Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-02-01 / 2. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. február Dayton-Párizs SÁNDOR ANDRAS: Átoksúly Idegen érdekek szolgálatára torzított gazdaság Ezen a komor „millecentenáriumon”, a szuroksötétségben, a végső szorongattatásban, a mind ritkább és mindinkább halkuló szívdobbanások közepette, amikor emberi számítás szerint már nincs remény, a mi „utálatos, szerelmes” nációnk számára nem marad más, csak a hit. Isten kegyelme, mely vagy megjő, vagy elmarad, s ha elmarad, sincs jogunk szemrehányásra. „Haj, de bűneink miatt gyűlt harag kebledben”, s rút viszszavonás tüze kormoz ma is. Az egyházaknak a haragvó Isten szavát kellene hirdetniük a zsongító rutin kábítószerének adagolása helyett, ha nem Szent Szellemtől küresedett hivatalok volnának. Lehetséges volna, hogy a magyarság nemzeti léte ezer évre vala kiszabva, s a századforduló óta eltelt száz esztendő csak a „leállás” lassú kerékforgású ideje volt? Lehetséges volna, hogy 1920 óta csak hittük, hogy élünk, s valójában agonizáltunk? Hogy 1956 csak az utolsó föllángolása volt az életnek, mely azóta kihunyt? Saját, személyes halálával meg tud békélni az ember: földi személyiségét leveti, s csak azt, ami benne az egyetemes élet része, viszi át egy másik dimenzióba. S ennek a halál percében való békességnek része a tudat: a közösség, mely nemzette, s melynek ő maga is utódokat adott, tovább él. De hová lesz ez a békesség, ha szemünk a közösség halálára nyílik? Micsoda kétségbeesést viszünk akkor magunkkal, mely változhatatlan lesz és egy örökkévalóságig megmarad? Jézus, Te elvetted a világ bűneit! Bűn ezeknek a gondolatoknak a kavargása is? Mi indokolja ezt a sötéten-látást 1996 boldogtalan újesztendejében ? Mi az, amit az „emberi számítás” mutat? Egy nép életereje egyfelől egyedeinek számában, de főképpen ezen a mennyiségen belül az optimális egyedek számában: aminőségben van. Ne felejtsük el a minőségi vérveszteségeket, melyeket a magyarság az utóbbi száz évben szenvedett. A századforduló szökőárszerű kivándorlási hullámában a nincstelen magyar nép milliói keltek át az óceánon, hogy hazájuk számára örökre elvesszenek. 1920-ban feldarabolódott a nemzettest és az elszakított részek szüntelenül fogyatkoztak. A két világháborúban milliós volt a veszteség halottakban, testileg-lelkileg rokkantakban. 1945 után a középosztály és az értelmiség nagy része elmenekült; 1956. november 4-e után kétszázezren áradtak ki a határokon, éppen a legtehetségesebbek, a legéletrevalóbbak, a legvállalkozóbbak, akik nem vállalták a szolgasorsot. 1957-től kezdve kimosták az itthon maradottakból a történelmi emlékezetet, az önazonosságot, az önérzetet, a bátorságot, az emberséget, a lelket, és — akikből csak lehetett — az Istent. Huszonöt egyre fogyatkozó évjáratot neveltek nemzetgyalázásra: kisebbségi szellemi állapotba lökték az ország lakosságát. Meggátolták a szaporodást, felbomlasztották a családot, szétvertek minden természetes közösséget és emberi összefogást. A megcsonkított ország gazdasági önállóságának minden maradékát megsemmisítették. Az idegen érdekek szolgálatára torzított gazdaság kegyetlen kényszerében — melynek során a magyar parasztság alól kihúzták a földet és nagyrészt városi lakótelepekbe szórták szét törmelék-népnek — olyan termelési szerkezetet hoztak létre, amely az ország adottságainak minimálisan sem felelt meg. Ez országszerte környezeti és ökológiai válságot okozott. A válságterületek az élet minden területén, a környezeten kívül a gazdaságban, a társadalomban, az életmódban, az egészségi állapotban, a kultúrában egyszerre jelentkeznek. Az ország állapota az általános szepszis képét mutatja, miközben — mint Fekete Gyula kimutatta — a nemzeti immunrendszer megbénult. A „prioritások”, vagyis a fontossági sorrrendek nem értelmes mérlegelések során alakulnak ki, hanem állandó tűzoltás jellegű kényszerek hatására. Ez a Bokros-csomagnak nevezett pusztításban csúcsodott ki; megszorítások címén egyszerre verik szét a közoktatást, az egészségügyi ellátást, a szociális rendszert, a környezet épségét, a kulturális életet és a könyvkiadást. Az infrastruktúra vészesen elmaradott a fejlettség szintjéhez képest. 40 év alatt a „tervgazdaság” a termelésben végrehajtott kömyezetpusztító beruházásait az infrastruktúra semmibevételével valósította meg. Az erkölcstelen országbitorlás (melyet szégyenletes megalkuvással „kormányzás”-nak neveznek) zsarolja a gúnyosan „önkormányzat”-nak titulált községeket és városokat, és folyamatosan támadja az egyébként gyökértelen alkotmányt. Miután az országot Máltán ismét eladták, ezúttal a világ legarcátlanabb finánctőkés maffiáinak, az addig monopolisztikus állami tulajdont, privatizáció címén, szabad prédává tették, magát a magyar népet zárva ki az igénylők köréből. A tájékozatlan és saját érdekvédelmére képtelen lakosság báván tűrte újabb kirablását. A földnek még ma sincs valóságos értékét kifejező ára. A „privatizáció” című hazugság azt jelenti, hogy az ország néhány külső és belső monopólium birtokába kerül, az ország lakossága pedig rabszolga lesz; a magyaroktól még saját felsőoktatásukat is el akarják venni. A rabszolgatartók teljes mértékben birtokolják a televíziót, a rádiót és a napisajtót; eleve végrehajthatatlan tömegkommunikációs törvénnyel mívelnek alig titkolt porhintést. A még meglévő nemzeti erők tehetetlenek a krónikus tőkehiány miatt; versenyképes, független magyar napilap alapítására nincs pénz. Ami volt, azt gazdasági agresszióval megölték. A magyarok rabszolgasorba taszí-A belföldi adósságállomány mértékét tekintem az országra nézve veszélyesebbnek — jelentette ki a POFOSZ fővárosi rendezvényén Kopátsy Sándor közgazdász. A másik felkért előadó Gidai Erzsébet, a Tudományos Akadémia jövőkutató bizottságának elnöke szerint a külföldi adósságunkat le kellene íratni, hiszen azt már többszörösen visszafizettük. Bevezetőjében Kopátsy professzor rossz jelként értékelte a Standard & Poor's amerikai hitelminősítő cég megállapítását a magyar gazdaság kedvező változásáról. Szerinte eleve elfogadhatatlan, ha egy ország vezetése a küföldtől remél elismerést gazdaságpolitikája számára. Jelesül azoktól, akiknek elvárásait kritika nélkül valósítja meg. Ez pedig oda vezetett, állította, hogy mára hazánk gyarmati sorba süllyedt. Hiszen miként lehetne másként meghatározni azt az országot, amelynek belügyeibe — nyugdíjkorhatár megszabása, kórházi ágyak száma, a sor folytatható — külföldi szervek szólhatnak bele, szabhatják meg feltételeiket. A gyarmati sorba kerülés egyik legtását az abnormis méretű külső és belső államadósság külön is biztosítja: a világon a magyaroké a legnagyobb az egy főre eső adósság, amely kamataival kifizethetetlen. Ez állandósítja a példátlan adóprést és egyetlen jövőképet fest: a nyomorét. Az országpusztító adminisztráció megszüntette az értelmes és civilizált jogrendet, ehelyett a bűnözésnek kedvez és spekulációval maga is a törvénytelenségek útján jár. Az ország valóságos társadalmi formája, a demokrácia mind átlátszóbbá váló függönye mögött félfasiszta diktatúra rendezkedett be, és törekvése a teljes fasizmus felé mutat. A fasiszta szövetkezés egyik érdekcsoportja szocialistának, a másik demokratának és szabadnak hirdeti magát, a valóságban azonban egyiknek sincs köze sem a szocialista irányzathoz, sem a demokráciához, sem a szabadsághoz. Ez az érdekszövetség (álnéven „koalíció”) ismét idegen fegyveres erőket hívott be az országba, hogy félfasiszta és tervezett tökéletes fasiszta diktatúráját egy esetleges társadalmi robbanás ellen biztosítsa. Attól tartunk, ez egyelőre túlbiztosítás. Jelen állapotában ez nem 1956 Magyarországa. „Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt.” Csakhogy hol van az ész, az erő és a szent akarat? Vagy jőni fog, mert jőni kell—ó, nem a nagyszerű halál, hanem az a pillanat, amikor eltaposott férgekként halunk, s a népek millióinak szemében nem gyászkönny ül, hanem gonosz kárörvendés csillog. Urunk, könyörgünk, adj nekünk még egyszer hitet. Lásd, akármerre tekintünk, emberi segítség nincs sehol. Azt a szent energiát add meg nekünk, még ma, hogy még egyszer talpra álljunk. Hogy testvérekként ismerjünk egymásra, hogy egy akarattal legyünk. Urunk, ha lehet, múljék el tőlünk ez a keserű pohár. Mindazonáltal ne úgy legyen, ahogyan mi akarjuk, hanem ahogyan Te akarod. Sötét van, és rémek vesznek körül. Urunk, kezedbe ajánljuk lelkünket. {Magyar Fórum) fontosabb kiváltójaként a liberális gazdaságpolitikát jelölte meg. Főként a külkereskedelem és a tőkepiac területén jár ez súlyos következményekkel. A nyitás ugyanis a gyenge lábon álló magyar ipart fojtja meg. Ehelyett a védővámok bevezetését ajánlotta. Különben folytatódik az az elfogadhatatlan tendencia, hogy egy szűk réteg mesés vagyonokhoz jut, miközben a társadalom túlnyomó többsége ellehetetlenül. Általános érvénnyel fogalmazta meg: ahol liberális felfogású gazdaságpolitikát gyakorolnak, ott mindenütt szélsőségesen nagy életszínvonal-különbségek alakulnak ki. Éles szavakkal ítélte el, sőt,egyenesen negatív világrekordnak nevezte, hogy hazánkban a legjobb befektetés az állampapírok vásárlása. Ugyanis ez azt jelenti, hogy a vállalkozó jobban jár ennek vásárlásával a kamat reményében, mintha tőkéjét vállalkozása fejlesztésébe forgatná vissza. Az már persze más kérdés Kopátsy szerint, hogy két számjegyű pénzromlás mellett nem volna szabad a kormánynak adósságai fedezésére kötvényt kibocsátani. Olyannyira nem, hogy szerinte az alkotmányban kellene megfogalmazni az országgyűlési ellenőrzést e területen. Miként az is különös, hogy banktisztviselők, járva a világot, szabadon állapodhatnak meg a külföldi hitelekről. A privatizációval kapcsolatban, aminek gyakorlatát teljességgel elutasította, egy csúsztatásra hívta fel a figyelmet. Szerinte ugyanis több esetben, így a Villamosművek vagy a Matáv eladásakor, a vevő valójában egy másik ország állami vállalata. Ki beszélhet itt ekkor magánkézba adásról? — tette fel a kérdést. Végezetül megoldási javaslataira tért. Kutatóintézetének legfrisebb eredményeit öt pontba foglalta. Eszerint a huszadik század gazdasági sikereket elért országait tekintve mindenhol bizo(Folytatás az 1. oldalról) Az együttlétet nagyon nehéz elképzelni, márcsak azért is, mivel az új viszonyok külső kényszer hatására jönnek létre, pedig vad háborúkat követően igazi békét csak kölcsönös belátás teremthet. Külön el kell gondolkoznunk a Nyugat szerepén a balkáni viszonyok kialakulásában, és az utolsó öt évben felmutatott magatartásán. A délszláv állam létrejöttében két egymást erősítő tényező játszott szerepet: egyrészt a pánszláv mozgalom, másrészt a szabadkőművességnek a Párizs környéki békekötések kimenetelére gyakorolt döntő befolyása. A pánszláv mozgalom már az első szláv kongresszuson (1848. június 2.) nyíltan meghirdette Magyarország elpusztításának, de legalábbis megcsonkításának, és helyén szláv államok kialakításának programját. Az 1848-as márciusi forradalom ennek a tervnek elébe ment: egyrészt végzetesen legyöngítette a magyarság ellenállóképességét, másrészt a későbbi kisantant népeket felsorakoztatta a magyarság ellen. A szláv államok létrehozására, Magyarország földarabolására azonban az első világháború végéig még várni kellett. Közép-Európa romjain állva ma láthatjuk, mint használták ki a szabadkőműves világállami körök a dőre szláv álmokat a Habsburg-birodalom és ezen belül hazánk elpusztítására. Mi tudtuk, hogy közösségeket pusztán származási alapon nem lehet létrehozni. Nemzetet a közös sors, közös kultúra alkot. S ma hiába acsarognak ellenünk a szlovákok, kultúrájuk nincs más, csak az, amit ezeréves együttélésünk alakított ki, és a horvátok is hiába vélték, hogy a szerbekkel majd boldogabbak lesznek, mint voltak venyos izoláció, tehát elzárkózás tapasztalható a külvilágtól. Ez alatt a védővámokat kell érteni. A külkereskedelmet sehol sem liberalizálták. Mindenütt jóval kisebb volt a munkanélküliség. Megakadályozták a szegények leszakadását, tehát nem volt tapasztalható a jelentős gazdag-szegény különbség. Az oktatásra kiemelt támogatást szántak. Végül, lehetőségeikhez mérten, kiemelten támogatták a mezőgazdaságot. Gidai Erzsébetnek már az első szavaiból kitűnt: tökéletesen egyetért Kopátsyval az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat illetően. Mindkettejük véleménye az ugyanis, hogy legalábbis nem szabad elsietni. Gidai elnök aszszony legújabb európai tapasztalataira hivatkozva jegyezte meg: egyre-másra kerülnek nyilvánosságra az EU-n belüli feszültségek. Magyarországra szerinte az Unió csak mint piacra, geopolitikai területre tekint, s tagságunkkal mezőgazdaságunk azonnal felszámolódna. Hivatkozott egy angol egyetemi felmérésre, amely konkrétan hazánkat tekintve állapította meg: a csatlakozás kifejezetten káros. Felháborodottan utasította vissza a Világbank képviselőivel legutóbb folytatott megbeszélésén általuk ismertetetteket. A tisztviselők a magyar közgazdászok által a múlt év végén nyílt levélben megfogalmazottakra válaszoltak. Diktátumszerűen követelték az adósságtörlesztést. Ragaszkodtak a bérek megszabásához, az egészségügyi és szociális szolgáltatások leépítéséhez. Ezekben enyhítésre csak 2017 után kerülhet sor, a fejlődési pályára pedig csak a jövő század második felétől léphet az ország. Ezzel szemben mindkét közgazdász nemzeti gazdaságpolitika folytatását hangoztatta, amely figyelembe veszi sajátosságainkat. Németh Zsolt (Új Magyarország) lünk, vérpatakokban fürödve tapasztalták meg, hogy az ezeréves frigy föladása védtelenné tett ugyan bennünket, de őket is. A délszláv népeket elválasztó súlyos ellentéteket a világ láthatta a második világháború idején, de a tanulságot nem volt hajlandó levonni. Jugoszláviát a győztesek ismét összeragasztották, s fennmaradt mindaddig, míg Magyarország határain a szovjet hadsereg jelen volt. Összeomlott, mihelyt e had hazatért. A Nyugat tisztában volt a várható fejleményekkel, de korábbi döntéseit nem kívánta megváltoztatni; abban reménykedett, hogy a szerb csizma majd maga alá tapossa a szabadulni vágyó népeket, s hagyták kibontakozni a mészárosmunkát. S hogy ez így van, bizonyítja az amerikai Központi Hírszerző Hivatal (Cl A) 1990. év végi jelentése, miszerint: „A jugoszláv kísérlet kudarcot vallott, és az ország fel fog bomlani. A folyamatot feltehetően a nemzetiségek közötti erőszak követi majd, ami polgárháborúhoz vezethet. A helyzetért Slobodán Milosevic szerb elnököt terheli a felelősség, amiért felszította a szerb nacionalizmust.” Ma Milosevic a béke angyalát testesíti meg, noha biztatgatása nélkül a Horvátországban és Boszniában most háborús bűnökkel terhelt polgári és katonai vezetők bizonyára mérsékeltebbek lettek volna. Az igazi bűnös azonban még csak nem is Milosevic, hanem a sok évszázados európai egyensúlyt aláaknázó maffia, mely a helyzet revíziójától ma is lapítva tartózkodik, noha Közép-Európa trianoni törmelékében a földrész keleti védvonalának romjait ismerheti fel. Miután semmit nem tett a rombolás megakadályozásáért, az összepusztított országrészek újjáépítésére a Nyugat most majd segítséget ajánl föl. Kölcsönöket, melyeket a bosnyákok, horvátok elfogadnak, ám visszafizetni soha nem tudnak. A szabadságért hozott súlyos áldozataik hiábavalóvá válnak. A legyöngült Szerbiával együtt éppúgy a világállami banditák pókhálójába kerülnek, mintMagyarország. A balkáni háború és következményei legsúlyosabban a volt Jugoszlávia területén élő magyarságot érintik. Fenyegeti a szétmorzsolódás, hiszen most már egy helyett több ország határai közé kerülnek, fenyegetik a már megindult és a még ezután bekövetkező népmozgások, fenyegeti a csalódás átal felfűtött szerb sovinizmus, de leginkább fenyegeti Magyarország méltatlan állapota. Az előre látható és bekövetkezett változások nagyságához képest az Antall-Boross- Hom-Pető-kormányzat véreink érdekében csupán egércincogás színvonalán működött. Mintha körülöttünk nem is a trianoni mű omlana össze. Lehetőségeinket a külpolitikában éppúgy elvesztegettük, mint belső életünkben. Voltaképpen egész külpolitikánk nem áll másból, mint Európa lába nyaldosásából, az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozási szándékunk Jeszenszky-Kovács-féle kecskemekegésszerű hajtogatásából. A magyar középréteg szülte politikusaink egy lattal még ostobábbak, színvonaltalanabbak, mint voltak a liberális századforduló hasonszőrű példányai. Bármilyen fenyegető is a világ általános helyzete, bármennyi ellenség vegyen is körül bennünket, e nép legnagyobb kártevőit önmagából termelte ki, s létét, jövőjét is ezek fenyegetik leginkább. Istenem, add vissza a vakoknak látásukat, a süketeknek hallásukat, az elbizakodottaknak alázatukat! És ha csak egy igazat is látsz közöttünk, reá tekintve kímélj meg bennünket a további szenvedéstől! Jókai-vízió Kénytelen vagyok benneteketfelébreszteni egy kedves álomból egy igen szigorú valóra. Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk; nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, amidőn áldozatokra van szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki. Ha háborúra kellünk, óh, akkor nagy és dicső nemzet vagyunk, a békekötéskor nem is tudják, hogy vagyunk-e. A harcban mehetünk legelöl, a jutalomosztásból akár el is maradjunk. ...mi csak játsszuk az urat e hazában, de nem vagyunk annak urai többé. Erőnkben bízni, igazságunkra támaszkodni — rajtunk többé nem segít. Pártfogónk nincs, csak uraink vannak: akármelyikhez folyamodunk, csak urat cserélünk, nem frigyet kötöttünk. (Jókai Mór: Török világ Magyarországon) Világbank-diktátumok „Hazánk gyarmati sorba süllyedt”
