Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
1997. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 11. oldal Csőrtől New Yorkig... Beszélgetés gróf Somssich Józseffel Házat-Hazát Mindenkiben ott szól a dal Köszöntjük az ötvenéves Tolcsvay Bélát! Nekem is lesz házam az én hazámban, Amiről álmodom én, Nekem is lesz házam, az én hazámban; A két kezemmel felépítem én. Add, Uram, vissza az önbecsülését ennek a jó népnek, Add, Uram, vissza a tisztességét ennek a jó népnek, Add, Uram, vissza az igaz hitét ennek a jó népnek, Add, Uram, vissza az önbecsülését ennek a jó népnek! „Somogy vármegyének egyik előkelő nemzetsége, mely annyi jeles férfiút mutata fel soraiban. Elődei Horvátországból, Kőrös és Varasd megyékből szakadtak Zala megyébe — úgy látszik — a XVII. század végén a Mura-közbe, és mind ott, mind itt közhivatalokat és tisztségeket viseltek” — olvassuk a Miklós nevű Csáktornyái várkapitánytól származó saárdi Somssich családról, Nagy Iván híres munkájának (Magyarország családai...) 1863-ban megjelent tizedik kötetében. Gróf Somssich József az egykori nagyhatalmú királyi főemberek, délceg huszártisztek, tiszteletreméltó honatyák előkelő megjelenését örökölte. Ma a New York-i városi hivatal nyugalmazott tisztviselőjeként él az amerikai nagyvárosban. — Mint hallottam, az ön mozgalmas életéből több vaskos regényre telne... — Nos, ez talán túlzás! Mindenesetre a tündérmesékre távolról sem emlékeztető történet még az 1910-es években kezdődik. Azzal, hogy két Somssich, két Szögyénylányt vett feleségül... Az én szüleimnek — Somssich Géza és Szögyény Mária — öt gyermeke volt, a másik házaspárnak pedig egy sem. Engem a gyermektelen pár — Somssich József és Szögyény Kamilla — örökbe fogadott, úgy huszonkét-huszonhárom éves koromban... így maradt rám örökségül a csóri kastély, amelyben igen sok szép tárgyat halmoztak fel. Különösen a könyvtár volt értékes, mely körülbelül tíztizenkétezer válogatott kötetből állt. Egyebek közt olyan művekkel dicsekedhetett, mint Voltaire összegyűjtött munkáinak első kiadása. Mindössze egyetlen kötetet sikerült ebből megmentenem. A kastélyt természetesen mind a németek, mind az oroszok kifosztották. Amikor közvetlenül a háború végén, először katonaszökevényként, majd az oroszok elől bujkálva hazajöttem, egy Tigris páncélos állt néhány lépésnyire a ház falától. Mint mesélték, korábban a kastély előtt súlyos, több emberéletet követelő páncéloscsatát vívtak. Érkezésemkor épp a gyerekek próbálták kiszerelni a tankból, ami mozdítható volt. Miután sok bútort is széthordták, amit még lehetett, visszahordattam a környék lakosaival. Amikor aztán megjelentek a politikai pártok, a helyiségeik számára mindenkinek adtam belőlük. Kivéve a kommunistákat. Sietve meg is torolták rajtam. Valami felforgató tevékenységet fogtak rám, és hamarosan a székesfehérvári börtönben találtam magam. A bírósági vizsgálat persze bűntelennek talált, így négy nap után elengedtek. — Miként próbálták a háború után az életet újraindítani? — El kell mondjam, a lakosság lojális volt hozzám. Gondolom, köszönhető ez annak is, hogy a faluban — majd egy évig — én voltam az egyetlen értelmiségi. 45 tavaszán én osztottam ki birtokaink földjeit, én készítettem a mérnöki rajzokat is. A csóri határban, a jó szántóföld nem tett ki többet háromszáz holdnál. A többi mezőség, halastavak, gyengébb minőségű földek. Végig azért harcoltam, hogy az összes cselédet jó földdel elégítsük ki. Ezután Somogyba mentem az öcsémhez. Nekünk, az öt testvérnek — az ottani kétezerből — ötszáz holdat meghagytak. így a háború után mi voltunk a legnagyobb birtokosok, miután az ötvenezer holdas Festetics hercegnek, azt hiszem, egy árva holdja sem maradt. Nos, mi ezen az ötszázon gazdálkodtunk, mondhatom, nagyon jó körülmények között. Helyreállítottunk két cséplőgépet, és csépeltünk másoknak. A valójában négyszáz holdnyi termőterülethez tíz-tizenkét cselédünk volt. Ok a mi birtokainkból családonként tizenkét-húsz holdnyi saját földdel rendelkeztek. Megállapodtunk velük, hogy ők művelik a mi területünket, ezért cserében használhatják a traktorainkat, egyéb mezőgazdasági gépeinket, valamint az igásállatainkat. Az együttműködés eredményeként a mi cselédeink nagyon jól éltek. A lakosság többi része, amely csak földet kapott, eszközök nélkül — és nem szerződött velünk—, keservesen kínlódott. És persze haragudott ránk... —Meddig tartott ezaz„idilli”állapot? —Addig, amíg a kommunisták—csatlakozásra kényszerítve a szocdemeket — fel nem számolták. Nagyatádról — mint határvidékről — mindenkit kilakoltattak, akit valamilyen címen el lehetett mozdítani. Főképpen a volt földbirtokosokat. Első ízben 1948-ban kíséreltem meg elhagyni az országot. Egyenruhás oroszokkal szándékoztam kivitetni magam, akik ezt — pénzért — rendszeresen bonyolították. Pechem volt, mert bennünket Komáromban nem magyarok állítottak meg, hanem oroszok. Előbb Bécsújhelyre vittek, majd a budapesti parancsnokságukra hoztak vissza, és átadtak az ÁVO-nak. A délbudai és kistarcsai „állomások” után, körülbelül három évet töltöttem Recsken. Nem voltam olyan kondícióban, hogy követ törjek, így csak hordatták velem. A táborban találkoztam Faludy Györggyel, és nagyon összebarátkoztunk. Színes, érdekes történeteit kevés szabadidőnkben mindnyájan szívesen hallgattuk. — Mire emlékszik még? — Kéri Kálmánnal egyidőben voltam ott. Őt aztán megtették a büntetőtábor vezetőjének. Ez inkább viccnek volt jó, hiszen ő talpig becsületes ember volt. Maguk az ÁVO-sok is tudták ezt, és csak röhögték a dolgot. A büntetőtáborba a „kezelhetetlenek” kerültek, vagy legalábbis azok, akik túl sok problémát okoztak az AVO-soknak. A besúgókra, kopókra épített rendszer egyébként úgy működött, mint akár a német, akár az orosz táborokban. A „piszkos munkát” az erre vállalkozó rabokkal végeztették el, melynek fejében azok különböző kedvezményekben részesültek. Ez nem kivégzőtábor volt, de ha Sztálin nem hal meg, bizony kevesen tértünk volna meg onnan élve. Rossz koszt, kíméletlen időjárás, munka látástól vakulásig. Aki nem dolgozott megfelelően, azt gúzsba kötötték. Sokadmagammal 1953-ban szabadultam. Innen a Markó utcába vittek, a bíróság elé. Engem a Mindszenty-per bírája ítélt el. Védőügyvédem is volt. Amolyan „hivatalból kirendelt”, aki persze soha nem jutott szóhoz. Nekem csak annyit mondott, hogy „fogadja el az ítéletet, mert ha protestál, még egy évet ráhúznak”. Négy évet sóztak rám, de beszámították az előzőleg letöltött négy és felet. Természetesen nem ellenkeztem. Szabadulván, felkerestem családi ügyvédünket. Ügyei ugyan nem voltak, nem is tudom, miből élt. Néhány napot nála töltöttem, ruhákat is tőle kaptam. Visszautaztam Nagyatádra. Előzőleg odasürgönyöztem, hisz’ nem tudtam arról, hogy anyámat, testvéreimet együtt deportálták. Egy volt kocsisunk felesége jött elém az állomásra. Tőle tudtam meg, hogy én vagyok az első a családból, aki itthon mutatkozik. Egy év múltán meglátogattam Celldömölkön a nagynénémet, aki Csór birtokosa volt. Aztán ottragadtam, mivel munkát kaptam a földmérőknél. „Figuránsként” dolgoztam 1956-ig. — Hol találta önt a forradalom? — Pesten, a Rákóczi út 25. számú házban. Az emberek féltek, alig mert valaki mozdulni az épületből. A fogorvos, akinél laktam, még a pincébe se jött le, ahol a BBC-t és a Szabad Európát hallgattuk: vajon mi is a helyzet Budapesten? A lövöldözés közepette én hordtam házigazdáméknak a kenyeret. Valahogy mindig megtudtam, hol fognak sütni. És közben egyre azt figyeltem, hogyan lehetne ebből a városból kijutni. Elérkezett november 4-e. Olyan volt, mint a háború! Remegtek az épületek. A mi házunk legfelső emeletéről egy gyerek lövöldözött a tankokra. Nagysokára eljött a csend. Az utcákon megjelentek az emberek. Vidékről egyre többen szivárogtak fel élelemmel, amit különböző, városi használati tárgyakért lehetett cserélni. Közben megtudtam, hogy létezik vonatközlekedés Budapest-Hegyeshalom között. December első napjainak egy didetgős reggelén kimentem a Keleti pályaudvarra... — Nyilván az ország elhagyásának szándékával. — Az utasok nyolcvan-kilencven százaléka ugyanezzel a céllal szállt fel arra a vonatra! A szerelvény nem futott be Hegyeshalomra. Valamiért leszállítottak az előző állomáson. Ott, a kocsmában ismerkedtem meg egy megbízhatónak látszó „határkísérővel”, aki a távozni szándékozókat, természetesen nem ingyen, átvezette. Éjjel, szakadó esőben vágtunk neki. Ám a vezető hamarosan faképnél hagyott, mert a valódi veszélyt már nem vállalta. Maradásra kényszeríteni pedig nem állt módomban. Egyedül bolyongtam hát, de elkaptak a határon. Magyarok voltak. Az egyik megjegyezte, hogy kis híján agyonlőtt. A vaksötétben ugyanis csak az utolsó pillanatban észlelte, hogy feltartom a kezemet. A hegyeshalmi orosz parancsnok—egy alezredes — barátságosan figyelmeztetett, ha még egyszer megpróbálom a határt átlépni, elvitet a Szovjetunióba! Aztán elengedtek. A pesti vonatra várva, beültem egy vendéglőbe. Akkor már másfél napja nem ettem. Egyszercsak valaki mellém ereszkedett a másik székre. — Maga mit csinál itt? — kérdezte. Akkor néztem meg jobban: magyar katonaruha volt rajta. Mondtam neki, megyek haza, Pestre. — Maga tulajdonképpen át akart menni! — így ő. Vajon honnan tudta? Mindegy, elmondtam neki mindent, ahogy volt. Mindössze a mai ötszáz forintnak megfelelő összeg lapult még a zsebemben. Mégis felajánlotta, hogy átvisz érte Ausztriába. Ezúttal is éjszaka indultunk. Egy istállóig kísért, ahonnan már legfeljebb ötszáz méternyire lehetett a határ. Az időjárás most sem tagadta meg magát, pocsékul zuhogott az eső. Ezzel együtt jól emlékszem, a határon — legalábbis ott — nem volt semmiféle kerítés, mindössze sekély árok. Vezetőm megmutatta az irányt, és nyomatékosan figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert a kacskaringós határvonalon — Ausztria helyett — könnyen ismét Magyarországra jutok vissza. Közvetlenül a cél előtt már nem akartam hibázni. A biztonság kedvéért futva tettem meg a hátralévő utat. Odaát táborba kerültem. És egy jó kategóriába, hisz a bátyám már kint élt Amerikában. Húsz év után New Yorkban találkoztam vele ismét... — Vajon, ha ma hazalátogat, milyen érzéseket ébreszt önben a családi kastély látványa? — Ha arra gondol — bár a jövőben valószínűleg többet tartózkodom majd otthon —, végleg nem kívánok visszatelepülni. Túl nagy terhetrónarám anyagilag is, és a negyven év alatt megszoktam idekinn. A csóri kastélyról még annyit, hogy a már említett könyvtár mellett a levéltár képviselt igen komoly értéket. Maga a helyiség, a nagy szalon részeként, egy ablaktalan kisebb szoba volt. Ott őriztünk — egyebek között—egy ritka, eredeti Ferenc József-kéziratot is. Aztán volt két hímeves rokonunk: Szögyény László nádori ítélőmester, majd udvari alkancellár, valamint az ő fia, Szögyény-Marich László, a Monarchia berlini nagykövete és Rudolf trónörökös bizalmasa. Az öngyilkossá lett főherceg utolsó, hátrahagyott leveleinek egyike is neki szólt. Nos, ezt a papirost én mentettem, hurcoltam magammal egy aktatáskában. Végül Celldömölkre, a nagynénémhez. Egyszer az oroszok — pénzt, aranyat keresve — széthajigálták az értékes iratokat. Szerencsére hiánytalanul össze tudtam szedni őket az udvaron. Rudolf levelét annak idején még a nagynéném adta el a világ legnagyobb — New York-i — kéziratgyűjtőjének. Az említetteken kívül számos írásos dokumentum maradt a nagybátyámtól is, aki 1919-ben a Friedrich- és a Huszár kormányban külügyminiszter, majd hazánk vatikáni követe volt. Azért a háborús dúlás után is megmaradt néhány szép festmény, igaz, keresztüldöfve. És némi könyv, valamint iratanyag. Mialatt én „ültem”, ott járt Zichy István, a Nemzeti Múzeum egykori főigazgatója, és ezeket a tárgyakat felvitte Pestre. Talán így volt a legjobb! Én mit is kezdtem volna velük? Most, amikor pár éve otthon voltunk, az unokatestvérem mondta, ő benéz a csóri polgármesterhez is. A hivatal egyébként ott volt a kastély emeletén. Azon a szinten, ahol annak idején a nagynéném hálószobája. Mondtam az unokatestvéremnek, én szívesen beszélek a polgármesterrel, de valahol másutt. Mert hogy betegyem a lábam a hivatalába, arról szó sem lehet! Vendégként a sajátomba...?! Albrecht Gyula Budán születtem, a Várban. Édesanyám sokáig háztartásbeli volt, később az Országos Levéltárban dolozott. Nyaranként én is bejártam a levéltárba, úgyhogy elmondhatom, szó szerint korán megcsapott a múlt illata, hangulata. Édesapám ének- és zenetanár volt, tőle kaptam a meghatározó indíttatást. Az ötvenes években apám erdélyi származása és kántortanítói múltja nem számított a legjobb ajánlólevelek közé, így hát elég nehéz anyagi körülmények között éltünk. A zsíroskenyér és a tea volt nálunk a leggyakoribb étek, és ha hús került az asztalra, nagy ünnep volt. Citromot, narancsot nem is láttunk, a banánról azt sem tudtam, milyen. Beletartozott viszont az életembe a jeges, a drótostót, a parasztnéni, aki kosárban hozta a tejfölt, a túrót. Fontos volt számomra a család, mert felvértezett az életre: megtanultuk például, ki előtt mit lehet mondani, meddig nyílhat az ember szája... Az iskolában piros nyakkendőt hordtunk, mert kötelező volt, de a Börzsönyben egy kis faházban hittant hallgattunk... Aztán a családi „szertartások”: a vasárnapi ebéd például nagyon sokáig szent és sérthetetlen volt minálunk. Az énektanárom Kertész Gyula volt, akiről húsz év elmúltával tudtam csak meg, hogy Kodály Zoltán egyik legjobb munkatársa volt. Otthon is része volt az életemnek a muzsika, az iskolában is jó kezekbe kerültem, úgyhogy szinte észrevétlenül szívtam magamba a zenei tudást. Csellózni tanultam, majd amikor a hatvanas évek elején odakint megszólalt a beat-muzsika, s a vasfüggönyre fittyet hányva hamarosan „megfertőzött” benünket is, átváltottam a gitárra. Zenekarunk neve Wanderers, azaz Vándorok volt. Egy darabig meg is voltunk mi a magunk szerény kis felszerelésével, de aztán egyre több zenekar alakult, s a közönség úgy tett különbséget köztük, hogy melyikük szól jobban, úgyhogy aki versenyben akart maradni, méregdrága hangosító berendezéseket volt kénytelen venni. Nekünk nem tellett rá, tehát szereztem két akusztikai gitárt, édesapám régi zenekarának bőgősétől megvettük a nagybőgőt, Balázs Gábor, aki különben hegedűs volt, megtanult rajta játszani, és megalakítottuk a Tolcsvay-triót. Szörényi Leventével találkozva szoros barátság alakult ki az Illés-együttessel; közös turnék következtek... Később összehozott bennünket a sors Koncz Zsuzsával, lassan-lassan kezdett megismerni bennünket a közönség. Beneveztünk a Ki mit tud-ra, és megnyertük az első helyet a kategóriánkban. Ezzel aztán valósággal belerobbantunk a magyar könnyűzenei életbe. Mindenki nagyon jól tudja, elérni az ismertséget — nagyon könnyű, meg-Varga Zoltán szobrász alkotása tartani — már sokkal nehezebb. Kemény tanulás, megerőltető munka következett. Sok szakmai fortélyt tanultunk Vujcsics Tihamértól, vagy később a nagy színészektől, Latinovics Zoltántól és a többiektől... így jártuk aztán ki szép lassan a magunk által alapított „beatakadémiát”. Én a magam részéről — apám és nagyapám példájából kiindulva — mindig azt mondtam, tanítani kell az embereket, nemesíteni. Olyan nincs, hogy valaki nem ért a muzsikához. Talán rosszul szólítják meg, vagy szerzett egy rossz élményt, netán rászóltak, ráripakodtak, elriasztották... Nincs olyan ember, akiben nem szól a dal, mindenkit oda lehet ültetni a tűzhöz. Csak megfelelő hangulatban kell megszólítani, megfelelő alázattal kell kezeim minden egyes embert, hisz minden ember megismételhetetlen csoda. Rengeteg fellépésre hívtak bennünket, számos tévéfelvétel készült, megfordultak utánunk az emberek az utcán, és a dalainkat—a Ne sírj, kedvesemet vagy A Hold és a lányt — egy ország dúdolta... 1973-ban a nagy cégek felvásárolták a könnyűzene monopóliumát Angliában. Nem sokkal később ugyanez történt itthon is. Dr. Erdős Péter volt az, aki eközben szó szerint felrobbantotta az együtteseket: a Metrót, az Illést, az Omegát... Létrejöttek az „államilag engedélyezett” szuperegyüttesek, a Fonográf, az LGT, a Dinamit... Tehát tapsoltak egyet, felröpültek a madarak—és más rendben ültek vissza a villanydrótra. Én meg leestem róla. Merthogy oda nem akartam ülni, ahová mondták. Felajánlották nekem is, legyek tagja a Fonográfnak (két Szörényi, két Tolcsvay, Bródy, Németh Oszkár lett volna a felállás), de nekem nem volt kedvem amerikai country-utánzatot csinálni. Megváltozott körülöttünk a világ. Azt hiszem, erről minden negyven-ötven közötti sorstársam sokat tudna beszélni... A Házat-Hazát Alapítvánnyal pár, évvel ezelőtt kerültem kapcsolatba. Valahogy egymásra találtunk. Lőrincz Kálmán is jó ügyért küzd, lakást akar építeni a fiataloknak. És ha valami nemes célért küzdünk, az nem kilátástalan küzdelem. Ha az ember nagyon akarja, hogy legyen valami, akkor az meglesz. Lelkileg kell ebben az országban rendet csinálni, az embereknek lelkileg kell helyreállmuk. El kell hinnünk, hogy ennek az országnak igenis van küldetése. Mert a magyar ember nem akármilyen ember. Nemcsak évszázados műveltség rejtőzködik benne, hanem valami ősi tudás is. És ha megtalálja a nyugalmát - ezt a nyugalmat, a meleg családi fészket kívánja neki megépíteni ez az alapítványmegtalálja majd a módját e tudás kamatoztatásának is. A Házat-Hazát Alapítvány az év elején azzal a kéréssel fordult ismert képző- és iparművészekhez, hogy egy-két műalkotásuk jótékony célra való felajánlásával támogassák az alapítvány tevékenységét. A visszhang minden várakozástfelülmúlt: több mint száz—számos lehetetlen körülmények között élő és alkotó, ugyanakkor az első kérő szóra készségesen mozduló — művész ajánlottafel alkotását, volt, amelyikük többet is. Van köztük festmény, szobor, grafika, kisplasztika, textilmunka... Sok-sok tízezerforint értékben... A műalkotásokat március 16-30. közöttjótékony célú kiállítás és vásár keretében mutatja be a nagyközönségnek a Házat-Hazát Alapítvány Gödöllőn, a Grassalkovich-kastély lovardájában. A kiállított művek eladásából várható bevételt az alapítvány a Vácott megkezdett húsz házának a befejezésére fordítja. A Házat-Hazát Alapítvány — valamennyi tagja nevében—ezúton is hálás köszönetét mond a művészeknek a felajánlott műalkotásokért, és biztos abban, hogy a hozzáférhető áron értékesítésre kerülő művek méltó helyre kerülnek. A kiállítás megnyitója 1997. március 16-án 11 órakor lesz, Habsburg György fővédnökségével. M.A. BLYTHE BERNIER, INC. Temetkezési vállalat Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományok szerint nyújtja a kívánt szolgáltatást. 940 Ogilvy Ave., Montréal, Qué. Elnök: Craig E. J. WINNETT 495-8082
