Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-06-01 / 6. szám
1996. június Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Damoklész kardja Küzdelem a diplomák romániai elismertetéséért A Magyarországon tanuló erdélyi fiataloknak mindössze tíz százaléka tér vissza Erdélybe. A hazatérők többsége pedig vagy munkanélküliként teng, vagy kénytelen végzettségének nem megfelelő munkát vállalni, mert a román hatóságok nem(igen) ismerik el az oklevelüket. A honosításra tett kísérletek gyakran belevesznek a bürokrácia útvesztőjébe, vagy maguk az érintettek hagyják abba a hiábavalónak tűnő próbálkozást. Damoklész kardja függ tehát az ifjú szakemberek feje fölött, akikre Erdély magyarságának oly nagy szüksége lenne. Hogy oszlasszuk a ködöt, felkerestük dr. Kézdi György urat, a budapesti Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) Magyar Ekvivalencia és Ösztöndíj Központjának főtanácsosát, akinek szakterülete — egyebek között — a romániai diplomák magyarországi honosítása, illetve az oklevelek kölcsönös elismerése tárgykörébe tartozó magyar-román kapcsolatrendszer. Kézdi úr készségesen tájékoztatott bennünket, elmondva, hogy 1989—1990-ig a volt szocialista országok egy 1975-ös prágai egyezmény alapján szinte minden diplomát kölcsönösen elismertek. Ez a gyakorlat azonban újabban megváltozott. A románoknál például olyan értelemben, hogy 1990- től a küldölfön szerzett diplomák minőségét és honosításuk lehetőségét kizárólag a Tanügyminisztériumban bírálják el. Magyarországon ez az eljárás kétlépcsős. Először a MKM Ekvivalencia Központja megvizsgálja, hogy a diplomát kibocsátó felsőoktatási intézmény államilag elismert-e, és csak ezt követően történik a szakirányú egyetemeken és főiskolákon a szakképesítés elismerése. A tényleges honosítás a második lépcsőben történik. Mivel Romániában, mint említettük, ez kizárólag a Tanügyminisztérium illetékessége, a túlzott központosítás ugyancsak megnehezíti, olykor egyenesen lehetetlenné teszi az eljárásmódot. Komoly gondot jelent az is, hogy a végzettektől román nyelvre lefordított oktatási programot kémek, hogy eldöntsék, milyen mértékben fedi a magyar program az ő tanulmányi rendjüket. Egy művésznél vagy építésznél ez viszonylag egyszerű, annál bonyolultabb viszont a jogászoknál s a pedagógusoknál, jelesül a történészek esetében. Nem tizedrendű kérdés, hogy kik készítik el a tanulmányi programokat. Nyilván csakis azok az egyetemek és főiskolák jogosultak erre, ahol a fiatalok tanultak. És ki fordítja le azokat az ország nyelvére, hisz vékonypénzű, kezdő szakemberekről van szó? Ezt a rendelkezés már nem rögzíti, de mivel a végzett érdeke, hogy elismerjék az oklevelét^ neki kell godnoskodnia róla. Szerencsére az RMDSZ oktatási szakembergárdája ehhez is készséggel segítséget nyújt. A két ország felsőfokú oktatási rendszere több ponton jelentősen eltér egymástól, amiből természetszerűleg következik, hogy a fiataloknak az ebből eredő bonyodalmakkal, következményekkel is számolniuk kell.Magyarországon például már az óvónőképzés is főiskolai szintű, míg Romániában ezt a közelmúltig úgynevezett pedagógiai középiskolák végezték, és nemrég is csak annyiban változott a helyzet, hogy az óvónőképzés érettségi utáni (posztliceális) képzéssé alakult át. Csakhogy az UNESCO 1979. december 21-ei párizsi egyezménye kimondja, hogy senki sem élvezhet több jogot a megérkezés helyén annál, mint amennyit az okmány kiállításának a helyén élvezett. Ez azt jelenti, hogy az a fiatal pedagógus, aki Magyarországon Tanárképző Főiskolát végzett, kénytelen ugyanakkora fizetésért tanítani egy általános iskolában, mint az a román kollégája, aki csak egy emeltszintű posztliceális képzésben részesült Romániában. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy aromán iskolarendszerben a posztliceális képzés időtartama változó. Az 1968-as oktatási törvény szerint ez egy-két év, az 1978-as rendelet nem határozza meg az évek számát, az 1991 -es 427. kormányhatározat szerint ez az időtartam ismét egy-két év, míg a legújabb oktatási törvény alapján egytől három évig terjedhet. Ezek az iskolatípusok valahol a középfokú (gimnáziumi) és a felsőfokú oktatási szint között helyezkednek el. Tehát mi nem ismerhetjük el felsőfokú végzettségnek azoknak a diplomáját, akik ilyen típusú iskolákban végeztek. így amikor a közeljövőben a románokkal érdemben tárgyalni fogunk az ekvivalencia-egyezményről — mondta Kézdi úr —, mindenekelőtt a két iskolarendszer közötti alapvető különbségeket kell tisztáznunk. Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: nem lett volna-e szerencsésebb mindjárt 1989 után, a tömeges migráció elején tisztázni ezt a román féllel? Persze, hogy jobb lett volna. A magyar fél erre korábban nem egyszer tett is kísérletet. Mádl Ferenc volt miniszter járt kinn Romániában, és találkozott is román kollégájával, de hiába. Fodor Gábor próbálkozása sem volt eredményesebb. 1996 januárjában szintén ebben az ügyben kereste fel Magyar Bálint minisztert az RMDSZ küldöttsége. Úgy tűnik, hogy ezt az egész kérdéskört valami megmagyarázhatatlan titokzatosság lengi körül. Annak idején, amikor az erdélyi fiatalokat felvették a különböző magyarországi felsőfokú oktatási intézményekbe, kötelezvényt írattak alá velük, mely szerint diplomaszerzés után visszatérnek Erdélybe. Vajon nem éppen azért mennek vissza most olyan kevesen, mert nagyon is jól tudják, mekkora tortúra vár rájuk, hogy máig megoldhatatlan az oklevelek honosításának a gondja? Az RMDSZ 1996. januári kimutatása szerint az 1994—95-ös tanévben 219 Magyarországon végzett szakember kért az RMDSZ kolozsvári főosztályán segítséget diplomája honosításához, és mindössze egynegyedüknek sikerült honosíttatniuk az oklevelüket. Megítélésünk szerint ennek a hatalmas késésnek, lemaradásnak legfőbb oka a túlzott centralizáció, illetve a román Tanügyminisztérium körülményes ügykezelése. Mádl Ferenc látogatása előtt a magyar Ekvivalencia Központ több ízben is megpróbálta megkötni az ekvivalencia-egyezményt a románokkal, de minden esetben süket fülekre talált. Szövegtervezeteiket a románok azzal az ürüggyel utasították el, hogy az ekvivalencia-egyezményt a két ország közötti magasabb szintű egyezményeknek kell megelőzniük. Most viszont a román fél — miért, miért nem — gyorsított. Az RMDSZ küldöttsége az év elején jelezte Magyar Bálint miniszternél, hogy Románia immár készséggel megkötné az ekvivalencia egyezményt. Diplomáciai úton már meg is érkezett a jelzés. Az előkészületek pedig annyira előrehaladott állapotban vannak, hogy májusban egy szakemberekből álló minisztériumi delegáció érkezik a román fővárosból. A minisztérium szakértői kíváncsian várják a románok szövegtervezetét. Megtudtuk, azt valószínűleg nem lehet majd megtakarítani, hogy a végzettek román nyelvre lefordíttassák a törzskönyveket, de a magyar szakminisztérium is megköveteli a Magyarországon letelepedni, illetve dolgozni szándékozóktól, hogy okirataikat hiteles magyar fordításban nyújtsák be a honosítási eljáráshoz. Senki sem tagadja, jó dolog, hogy erdélyi fiatalok immár magasfokú szakképzésben részesülhetnek Magyarországon, de bizony még jobb lenne, és az lenne csak az igazi, ha otthon, Erdélyben képezhetnék magukat minden szinten és minden szakon— magyarul. Csakhogy ennek Erdélyben, Romániában meg kellene teremteni a feltételeit. Néhány magyarországi egyetem és főiskola működtet úgynevezett kihelyezett tagozatot, például Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson, az Illyés Alapítvány, a Széchenyi Alapítvány pedig segíti az ilyen irányú törekvéseket. Mégis megkérdezzük: vajon nem inkább a román állam kötelessége lenne mindez, hisz a tanulni óhajtó magyar fiatalok adófizető román állampolgárok gyermekei, akiknek emberileg éppen úgy joguk lenne anyanyelvükön tanulni Romániában, mint a román nemzetiségű román állampolgárok gyermekeinek? Nyilván nekünk ez egzisztenciálisan fontos, hisz az erdélyi és a mindenholi magyarok azt szeretnék, hogy az erdélyi magyarság kultúrája sokáig, mindétig fennmaradjon. A hivatalos román politikusok viszont mást szorgalmaznak: minden magyar fiatal románul tanuljon, mert aki a kultúráját elveszíti, előbb-utóbb elveszíti az anyanyelvét is, és megszűnik magyarnak lenni. Nagyon reméljük, hogy a szándék és a valóság itt nem fog találkozni. Reményeink szertefoszlottak... A májusban Magyarországon járt román tanügyi küldöttség nem kapott felhatalmazást az ekvivalencia-problémák megtárgyalására. Aniszi Kálmán A magyar Bermudából A Székely Himnusz szerzője Sok minden eszébe jut az embernek, tűnődvén a világ valamelyik temetőjében egy síremlék mellett. És ha zeneszerző, vándorlásra kényszerült magyar ember volt az odalenti, akkor még a madarak is elhallgatnak a szeptemberi lombokon kicsinyég. Addig bizonyosan az emberi dalra figyelnek ők maguk is, míg a szegedi temetőbe gyülekező tucatnyi emlékezőben földereng Mihalik Kálmán arcánakföldimása (Dsida Jenő). Azemlékezők 1989 óta ennél a sírnál a Székely himnuszként világszerte trianoni magyar kurucdalként ismert zeneművel emlékeznek annak komponistájára, a lent nyugovóra. Aki erdélyi már állt ennek a kopjafának a tövében, s visszagondolt a hányatott, tragikus sorsú Erdélyre és annak szenvedélyes transzilvanista fiára, az könnyen—ha könnyek között is, de kényszerűen — az orvos-zeneszerző fiatalember jelképértékű erdélyi sorsára ötlik. 1896-ban született Oravicabányán, Krassószörény vármegyében. Már genezise is jelképes: anyja székely, apja kassai magyar. Friss érettségi diplomával került tizennyolc évesen a frontra. Az összeomlás, a román megszállás elől Budapestre, majd Szegedre kísérte a kolozsvári egyetemet. Az orvosit végezte el, segédtanár volt 1922. szeptember 6-án bekövetkezett haláláig. Egész életében szenvedélyesen szerette Erdélyt, és szüntelen kereste a szolgálattétel módját, Erdély sorsának megoldhatóságát. A Hargita Váralja című erdélyi lap így emlékezik róla: „Lenyűgözte az erdélyi néplélek és a székelység szeretete. Amikor teljesen összeforradt a történelmi emlékek szent városában, Kolozsváron Erdéllyel, akkor ott kellett hagynia szüleit, Kolozsvárt, az egész Szentföldet. Szabad akart lenni és hontalanná vált. Budapesten vette csak észre, hogy még sokkal inkább rabja Erdélynek, mintha ott maradt volna. ” A zenében, a komponálásban érezte föloldhatónak a lélekre rákövülő honvágyat. így jutott el Csanádi György versének a megzenésítéséhez, és így vált egyszeriben himnusszá a „ Ki tudja, merre... ”, a „maroknyi székely”, a „ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk” sikolya. Ha csak szűkén méljük a Kassa-Székelyföld- Szeged családi háromszöget, ama magyar Bermudáét, akkor is fölkiált Mihalik Kálmán sorsa, ha nem is az európai és másmilyen világpolitikai hatalmasok hetedik egébe — igazságtételért. Szeptember hatodikán minden esztendőben ott állnak a szegedi székelyek, a távolról érkező tisztelők és magyarok, akik nem nagyon lelik honjukat a hazában. Az Erdélyből a nyolcvanas években elmenekült magyarok ápolják a Kolozsvárról menekült orvostudományi egyetem szegedi tanárainak sírjait. „Népek harcának zajló tengerén" a gondosan megszerkesztett „magyar Bermuda-háromszögben” süllyedésre ítéltetett Trianonban a magyar nemzet, s abban annak része, az erdélyi hárommillió. Sorolhatnánk az országokat, melyek ennyi lakossal sem rendelkeznek, ám a nagyhatalmi békepolitika hóna alatt békésen fejlődnek, míg a Felvidék, Kárpátalja, Bácska, Erdély négymilliónyi magyar tömege, az Ausztriához csatoltakkal egyetemben, sorvadásra ítélve küszködik a „honi”, a megveszekedett román, szlovák, szerb nacionalizmussal. És akkor még csak bizalmunkat jelzi a szlovéniai, horvátországi magyarság sorsának szelídebb elsiratása az asszimilálódás szelídebb folyamatában... A Szegedi Erdélyi Kör néhány tagja férhet bele csupán egy alkalmi fényképbe Mihalik Kálmán sírja körül. Az ő Székely himnuszába azonban belefér mindiglen a teljes magyar nemzet, és abban a székelység sorsáért való önzetlen és töretlen aggodalom. Jegyezzem ide — óvatosan, tisztelettel — a Mihalik Kálmán Alapítvány adatait: Folyószámlaszám: 286-11118, Magyar Hitelbank, Hódmezővásárhelyi Igazgatóság 2. számú fiókja, Szeged, Mars tér 5. Czegő Zoltán ( I ^ HAZA VÁGYÓ IDŐS MAGYAROK! Egészségügyi szakemberekből álló csoport emeltszintű, apartmanos elrendezésű „idősek házát” tervezi egyedülállók és házaspárok számára. Az intézmény a jelentkezők részére biztosítja a három-négyszeri étkeztetést, orvosi ellátást, szükség esetén kórházi kezelést, éjjel-nappal szakképzett ápoló személyzet jelenlétét, valamint a mindennapi gondok megoldását. Célunk valóban a gondtalan élet biztosítása. Jelentkezésüket a következő címre várjuk: Bakonyi Jánosné, 7700 Mohács, Jókai u. 82. Tel.: 011-36-69-300-981 V_________________________________________________________________________ A Canada-Transatlantic Kiadó gondozásában MEGJELENT KRISZTINKOVICH MÁRIA Híd a víz alatt című regénye A kanadai Vancouverben élő írónő az 1937—1945 közötti időszak polgári világának megpróbáltatásait dolgozza fel egy fiatal lány, illetve asszony szemével. A 320 oldalas, ízléses kivitelű, illusztrált könyv kapható budapesti könyvesboltokban, a New York-i Püski Könyvesházban, a torontói Pannónia könyvesboltban, valamint megrendelhető budapesti szerkesztőségünk címén: 1112 Budapest, Bodajk u. 20/a. Ára: 950 Ft (postaköltséggel együtt), illetve montreáli szerkesztőségünk címén (nyugati olvasóink számára): P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montréal, QC H3P 3B9, CANADA Ára: 30 kanadai dollár vagy 27 US-dollár (postaköltséggel együtt) ✓ Kérjük Eszak-Amerikán kívüli olvasóinkat, megrendelésüket nemzetközi pénzesutalványon (money order) küldjék be.
