Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. január LÁB ADI KÁROLY: Magyarok és szomszédaik a Drávaszögben Ahol a Duna és a Dráva összeszögellik, vagy úgyis mondták a régiek, ahol a Dráva a Dunába szakad, az a háromszög alakú földdarab a Dráva­­szög, Baranya legdélibb része. Jól elhatárolható: a két folyón kívül északon a Baranyai-hegy, illetve az országhatár zárja le. Alakjáról nevezik még Bara­nyai háromszögnek is. A természeti adottságok gazdagságával megál­dott terület nem sokkal nagyobb egy jómódú alföldi mezőváros határánál. Ez a csodálatos vidék ősidők óta telephelyet kínált az erre vetődőnek. S bizony, sokan jártak errefelé. Nem csoda hát, hogy a bara­nyai embert mindig izgatta, kik voltak az elődei, kik éltek földjén. Haas Mihály, Várady Ferenc és mások voltak az elsők, akik az őslakosok kilétét próbálták felfedni. Kutatásaik eredményeit Baranyai Júlia, a Drávaszög művelődéstörténetének első összefogla­lója is felhasználta esszéstílusban megírt könyvé­ben, a Vízbe vesző nyomok-ban. Baranya népeit a következőképpen sorolják fel: illírek, kelta eredetű japodák, hyperboreusok, kel­ták, pannonok, tauriskusok és norikusok, rómaiak, vandálok, gótok, longobárdok, szlávok, vendek, hu­nok, avarok és frankok. Az újabb fordulatot e nép­cserékben az jelentette, hogy 899-ben a frankok az ország egyéb részeiben élő szláv népekkel együtt behódoltak a magyar honfoglaló Árpád győztes ha­dainak. A népek emlékeit és kultúrájukat mára már összemosta az idő. Csak szántáskor vagy építkezés­kor, az alapok ásásakor a földből kiforduló apró használati tárgymaradványok árulkodnak a hajdani virágzó kultúrákról. Jobb megismerésükhöz igazá­ból még hiányoznak az alapos, átfogó régészeti fel­tárások. így csak hézagos forrásokból lehet adatokat szerezni a Drávaszög népeinek történetére. Ahogy mára a földben összekeveredtek a különböző kultú­rák kevés maradékai, a lakosság ugyanúgy vegyült, színesedett. A lakosság első összeírására 1784—87-ben ke­rült sor. A nemzetiségi összetételről azonban majd csak az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás és a későbbiek adatai tájékoztatnak. A gyakran kiindulási pontként figyelembe vett 1910-es esztendőben közigazgatásilag a terület tele­pülései a baranyavári járáshoz, néhány a mohácsi, illetve a siklósi járáshoz tartozott. 1941-ben 34, 1948-ban eggyel kevesebb a községek száma. Az 1991-es népszámláláskor 52 településről származ­nak adatok. A legnagyobb helység, Pélmonostor (Beli Manastir) a közigazgatási központ. A Drávaszög lakosságának lélekszáma az eltelt évtizedek során a következőképpen alakult: 1880-ban 49.511, 1910-ben 51.396, 1941-ben 51.781, 1948-ban 53.502, 1971-ben 56.322, 1981- ben 53.409 és 1991-ben 54.265. Az 1971 -es népszámlálástól a nemzetiségi hova­tartozást egy új kategória, a jugoszláv is jelenthette. Nem történeti fogalom, inkább hovavalóságot jelölt. Felbukkanása azonban a tényleges nemzetiségi mu­tatókat jelentékenyen módosította. így például 1981-ben az összeírt, majd a feloldás után a becsült adatok között nem kis eltérés mutatkozik. Például az összeírt magyarok száma 9.920, a becsűiteké pedig 12.500 volt. Ez a lehetőség úgyszólván már nem is éreztette hatását az 1991-ben végzett népszámláláskor. Magyarok A IX. és X. században érkeztek az első honfog­lalók. Elsősorban a Duna mentén alakították ki te­lephelyeiket. Amikor felbukkannak az írásbeliség első nyomai, az oklevelek, attól kezdve lehet jelen­létükről megbízhatóbb adatokat nyerni. A XIII. szá­zadban készült határleírások a magyarság települé­sei közül emlegetik Bellyét (1212), Csúzát (1252), Darócot (1264), Hercegszöllőst (1330), Kopácsot (1212), Kőt (1289), Laskót (1212), Sepsét (1227) és Vörösmartot (1246). Még a török félhold másfélszáz éves uralma el­lenére is ezek a települések megmaradtak magyar­nak. A lakosság összetételében gyökeres változást a mohácsi csata utáni állapotok hoztak. Az ütközetben a baranyaiak közül nagyon sokan odavesztek, az életben maradottak biztonságosabb helyre mene­kültek, vándorlásra kényszerültek. V örösmart benn­szülött lakóinak a száma a XVII. században például 67 magyar családot tett ki. Melléjük Belly érői 4, Da­ráéról 3, Laskóról 4, Kölkedről 4, Almásról 1, Dá­­lyokról 9, Izsépről 2, Monostorról 4 stb. család köl­tözött. így volt ez a többi település esetében is. A községek nemzetiségi összetétele igazándiból ettől az időszaktól kezd változni. 1910-ben a települések lakói közül a magyarok abszolút többségben (a többi nemzetiséghez külön­­külön mérten—a továbbiakban is ilyen értelemben) voltak ezekben a községekben: Bellye, Csúza, Her­­cegszöllős, Karancs, Kiskőszeg, Kopács, Kő, Las­­kó, Nagybodolya, Sepse, Újbezdán, Várdaróc, Vö­rösmart. 1981 -ben magyar többéségű volt: Csúza, Kiskő­szeg, Kopács, Laskó, Nagybodolya, Sepse, Újbez­dán, Várdaróc, Vörösmart. Az arány 1991-ben sem változott meg. Ugyene­­zen a kilenc településen 5.063 magyar élt, a dráva­­szögi összlétszámúk 56,5 százaléka. A többi szórvá­nyosan. Csak egyetlen összeíróponton, Dunaiban —ahol mindössze egy horvát és egy szerb élt—nem találtak magyar nemzetiségű lakost. A magyar lakosság lélekszáma az elmúlt nyolc­van évben így alakult az összlakossághoz képest: 1910-ben 20.343 (39,5%), 1941-ben 24.145 (46.6%), 1948-ban 16.945 (31,7%), 1971-ben 13.473 (23,9%), 1981-ben 9.920 (18,6%) és 1991- ben 8.956 (16,5%). A fogyás nyolcvan év alatt 56 százalék! Az arányvesztés településenként is érzékelhető. Horvátok Várady Ferenc a Baranya múltja és jelené-ben nem tudta bizonysággal megállapítani, mikor és honnan telepedtek le Baranyába. Kutunovics Iván kutatásaiból vált számára ismertté, hogy a sokácok­­nak nevezett, kizárólag római katolikus vallású hor­vátok a XVI. és XVH. században Dalmácia, Herce­govina és Szlavónia tájairól érkeztek. Későbbi forrá­sok úgy tudják, hogy Baranyába telepedésiikről már Xin-XrV. századi adatok is vannak. Baranyában elsősorban az elnéptelenedett falva­kat foglalták el. A XVII. századi egyházi visitaciók rendszeresen emlegetik a horvát lakosságot. Az 1620-as években Pécsett már ferences gimnázium működött,, hogy ellássa horvát katolikus papokkal Baranyát és Szlavóniát. A horvát és a sokác népnév váltakozó használata miatt a korai népszámlálási adatokat többnyire kor­rigálni kell. Emiatt például 1910-ben irreálisan ma­gas volt az „egyéb” kategória, a népszámlálási biz­tosok oda sorolták a sokácokat. Akkor valójában tízezer horváttal (a lakosság 20%-ával) lehetett szá­molni. 1910-ben horvát többségű község volt: Bara­­nyavár (Branjin Vrh), Dályok (Dubosevica), Darázs (Draz), Hercegmárok (Gajic), Izsép (Topolje), Lőcs (Luc), Petárda (Baranjsko Petrovo Selo), Torjánc (Törj and). Ä horvát lakosság létszáma 1910 és 1991 között ekképpen alakult az összlakossághoz képest: 1910-ben 1.896 (3,7%), 1941-ben 6.645 (12,8%), 1948-ban 18.792 (35,1%), 1971-ben 23.283 (41,3%), 1981-ben 19.135 (35,8%)és 1991- ben 22.740 (41,9%). Szerbek Az első szerb telepesek Baranyába, Siklós vidé­kére a török uralom idején. 1508-ban érkeztek. Igazi nagy hullámuk 1690-ben Camojevic Arzén ipeki pátriárka vezetésével jutott el erre a vidékre, amikor tömegesen elhagyták ősi szülőföldjüket, O-Szerbi­­át. A magyar területeken többségük a török alatt ide­érkezett testvéreik mellé telepedett le. Szálláshelyet a Duna mentén, Szentendréig kerestek. A Drávaszögnek 1910-ben csak egyetlen szerb többségű települése, Bolmány volt. Ez a kép 1991- re megváltozott. Szerb többségű helység lett: Beli Manastir (Pélmonostor), Bolman (Bolmány), Ja­­godnjak (Kácsfalu), Karanac (Karancs), Knezevi Vinogradi (Hercegszöllős), Majske Medje (Maiss­­puszta), Novi Centime, Novi Bolman, Sokolovac, Ugljes. A szerb lakosság lélekszáma az utolsó nyolc év­tizedben így alakult az összlakossághoz képest: 1910-ben 6.212 (12,1%), 1941-ben 6.782 (13,1%), 1948-ban 11.442 (21,4%), 1971-ben 15.614(27,7%), 1981-ben 12.857 (24,1%) és 1991- ben 13.851 (25,5%). Még nem is pelyhedzett volt az orrom alja, amikor belekóstoltam a kávéházak sejtelmes hagulatába. Bár­mennyire hihetetlennek tűnjék, mind a fogamzási fa­lumnak (Csíkszentdomokos), mind a szülőfalumnak (Szárhegy) saját kávéháza volt. Na, nem főurak és dzsentrik, hiszen a mi vidékünkön olyanok nem is vol­tak. hanem tisztességes emberek jártak oda — disku­­rálni, újságot olvasni, rendületlenül várni mindig vala­milyen fölszabadító csapatokat, amelyek majd megvé­dik a székely rovásírást a magyar ÁBC széttört palatáb­láján... Gyergyószentmiklóson, ahol áldott szüleim gim­náziumba kényszerítettek, szintén volt egy elkocsmá­­sodott kávéház. Zene szakos tanárom, később a Ko­lozsvári Magyar Opera tagja, hívott meg oda. Itt már senki sem foglalkozott a nagyhatalmakkal, csupán a helyhatósági szerveket szidták, de alaposan... Néhány összekuszálódott egyetemi évem szinterén —Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen— szintén fénylettek kávéházi tükrök, hátuk mögött „po­­loska”-fészekkel. Tapasztalatból tudtuk, hogy környe­zetükben nem tanácsos politikáról, politizáló hölgyek­ről, hímnemű politikusokról, irodalompolitikáról szót ejteni, sőt, nagyon vigyázni kellett még a vicc-hősök nemzetiségi hovatartozásával is. Annyira megtanultuk a tekintet-olvasást, hogy a szájunkat immár nem is használtuk beszédre, smégis ott tanyáztunk órákon át... Lassacskán kezdett ritkulni a társaság: kezdetben tize­deltek, aztán ötödöltek, majd másodoltak bennünket... Süllyesztőbe buktak a törzsvendégek, a méltóság he­lyét elfoglalta a hatalom tollászkodó csőcseléke... Aztán bizony sokáig nem járhattam sem kávéház­ba, sem kávétlan lakásba... De idestova jó évtizeddel ezelőtt nekivághattam a világnak, még összeszámolni is emlékezés-próba volna, hogy hány országban ütöt­tem föl sátramat órákig, napokig, hetekig. így előfor­dultam több kávéházban is, ahonnan hazacsempész­tem egy-egy füstös pillanatot, néhány vonzó vagy taszító arcú mondatot... De... És most következik a nagy DE! Sehol a földkerekségen egyetlen olyan kávéházzal Németek A Drávaszögben ez a népcsoport telepedett le legkésőbb, s ez is tűnt el legelőször úgyszólván tel­jesen a nemzetiségi palettáról. Az első bevándorlók 1722 és 1726 között érkeztek meg, s többnyire a lakatlanná vált településeket népesítették be. Töme­gesebben 1727-től érkeztek. A Rajna felső vidéké­ről, a hesseni fejedelemségből, Elzászból és Lotha­­ringiából százával érkeztek családok. A Drávaszög legnagyobb uradalmának tulajdonosa, Savoyai her­ceg 1720 táján kezdett tervszerűen jelentékeny szá­mú délnémet telepeseket hozatni, hogy hatalmas birtokát műveltesse velük. A második világháború után gyakorlatilag teljesen felszámolódtak a német közösségek. 1910-ben a népszámlálási biztosok a Drávaszög­ben német többségű településként e helységeket vet­ték nyilvántartásba: Albertfalu (Grabovac), Bara­­nyabán (Popovac), Baranyaszentistván (Petlovac), Jenőfalva (1948-tól Eszék része), Keskend (Koza­­rac), Kisdárda (1948-tól Eszék része), Laskafalu (Ceminac), Pélmonostor (Beli Manastir). A németség létszáma 1910 és 1991 között óriási arányban csökkent az összlakossághoz képest: 1910-ben 14.191 (27,6%), 1941-ben 12.402 (24,0%), 1948-ban 4.494 (8,4%), 1971-ben 773 (1,4%), 1981-ben 410 (0,8%) és 1991-ben 433 (0,8%). Mindig keresek valamit valahol: kabátzseb­ben, önkiszolgáló üzletek polcain, asztalfiókok­ban. Többnyire eredménytelenül. Most azonban rábukkantam egy újságkivágásra—anélkül, hogy épp ezt a megsárgult papírlapot kerestem volna. Egy irattartóban vészelte át a tovatűnt idők viszon­tagságait. A cikkecske, mely becslésem szerint legalább negyedszázada íródott, rendhagyó körül­ményekkel tetézett irodalmi találkozóról szól. Né­mi túlzással azt is mondhatnám: hajdan volt hősi helytállásunk dokumentuma. Nevezetesen arról a kalandos kiszállásról számol be, mikor előbb fel­borultunk a mikrobusszal, és csak aztán érkeztünk meg a csíkszentdomokosi közönség színe elé. Régen történt, de megtörtént. Csikorgó erdélyi télben. Épp Csíkszereda határában jártunk-robog­­tunk a síkos-fagyos országúton — amikor bekö­vetkezett a borulás. Úgy, hogy pillanatok alatt fe­nekestül felfordulva találtuk magunkat az árok szélén. Ezen a napon —jól emlékszem — mínusz harminc és egynéhány fokot mutatott a hőmérő. A mikrobusz kerekei valahol fent voltak, mi pedig, a benne ülők, valahol lent lapultunk, síri csendben. Még nem tudtuk pontosan: élők va­gyunk-e, avagy holtak? Miután kiderült, hogy valamennyien élünk, az ablakon át kimásztunk a mikrobuszból, és csak ek­sem találkoztam, amelynek olyan varázsa lett volna, mint az egykori New Yorknak, majd Hungáriának és mostanában ismét New Yorknak! Ézelőtt tízvalahány évvel ott találkozgattam író barátaimmal, ott diskurál­­tunk sokszor záróráig, ez a kávéház a magyar szellemi élet kikötője volt! Emberek, könyvek, filmek, találmá­nyok sorsa formálódott egy-egy párolgó fekete vagy egy-egy önmagát fölkínáló pohár társaságában. És odajártak vissza a hajdani kávéházas lelkek is, sajnos, több barátunkat is magukkal csábították azóta. Üzene­teket hagytunk egymásnak és kaptunk egymástól, kézi­ratok továbbításárakértük föl akiszolgáló hölgyet vagy urat, akik név és foglalkozás, családi vagy családtalani állapotunk szerint ismertek valamennyiünket. Sokszor észre sem vettük, hogy társaságunk valamelyik komor vagy harsánykodó, önmaga elé bámuló vagy éppen ha­donászó tagját megörökítette néhai grafikusművész barátunk, akinek a sarokasztal volt az otthona és a mű­terme... A folyóiratok, a könyvek festékillatú első pél­dányaival ott szembesült a szerző, a szerkesztő és az ol­vasó is... S „azóta”? Néhanapján bemegyek az egyik ajtón és kijövök a másikon, mintha keresnék valakit... Olykor előfordul, de ritkán, hogy helyet foglalok, attól függő­en, hogy... Hiába keresem az ismerős arcokat! Az ét­itallap és az árjegyzék viszont az én arcomat fürkészi... Hát ez van és így van. Hiába található Budapesten a világ legcsodálatosabb kávéháza, Budapesten nincs kávéházi élet! Nem a kávéház tiltotta ki hajlékából a magyar szellemi alkotókat, hanem a pénztelenség nem engedi belépni oda őket. Még ama bizonyos, a törzs­vendégeknek járó kedvezmény sem foltozhatja meg az írók örökkön lyukas zsebét. Ez a valóság. így aztán ma­radnak a kocsmák, ahol egy pohár hamisított bor még mindig olcsóbb, mint az eredeti pohár ásványvíz. Érdekes jelenség: az árak akkor kezdtek volt emel­kedni, amikor a New York Palotát körbeállványozták és megdróthálózták. Reménykedünk, az állványzat és a dróthálózat egyszer csak eltűnik, s az árak az írók anyagi szintjére zuhannak. Bartis Ferenc A magyarok, horvátok, szerbek és a németek mellett az etnikai színskálát még egyéb nemzetisé­gek is gazdagították. így például 1775-ből, 1777-ből és 1779-ből maradtak fenn az első cigányösszeírá­sok. A számbavétel első évében 107 családot, 1775- ben kilencvenkettőt, 1779-ben 121 -et regisztráltak. A két legnagyobb közösségük Karancson (11 csa­lád) és Kopácson (10 család) élt. Ténylegesen szá­muk ennél jóval magasabb volt, mert az összeírok sokukat magyar, horvát, illetve szerb nevek alá so­rolták, attól függően, hogy a vizsgált települést több­ségben milyen nemzet lakta. Az 1991-es népszámláláskor az összeírok a be­­mutattakon kívül jelentéktelen számú más nemzeti­ségű polgárt is számba vettek, akiknek összlétszá­­mát csak ezrelékekben lehet kifejezni. Ezek: Crna Gora-iak, macedónok, muzulmánok, szlovénok, al­bánok, osztrákok, bolgárok, csehek, görögök, len­gyelek, romák, oroszok, ruszinok, szlovákok, ola­szok, törökök és ukránok, ezenkívül olyanok is a­­kadtak, akik nem nyilatkoztak nemzetiségi hovatar­tozásukról. Az évszázadok során hol lassúbb, hol gyorsabb nemzeti arányváltozást a lakosság körében 1991- ben, mint a hajdani törökdúláskor, robbanásszerű, gyors, természetellenes változás követte. A háború, a félelem menekülésre, elvándorlásra késztette az őslakosságot. Ahhoz, hogy a régi egyensúly újból visszaálljon, békére, nyugalomra lesz szükség. kor ijedtünk meg igazán. Hogy mi minden meges­hetett volna! Tóth István barátunknak vérzett ugyan a homloka, s a Szőcs Kálmán nadrágjának egyik szára két darabban dacolt a zord időjárással. Egyébként megúsztok szerencsésen. Tetemes késéssel érkeztünk meg Csíkszentdo­­mokosra, ahol az egybegyűltek időközben értesül­tek felfordulásunkról. Ami jócskán fölajzotta az érdeklődést. Kíváncsian vártak ránk majdnem éj­félig, midőn a viharvert csapat bevonulhatott a mű­velődési otthon nagytermébe. Ritkán fogadott olyan fergeteges taps, hangos éljenzés író embereket efféle találkozók alkalmá­val, mint amilyenben mi részesültünk ezúttal. Tóth István bekötött feje külön bámulat tárgyát képezte: a szelíd költő mintha a tatárokkal megvívott csata színhelyéről ereszkedett volna le a Hargita lejtőin. Szőcs Kálmán gondosan vigyázott, nehogy a hasa­dáson át kivillanjon valami fehér alsójából. Azt hiszem, ilyen körülmények között a tele­­fonköny bármelyik oldalának felolvasásával is si­kert lehetett volna aratni ezen az esten. Megfordultam akkortájt másfelé is, ugyancsak irodalmi találkozókon, s tapasztalhattam a siker ab­szolút hiányát is. Egy erdélyi kis bányavároskában történt: mint utólag kiderült, épp fizetésnapon. Pe­dig ott Gyarmati Istvánnal, a kitűnő komikussal felerősített csapatot vetettünk be a küzdelembe. Ha jól emlékszem, Gyarmati Tomcsa Sándor és Bajor Andor humoreszkjeiből adott elő a közönségnek. Mit mondjak? Rá sem bagóztak. Ettől függetlenül, sőt, ennek ellenére a hangulat meglehetősen emel­kedett volt. A teremben sörösüvegek forogtak köz­kézen, s az egybesereglett bányászok egy része csak a hátát mutogatta az előadói asztal körül szo­rongó vendégeknek. Igyekeztünk gyorsan lelépni a színről, nehogy tovább bonyolódjék a helyzet. Mert a helyzetnek az az egyik fő tulajdonsága, hogy folyton bonyolódik. Ha kell, ha nem. S erről jut eszembe, ami itt következik: A Kis-Küküllő-mente egyik falujába voltunk hivatalosak író-olvasó találkozóra. Zsúfolt ház, minden pereg a maga rendje és módja szerint. El­hangzottak a versek, a novellák, Gagyi László bi­zonyosan jelen volt itt is, nagy tapsot kapott, ami­kor befejezte „Kicsi életem legnagyobb élménye” kezdetű karcolaténak felolvasását. Aztán következtek a „hozzászólások”. Első­ként jelentkezett egy terebélyes asszonyság, aki a helyi nőszövetség részéről fölöttébb sikerültnek s hasznosnak minősítette a gyűlést. A fiatal költőtől azt kérdezte egy ifjú hölgy, szokott-e szerelmes lenni, s ha igen, mikor és hogyan? A kisdiákok sem maradtak ki a kérdezgetők sorából. Egy piruló kis­lány darabig nézegette a kezében gyűrögetett pa­pírlapot, aztán odafordult a sokkötetes elbeszélő­höz, s elfogódott hangon feltette neki a kérdést: A bácsi hogyan vetemedett arra, hogy író legyen? Nem volt épp szerencsésnek mondható a megfo­galmazás. de kicsendült belőle a fiatal nemzedék érdeklődése az alkotói folyamat titkai iránt. Válaszolgattunk. magyarázgattunk, ahogy ilyenkor illik. A leghátsó sorokból is felemelkedett egy idősebb férfiú. Kicsit labilisnak mutatkozott az állása, de két oldalról baráti megtámogatásban részesült. Mutatóujjával megcélozta az asztal kö­zepére helyezett vizeskancsót. — Azt mondják meg nekünk az urak — for­málta a szavakat akkurátusán —, hogy mi a hely­zet? — S visszahuppant a helyére. Az volt a helyzet (akkor is), hogy a kérdésre nem tudtunk válaszolni. Nagy Pál Kávéházi hiányérzet Mi a helyzet?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom