, népnemzeti leg és országosan független gazdaságpolitikával köti össze. Hogy senki más ne zsákmányolhasson ki bennünket! Mert tudni kell, hogy minden idegen hatalom először a gazdasági javainkra teszi a kezét, utána a lelki, szellemi és erkölcsi hatalmat igyekszik bekebelezni, végül pedig az élet gyökerét támadja meg úgy, hogy a népesedéspolitika negatív befolyásolására törekszik. Ha elkészült egy új népesedéspolitika, egy új egészségügy, gazdasági- és kultúrpolitika, ezekből — Isten és ember nevében — egy új megmaradáspolitika lesz. És ha így várunk új eget és új földet, akkor a kettőben együtt igazság lakozik. Új eget és új földet váró, közéleti felelősséget vállaló, üdvösséget munkáló lelkipásztori gárdára lesz szükség a huszonegyedik században. Aniszi Kálmán
