Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-02-01 / 2. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. február A nemzeti megmaradás és felemelkedés útja („Hogy Magyarország magyar ország maradjon... ”) Egy koncepciópályázat díjnyertes dolgozataiból Az ezen az oldalon olvasható írások a Magyar Szellemi Alapítvány és a Magyar Jövőért Alapítvány fenti címen korábban meghirdetett pályázatának anyagából valók. A pályázati felhívásban, amelyet 1994 végén, ill. 1995 elején számos hazai és határon túli magyar lap közölt, ezeket írtuk: „A pályázat célja az előttünk álló millecentenáriumi előkészületek jegyében a nemzet szellemi energiáinak mozgósítása, az értékes, országépítő gondolatok összegyűjtése, s az arra érdemesek közkinccsé tétele füzetsorozat vagy dokumentumgyűjtemény formájában ”. A pályázat nyitottságának megfelelően kinyilvánítottuk: „Szívesen fogadjuk mindazok részvételét, akiknek kiérlelt elképzelésük, gondolatuk, koncepciójuk van a haza felvirágoztatásáról ”, s „a magyar nemzeti sorskérdések minden olyan sarkalatos pontjáról, vonatkozásáról, amelytől nagymértékben függ a nemzeti megmaradás és felemelkedés, ill. az, hogy Magyarország magyar ország maradhasson ”. S egyben kilátásba helyeztük, hogy a legjobb dolgozatokat „nem pénzzel, hanem az ügyhöz méltó kiadványban való megjelentetéssel fogja jutalmazni a Kuratórium, ill. a pályázat Bíráló Bizottsága”. Közel 100 helységből küldtek pályaműveket, a legtöbben Budapestről, Debrecenből, Szegedről, Miskolcról, Kecskemétről, Sopronból, Pécsről, de jöttek szép számmal dolgozatok a határon túlról: Érsekújvárról, Lendváról, Técsőről, Nagybányáról, Szatmárnémetiből, Marosvásárhelyről, érkeztek írások Olaszországból, Németországból, Kanadából, Ausztráliából és az Egyesült Államokból is. Az 1995. október 22-én megtartott eredményhirdető ünnepségről a Nyugati Magyarság 1995. decemberi száma részletes beszámolót közölt, s a pályázat teljes anyagát kutatási és közművelődési célokra a budapesti Ráday Gyűjtemény Könyvtárának kézirattárában (Budapest, IX. Ráday u. 28.) helyeztük el. Készül a pályázat anyagának színe-javát tartalmazó kiadvány is (szerkeszti Mózsi Ferenc), s kiadásával kuriózus, párját ritkító művet kaphatna kézhez a világ magyarsága, mintegy sajátos pillanatfelvételt a nemzet tudat- és lelkiállapotáról közvetlenül a millecentenárium előtt. Szeretnénk ezt a könyvet széles e világon mindenhová eljuttatni, ahol magyarok élnek. Mivel azonban a Magyar Könyv Alapítványtól a kért támogatást a megjelentetéshez és terjesztéshez nem kaptuk meg, ezúton kérjük honfitársainkat, lehetőségeikhez mérten tegyenek meg mindent azért, hogy napvilágot láthasson ez a rendhagyó gyűjtemény. A nyugati országokból érkező adományokat nemzetközi pénzesutalványon (money order) ajánlott levélben az alábbi címre kérjük megküldeni: Magyar Jövőért Alapítvány, 1035 Budapest, Berend u. 10. ül. 12. Ezúton mondunk köszönetét Miklóssi István főszerkesztőnek, aki lehetővé tette, hogy addig is, amíg a fenti gyűjtemény napvilágot lát, a pályázat legjobb dolgozataiból vett szemelvényeket folyamatosan közzétehessük a Nyugati Magyarságban. A „Magyar Jövőért” Alapítvány Kuratóriuma A modern ember és a modern kor többdimenziójú krízise az élet transzcendens pólusának elvesztésére vezethető vissza. A vallásos krízishez viszonyítva minden válság másodlagos, ennek a függvénye. A politikai, társadalmi, gazdasági, művészeti, filozófiai megújulás egyetlen lehetősége a szakralitásban van. Csak a kiegyensúlyozatlan erő veszélyes Miként minden szellemi alkotásban, a szabadság intenzívebb légkörébe jutunk belső korlátáink áttörése által, úgy ez a jelenlegi rendszerváltozás is mindenekelőtt a kötetlenebb világ lehetőségeit és távlatait villantja fel előttünk. Karöltve a kérdéssel: Vajon valóban az igazi szabadság és függetlenség szellemét tapasztaljuk-e meg közel félévezrednyi történelmünk kényszerhelyzeteinek sorozata után? Mert a kényszerhelyzetet, a saját idő elvesztését — úgy tűnik — génjeinkben hordozzuk, a meg nem kapott vagy elszalasztott lehetőségek következményeit. A végig nem gondolt események és meghiúsult törekvések energiája búvópatakként munkál objektív pszichénkben, kollektív tudattalanunkban mindannyiunknál, akik ezen a földön, ebben a hazában születtünk. Hiszen életünket és sorsunkat szülőföldünk géniusza formálja. Ám naponta megéljük, milyen nehéz a szabadság formateremtésének alávetnünk magunkat. A rigid forma és a lendületét vesztett, parttalanul gomolygó káosz között ugyanis a mérték teremthetne rendet. A szélsőséges erők pólusa között a ritmus, rend, arány és mérték teremthet összhangot, együttműködést. Az erők integrálása mindig minőségi továbblépést jelent a mennyiségi burjánzással szemben. Ha ez nem sikerül, a mennyiségi szaporulatot széthullás követi. Minden összeütközés, konfliktus, ellentétes tendencia, úgynevezett kibékíthetetlen ellentét lényege a pólusok között feszülő ív középpontja, ahol egységben vannak. Ez az egység, ez a centrum a polarizált világ jelenségeinek mozdulatlan mozgatója. Kibillenés mindig akkor következik be, ha a közepet, az egyensúlyt, a mértéket elvétjük, amikor a rész akar egész lenni. Amikor a mennyiség akar uralkodni a minőség felett, az ösztön a szellem felett. Torz, amorf, kialakulatlan folyamatok őseredejében nehéz utat találni. De tudnunk kell: csak a kiegyensúlyozatlan erő veszélyes. Korunk többdimenziójú krízisének is ez az egyetlen magyarázata. A holisztika ehhez nyújt szemléleti támpontot. Korunk többdimenziójú krízise Nem könnyű áttekinteni és mások számára is világossá tenni azt a korunkat jellemző és az egyes embert csakúgy, mint az emberiséget, a Föld egészének életét érintő átfogó krízist, amely életünket minden szempontból befolyásolja. Ha jelen írásban mégis erre teszünk kísérletet, az csepet sem valamiféle megalomániának köszönhető, hanem annak, hogy hazánkban intenzívebben és többrétűén tapasztalható meg a mindennapi életünket, természetes környezetünket, emberi kapcsolatainkat fenyegető veszély, mint az úgynevezett jóléti nyugati országokban. Végül is a magyarság földje kétharmadának elvesztésével és a lakosság egyharmadának szétszóródásával fizetett az évszázadokon keresztül búvópatakként elő-előjövő megoldatlan konfliktusaiért, a végnélküli viszályokért, amely a három részre szakadt magyarság története Trianonon keresztül napjainkig. Akik hazánkban az elmenekülés és a kozmopolita életvitel helyett az ittmardást választották — hacsak nem szegődtek a diktatúra fenntartói és haszonélvezői közé —, belső emigrációba kényszerültek. Ez a belső emigráció egyfajta pokoljárást, a sötét erők szemtől szembe, saját bőrükön való megtapasztalását jelentette. A tengernyi szenvedés és sokrétű fájdalom kínja ugyanakkor kifejlesztett a lélekben valamiféle immunitást a gonoszság, bűn, népirtó indulat mérgével, mételyével szemben. Kifejlesztette a fordulatban való hitet, a tudatlanság, a kín és gonoszság saját maga mértékvesztésén való elvérzésének hitét, amely most valóban bekövetkezett: szellemi válasz a brutális kihívásokra. A létbizonytalanság és végzetesség-érzés azonban nemcsak a magyarságra jellemző, hanem végigkísérte az egész XX. századot. Elég csak a háborúkra gondolnunk, a soha véget nem érő háborúkra. Az erőszakos halál járványa csak egy a feltoluló problémák közül. Ha rákbetegségről, skizofréniáról, korrupcióról, terrorról, környezetszennyezésről, sugárfertőzésről vagy inflációról beszélünk — a háttérben ugyanaz a többdimenziójú krízis munkál, csak különféle összetevői kerülnek a látóterünkbe. Mindenki tudja, reális a veszély, hogy az egész emberiség, az állat- és növényvilág kiirtódik a föld színéről. A sokféle fenyegetéssel már alig lehet mit kezdeni. A társadalmi szétbomlásjeleivel egyidejűleg felbukkannak a gazdasági zavarok is. Világszerte megfékezhetetlen az infláció, növekszik a munkanélküliség, aggasztóak a jövedelem- és vagyonelosztás aránytalanságai és kimerüléssel fenyegetnek az energia- és nyersanyagtartalékok. A specialisták vajmi keveset tudnak kezdeni ezekkel a problémákkal. A világsajtót elárasztj ák az olyan művek, amelyek csak a tünetekkel és részletekkel képesek foglalkozni. Hol politikai, hol társadalmi, hol gazdasági okokat keresnek. Az átfogó értelmezés — úgy tűnik — várat magára. A holisztika új szemlélet, amely az ember természethez, társadalomhoz és természetfelettihez fűződő kapcsolatát egységes egészében képes látni. A modem ember és a modern kor krízise az élet transzcendens pólusának elvesztésére vezethető vissza. A vallásos krízishez viszonyítva minden válság másodlagos, ennek függvénye. A politikai, társadalmi, gazdasági, művészeti, filozófiai megújulás egyetlen lehetősége a szakralitásban van. A materialista ökonomizmus az anyag princípiuma előtt hódol meg. Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt, az életet süllyesztették eszközzé. A betegségek okát a testben keresi és az okokat megszüntetve akar gyógyítani, nem látván az életfolyamatok lelki-szellemi összetevőit. A modern ember helyzete drámai, mert miközben kultúrájára büszke, és úgy érzi, nagyra hivatott, az ökológiai veszély, a gazdasági ellehetetlenülés, az elidegenedés és identitás-diffúzió miatt, ezek együttes jelentkezésében valamiféle negatívumba került. A riasztó hiányok, a nihilizmus, az elégedetlenség lehúzó örvényébe, a szenvedélyes tagadásba. A modem ember elvesztette transzcendens biztonságát. Materializmusával, humanisztikusságával, racionalista empirizmusával elvetette a sulykot, mértékét vesztette. Tudományának részeredményei a nagy összefüggések hiányából fakadóan félrevitték az egész gondolkodást, krízisbe került ezáltal a világnézet, a morális, szociális, gazdasági, állami, társadalmi, de mindenekelőtt az egyes ember lelkiszellemi élete. Kérdésessé vált az ember helyzete a világban és az életért való felelősségünk. A modern ember birtoklási vágya mértékét vesztette, és létét veszélyezteti. Aktivitása agresszív, expanziós törekvései mindig mások kárára valósulnak meg, verseng, tülekszik, fogyaszt, hatalomra és leigázásra tör. Kapzsisága elnyomja lelkében a testvériség és összetartozás érzését. A fogyasztói társadalom kiuzsorázza a földet és nem vesz tudomást az emberek egymásra utaltságáról. Szem elől tévesztette a „sok tag vagyunk, de egy test” elvét. A birtoklás és létezés (to have and to be) harmóniája megbomlott. A racionális gondolkodás, az ipar, a tudomány, a technika elszemélytelenítő és elidegenítő tendenciája a kommunizmusban csúcsosodott ki, a proletárdiktatúra szentesített erőszakában, a metafizika brutális tagadásában, az engedetem és parancs jogtipró jogviszonyában. A technikai civilizáció, az iparosodás határtalanul sokszorosított tárgyai értéküket vesztik, hasonlóan a fedezet nélküli pénz inflálódásához. De az életet tagadó racionalizmus önmaga túlburjánzásán vérzett el. A káoszból a transzcendens kapcsolat megtalálása vezetheti ki az embereket és társadalmakat. Mert a modem krízis az élet egészét érinti. Végső kiélesedése a megoldás kezdete is egyben. A katarzisban, a minden mindennel összefügg valóságának a felismerésében a belátásnak van a legdöntőbb szerepe. A társadalmi rendszerváltás is az emberek tudatában megy végbe. Tudatunk polaritása és a társadalmi valóság Az alvás és ébrenlét egymástól jelentősen eltérő tudatállapotának ritmikus váltakozásában naponta megéljük tudatunk polaritását. Ismeretesek a természet ritmusai is, a napszakok, évszakok váltakozásai, a kultúrperiódusok vonulatai, azonban a hétköznapi tudat jobbára megelégszik az egyik oldallal, a világ látható felével. így az emberek többsége elsősorban nappali tudatával azonosul, azt tartja „valóságosnak”, egyértelműnek, létezőnek. Jóllehet, olykor azt álmodjuk, hogy álmodunk, vagy bizonyos lelkiállapotokban, mint mámor, ihlet, megérzés, inspiráltság, belső kép által való vezéreltség egy másik, láthatatlan világ létezéséről szólnak, küldenek jeleket, azonban ezek nemigen oszthatók meg másokkal. Mindennapi tudatunk a világjelenségeinek csak egyik részét képes felfogni, egyidejűség helyett egymásutániságban, téri és idői dimenzióban érzékeljük a világ jelenségeit. Tudatunk polaritása az agykéreg anatómiájában is megjelenik. A két félteke sajátosságai és illetékessége jelentős eltéréseket mutat. Az időérzés pl. a bal félteke munkamódjából, a térészlelés a jobb hemiszférium speicalitásából alakul ki. A domináns félteke racionális megismerési módja alogikai gondolkodást, a tudományt hozta létre, míg a szubdomináns félteke irracionális megismerése a képlátáshoz, archaikus jelentésekhez, művészi látásmódhoz kötött. A két pólus dinamikája alakította ki a hangok dúr/moll skáláját, a pozitív/ negatív számokat, az egyenes és fordított műveleteket, és sorolhatnók tovább. Ez a dinamizmus szabályozza a növekedés/fogyás, vonzás/taszítás, igenlés/tagadás, formálódás/széthullás folyamatait. A szavakban a mással-, illetve magánhangzó, a szófajokban az ige és a főnév ugyanazt a férfi-női elvet hordozza, mint a Hatha-jógában a Nap és Hold vagy az őskínaiak TAO-jában a jang és jin pólus. Ily módon könnyen belátható, hogy a polaritás problémájának megértése elengedhetetlen önmagunk, a világ, az élet és halál kérdéseinek megértéséhez. Az élet ritmikus lüktetését a pólusok közötti feszültség tartja fenn testünk legkisebb sejtjeiben csakúgy, mint az egész világegyetem működésében. Minden lélegzetvételünkben, a befogadás/kibocsátás aktusában a formán túli világhoz való kötődésünk fejeződik ki. A ritmus nem egyéb, mint az élet folytonos áramlása. Miként belégzés nem lehet kilégzés nélkül, úgy minden polarizáltság lényege az ellentétek egymásrautaltságában rejlik. Minden olyan nézet, amely a polaritást hangsúlyozza — azaz az egyik oldalt az ellentétek egysége helyett —, ördögi, megtévesztő, torz és a kultúrát félreviszi, mert az energiát megosztottságában köti le, ezáltal gátolja a kiegészülést, a teljessé válást. A diktatúra, a kommunizmus, a materializmus, a világháborúk, az atomfegyverek, az űrfegyverkezés mind-mind a túlburjánzott racionális kultúra jele. A Szovjetunió széthullásával megindult a társadalmi racionalitás csődje. A világ transzcendens pólusának júdási elárulása, tagadása most önmaga ellentétébe fordult. (Befejező rész a következő számban.) ZÉTÉNYIZSOLT: Magyar Formula az államhatárokról Magyarország mostani határait az ország több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét elszakító, igazságtalan és a térségben súlyos viszályok magvait elhintő 1920- as Párizs környéki kényszerbékék határozták meg, elutasítva a magyar nép jogát az önrendelkezésre, megtagadva a népszavazás lehetőségét. Ezeket a határokat újabb békeszerződés rögzítette 1947-ben, Párizsban, némileg súlyosbítva az előző diktátumot. Az európai status quo-t védi az 1975-ös Helsinki Záróokmány és más nemzetközi okmányok. E határok Magyarország terhére - a nemzetközi jogba ütköző jogtalan támadás vagy kényszer esetét kivéve - nem változtathatók meg. A magyar nemzet elszakított részeinek nem hagyták meg a békeszerződésekben és más okmányokban előírt szűkös jogokat sem, még kevésbé a háborítatlan közösséginemzeti létezéshez szükséges, az etnikai, kulturális, biológiai, gazdasági továbbéléshez, a jelenleg idegen államok területén lévő, csaknem ezeréves magyar állami létre visszatekintő, a szülőföldjükön való közösségi és egyéni megmaradáshoz nélkülözhetetlen önkormányzati jogosítványokat. Ezért Magyarország — kifejezve eltökéltségét minden, a békeszerződéseket aláírt, azokért felelős nagyhatalmak által az említett jogokat intézményesen szavatoló nemzetközi rendezésre, — vállalva a közép- és kelet-európai népek kapcsolatainak igazságos és méltányos rendezésére irányuló munkálkodást, — megkülönböztetés nélküli, azonos jogokat követelve a kisebbségi sorba taszított közép- és keleteurópai nemzetrészeknek, az önrendelkezési jog kölcsönös elfogadása és tisztelete alapján, — az elszakított magyar nemzetrészek tekintetében igényelve magának a garantáló (más névvel: védő) hatalom szerepét a békeszerződések aláíró nagyhatalmaival közösen, — kijelentve, hogy nem mondhat le és nem alkudhat a határain túlra szakadt nemzetrészek önrendelkezéséről, mert nem hordozza az elszakított nemzetrészek választásokon kinyilvánított szuverenitását, —mert a békés nemzetközi viták előre való kizárása az államok szuverén egyenlőségének elvébe, s így nemzetközi jogba ütközik, — mert az egyértelműen rögzített határok ismételt garantálása a nemzetek közösségében általában nem szokás, — mert az elszakított nemzetrészekben nem hagyhat kétséget felelőssége és segíteni akarása iránt, s ezért nem működhet közre gondjaik leplezésében, reményvesztésük előidézésében, nem kívánja mostani határainak bármilyen szerződéses garantálását vagy vele szemben területi követelésekről való lemondást — mint lehetetlen és súlytalan kikötést —, s maga sem tesz ilyen nyiltkozatokat. A jelenlegi közép- kelet-európai határok a népek önrendelkezési jogát ígérő béketervek nyomán az önrendelkezést jelentősen sértő, világháborúhoz vezető békék termékei. A történelem jelenkori tényei jelzik és kikényszerítik a népek önrendelkezési jogának elsőbbségét a határok öncélú, lehetetlen és jogfosztást leplező megörökítésére irányuló törekvésekkel szemben. A határok nem az önrendelkezés határai, s az önrendelkezés nem a határok önkényes, jogfosztó megvonásának és megörökítésének lehetőségét jelenti. Az államok közötti igazi béke ára a népek, nemzetek és részeik nyugalma és biztonsága a jogok lehető legnagyobb teljességében. A határok és területek védelme kizárólag elvi alapokon nyugodhat. Ez az elvi alap: az önrendelkezés joga, a népek és nemzetek egyenjogúsága és egyenlő méltósága. LÁSZLÓ RUTH: Az idők jelei
