Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-02-01 / 2. szám

1996. február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal Elárvulva - elárulva MAGYAR SZEMMEL U.S. Armed Forces Feláldozott kisebbségiek Taszár Hungary Ebben a most kezdődő 1996-os esztendőben megint változott Szlovákia államhatára. Egy ki­sebb települést, U Sabatut az Északi Kárpátokban, valahol Szakolca fölött — mely számunkra Juhász Gyula tanárkodását idézi — az önálló Csehor­szágtól az önálló Szlovákiához csatoltak át. A két ország belügyminisztere írt alá erről egyezményt; tisztségük is jelzi, hogy nem nagy horderejű válto­zások, határmódosítások történtek. Az átcsatolást — így állt a közleményben — közlekedési, szállí­tási okok indokolják. Szlovákia a történelemben először 1939-ben vált önállóvá, mikor is déli határa Galánta, Érsek­újvár, Léva, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa fölött húzódott, a felvidéki magyarságot az anyaország­hoz visszacsatoló első bécsi döntés vonalán. — Ugyanakkor északon a szlovákok megszállták a német és orosz katonai hatalom alá hajtott Len­gyelország 25 helységét, Jablonkát és társait a haj­dani Árva és Szepes vármegyékben. 1945 után, immár megint Csehszlovákia keretében, visszaál­lították az 1938 előtti déli határt, sőt, Magyaror­szágtól Pozsony alatt —stratégiai megfontolásból — még újabb három községet ítéltek oda Benesék­­nek. Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsún azóta se játszott semmiféle szerepet a katonai stratégiában, annál inkább az etnikaiban: magyar lakossága majd­nem egészen eltűnt. Északon Lengyelország felé helyreállították a trianoni határt, Kárpátalját pedig Sztálin birodalma szerezte meg. Ez a mostani határmódosítás nem váltott volna ki izgalmat és érdeklődést, ha a Szlovákiának át­adott település lakóinak 62 százaléka nem lenne cseh nemzetiségű. Márpedig ők nem a könnyebb közlekedéssel, a gyorsabb szállítással törődnek, hanem egyszerűen nem akarnak Szlovákia polgá­rai lenni. Ragaszkodnak Csehországhoz, amely­nek történelmi részét alkotják. Ezért aztán az alkot­mánybírósághoz, hazai és nemzetközi fórumok­hoz fordulnak igazságuk érvényesítésére. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy Szlovákia kisebbsége megszaporodott néhány ezerrel. Szlo­vákiai cseh kisebbség? Az újságokban soha nem olvasni róla. Miként nem nagyon hallunk a csehor­szági szlovák kisebbségről sem. Pedig ez még na­gyobb lélekszámú. A nemrég még egységes, Tria­nonban létrehozott csehszlovák államközösség te­rületén 1918 után szabad vándorlás indult északról délre és délről északra. Csehek érkeztek Szlováki­ába mint tisztviselők, katonatisztek, vasutasok, to­vábbá mint telepesek a Felvidéken kialakított „ha­tárvédő sávba”. Annyi baj érte azóta a magyarságot, hogy erről a telepítésről jószerént el is feledkezett. Ä Cseh­szlovák Köztársaság 1919-es földreform-törvény e lehetővé tette, hogy önkéntes jelentkezők letelepí­tésével új községeket létesítsenek. Ez volt a gya­korlat akkoriban Erdély nyugati és a Délvidék észa­ki szegélyén is. Pozsony, Bukarest és Belgrad egy­behangolt igyekezettel szerette volna megváltoz­tatni határvidékei etnikai jellegét, hogy — fájdal­mas cinizmussal szólva — Magyarország ne ön­magával legyen határos északon, keleten és délen egyaránt. A Felvidékre volt cseh légionáriusok és hadirokkantak is kerültek, új földesurakként. Igazán nagy arányú délre rajzás 1950 és 1990 között ment végbe. Gál Sándor kassai költő, a nem­zeti felelősség írója úgy számítja, hogy 417 ezer cseh telepedett le Szlovákiában. Ugyanakkor 660 ezer szlovák választott új lakóhelyet magának Cseh­országban. A kétoldali népmozgás végső eredmé­nye az, hogy Csehországban 315 ezer a szlovák kisebbségiek száma, Szlovákiában pedig 70 ezer a cseh kisebbségieké. Milyen sorsot nyitottak az önálló cseh és szlo­vák államok új kisebbségeiknek? Talán még mos­tohábbat, mint a felvidéki magyaroknak, ruszinok­nak és mintegy 5 ezer főre zsugorodott kárpátné­metségnek. Van egy-egy látszatszövetsége mind a két kisebbségnek. Ennyi. Semmi több. A 315 ezer lélekszámú szlovákságnak egyetlen anyanyelvű iskolája sincs Csehországban. És a Meciar-kor­­mány sem nagyon igyekszik cseh iskolákat nyitni a maga cseh kisebbségének. Sőt! Mind a két ország számára fölös kölönc, nyűg, kellemetlenség a kisebbségek léte. Nem is szívesen beszélnek róluk. Mekkora nemzeti ciniz­mus kellett ahhoz, hogy mikor a Meciar-kormány 1995 szeptemberében Pozsonyban értekezletet tar­tott a külföldi szlovákok képviselőivel, nem küld­tek meghívót a Cseh Köztársaság-beli Szlovák Szövetségnek. Fel is háborodtak kellőképpen. Mi­vel ők, a csehországi szlovákok szám szerint is töb­ben vannak, mint a magyarországi, szerbiai, romá­niai szlovákok együttesen. A Szlovák Szövetség nyilatkozata hangsúlyozta, hogy „a jelenlegi po­zsonyi kormánynak nincsenek ínyére a csehor­szági szlovákok szervezetei, de leginkább az a tény, hogy ezeknek más a véleményük és elképze­lésük a demokrácia és a jogállam elveinek gyakor­lati megvalósításáról, mint azt Szlovákia vezetői elvárnák”. Tudatos „leírásról” van szó, állítja Gál Sándor, aki „tudatos kisebbségiként” nemcsak a magyar kisebbségi közösségek sorsával törődik, de régi­ónk és nemcsak régiónk más kisebbségeivel is. Hiszen a sorsunk valahol összetartozik. Még job­ban szembetűnik a kisebbségek közösségeinek ci­nikus „elfelejtése”, ha a Románia határain kívül élő román etnikai közösségekre gondolunk — ez­úttal nem a Moldvai Köztársaság és Észak-Buko­­vina román tömegeire, továbbá Magyarország je­lentéktelen számú románjaira, hanem a balkáni térségben elhelyezkedő, vagyis az eredeti őshazá­ban maradt görögországi, macedóniai, bulgáriai románokra. Óvatos becslések szerint úgy hárommilliónyi lehet a Dunától délre, a Balkánon élő románok szá­ma. Pontos adatok nem ismertek, hiszen hitelt ér­demlően senki nem végzett közöttük népszámlá­lást. Legkevésbé a fölöttük uralkodó görög, bol­gár, szerb vagy immár macedón hatalom. Talán az albánok, akiknek az országában szintén találni né­hány román települést. Egy jelentős román költő, Victor Eftimiu (1889—1972) Bobostica albániai faluban született. Nyelvjárásuk szerint arománok­­nak, meglenorománoknak és istrorománoknak ne­vezik őket. Valamennyien az ősi szülőföldön ma­radt román etnikumok, akik azonban sem a temp­lomban, sem az iskolában, sem a hivatalok előtt, egyáltalán, a házuk ajtaján kívül nem használhat­ják ősi román nyelvüket. Magára hagyta őket a román haza? A királyi Románia még vállalta a balkáni román közössége­ket, anyagilag is támogatta őket, tehetséges gyer­mekeiket az anyaország iskoláiban taníttatta. Vic­tor Eftimiu költőn kívül igen sok értelmiségi került így a román anyaország művelődési és közéletébe. Fura módon, a román nemzet bajnokaként fel­lépő Ceausescu-rendszer, de márelőbb is, az 1945- tel kezdődő diktatúra nem vállalta a balkáni rokon­ságot. Hivatalosan nem tagadta meg. A tudomány körében jelen voltak mint kutatások tárgyai, de po­litikailag mostohaságba kerültek. Pedig ez lett vol­na alkalmas területe a nemzeti felelősségérzet bi­zonyításának! Ezek a balkáni románok, jóval na­gyobb létszámban, mint a moldvai magyarok, va­lójában a román nemzet „csángói”, akiknek a sor­sán az egész ország felelősségérzete mérhető le. Vajon miért maradtak mostohaságban, kitaszí­tottságban a balkáni román milliók? Ők sem be­szélnek saját külföldön élő kisebbségeikről, má­sok se beszéljenek a romániai nemzetiségekről! Inkább feláldoznak hárommillió balkáni románt, hogy pusztulásuk árán asszimilálhassanak mint­egy hárommillió romániai magyart, németet, szer­­bet, bolgárt, törököt. Lehet más oka is a balkáni románokról való „sze­mérmes” hallgatásnak? Ha túl sokat emlegetik ő­­ket, felötlik a kérdés: ugyan hogyan kerültek Gö­rögország északi részeibe, Albániába, Boszniába, Bulgáriába, a Dunától délre románok ilyen nagy tömegben? Hiszen a népek vándorútja a balkáni tér­ségben délről északra vezetett, át a Dunán, Magyar­­országon, Erdélyen, egészen Lengyelországig. (Va­lamikor könyvek bizonyították, hogy a mozgó pásztorkodás románok tömegeit vezette el a mai Lengyelországba is, ahol belevesztek a szláv ősla­kosságba.) Érdemes feláldozni egy romantikus álomért (a dáko-román elméletért, az erdélyi román „őshaza” mítoszáért) a valóságban létező, nyelvéhez, nem­zeti identitásához ragaszkodó, de abban mindjob­ban csonkuló hárommillió balkáni románt? Mi, magyarok tudjuk legjobban, hogy mit je­lentett 45 éven át a Trianonban elszakított nemzet­részek cserbenhagyása, szovjet parancsra vagy sa­ját gyávaságunkból történő odadobása a román, a szlovák, a szerb nacionalizmusok mohóságának. Mindezt pedig a népek igazi internacionalista test­vériségének kellett neveznünk! Bardócz Gergely Még nincs öt éve: egy verőfényes június végi napon egy teljes díszbe öltözött szovjet tábornok még egyszer, utoljára hátrapillantott, azután für­gén, egyedül megindult a többiek — meg az orra — után, egyenesen előre, kelet felé, át a Tisza híd­­ján. Évtizedes, közel fél évszázadnyi álmok meg­testesítőjének számított. 0 volt az utolsó megszál­ló katona. Tavaly december óta berobbant a magyaror­szági köztudatba egy helységnév, melyet koráb­ban, vagy negyven évig, kiejtem sem nagyon volt tanácsos: Tászár. Ez a kis somogyi falu, Kaposvár­tól alig nyolc kilométerre keletre, a dombóvári or­szágút mentén, valójában már 1929 óta katonatele­pülés: a Horthy-korszakban ekkor épült meg itt a repülőtér, amely a II. világháború idején lett elő­ször jelentőssé. Az orosz hódoltság évtizedei alatt ugyan a magyar légierő fő bázisának számított, de természetesen gyakran használta a megszálló had­sereg is. Dunántúli, „nyugati” fekvése miatt a kom­munista militáns hisztéria egyik szupertitkosnak kinevezett objektuma volt — Taszámál kevésbé csak a Bakonyba telepített orosz támaszpontokat volt ajánlatos emlegetni. December 9-e óta folyamatosan érkeznek a ta­­szári légibázisra a boszniai békefenntartó felada­tokra igyekvő amerikai csapatok. Eddig tízezernél is többen fordultak meg itt, a tervek szerint ennek duplája lesz a Taszáron áthaladók száma. A U.S. Army vitézeinek többsége nemigen tölt 72 óránál többet errefelé — tipikus átmenő bázis ez, a Né­metország felől Magyarországon át délre tartó csa­pattestek megállója, pihenője, állomása. Rövide­sen alig 1500-2000 fős „sztenderd” állomásozik majd a bázison, jelenleg ennek kb. a duplája szol­gálja ki a huszáros gyorsasággal kialakított ameri­kai tranzitállomás futóvendég jellegű lakóit. A bázis maga fantasztikus. Hatalmas és annyira amerikai, hogy akár Arizonában vagy Kansasban is lehetne. Úgy kétméteres, barátságosan vigyorgó fekete őrkatona didereg a sorompónál: tizenkét órás szolgálatban váltják egymást társával — fia­tal, vézna, szemüveges, jaj-de-tipikusan-amerikai, egyetmista küllemű kollégája a minden kényelem­mel ellátott sátorban rádiózgat és olvasgat. Van itt a táborban szupermarket (nem is egy), amerikai áruk tömkelegével; étkezde (nem is egy), ahol a háromezer kalóriás ready-to-eat étcsomag mellett zöldalma- és narancshegyek, kólásdobozok és min­denféle ízesítőszerek között békésen eddegélő har­cosokra alápillantva feszül a hatalmas felirat: „U.S. Armed Forces Taszár Hungary”. Ám találni itt tábori kórházat is, alighanem o­­lyat, amilyet Magyarországon eddig senki sem lát­hatott. A 17 millió dollárt érő óriási sátorváros­­komplexumban egyszerűen minden van, a labo­roktól a műtőig (öt műtétet végeztek itt eddig), s Wright orvos-ezredes kórházparancsnok azt mond­ja: a létesítmény majdnem annyit tud, mint egy át­lagos, hasonló egyesült államokbéli egészségügyi intézmény. Hatalmas helikopterek, csapatszállí­tók zúgnak odakünn, furcsán széles és alacsony a­­merikai dzsipek százai szaladgálnak össze-vissza, hatalmas vörös hátsó világításuk ki tudja hány ma­gyar úrvezetőt megtévesztett már, hiszen sem kü­lön féklámpa, sem hátramenet-, sem irányjelző nincs rajtuk, a hátsó világítás különböző variációi jelzik mindezt. M 16-os géppisztolyaikat a szigorú előírás sze­rint magukkal cipelő katonák, katonák, katonák. Telve a kantinok, a játék-, a kondi-terem, merthogy persze ilyesmik is vannak. Feltűnően sok a fekete és puerto-ricoi, no meg—a nő. A békefenntartók­nak közel a fele a gyengébbik nemhez tartozik, a legmagasabb katonai pozíciókat is betölthetik és a közeljövőben minden szükséges harci feladatot a férfiakkal egyenrangúan láthatnak el. (Egyébként a hadsereg munkahelyeinek kétharmada áll nyitva előttük, s jelenleg több mint hetvenezer nő szolgál az Egyesült Államok hadseregében.) Taszáron kezdetben meglehetősen vegyes ér­zelmekkel fogadták az amerikaiakat. Dr. Kovács József polgármester az alig két hónap alatt közis­mertté lett környezeti rongálásokról beszél, az ir­tózatos súlyú szállítójárművek és az irdatlan kon­vojok alatt tönkrement (igaz, egyébként is gyenge minőségű és egyáltalán nem ilyen igénybevételre tervezett) utakról, milliós károkról, a helybéliek dőre „nagy üzlet”-álmainak végéről, no meg a he­lyi munkanélküliség jelentős csökkenésében be­töltött amerikai szerepről és az amerikai katonák­ról alkotott általános képről. Ami az utakat illeti: az igazsághoz tartozik, hogy a nagymértékű károsodásban a kemény fa­gyok is „besegítettek”, ráadásul a legelső panaszok után az amerikai hadsereg máris hozzákezdett és rövidesen be is fejezi az általa kivitelezett és a falut elkerülő új útszakasz építését. Ugyanakkor a vál­lalkozókat, a különböző szórakozóhelyek, boltok, szolgáltató üzemek tulajdonosait hatalmas pofon­csapásként érte a hír: egyrészt az amerikai katonák —egyelőre legalábbis — úgy kilencven százalék­ban nem hagyhatják el a bázist, mindössze a ki­szolgáló egységek tisztjei és a polgári alkalmazot­tak járnak ki annyira-amennyire; másrészt a texasi illetőségű Brown and Root cég teljes egészében ar­ra szakosodott, hogy ellássa a hadsereget. (Mellékesen és a magyar sajtó híradásának kor­rigálására: a közelmúltban nagy port fölvert halá­los taszári balesetet is a cég emberei és nem a had­sereg tagjai okozták.) A taszári munkanélküliekről a polgármester így fogalmaz: aki tényleg dolgozni akart, munkát kaphatott; a bázison dolgozók a magyarországi át­lagfizetéseknek kb. a dupláját vihetik haza, és a vil­lany-, gáz- és egyéb szerelők elégedetten és némi lelkes csodálattal beszélnek munkaadóikról: kor­rektek, udvariasak, figyelmesek, „minden munkát megköszönnek, hát igyekszünk is, ahogy csak tu­dunk”. Egyébként az amerikaiak közel ezer magyart alkalmaznak, főleg szakmunkásokat, de pl. takarí­tókat és konyhai kisegítőket is. S noha van olyan éjszaka, amikor ezer jármű is elhalad egy-egy ta­szári ház előtt, a jól ismert kezdeti magyar bizal­matlanság, óvatos és várakozó álláspont változó­ban: az udvariasságot, az előzékenységet, a kultu­rált stílust egyre jobban értékelik a helybeliek. Amiből végképp elegük van, az egyre inkább a magyarországi közállapotok lakóhelyük speciális helyzetére alkalmazandó megannyi vonzata. A „hiéna” fővárosiak azonnali, sokrétű és maximáli­san arcátlan beépülése az amerikai hadsereg körüli ügyekbe („majd ők fognak itt nagyot kaszálni, nem mi”), vagy éppen a kárrendezés tökéletes zűrzava­ra és bizonytalansága. Ugyanis az itt-tartózkodás­­ról szóló nemzetközi egyezmény magyar szem­pontból enyhén szólva hiányos, rengeteg konkrét ügyben—pl. a nem biztosított károsultak esetében — tömérdek bizonytalanságot, joghézagot, tisztá­zatlanságot hagy, Kaposvár és Tászár önkormány­zata már hosszú hetek óta, jóformán naponta bom­bázza a belügyminisztert és hivatalát számos olyan jogos kérdéssel, amelyek egyáltalán nem az ame­rikai hadsereg, hanem a magyar BM hatáskörébe tartoznak. Akadnak, akik a Dunántúl megszállásáról, e­­gyáltalán: új, idegen megszálló hadsereg jelenlété­ről beszélnek Magyarországon. E sorok írója, noha köztudottan nem éppen rajongója (sőt!) annak a kormányzatnak, amely lehetővé tette, hogy a 40 évvel ezelőtt hőn várt „army” magyar földre lép­hessen, nem állít ilyesmit. Az imperialista Szovjet­unió nőket erőszakoló, forradalmat vérbe tipró, ázsiai barbár valósága jut eszébe, újra meg újra. Ugyanerre gondolt, midőn az a szovjet tábornok kifelé takarodott, át a záhonyi hídon, egyedül, si­etve a többiek után. Gyakran túl könnyen és túl gyorsan felejtünk. Domonkos László r ““—“ —“—————————————————7 MEGRENDELŐ SZELVÉNY @ j Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva — csekket mellékelve — címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA Olvasóink figyelmébe! Észak-Amerikában nagy mennyiségben küldünk újságot baráti szervezeteknek, egyházaknak és személyeknek. Kérjük, juttassák el a lapokat a környezetükben elérhető honfitársainkhoz. Támogatásukat előre is köszönjük! Magyarországi olvasóinkat arra kérjük, a standokon való vásárlás helyett inkább rendeljék meg a lapot, mert csak így jutnak megbízhatóan hozzá. (A jövőben az árusítást sajnos kénytelenek leszünk visszafogni.) Régi olvasóinkat arra kérjük, ne késlekedjenek megújítani előfizetésüket. Kérjük, támogassák a Nyugati Magyarság Baráti Körét! NÉV: CÍM: Megrendelés egy évre: Kanada: CA-$30; egyéb országok: US-$30 TÁMOGATÁST KÖSZÖNETTEL FOGADUNK! _ — ———————— J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom