Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

1996. január Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ: A magyar Nessus-ing A magyarkérdés — egész Európa érdeke CZEGŐ ZOLTÁN: Ideje áldásnak A görög mitológia szerint Nesszosz (latinosán Nessus) kentaur vérének sa­játságos hatása van: amely inget átitat­nak véle, szörnyen égeti viselőjét. „S pályám bére / Égető, mint Nessus vére”, írja Arany János az Epilógus-ban. Létezik külön magyar Nessus-ing is. Háromnegyed évszázada immár. Mit kezdjünk — mit kezdhetünk vele? A válasz egy idestova kilenc eszten­deje kezdődött történettel is elindítható. 1987 forró, várakozásokkal teli nya­ra volt; várandós magyar július. A sze­gedi Kárász utca kellős közepén levő könyvesbolt kirakatából döbbent elém név és cím, világosbama-drappos színű kötet borítóján, dióbama keretben. Raf­­fay Ernő: Erdély 1918—1919-ben. Hi­szen ezt az embert én ismerem, ez volt az első mondatom, cím és téma tudomá­sulvételének első, fulladozó lélegzetvé­telekkel teli izgalmában. „Meg kell ke­resned”, mondta a feleségem (aki akkor még nem volt az). Jól emlékeztem a szegedi bölcsész­évekből a magas, karcsú, szakállas fia­talemberre, tán a nevét is tudtam már akkor is, vélhetően köszöntünk is egy­másnak olykor, ha biciklijét tolva szép és ábrándos szemű évfolyamtársnőket kísérgetett a korzón. Azt hiszem, még azt is tudtam róla, hogy bár idősebb ná­lam, egy évfolyammal alattam jár és tör­ténelem szakos. Meg hogy „sokat abaj­­gatják”. „Azok”. A szóbeszéd — az if­júkor szokásos mártír-glóriájának fé­nyén túl — az együttérzés valamiféle, távolságtartóan hűvös borzongásával is társulhatott: s ő vajon tudja, sejti-e (ha én mindezt tudom róla), hogy mi meg olykor Pestről szerzett szamizdatokat másolgatunk-terjesztgetünk titkon? Megkerestem a fiatalembert. Aki azon a nyáron 39 éves volt és a tipikusan ocsmány magyarországi panel-lakóte­lepek egyikén élt, negyven-valahány négyzetméteren, feleségével és csecse­mő kislányával. Akkor vehettem elő­ször igazán szemügyre a tekintetét, a szemeit, melyeket később számtalan hölgy-rajongójának egyike találó lel­­kendezéssel „égő csipkebokor-szemek­­nek” minősített. És az 1987. július 14-én, a francia forradalom évfordulóján a Magvető Ki­adónál megjelent (már 1982-ben elké­szült) tanulmánykötetet, melyről több helyütt írván, azt is kimondottam, hogy Erdély-történet ügyeiben véle elérke­zett az igazság pillanata — követte a többi. A folytatás, amely látványos volt, szenzációktól és a kor, a nyolcvanas évek legvégének felhajtó erejétől sem mentes, sőt, éppen annak szerves követ­kezménye: előadóestek és közös nyil­vános beszélgetések a fél országban, re­cenziók, interjúk, az illegális-féllegális MDF, a Jurta Színházbéli napok, a köte­tet 1988 augusztusában újranyomja a szegedi JATE Kiadó, munka, mind több munka az MDF első szegedi elnökségé­ben. Együtt, mindvégig együtt. Úgy — engedtessék még meg ennyi, legvégső szubjektivitás —, hogy szeretetben és tiszteletben csak növekedett. 1989 végén, éppen a forradalomnak hitt romániai események csúcs-napján, december 22-én megjelenik a Tomado- Damenija Kiadónál Trianon titkai című második könyve. Raffay Ernő ekkor már képviselő, a legelső nem kommu­nista honatyák egyike a Németh-kor­­mány parlamentjében. Azután szabad választások jöttek, az 1990-es év, nyitá­nyaként a JATE Kiadó megjelenteti az újkori Románia történetét feldolgozó, A vajdaságoktól a birodalomig című köny­vét, s ezután Raffay Ernő útja, úgy lát­szik, jócskán elkanyarodik e szerény méltatás közös múlton merengő írójáé­tól: ismét képviselő lesz, sőt, az első magyar nemzeti kormány tagja, a Hon­védelmi Minisztérium politikai állam­titkára, a nemzetietlen és már ekkor igen aktív médiahatalom rövid időn be­lüli egyik első számú céltáblája. A köny­vek csöndesen hallgattak a polcokon, zajlottak az élet-csaták és a múzsák a­­múgy is fölöttébb légnemű bájai min­den valószínűség szerint bizonyosnak tűnőén teljesen belevesztek a nagy ma­gyar rendszerváltozásos(?) éjszakába. Új és még újabb évek fordultak egy­másra, pusztítás kezdődött és dögvész, Raffay Ernő már nem államtitkár és egyébként is, minden jel azt mutatja, hogy az angyalok irtózva elfordítják szemüket Magyarországról. Erdély, Trianon, elszakított területek magyar milliói, okos és bátor történészi-politi­kusi megnyilvánulások helyett — va­lami egészen más. A Teleki téri piac és a Belső-Lipótváros alja-stílusának va­lamiféle sajátosan undorító elegye lát­szik eluralkodni a magyar glóbuszon, ennek minden lehetséges tudati, gazda­sági, politikai és egyéb következmé­nyével együtt. A közép-európai éjszaka sötét és mély, mint a Styx, az alvilág folyója. És az 1995-ös esztendő legvégén tör­ténik valami. A huszadik századi ma­gyar könyvkiadás legnagyobb alakja, az élő legenda és klasszikus, Püski Sán­dor kiadója megjelentet egy könyvet. Raffay Ernő: Magyar tragédia — Tria­non 75 éve, ez a címe. A reveláció ép­pen olyan lehet, mint a gyökeresen más helyzetben, 1987-ben volt. Ez a Raffay-kötet voltaképpen a Tri­anon titkai-nak átdolgozott, bővített ki­adása — ám a szenzációt az 1989-ben először megjelent mű elé írott több mint félszáz oldalnyi tanulmány, a Trianon 75 éve jelenti. Amely—rögtön a kezdet kezdetén — a dolgok kellős közepébe vág. Egy égő csipkebokor-szemű ma­gyar történész átlépi a Rubikont. „Belenyugodhatunk-e 75 évvel ké­sőbb az ország megcsonkításába, mond­ván, hogy úgysincs remény a megvál­toztatására; vagy lépjünk Trianon meg­ítélésében olyan új utakra, amelyeken az elmúlt ötven évben — legalábbis hi­vatalosan — senki sem járt? Magyarul: fölvethető-e a határkérdés, lehet-e, sza­­bad-e az európai népek elé kilépni ezzel a nagyon érzékeny, nem kis veszélyeket rejtő nemzeti szándékkal? Egyáltalán: van-e akárcsak a legkisebb realitása a mostani magyar határok megváltozta­tásának? ...Amíg a tiranoni rendszer működik, megbékélésről nem lehet szó. Nem azért, mert mi, magyarok ezt nem akarjuk, hanem azért, mert a három tri­anoni országban változatlanul tart a ma­gyarság eltüntetése, megszüntetése... 75 év alatt a megszállók egyértelműen bebizonyították, hogy nem tudják és nem is akarják a legalapvetőbb emberi és kisebbségi jogokat megadni a ma­gyarságnak... Éppen ezért van rákény­szerítve a magyarság a határkérdés föl­vetésére... Akisantant országok 75 éves nemzetiségi politikája erre kényszeríti rá a magyarságot, ha meg akar marad­ni... Mi, magyarok éppen az elmúlt 75 év tapasztalatait számba véve történel­mi megegyezést szeretnénk elérni a szomszédos népekkel. Ennek egyetlen föltétele van: a volt magyar területek nemzetközi ellenőrzéssel történő, tisz­tességes megosztása... A magyarlakta részek tartozzanak Magyarországhoz, a vegyesen lakott területeket pedig pari­tásos alapon lehetne megosztani. Ter­mészetesen minden területen figye­lembe kellene venni az azóta bekövet­kezett román, szlovák és szerb erősza­kos betelepítéseket, amikkel mestersé­gesen megváltoztatták e részek etnikai arányait. A magyarság számára ez lehet a javaslatainknak a minimuma, ami még elfogadható a sokat emlegetett tör­ténelmi megbékéléshez... Ha a helyzet így marad, Európának ez a része törté­nelmi veszélyforrásként, háborús tűzfé­szekként jut el a Krisztus utáni harma­dik évezredbe. A magyarkérdés becsü­letes rendezése éppen ezért az egész Eu­rópa érdeke.” Nem véletlenül idéztünk ennyire hosszan a bevezető tanulmányból. A befejező mondatok talán minden koráb­ban kifejtettnél fokozottabb érvénnyel mutatják: itt bizony nem holmi acsar­kodó, fellengzős, a realitásoktól áb­rándképek miatt rég elszakadt búsma­gyar fantaszta ikszedik hasonló javalla­táról van ám szó. Az a tekintélyes tárgy­­ismeret, politikai és históriai tapaszta­lat, amely Raffay Ernőt e nem akármi­lyen lépés megtételéig vezette, garancia kell legyen arra nézve is: ha a jelenlegi magyar kormány illetékesei nem is, bármely felelős kormányzati pozíció­ban lévő, kellő diplomáciai érzékkel és történelmi ismeretanyaggal rendelkező (persze, megfelelő módon a magyarság iránt érzelmileg el is kötelezett!) ember kiindulópontnak tekintheti a Raffay­­féle elképzelést. Amely—hangsúlyoz­zuk — nem háborús veszélyt okozna, éppen ellenkezőleg. Ma már kimondható: az Antall-kor­­mány működésének kezdeti szakaszá­ban bizonyos (babonából? félelemből?) ki nem mondott, ilyen természetű illú­ziók bizony jócskán jelen voltak a kor­társ magyar életben, amiket akkor so­kan nem is tekintettek csakis illúziók­nak. Hanem egy szívós, ügyes, erőtel­jes, következetes és magyarbarát külpo­litika és diplomácia tárgyának. És jól tudjuk, ha már ezen írás elején Aranyt idéztük, „vissza nem foly az időnek ár­ja, előre duzzad, feltarthatatlanul”—ki tudja, mikor és hogyan jövend más kor­mányzat és szemlélet, meglehet, nem is olyan sokára... És közben ne feledjük: rajtunk a Nes­­sus-ing. Égetve szörnyen és folyamato­san. Égetve, perzselve nemzetünk testét vesztett háborúk, diktatúrák alatti kény­szerű hallgatások, felemás és elvetélt rendszerváltozások, letiport szabadság­­harc és langymeleg „békében” eltelt év­tizedek alatt. Mindvégig. Valaha, a két háború között még tudták, ma már nem (vagy nem akarják): ez az iszonyú átok nemcsak érzelmileg és tudatilag, nem­csak geográfiailag és etnikailag, de gazdasági, politikai és társadalmi szem­pontból is meghatároz bennünket. Csonkolt ország csonkolt lelkületű polgárai, kik már-már abban a tudatban leledzenek, mint az az amputált ember, aki saját csonkultságát végérvényes­nek, öröktől fogva létezőnek, eleve adottnak tekinti: már hogyne lenne szükség a Raffay Ernő-szintű szemnyi­­togatás Nessus-ingparázslást legalább enyhíteni kezdő tettére? Mondhatjuk persze, mindez—csak egy könyv. Csupán egyetlen könyv és semmi más. De a Biblia, sőt, A tőke is csak annak indult, nem? Egy magyar népdal édesül napok óta a nyelvem alatt, s úgy eláraszt esz­tendő végén, újabb életdarab kezdetén melegséggel, hogy azt kivetni nem akarván, csak kiírnom szabad. „Áldjon meg az Isten minden javai­val, I mint kerti virágot édes illatokkal!” Nem vagyok különösebben dalos kedvemben meg koromban, annál is inkább igyekszem megosztani ezt az őszinte áldást, ezt a kívánalmat leve­lemben a romániai románokkal. Azzal a Gheorghe Apostuval, aki a katona­ságnál lerajzolt engem suttyomban, miközben levelet körmöltem akkori szerelmemnek. Hol vagy most, Gheorghe, kitől azt a román juhásznótát, kesergőt tanul­tam, melynek lefordítására azóta sem vállalkoztam, most sem merem meg­közelíteni? Úgy hallottam, még otthon, Erdélyben, hogy kimenekültél a hetve­nes években nyugatra, hol a szobrászt nem tekintik pártok, vezírek ebes szol­gájának. Hát ezt a magyar áldásos nótát vagy nótás áldást üzenem most megosztó, újesztendei kedvemben vicsorgó ro­mán politikusoknak, szlovák maticá­­soknak, akik nyughatatlanságukban azt hiszik és hirdetik, hogy az egész Teremtés érettük történt meg. Vigyék nyelvem alól ezt az édes éneket szer­­bek, úgyszintén ukránok is, akiknek most újabban van bátorságuk érdek­lődni a magyar nyelv és kultúra iránt, azoknál a magyaroknál, akik Isten és taplószívű nagyhatalmak különös, az idők végezetéig érthetetlen akarata folytán, vagy kétszázezren Ukrajnához tartoznak, a magyar honfoglalás első tartományával és településeivel egye­temben. Menesztem ezt az üzenetet azoknak a románoknak, akiknek a krónikásai még a 17. század végén is Magyar Or­szágnak nevezték Erdélyt. Vagy más­képpen Erdély Országnak, ahogy az használatos volt a magyar nyelvben is. Hihet-e az őrjöngő nagyromán politi­kus a román krónikás írásoknak? Hin­ne, de nem mer. Ugyanis akkor be kell ismerni, hogy történelmi tény: annak az Erdélynek, melyhez „ősi jusson” és mindenféle hamisítások és hazudozá­­sok orvén annyira ragaszkodnak, an­nak az Erdélynek román neve nem is létezett a 18. századig. Erdei, Erdeles, Ardeal, leginkább azonban Magyar Országnak, illetve a magyarok orszá­gának nevezték ezt a valóban magyar országrészt, még a Habsburg elnyomás idején is. A Transilvania megnevezést egyál­talán nem használták azok a román történetíró krónikások, akik a 16., 17., 18. században szinte kizárólag ószláv nyelven és cirill betűkkel jegyezték ko­ruk eseményeit. Nem, már rég nem kérdezzük, hon­nan a nagyromán gőg, és miért nem hajiadók saját népük, országuk valósá­gos történetét tanítani keleten, észa­kon, délen. És az iránt sem érdeklődünk, miért tagadják Romániában két és félmillió magyar lélek létét Trianon óta, és miért küszködnek a román kormányban, sze­nátusban, képviselőházban a magyar milliók, maradék szászok, svábok, zsi­dók léte ellen. Nem kérdezünk, mert immár tisz­tán láthatunk mindent. Eddig a magya­rok eltüntetése a „barátság” jegyében ment. 1989 decembere óta nyílt a játék a vak előtt is. Küldöm hát ezt a két verssort a pog­­romozó, nyelvtörvényező, mészárló románoknak, szlovákoknak, szerbek­nek, ismét megvallván a magam s tán sokunk nevében az igazság és a valódi barátság iránti tiszteletünket: „Áldjon meg az Isten..." Akkora szükségünk van a békes­ségre, hogy ebbéli áhítatunkban s tiszta őszinteségünkben megnövekedik, lám, az adakozó kedvünk is. Erősen nagy úr az, valahol legbelül, ki a kevésből akar s tud adni. És most nem húskonzer­vekre gondolunk, mint 1989 decembe­rében, vagy a déli háború négy eszten­dejében végig. Mert hiszen úgy vagyunk mi, ma­gyarok, hogy a parolára kinyújtott ke­zet kétszer is megtekintjük: véres-e? mocskos-e? S ha ki megölelni áradozik felénk, a kabátja ujjábán rejteget-e a két lapockánk közé szánt kést? Hinni akarunk az ölelésben, a kéz­fogásban, ám a mi bizodalmunk annyit sérült 1920, Magyarország földarabo­lása óta, hogy alkudni nemzetünk, or­szágunk igazságára nem vagyunk haj­landók. Akitől mindent elvettek, az már csak félbolond kábulatában képes alkudozni jogos tulajdonára. Márpedig egy nemzetnek, még ha szétzilált állapotban is, mi lehet na­gyobb kincse, mint évezredes kultúrá­ja, megőrzött, féltve vigyázott anya­nyelve, Európában vagy Amerikában, Ausztráliában! Látom a jó nyugati magyart, de még inkább figyelem az angolt, a franciát, a németet: fölhúzza szemöldökét s vál­lát, jelezvén, nem érti, miért kell itthon is. a szomszédos kisebbségi elnyomás­ban is annyi energiát fordítani a fonti­ekre? Mi értjük, mert velünk történik min­den. 1521 -ben jelent meg az első román nyelvű, cirill betűkkel írott levél. Nos, ha ezt számítjuk (és nem azt, hogy hány száz évvel előzte meg a magyar írásbe­liség a románt), akkor éppen elég be­­hoznivalója van Romániának, és hát azzal kéne foglalkoznia, nem a magyar kultúra erdélyi virágzását letiporni. Mert ez történik ott, s a szlovákoknál úgyszintén. Nem vagyok pap, csak költő. Ál­dásra nem vállalkozom, ám ezt a két magyar sort, ezt a dalt tisztelettel kül­döm mindazon románoknak, szlová­koknak, ukránoknak, szerbeknek, kik­nek a kultúrájában letörölt lábbelivel megfordultam. Javakban nem bővel­kednek ők sem, a szomszédaink, hát el­kel egy-egy isteni áldás, legfőképpen az, hogy egymásnak hasznára, s ne ká­rára legyünk. Most, mikor ezeket jegyzem ide, hadd jussanak el Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre, s föl, föl a hősi Munkácsra, Kárpátaljára — egyszeribe’ kisütött a nap Budapesten. Lehetséges, hogy a Fennvalónak is van valami szándéka velünk, szétszakított magyarokkal és összeugrasztott szomszédokkal? Mert ez a verőfény tisztára azt su­gallja: igen. Ajándékozzon könyvet a határon túli magyar könyvtáraknak, iskoláknak! Szomszédságunkban a nyelvháborúval ostromolt anyanyelv önvédel­mének jó fegyvere-fedezéke az olvasási kultúra gazdagítása — ennek az önvédelemnek kíván segítségére lenni felajánlásával a Trikolor Könyvki­adó. Az ÖRÖKSÉGÜNK sorozatot, azélő irodalom legrangosabb könyvso­rozatát ajánlja föl a határon túli magyar könyvtárak, iskolák megajándéko­zására, az önköltségnél lényegesen alacsonyabb áron. Az ÖRÖKSÉGÜNK sorozatban idősebb, neves íróink, költőink személyesen válogatták ki életművük javát, legkedvesebb, legtöbbre tartott írásaikat , szellemi ha­gyatékul utókoruknak. A sorozatban 16 örökhagyó kötet jelent meg idáig: Versek: Csoóri Sándor: Senkid, barátod Csorba Győző: Kétféle idő Keresztury Dezső: Féktelen idő Simonyi Imre: Az öröm hiányzott Takáts Gyula: Az innen és a túl Próza: Bárány Tamás: Két emberöltő Dobos László: Az idő mélységéből Fejes Endre: Szabadlábon Gombos Gyula: Távolból is itthon Mándy Iván: Harminc novella Nemeskürty István: Múltunk a jelenben Páskándi Géza: Az örömrontó angyal Sánta Ferenc: Halálnak halála Sütő András: Az utolsó köntös Szabó Magda: Szüret Wass Albert: Hagyaték A teljes sorozat ajándékozási ára: 40 dollár. A Trikolor Könyvkiadó a Ma­gyarok Világszövetsége segítségével továbbítja az ajándékot erdélyi, felvi­déki, kárpátaljai, délvidéki magyar könyvtáraknak, iskoláknak. Az ajándé­kozást visszaigazolja, s kívánságra helyet kap a kötetekben az ajándékozó szervezet, személy ex librise, vignettája is. Külföldi magyaroknak rendelésre is szállít a Kiadó, szintén nagy kedvez­ménnyel, a teljes sorozat 58 dollár, postaköltséggel együtt. Kötetenként a vers 3,50, a próza 4,80 dollár, postaköltséggel. Alégiposta különdíja köte­tenként 1,20, a sorozaté 15 dollár. Rendelési cím: Trikolor Könyvkiadó. 1112 Budapest, Csárda u. 7. Bankszámla: Realbank 129 01 001-10936320 MVSZ, Fekete Gyula. 1052 Budapest, Semmelweis u. 1-3. Bankszámla (deviza): 501-00109-2100-4012 ^ .. -.................... .......J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom