Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-02-01 / 2. szám

1996. február

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA:

Kalaposinas MDF?

Az ország négy évig volt kormányzó pártja, majd az 1994. évi választásokon a legnagyobbat bukott párt, a Magyar Demokrata Fórum tisztújítás előtt áll. Tisztújítás előtt a világ minden demokratikus pártjában megszokott jelenség irányzatok, lobbik és vezetők küzdelme — azaz nem érdemelne különösebb figyelmet ez az esemény. Az előzmények azonban azt sejtetik, hogy a párton belüli küzdelmek élesebbek a szokásosnál és az elmúlt évek során szőnyeg alá söpört problémák nyílt megvitatása már nem halogatható tovább. Elég, ha csak egyetlen, eddig elkerült problémakörre utalok: mindmáig nem nézett szembe a párt a hatalmas méretű választási vereség okaival.

A Heves megyei Detken a párt elnökségében jelenleg domináló önelégültek gyűltek össze; azok, akik szerint nincs szükség semmiféle „önmarcangoló” helyzetelemzésre, és bármiféle politikai irányváltás — például a posztkommunista-szabaddemokrata koalíció eddigieknél erőteljesebb kritikája — súlyos hiba lenne, mivel ily módon a „szélsőjobb” (szerintük az FKGP, Magyar Igazság és Élet Pártja) véleményéhez közelítene az MDF.

Míg Detken az MDF „úri” hadai (megyei elnökök, elnökségi tagok, a frakcióvezetőség tagjai) biztosították egymást az eddigi „higgadt”, „mérsékelt” és „szakszerű” politikai vonalvezetés további fenntartásának szükségességéről (a többi, csakis ennek a tábornak fenntartott öntömjénező tulajdonságok felsorolásától most eltekintek), Gödöllőre már készülődtek az MDF „mezei hadai”, a csupán plakátok kiragasztására és ajánlócédulák gyűjtésére kihasznált — az MDF ügyvezető elnöke szavajárását idézve: az úgynevezett „borzalmas” — tagság elégedetlen képviselői és a párt elnökségében kisebbségbe szorultak.

A tizenhat tagú elnökségben leggyakrabban leszavazott „négyek bandája” — Boross Péter volt miniszterelnök, Lezsák Sándor, Gémesi György és Ferencz Csaba—időzavarba került, miután Für Lajos elnök váratlanul márciusra előrehozta az eredetileg őszre tervezett tisztújító országos gyűlést, és ebben a szorongatott helyzetben közvetlenül a tagsághoz fordultak segítségért. Lépéskényszerüket növelte Szabó Iván ügyvezető alelnök nyílt hadüzenete, amelyben egy bolsevik típusú, homogén —azaz nyilvánvalóan „Borosstalanított és Lezsákmentes” — elnökség megalakítását tűzte ki célul.

A kényszerhelyzet szülhet kényszeredett ígéreteket is; bármi is volt a kiváltó ok, elhangzott az ígéret: vissza kell térni az 1987-ben Lakitelken vállalt programhoz! Az önfeledten tapsoló, ismét emberszámba vett és megszólított tagok szeme előtt felrémlettek az akkor megfogalmazott és azóta is teljesületlen vágyak: törvény előtti egyenlőség, arányos közteherviselés, sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság, a magyar kisebbség érdekvédelme, a polgári tulajdonos réteg kialakítása és piacainak megvédése, államhatalomtól függetlenített társadalombiztosítás, helyi önkormányzatiság, választói akaratot tükröző országgyűlés, igazságtétel stb.

Az eredeti lakitelki programtól való eltávolodás persze nem volt véletlenszerű, nem spontán mó-don történt. Már az 1990. évi választások országos és megyei listáiról lemaradtak — vagy esélytelen helyre kerültek — sokan olyanok, akik egzisztenciájukat feláldozva, pénzüket, családjukat és szabadidejüket nem kímélve részt vettek helyi szervezetek létrehozásában, országos szakmai fórumok levezénylésében, sajtó előtti vitákban. Már akkor megkezdődött a „populistának”, „naívromantikus-harmadikutasnak”, „szakszerűtlen álmodozónak” megbélyegzett alapító tagság kiszorítása az MDF politikai döntéshozó fórumairól, és lassan, de észrevehetően, olyan „kompomisszumokra képes”, „mérsékelt”, hivatalnok lelkületű személyek kerültek előtérbe, akik negatív szakmai vagy politikai élmények hiányában felfogni sem voltak képesek a kilábaláshoz elkerülhetetlenül szükséges reformlépések irányát és mértékét. A „rendszerváltozás” számukra a politikai hatalom birtoklásával megtörtént, befejezett tény volt, arrogánsán és idegesen reagáltak minden olyan számonkérésre, amely azt firtatta: mivégre is kerültünk kormányra, miféle célok jegyében kellene munkálkodnunk?

1993-ig az MDF a legszabadelvűbb párt volt, más pártokkal ellentétben a Fórum ötéves életútja alatt egyetlenegy tagot sem zártak ki — 1993-tól azonban tömegessé váltak a kizárások. A választási programot számonkérő tagsággal szemben a kizárások civilizálatlan, durva eszközeit alkalmazták azok, akik magukat fennen a civil középosztály, a polgárság megteremtőinek kiáltották ki. A kontraszelekciós folyamat következménye közismert lett: százezrekkel csökkent a párt szavazóbázisa, tízezerrel a fizető tagok száma, és több száz MDF-szervezet szűnt meg.

Az alapító tagság háttérbe szorítása, a rendszerváltás iránti reményekben csalódottak távozása és a sorozatos kizárások ma már annyira kontraszelektálttá tették a párt vezető rétegét, hogy még a gödöllői „elégedetlenek” tábora is szükségszerűen felemás összetételű volt. Erősítette a felemásságot az a szinte megvalósíthatatlan politikai törekvés is, amely egyszerre kívánta megnyerni a jobbközép érzelmű egyszerű tagságot és a kontraszelektáltság miatt szociálliberális többségű országgyűlési képviselőcsoportot. Túl tágasra, túl vehemensre sikerült ez utóbbi csoport felé a nyitás — pl. kizárásokban szorgos exminisztert szólított csapatához a gödöllői stáb — emiatt amit nyert a réven, azt elveszítette a vámon.

Ferencz Csaba - úgy ítélve meg a nyitást, hogy politikai eszmék küzdelme egyszerű pozícióharccá silányul - nem csupán elnökségi tagságáról mondott le, hanem a pártból is kilépett. Egy korábbi, visszatérésében bizakodó elnökségi tag, Fekete György is elvesztette a megújulásba vetett reményét, és belépett a Kereszténydemokrata Néppártba. Schamschula György is megelégelte, hogy, Jdsgazdapártisága” miatt mindkét tábor őt ostorozza, és visszaadta párttagkönyvét. Bár az országgyűlési képviselőcsoportnak volt már párton kívüli tagja, a frakcióból való távozásra szólították fel. Kieső szavazata valószínűleg még további hígulásra készteti a gödöllői tisztikart.

Mindezen események miatt nem a magasztos „megújhodás vagy elmúlás”, nem a patetikus „győzünk vagy teljesen elveszünk” alternatívája lebeg a gödöllői tábor országos gyűlésre induló küldöttei előtt, hanem pusztán a régi, pesszimista magyar szólás: „No, döntsünk hát, szar vagy kalaposinas! ” A borús magyar történelemben keletkezett mondás azt a sajnálatosan gyakori hazai választási kényszert példázza, amely választás egyik következményeként nem számíthatunk semmi jóra, a másik következmény viszont határozottan kellemetlen.

Vegyük csak sorra, mi is a táptalaja ennek a pesszimizmusnak.

Igaz ugyan, hogy a „detki tábor” képviselői minden létező módon gátolták a magyar középosztály kiszélesedését — pl. elszabotálták a kistulajdonosok részvényvásárlási programját (hatalmas nemzeti vagyont átjátszva így a mai kormányzatnak, amelynek elkótyavetyélése már ismert) —, ellenezték és sokallották a kelet-európai mércével mérve legcsekélyebb kárpótlást, a tulajdonszerzés kényszerű kiterjesztése idején növelték a tulajdont terhelő illetékeket, stratégiai jelentőségű iparágakat juttattak külföldi monopóliumoknak. Még az állami szuverenitás egyik jelképe, a jegybank privatizálására is nyújtottak be — szerencsére leszavazott ! — indítványt. Ugyanakkor ezekkel a törekvésekkel szemben nem lépett fel a gödöllői stáb többsége, ráhagyva a hazai középosztály érdekvédelmét a „szélsőségesekre”.

A társadalombiztosítás óriási vagyona és bevételei nem kerültek volna posztkommunista szakszervezeti irányítás alá, ha nem segített volna ebben néhány kalaposinas az alternatív MDF-tábornak. Ugyanők segédkeztek a családbiztosítás megszüntetésében, ami újra felerősítette a társadalombiztosítás újraállamosítási folyamatát, mivel életképtelenné vált a társadalombiztosítás lényege, a generációk közötti szerződés.

Csorbát szenvedett a választói akaratot tükröző országgyűlés vágya a pártok listakapcsolásának 1994. évi diszkriminálásával — ilyen esetekben a bejutási küszöb duplázódik, triplázódik. Mivel a baloldal egységes, ez a törvény kifejezetten a szétszabdalt jobboldal ellen irányult, aminek létrehozásában „gödöllői” személyek is kulcsszerepet vállaltak.

A lakitelki álmot, az arányos közteherviselést — aminek alappillére a családi típusú jövedelemadózás — választási programjában megígérte az MDF. A párt mai ügyvezető elnöke mereven ellenállt az országos gyűlés által előírt program teljesítésének, és nemzetpusztító adórendszere megszavazását saját csapata mellett kalaposinasok is segítették. A törvény előtti egyenlőség lakitelki vágyát megtépázták azok, akik különbséget tettek náci áldozatok és ávós áldozatok között, vagy akik eltűrendőnek nyilvánították a tömegkommunikáció által szított keresztény gyűlöletet, de az elkerülhetetlen reakciókat elítélték.

Nem állt k a kalaposinasok tábora a közszolgálati média partatlansága érdekében küzdők és meghurcoltak érdekében—gondoljunk csak Náhlik Gábor, Csúcs László, Pálfy G. István és Pozsgay Imre sorsára —, bár ez a szerep nem volt anynyira negatív, mint az ellenzéknek behódoló alternatív MDF-táboré. Riasztó példákat láthattunk arról, hogy privatizációs pénzekből milliós hirdetésekhez jutottak nemzeti pártokat rágalmazó lapok (pl. Magyar Hírlap, Beszélő), miközben sajtóbeli ellenfeleik ilyen forrásból egy fillérhez sem, több milliós megrendelést kaptak kormányt lefasisztázó humoristák, miközben a kormánnyal rokonszenvezőpályatársaik— pl. Sándor György, Szuhay Balázs — publicitás hiányában szinte kirekesztésre kerültek.

Az autonómia garanciái nélkül, elsietve megalkotott magyar-ukrán szerződés tető alá hozásában gödöllői személyiségek is tüsténkedtek. Vajon ugyanígy feladják a felvidéki vagy az erdélyi magyarság érdekeit is?—gondolhatja néhány küldött szorongva, majd bosszúsan legyinthet: a másik tábor ebben is csak rosszabb.

A közélet tisztaságának egyik garanciája az ügynöktörvény időben történő meghozatala lett volna. Késleltetésében, a vizsgálóbírák kijelölésének kétértelmű szabályaiban, a szankciók mellőzésében és mindezen halogató magatartás kritikusainak (pl. Zétényi Zsoltnak) a politikai életből való kiszorításában a gödöllői stáb erőteljesen felelős. Cui prodest?

Elmennek tehát a gödöllői tábor küldöttei az országos gyűlésre, jórészük nem azért, hogy „emezek” győzzenek, hanem azért, hogy „amazok” veszítsenek. Inkább legyen az MDF kalaposinas, mint...

HONI LATOSZOG

Téli kikötőben befagyva országnyi hajónk

Mindenekelőtt érdemes utalnunk arra a szomorú tényre, hogy az 1996-os év első perceiben, a. mely a honfoglalás

ÉÉlttte 1100. és az 1956-os

Ír forradalom 40. év■ ©S® fordulójának ünne-Mlia pi éve lenne, két szellemi esemény feszült egymásnak. Egyfelől elhangzott a televízióban Göncz Árpád köztársasági elnök gazdasági életünkről valótlanságokat állító, a jelen kormányzatot csúsztatásokkal dicsérő újévi beszéde, másfelől az állami közömbösséggel és butasággal (vagy szándékos SZDSZ-javaslatra) lágymányosinak „keresztelt“ új hidat pontban éjfélkor, rövid katolikus és református istentisztelet után, Szent László királyunk halálának kilencszázadik évfordulójára emlékezve, a Himnusz hangjai után az összesereglett ünneplők átkeresztelték „Szent László”-hídra, majd Budáról fáklyafények lobogása mellett átsétáltak Pestre.

Tehát míg Göncz a televízióban mondta számos pontban megcáfolható beszédét, addig a magyarság több száz önkéntes képviselője hídavatáson vett részt, jelezve, hogy valóban történelmi értékeinkre kellene felhívni a mai, szellemi dágványba süllyedt országlakók figyelmét a millecentenárium évében.

Hogy ezen ünnepi esztendőt milyen hivatalos és civil cselekedetek és érzületek jellemeznek majd, azt csak sejthetjük, de egy biztos: nem hogy a száz évvel ezelőtti ünnepségek szintjét nem érjük el (a számos vidéki kezdeményezést félresöprő, szándékosan meg nem rendezett világkiállításon kezdve), de az akkor épült és felavatott intézmények és különböző létesítmények ünneplésének közelébe sem kerülünk az előre jelzett hivatalos kormányprogramokat figyelve.

Természetesen más történelmi korban élünk (bár gazdasági vonatkozásban, olykor társadalompolitikai szempontból is sok a hasonlóság a száz évvel ezelőtti magyarországi helyzethez viszonyítva), azonban ennek a törzsországbeli lakónépnek, melynek majd egyharmada már a létminimum alatt él, legalább a szellemi-lelki tartás okán jelzéseket kellene kapnia arról a tényről, hogy 1100 éve él itt. Nagyon valószínű azonban, hogy ünnepélyes érzületek helyett csak a hétköznapi túlélésünkkel, egyéni önfenntartásunk menekülési egérútjaival fogjuk ünnepelni.

Nem is lehet ezen csodálkozni, ha Bokros pénzügyminiszter a külföld előtt nemzetmegváltó szerepben tetszeleg, miközben az 1995- ös évben 13%-os reálbércsökkenéssel kellett számolnunk, és ez a folyamat ebben az esztendőben is folytatódik. Hogy húsz százalék fölött lesz az infláció, ez már „természetes”, miközben a jelen politikai elit vigalmi esztendő elé nézhet, hiszen 30%-kal emelkedik a parlamenti képviselők alapfizetése (ehhez viszonyítva a miniszterek háromszázezer forint körüli jutalmazást kapnak), hogy a politikai hatalmukat különböző gazdasági manipulációkban felhasználók milliárdos nyereségeiről, a politikai korrupcióról részletesen már ne is szóljak.

Mindenesetre az ismert és hírhedt olaj-gate botrány tisztázására az országgyűlés által kijelölt bizottság megkezdte a vizsgálatot, melyben érintett Dunai Imre ipari és kereskedelmi miniszter és Pál László volt miniszter is. A jelen politikai elit erkölcsiségén nem is nagyon csodálkozhatunk, ha például az uralkodó pénzügyi terror és fiskális szemlélet következtében a kormány újabb 9 milliárd forintot költ az Agrobank fenntartására, de nem képes 1 milliárdot adni a szovjetek által elhagyott tököli repülőtér és laktanya környezeti katasztrófával fenyegető kerozinszennyezésének elhárítására. Jelzi ez a jelen koalíciós kormány — külföldi, lásd IMF és Világbank nyomásra történő — mindenekfölötti monetáris politikáját is, mely banki manipulációk által a tényleges termelő szférától vonja el a pénzt, és a bankok konszolidációját helyezi előtérbe a lakónép szociális állapotának jobbítása helyett, s így a meglevő tőke egy szűk réteg kezében összpontosul.

Nem kétséges, hogy Bokros pénzügyminiszter és Surányi MNB-elnök oly módon avatkozik bele a kormány gazdaságpolitikájába, hogy az már megengedhetetlen, hiszen nemcsak az oktatás és az egészségügy piacosítására nincs felhatalmazásuk, de más olyan abszurd törekvések körvonalai is láthatók, amelyek a rendőrség bizonyos funkcióinak piaci alapon történő megszervezését szorgalmazzák.

Eközben azt nyilatkozza az a Tonhauser László, aki a szervezett bűnözés elleni szolgálat vezetője, hogy „a nyolcvanas évek bűnözőként megismert személyei a rendszerváltást követően már ismert vállalkozóként, tőkeerős befektetőként jelentek meg, beépültek a legális gazdaságba, már csak egy lépés, hogy gazdasági hatalmuk kiterjesztése érdekében megkezdjék a beépülést a döntéshozók közé”.

Tehát erősödik nálunk is a latin-amerikai országok mintájára a lakosság életvitele szerinti iszonyú különbség, a nagy többség bérrabszolgaságba történő lezüllesztése és egy bizonyos réteg politikai és gazdasági teljhatalma. Erre utal az a tény is, hogy lavinaszerűen mennek tönkre szerte az országban településeink. Jelenleg negyven önkormányzat van csődben és több száz áll a csőd szélén,. Egyes községekben hónapok óta nem fizetik a munkanélküli segélyt és jövedelempótló támogatást, és olykor háromezer forintos élelmiszerutalványokat kénytelenek kiosztani a legrászorultabbaknak. Az önkormányzatok ebben a helyzetben vagyonuk felélésével, telkek eladásával próbálják javítani pénzügyi állapotukat, de egyszer nyilván ebből is kifogynak, s be kell majd zárni iskolákat, orvosi rendelőket, illetve nem tudják fizetni az orvosok, tanárok, hivatalnokok bérét.

Ha pedig arra gondolunk, hogy az ország stratégiailag fontos energiahordozóit külföldieknek eladták (gázszolgáltatásainkat) és márciustól ismét gáz- és villanyáremelkedés várható, de már február 1-től fölmegy 20-25 százalékkal a gyermekélelmezés, és romlik a népesség egészségi állapota, anyagiak hiányában nem járnak például fogorvoshoz, a megemelt gyógyszerárak következtében a nagy influenzahullám idején is sokan képtelenek voltak az orvos által fölírt gyógyszereket kiváltani, így a lakónép már saját létében érezheti magát fenyegetettnek. Ha ehhez hozzáveszszük a csődgondnokságra emlékeztető gazdaságirányítást, az eltorzult művelődéspolitikai szabadosságot, amely jellemzi a szellemi életet — lásd demokráciaellenes médiatörvény, amely szerint a televízió kettes csatornája magánkézbe kerül, s az új tulajdonos majd önállóan meghatározhatja műsorrendjét, viszont a létrehozandó, új közszolgálati égi csatornát a lakosság nagy része anyagi okok miatt nem képes fogni —, úgy az anyagiak mellett egyre inkább azt érezhetjük, hogy teljessé kezd válni szellemi kiszolgáltatottságunk is.

Az pedig ezek után sajnos már törvényszerűnek mondható, hogy az elhunyt Grósz Károlyt, a rendszer jelen változásait erősen ellenző egykori miniszterelnököt állami szerepvállalás mellett, temetésében részt vállalva helyezték örök nyugalomra. Annak az 1956- os forrradalomnak a nagyvenedik évfordulóján, mely forradalom megtorlásában Grósz Károly is szerepet vállalt, mint a Borsod megyei MSZMP egyik akkori vezetője, miközben a történelmi igazságtétel folyamata befejezetlen maradt, semmilyen jogi, társadalmi, sőt, erkölcsi felelősségre vonásra nem került sor, amint a TIB alapító tagjai a temetés ezen formája ellen tiltakoztak is.

Sajnos a jelen politikai ellenzék gyengesége okán nem kínál pillanatnyilag választási lehetőséget a lakónép számára. A Magyar Demokrata Fórum gödöllői és detki tanácskozásán egyfelől Lezsák Sándort javasolták a Fórum elnökévé, másfelől Für Lajos, illetve Szabó Iván majdani elnökségét támogatták a márciusi tisztújító országos gyűlésre készülődve. Ez a helyzet nyilván megosztja a Fórum tagságát majd, és fölveti a többi ellenzéki pártokkal való szövetség még kérdéses formáit. Feloszlott a Pozsgay Imre vezette Nemzeti Demokrata Szövetség, az MSZP parlamenti képviselőcsoportjának január 29-i ülésén pedig ismét Szekeres Imrét választották frakcióvezetőnek.

Györffy László