Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-04-01 / 4. szám

6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. április Komolyan vesszük a sajtószabadságot A Beszélgetés Kosa Csabával, a Magyar Újságírók Közössége elnökével (Folytatás az 1. oldalról) nem azt jelenti, hogy bármit is elárul­tunk volna, vagy feladtunk volna va­lamit abból ahitvallásból, meggyőző­désből, amit képviselünk, hanem azt, hogy egy adott szituációról nagyon határozott véleményünk volt, és ezt mindenkinek el kell fogadnia, aki ma Magyarországon komolyan gondolja a demokráciát és a sajtószabadságot. Kaparjátok be magatokat —A találkozón elhangzott bocsá­natkérésnek mi a tényleges jelentő­­sége? — Sorsdöntő dolog történt. Ha a rendszerváltozás ügyéért éveken át csatában álló újságírók egységesen azt érzik, hogy őket jószerével elárul­ták, akkor nagyon nagy baj van. Nem lehet ugyanis sajtóügyekben az el­múlt hat-hét esztendőt úgy lezárni, hogy az egyik oldaltól bocsánatot ké­rünk, a másik oldalnak pedig azt mondjuk, hogy ti már úgyis a padlón hevertek, kaparjátok be magatokat a gödörbe, hogy ne is lássunk bennete­ket. Hangsúlyozom, nem arról van szó, hogy mi akár az MDF-nek, akár bármely más pártnak a kegyére, a pártfogására számítanánk. Arról van szó, hogy a rendszerváltoztatás ügyét az elmúlt években politikusok is és újságírók is képviselték. Utóbbiak azért harcoltak az adott kormányza­tért, mert úgy érezték, hogy az ezt az ügyet képviseli. A találkozón történ­tek után ezek az újságírók úgy érezhe­tik, hogy a több éves küzdelmük hiá­bavaló volt, s az utólagos visszaigazo­lás szerint a túlerővel szembeni bátor kiállásuk nem valamiféle hősi tett, hanem egyfajta rossz cselekedet volt. Azon az oldalon, ahol mi állunk, szét­vert műhelyek, nyilvános megszóla­lástól elzárt újságírók vannak. Az em­lített találkozón a legnagyobb hatású médiumok képviselői is részt vettek, s a mi kizárásunkkal rendezett találko­zónak felénk olyan üzenete is van, hogy a MÚK-hoz tartozó új ságírókra, illetve az általunk folytatott küzde­lemre nincs szükség. — Az Ön véleménye miként egyeztethető össze azzal a ténnyel, hogy a MÚK többször is deklarálta: nem politikai, hanem szakmai szer­vezet? — A MUK-nak ez a deklarációja több esztendős vitát követően tavalyi küldöttgyűlésünkön fogalmazódott meg, s tükrözi a MUK-tagok döntő többségének véleményét. Gyűlésünk egyik nagy tétje volt annak eldöntése, hogy politikai avagy szakmai szerve­zetként határozzuk-e meg magunkat. Döntésünk nem teszi kétségessé, hogy a konzervatív politikai erőkkel jobbak a kapcsolataink, mint a velük szemben állókéval, hiszen magától értetődő, hogy egy konzervatív politi­kusnak a világról alkotott véleménye közel áll egy konzervatív újságíróé­hoz. Nem szeretnénk, ha megromolna az MDF-hez fűződő viszonyunk, mint ahogy azt sem szeretnénk, ha a MÚK-nak bármely párthoz kellene kötnie a szekerét. Egyetlen konzerva­tív újságírószervezet sem lehet segéd­csapat, vagy kiszolgáló személyzet. A Magyar Újságírók Közössége határo­zott nézetrendszerrel rendelkező szervezet, amely kőkemény küzdel­mek után több sebből vérzik. Aki vé­leményt akar alkotni rólunk, az előbb ismerje meg a hozzánk tartozó újság­írók sorsát. Állás- és munkanélküli, a pályáról kiszorított kollégák vannak közöttünk, akiket úgy állítottak félre, mintha bűnözők lennének. Minden ellenzéki politikusnak minden fóru­mon ki kellene állnia értük. — A MÚK-ot jó ideje külső és belső erők szorongatják, és veszé­lyeztetik a stabilitását, a létét. Egy radikális csoport a tavalyi tisztújító küldöttgyűlés idején meglehetősen elfogadhatatlan eszközökkel próbál­ta érvényesíteni az akaratát, de a kor­mányzat oldaláról is kemény lépések történtek a MÚK-kal szemben, ame­lyek a költségvetési támogatás drasz­tikus csökkentésében öltöttek testet. Mindez mit jelent a közösség fenn­maradása szempontjából? — Küldötteink a tavalyi gyűlé­sünk napján döbbenten értesültek ar­ról, hogy a rádió déli Krónikájában közreadták: szakadás előtt áll a MÚK. Ezt a rémhírt valakik tudatosan, a zárt ülésen történteket meghamisítva jut­tatták el a rádiónak, mert feltehetően érdekükben állt egy ilyen helyzet sür­getése. Bennünket a megalakulásunk óta próbálnak gyengíteni provokáci­ókkal, álhírekkel, megtévesztésekkel. Ezek a próbálkozások csúcsosodtak ki a tavalyi küldöttgyűlésünkön. Nem politikai szervezet —Az egyik kifogás úgy hangzott, hogy a MÚK politikai értelemben nem elég bátor, nem elég határozott. —Egyesek szerették volna, ha po­litikai gyűléseket rendezünk, tünte­tünk, akciózunk. Szerintük nem csi­náltunk semmit. Mi viszont a semmi­ből teremtettünk székházat, újságíró iskolát, szakmai lapot, adminisztrá­ciót. Kulturális rendezvényeket: kiál­lításokat, könyvbemutatókat, szak­mai találkozókat tartottunk, és itt, a székházunkban zajlott a határon túli magyar újságírók háromnapos ta­nácskozása is. Politikai rendezvénye­ket és gesztusokat kértek rajtunk szá­mon, de ilyeneket a MÚK nem vállal­hatott volna fel, mert az alapszabá­lyunkban világosan szerepel, hogy nem vagyunk politikai szervezet. A hozzánk tartozó mérvadó, alkotó em­berek többsége határozottan kifeje­zésre juttatta, hogy nem is maradna a MÚK-ban, ha az valamiféle politikai szervezetként határozná meg önma­gát. Többek között azzal vádoltak meg bennünket: azért nem vagyunk radikálisabbak, mert függünk a költ­ségvetési támogatástól. Csattanós vá­lasz érkezett erre a feltételezésre, ugyanis e támogatás háromnegyedét elvették tőlünk az MSZP többségi szavazatával. Olyan gyalázatos lépés volt ez, amit egy magát demokrati­kusnak tartó rendszer sehol nem kö­vetne el a szabad sajtóval szemben. — Pontosan mi történt? —Van egy országgyűlési képvise­lőkből álló bizottság, amely dönt a társadalmi szervezeteknek adandó tá­mogatásról. Ez a bizottság két és fél­millió forintot szavazott meg a MÚK számára, vagyis annyit, amennyit a MÚOSZ-nak is megítélt. Mi az utolsó pillanatig úgy tudtuk, hogy ekkora tá­mogatásban fogunk részesülni. A végszavazás előtt azonban Gellért Kis Gábor MSZP-s képviselő, az ország­­gyűlés kisebbségügyi bizottságának elnöke azt javasolta, vonjanak el tő­lünk másfél millió forintot, és adják azt oda a MÚOSZ-nak. A döntést e ja­vaslat szellemében hozták meg, és na­gyon fájdalmasan vettük tudomásul, hogy az ellenzéki pártok képviselői egységesen nem álltak fel ennél a sza­vazásnál. Gellért Kis Gáborról pedig csak annyit: ő maga is MÚOSZ-tag, a neve megtalálható az újságíró szövet­ség évkönyvében. — Aki nem ismeri a két szervezet anyagi-tulajdoni viszonyait, az úgy vélhetné, logikus lépésről van szó, hiszen a MŰOSZ jóval nagyobb lét­számú tömörülés, mint a MÚK. — Ha csak ezt néznénk, akkor va­lóban nem emelhetnénk kifogást a döntés ellen. A bizottság is ismerte a tényleges helyzetet, és nem véletlenül akart eleinte azonos mértékű támoga­tást adni. Csakhogy a MÚOSZ jelen­tős vagyonnal, bevétellel, nagyértékű ingatlanokkal rendelkezik. Nekünk viszont semmilyen vagyonunk nincs, csupán az a működésünket biztosító bérlemény, amit semmilyen formá­ban nem hasznosíthatunk, s amiért fi­zetnünk kell. Ide tartozik, hogy a bi­zottság nem is támogathatna olyan szervezetet, amelynek vagyona van, tehát jogsértés történt. Ezzel nem a MÚOSZ-t akarom támadni, hanem tényeket állapítok meg. Horn Gyula miniszterelnöknek is írtam ez ügy­ben. A kabinetfőnöke meglehetősen cinikus hangnemben válaszolt, mi­szerint eddig irányunkban pozitív diszkrimináció történt, vagyis koráb­ban a MÚK az őt megillető összegnél nagyobb támogatást kapott. írtunk a Nemzetközi Újságíró Szövetségnek, az Európai Sajtóintézetnek, ám vá­lasz nem érkezett. Úgy látszik, ebben az esetben nem kellett megvédeni a sajtószabadságot. Remélem, hamaro­san olyan kormánya lesz Magyaror­szágnak, amely lehetővé teszi, hogy megfelelő intézményi rendszere le­gyen a konzervatív újságírásnak, és nemcsak az egyik oldalon támogat­nak majd szellemi embereket és osz­togatnak állami díjakat. Elfogadha­tatlan, hogy a minisztérium által ado­mányozott állami díj, a Táncsics Mi­­hály-díj díj odaítélésére csak a MÚ­OSZ által összeállított zsűri tehet ja­vaslatot. Ez csak egy példa. Azt mu­tatja, hogy az intézményi rendszer teljesen egyoldalú és teljesen diktató­rikus a továbbiakban is. Az ÜTÉSEKET KIÁLLTUK — Úgy látszik, a MÚK mégsem roppan össze... —A belső támadásoknak és a mű­ködésünket lehetővé tevő költségve­tési pénzek elvonásának — emberi számítás szerint—össze kellett volna Toppantania szervezetünket. Mind a két ütést kiálltuk. Igaz, csökkente­­nünk kellett az amúgy is szerény ad­minisztrációt, a lapunk kiadását ala­pítványi pénzből fedezzük, kevesebb rendezvény megtartására vállalko­zunk, lemondtunk a keresetünk jelen­tős részéről, ám a nehezebb helyzet ellenére tovább dolgozunk, és vidéki tagjaink létszáma is gyarapodott. Azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy egyre jobban kifényesedik az az er­kölcsi hitvallás, amit képviselünk. A MÚK törékeny hajója tovább bukdá­csol a tengeren, és ez még azokat is elismerésre kell késztesse, akik sze­retnék, ha elsüllyedne. Sokfelől halljuk pályatársainktól: örülnek, hogy van egy olyan szerve­zet, amely megfelelő erkölcsi és szel­lemi színvonalon képviseli az általuk is vallott elveket. Örömmel fogadunk sorainkba mindenkit, aki őszintén munkálkodik a haza felemelkedésé­ért, s nem arra pazarolja az energiáit, a tehetségét, hogy fenyegetőzzön, ön­magát siratva jajgasson, lármázzon. Néhány hete a távoli Beregben tartot­tam író-olvasó találkozót, és kérdé­sekre válaszolva a MÚK-ról is ejtet­tem néhány szót. Egyszer csak felállt a helyi katolikus plébános, és azt mondta, szeretne pártoló tagunk len­ni, mert fontosnak tartja, hogy erő­södjön az a szellemiség, amit képvi­selünk. — Úgy tudom, egyes vidéki tago­zatoknál is történtek kísérletek, hogy a tagságot elszakítsák a MÚK-tól. — Sajnos, ez igaz. Egy ízben pél­dául két újságíró érkezett hozzánk Szabolcs-Szatmár megyéből, akik el­mondták nekem, hogy elképesztő do­log történt: az ottani tagozat vezetője felszólította őket arra, hogy lépjenek ki a MÚK-ból és lépjenek át egy újon­nan alakított újságíró szövetségbe. Ők, és a tagok nagy többsége ezt nem tette meg, néhányan azonban átlép­tek, és ez figyelmeztető jel a szá­munkra. Lépéseket fogunk tenni a megújulásért. Tudjuk, hogy Pécsett is összehívta valaki a Baranya megyei tagozatunkhoz tartozó fiatal újságíró­kat, és felszólította őket, hogy lépje­nek át, mert az új szervezetben lesz pénz, és még a könyveiket is ki fogják adni. — Bizonyos elégedetlenség két­ségkívül tapasztalható egyes MÚK- tagok részéről, akik azt mondják, hogy a MÚK nem tesz eleget az ő ér­dekeik képviseletéért, nem old meg szakmai és egzisztenciális problémá­kat. — Magától értetődő, és jogos ez a fajta lelkiállapot, amely kialakult azokban az újságírókban, akik le van­nak szorítva a pályáról. A hadifogoly­­tábor pszichózisához hasonló jelen­ségről van szó, olyasmiről, mint ami­kor a bezárt emberek elkezdenek ha­ragudni a barakk parancsnokára, aki maga is fogoly, hogy őmiatta nem szabadulnak ki. Mi nem tudunk az embereinknek új munkahelyeket te­remteni, nem tudunk szerkesztősége­ket, műhelyeket létrehozni, nem tu­dunk a közszolgálati médiumoknál állásokat adni, mert éppen ezekről a helyekről vagyunk kitiltva. Azt akar­ják, hogy sehol ne legyenek pozíció­ink, hogy gyengébbek legyünk. Nincs pénzünk, nem tudunk se­gélyt adni ezeknek az embereknek, nem tudjuk a tagjaink munkáit megje­lentetni, és sorolhatnám. Megtehet­nék persze, hogy bezárnánk a MÚK- ot és azt mondanánk: próbáljuk meg a MÚK nélkül, s nézzük meg, mi fog történni... Együtt kell gondolkod­nunk, s meg kellene találnunk a közös nevezőt. Nagyon fontos a szakmai szolidaritás, hogy segíthessünk a te­hetséges pályatársakon. Ez erkölcsi kötelességünk... — Ez valóban fontos kérdés, mert a jelek arra utalnak, hogy azok a pá­lyatársaink, akik pozícióba kerül­nek, mintha megfeledkeznének erről és csak a saját fennmaradásukkal tö­rődnének. — Ez a legutóbbi elnökségi ülé­sünkön is felmerült. Egyformán szá­mít mindenkinek a sorsa. Nem lehet különbséget tenni aszerint, hogy a pá­lyatársunk a Nyírségben, avagy Bu­dapesten dolgozik. Feszültségeket okozhat, ha az ismertebb és nagyobb szakmai múlttal rendelkező újságírók úgy vélik, hogy az ő érdekeiket job­ban kell képviselni. Egyformán kell képviselni mindenkinek az érdekét. Nekem is ugyanolyan súllyal és fele­lősséggel kell gondolkodnom a kollé­gák sorsáról és nem tehetek különbsé­get aszerint, hogy valaki ismertebb vagy sem. Remélem, hogy ez a szoli­daritás működni fog nálunk, mert ha nem, akkor ez a MÚk halálát fogja okozni, és akkor nem mondhatjuk azt, hogy puccsal, pénzmegvonással dön­töttek meg bennünket. Nincs külön bocsánat — A hazai sajtóviszonyok szem­pontjából mit jelentene a MÚK meg­szűnése? — Visszaállna az a helyzet, ami a 70-es években volt Magyarországon, tehát még a 80-as évekénél is rosz­­szabb állapot, s olyan vereséghangu­lat keletkezne, mint a levert szabad­ságharcok után. Nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy van külön bocsá­nat, külön megértés és külön menle­vél azoknak, akik velünk együtt részt vettek a küzdelemben. Nincs. — Tud olyan javaslatról, amely a fennmaradást a jelenleg uralkodó, nagyobb súllyal működő szervezetbe való beolvadásban látná? — Ilyen ajánlatok érkeznek a MÚK-hoz, de ilyesmire természete­sen nem vállalkozunk, és elképzelhe­tetlennek tartom, hogy ez megtörtén­jen. Előfordult, hogy titokban átlép­tek tőlünk a MÚOSZ-ba, és valakik gúnyos hangon megüzenték, hogy ez meg ez visszament, de elképzelhető, hogy milyen sorsa és milyen megíté­lése lesz ott az ilyen kollégának. — Önt nemcsak a MÚK elnöke­ként, publicistaként és szerkesztő­ként tartják számon, hanem többkö­tetes íróként is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy írói pályája bővelke­dett váratlan fordulatokban... — 1979-ben hagytam abba az új­ságírást, és akkor szellemi szabadfog­lalkozású író lettem, vagyis egy évti­zedet töltöttem el úgy a rendszervál­toztatásig, hogy irodalmi riportokat, portrékat írtam a saját belátásom sze­rint. A 80-as évek második felében már szabadon írhattam, gúzsba kötés nélkül... Néha az ember ezt az időt kezdi visszasírni. A rendszerváltozta­tás kezdetekor tizennégy kötetes író voltam. Akkor úgy éreztem, hogy nemcsak az újságírásért kell vissza­menni a ringbe, hanem az irodalomért és a kultúráért is. 1990-ben elvállal­tam a Magyar Fórum főszerkesztését. Két és fél évig voltam itt. Azt hiszem, jól láttam: amennyiben az újságírás területén rosszul dől el a küzdelem, akkor egész kultúránk, irodalmunk, művészetünk számára kedvezőtlen helyzet fog előállni. Sajnos, bekövet­kezett ez az állapot. Akkor az a feladat adódott számomra, hogy megszer­vezzek egy országos hetilapot, s oda­­gyűjtsek olyan erőket, amelyek meg­felelő színvonalon fogalmazzák meg gondolataikat, nézeteiket. Ez nagy feladat volt, és nem bántam meg, hogy belevágtam. Hárommilliós ajánlat — Sokan nem ismerik önkéntes távozásának igazi okát. — Egy főszerkesztői székből nem könnyű felállni, s ennek nemcsak szellemi és érzelmi oldala van, hanem egzisztenciális oldala is. Nem volt semmilyen biztosítékom a jövőre, és csak a Pest megyei Hírlap foglalkoz­tatott rövid ideig... Akkor álltam fel, amikor úgy éreztem, hogy ezt a lapot már nem szerkeszthetem szuverén módon, s hogy az nem egy nézetrend­­szemek, szellemi vonalnak, hanem egy politikai irányultságnak lesz a lapja. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem csinálom tovább. — Nem kapott ajánlatokat? — Olyan ajánlat érkezett, hogy hárommillió forintot kapok egy köny­vért, ha megírom ezeket az éveket, amire azt mondtam, hogy 300 millió­ért sem. Egyszer majd persze meg­írom ezt az időszakot. Szeretném itt elmondani, hogy úgy váltam el Csur­­ka Istvántól, akit íróként, alkotóként, novellistaként nagyra becsültem, hogy nem fogunk egymásra rosszat mon­dani. Én ezt megtartottam. — Hol publikál az utóbbi időben ? — Az országos lapok valamilyen oknál fogva nem akarnak tudomást venni rólam, olyannyira, hogy a meg­jelenő könyveimről sem írnak. Hat könyvem jelent meg az utóbbi hat esztendő alatt. Ezek szinte visszhang­­talanul hulltak bele a magyar sajtóvi­lágba. A magam számára ezt azzal magyarázom meg, hogy szuverén ember vagyok, és az ilyen ember kel­lemetlen. Ami az írást illeti, az iroda­lomra, a könyvekre koncentrálok, te­hát az elképzeléseim és a terveim sze­rint valószínűleg vissza fogok jutni oda, ahol a 80-as évek elején jártam, s onnan fogom újrakezdeni. Persze számot kell vetnem azzal, hogy ha egy könyvkiadó ki akar adni valamit tőlem, akkor előbb utóbb fölhív a ve­zetője, és azt mondja: amíg a MÚK elnöke vagy, addig talán mégse. Le­het, hogy a könyveimet saját kiadás­ban kell kiadnom... — Hányszor részesült hivatalos elismerésben? — Mindössze két alkalommal, de állami elismerésben sohasem. Egy novelláskötetemért, amely még a Mó­ra Könyvkiadóban jelent meg a 80-as évek második felében, Andersen-dí­­jat kaptam. A Félhold és kétfejű sas című történelmi dokumentum-regé­nyemért, amely kilencvenháromban jelent meg, a Magyar Könyvtárosok Nagydíjával, a Fitz Jenő-díjjal jutal­maztak. Erre azért is büszke vagyok, mert ezt szavazással ítélik oda. Bánó Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom