Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-03-01 / 3. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1112 Budapest, Bodajk u. 20/A. COoumgjatPOsim S ®U GOű® ffiffl®©G = ffl®DDg][7®0S (^©©©OCöeDDG XIV. évfolyam, 3. szám 1996. március A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 78.- Ft — $3.00 'l Március van mirajtunk Mondd, melyik nemzet nem hiszi, hogy őa kiválasztott? Az a nép, melyet megpróbált és erősnek talált a sorsa, méltán hiszi, hogy a Teremtőnek valami különleges célja van véle, hiszen megtartotta! Hány nép ment veszendőbe csak tízezer esztendő alatt! Hány néppel, törzzsel vonszolódott együtt a magyar az utóbbi kétezer évben, osztották meg egymással a kenyeret, nőt, anyanyelvet? Aztán kire a hadak istene ujjal mutatott, az megmaradt vala, s cipe-kedett tovább. Megmaradt a magyar nép s nemzet eleddig, és nincs helye most, ünnepi alkalommal (vagy tán épp akkor kellene, a bizakodás óráiban, tiszta ingben?) földúdolni a megpróbáltatásokat. Hol az avar, a longobárd, hol az etruszk meg az umber? Március van és állítólag, már a költő szerint, határtalan az élet. És nem a tatáron, törökön, németen múlott, hogy megmaradt a földjén s házában a magyar nemzet. Arra jutottunk, hogy tisztességes magyar szülők mellett nevelkedett tizenkét esztendős legényke egy csupor meleg tej mellett fölmondja jelesebb halálos veszedelmét népének. Melyik nemzet fia fogadja, hogy népéé s abban az ő nemzetségéé az örök élet, mert annyi hányattatásban megmaradván, kiválasztottnak hiszi magát? Az Úr csak azt titkolja előttünk, hogy mi a szándéka végül is. Jól teszi. Március magyar ünnepén tán jobb is nem tudnunk, mi várhat még ránk életünkban vagy esetleg fóldúlt, megmocskolt temetőinkben. Még legendáinkban sem álmodtuk magunkat kiválasztottnak. A mi turul madarunk, vezérlő csodaszarvasunk a legősibb népek mondáiban is ott van. És ez bizonyság is, hogy nem csürhék lézengőiből verődtünk nemzetté, mely megállt 1100 esztendeig Európa ravaszkodásai, császármániás-birodalmas versengései közepette. Márciusi szelet hozott eleven népünkre ismét ez az idő, mely valamit kezdeni akar vélünk, már bizonyosan. Lehet, az Isten is azt bünteti, akit szeret. Hát ha nem is valljuk és hirdetjük magunkat kiválasztottaknak, annyit bevallhatunk, fogcsikorgatva is, mohácsosan is, donkanyarosan és trianonosan is, megszaggatva is, hogy igen-igen éreztette és ma is érezteti vélünk ezt a megtisztelő szeretetét az Úr. Oly sok Március 15-öt megéltem, olyan fájdalmasan sokat, mert megnyomorítottat, hogy sokszor — mióta nemzeti ünneppé magasodott —, akár a fájdalomban, szinte beléroppan a bujdákoló lelket rejtegető mellkas az örömbe. Mégis, mégis azt szeretném leginkább, ha a magyar nemzet, mely semmivel sem áll elébb, sem hátrébb Európánál, maga a nép ifjodna belé szellősen ebbe a márciusi ünnepbe. De nagyon szeretném látni is ezt! Mert érezni, rákérdezni (akarni, vágyni!), azt lehet egyszemélyesen is. Sőt, tenni is lehet azért. Ám — a legszebb arról meggyőződni... Március vagyon mirajtunk, akár az áldás a búzamezőkön. Kölyökszellőket menesztek hosszú óceáni utakra, mennének azok inge alá, kik ezen a napon hazajárnak, hazagondolnak. Szólnak tán a gyermekecskének, az unokának Kossuthról, Klapkáról, Petőfiéiről, Komárom védelméről, ám annak a jegyében szólnak tán, hogy sem Nagymajténynál, sem Világosnál, Komáromnál nem veszett el minden. Nem hisszük magunkat kiválasztott népnek, de tudván tudjuk, s míg csepp erőnk lészen, utódainknak is elmondjuk, leírjuk, hogy Március 15-ével példát adtunk önmagunknak is a fóltápászkodásra. Erre kell esküdnünk a Nemzeti dallal, fütyörésző márciusi szélben, mely elindítja a nedveket füvekben, fákban, nemzetekben. V. Czegő Zoltán J BÁNÓ ATTILA: Találjuk ki Magyarországot? Találjuk ki Magyarországot! — hangzik egy ideje a volt tévéelnöktől, Hankiss Elemértől származó felhívás, amelynek jegyében tévéreklámokkal is megtámogatott mozgalmat szerveznek egyes pihent agyú honfitársaink, akik ötleteket várnak másoktól arra nézve, mi az, ami jól működik, ami bevált, ami szélesebb körben is hasznosítható, s ami által könnyebbé, szebbé tehető a magyar élet. Mintha csak a Holdon élnének ezek a jószándékú mozgalmárok. Vajon komolyan hiszik, hogy „alulról jövő” szolid ötletekkel itt bármi megváltoztatható, megszépíthető? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy valahonnan pénzt kerítettek erre az országos méretű társasjátékra? A új — ki tudja hányadik? — pénzügyminiszter is gyengeelméjűnek tarthatja az országlakók többségét, mert miközben tovább akarja folytatni a jelenlegi kormány minősíthetetlen gazdaságpolitikáját, társadalmi párbeszédre invitálja a polgárokat, a munkavállalókat. Kérdés, mi a csudáról akar velük beszélgetni? Talán az újabb jövedelemelvonásokról? A családot, az eltartottakat semmibevevő személyi adóztatásról? Netán arról az abnormális, az állampolgárokat időrabló (mint tudjuk, az idő pénz) adminisztrációra, sorbanállásra kényszerítő intézkedéshalmazról, amelynek szervezési, nyilvántartási hiányosságaiért is az ügyfeleknek kell újabb köröket futniuk? Persze lehetne azon meditálni, hogy miért nem múlik el úgy egyetlen év — lassan már hónap sem —, hogy a korábbi intézkedéseket ne módosítanák, ne találnának ki újabb és újabb adminisztrációs technikákat, nyomtatványokat, hogy azokat is őrületbe kergessék, akik az eddigieket esetleg ép elmével vészelték át. Lehetne ezen meditálni, csak hát minek? És miféle párbeszédet lehet folytatni azzal a tömeggel, amely saját országában tökéletesen ki van rekesztve a progresszív célú folyamatokból, amely ki van téve a legbrutálisabb gazdasági önkénynek, amelynek attól kell reszketnie nap mint nap, hogy megtarthatja-e az állását - már akinek van -, hogy ki tudja-e fizetni növekvő számláit, hogy lesz-e ereje szembenézni az ismétlődő megaláztatásokkal? A magyarok többségét már leszoktatták az utazásról, s lassan leszoktatják a tömegközlekedési eszközök igénybevételéről is. A nagyvárosi közlekedési vállalatok járművein egyre kevesebb az utas és egyre több járatot szüntetnek meg, mert sokan képtelenek megfizetni a drága viteldíjakat, s inkább vállalják a hosszú gyaloglások fáradalmait. Szinte vég nélkül lehetne sorolni, mi mindennel keseríti életünket ez a hatalom, amely előszeretettel nevezi ellenzéki bírálóit demagógnak, populistának, ami nyilvánvalóan kényelmesebb a számára, mint szembenézni súlyos hibáival. A szociálpolitikai megszorításokat gazdasági érdekekre, megtakarításokra hivatkozva fokozza, holott ezzel még semmilyen érdemi megtakarítást nem ért el. Alapvető gazdasági ágazatokat — pénzintézeteket, hírközlés, energiatermelés és -szolgáltatás, s a többi — juttatott külföldiek kezére úgy, hogy a privatizációból nem származott több bevétel, mint az éves költségvetés kamatterhe. A vállalkozásokból kivonja a tőkét és befogadja a torz elosztású költségvetésbe. Hozzásegíti a nyugati befektetőket ahhoz, hogy megkaparintsák a jól képzett, olcsó magyar munkaerőt, a jó adottságú gazdasági területeket — például a mező- és az élelmiszergazdaság jelentős részét. A franciák (félreértések elkerülése végett: nem mindnyájan), akiknek nem sok jót köszönhet(Folytatás a 2. oldalon) A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Művelődés- és Egyházügyi Főosztálya jelentette meg nemrég Kolozsvárt azt az öt (magyar, román, német, angol, francia) nyelvű kiadványt, melynek címlapján ez olvasható: Jussunkat követeljük. Az egyházak eltulajdonított — államosított—javainak mielőbbi visszaszolgáltatását követelik Erdély magyar egyházainak elöljárói ebben a finom papírra nyomtatott, messzeföldön is figyelemre érdemes kötetben. Hatvanhárom nyagymúltú iskola, intézmény dióhéjban összefoglalt története (és fényképe) nyomatékosítja a püspökök határozott követelését. Nem tudom, eljut-e oda ez a könyv, ahova voltaképp szánták: a nagyvilág lelkiismeretének asztalára? — És nem utolsósorban Románia mai urainak kezébe? Mert ami itt olvasható és látható, az talán még a leginkább begyepesedett koponyákat is elgondolkodásra késztetheti — a Dambovita-menti fővárosban éppúgy, mint Párizsban vagy New York-ban. 1993-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176-os Véleményezésében megfogalmazódott: „A közgyűlés felkéri a román kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyerekek anyanyelvi oktatására ”. Nincs jele annak, hogy a román kormány ezt a felszólítást komolyan vette volna. Magyar-román „történelmi megbékélés”-ről szövegelnek vezető államférfiak itt is, ott is; alapszerződési cikkelyek körül folyik a magas szintű huzavona. Úgy tűnik, ismét a kétmilliós romániai magyarság megkérdezése nélkül kívánnak dönteni e nemzetrész jelenéről és jövőjéről a hatalmak piilnatnyi birtokosai. Mind ez ideig nem derült ki világosan, hogy a magyar tárí ' UTASSY JÓZSEF: Zúg március ín szem fedőlapod lerántom: kelj föl és járj, Petőfi Sándor! Zúg március, zóporos fény ver, suhog a zászlós tűz a vérben. Hüvelyét veszti, brong a kordlap: úgy kelj föl, mint forradalmad! Szedd össze csontjaid, barátom: lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lopnak, népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát roppantják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: szólj még egyszer a Szabadságról! gyaló fél milyen eréllyel állítja előtérbe — például — az elrabolt és mindmáig vissza nem szolgáltatott egyházi birtokok, iskolák, intézmények kérdését. Nehéz elképzelni bármiféle valódi „megbékélést” a két nemzet között, míg az égbekiáltó jogsértések nem nyernek orvoslást. Tőkés László fogalmazása lényegre utaló: „Ez esetben a nemzeti létünket érintő tulajdonjogokról van szó (...), egyházi ingatlanaink idegen kézre kerültek (...), s ezen a helyzeten — elődei diktatórikus és nacionalista kurzusát folytatva — a 89-es fordulattal hatalomra került álforradalmi és áldemokratikus hatalom sem akar érdemben változtatni". De ugyanezt mondja Jakubinyi György gyulafehérvári érsek is: „Az 1989-es fordulat visszaadta részben a lehetőséget, de az anyagi alapot nem. Ezért nem nyugodhatunk, amíg az Egyház veleszületett nevelési jogát biztosító, őseinktől örököltés tőlünk elrabolt egyházi javakat (beleértve az iskolaépületeket stb.) vissza nem kapjuk." Tempfli József nagyváradi megyéspüspök Európa felelős vezetőihez fordul drámai csengésű szavaival: „Bűnrészesség Romániát befogadni bármely európai közösségbe, míg ilyen pánromán és pánortodox politikátfolytat! Segítsetek rajtunk!!!’’ Az erdélyi református egyház - miként D. Dr. Csiha Kálmán említi - hoszszú évszázadokon át több mint félezer elemi iskolát, 16 középiskolát és egyéb intézményt, kórházat, aggmenházat tartott fenn; mindezekből nem sikerült visszaszerezni semmit. — Az 1921-es földtörvény az unitárius egyház 18000 kataszteri hold birtokát 6500-ra csökkentette, majd 1948 után ezt a megmaradt részt is szinte egészében elvették. Az unitáriusok elveszítették 34 oktatási intézményüket - a hozzájuk tartozó épületekkel, ingatlanokkal együtt. (Folytatás a 9. oldalon) // / SZERKESZTOSEGEINK: P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. 1112 Budapest, Montreal, QC H3P 3B9 Bodajk u. 20/A. CANADA Telefon: 319-4882 Phone/Fax: (514) 731-4192 Fax: 319-4882 NAGY PÁL: Jussunkat követeljük!
