Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-11-01 / 11. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1995. november

BARDÓCZ GERGELY:

Románia föderalizálása

Megszoktuk, hogy Romániából harsány viták hírét olvassuk, halljuk. Az indulatok viszonylag kis jelentőségű kérdésekben is nagy erővel csapnak össze, parlamentben, sajtóban mindennaposak a kölcsönös gyalázkodások, rágalmazások. Ezért is meglepő, hogy milyen „csendesen” zajlik egy olyan vita, amely pedig magát az állam rendjét, jellegét egzisztenciálisan érinti. Borbély Imre, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség parlamenti képviselője Románia föderalizálódásának lehetőségeit és távlatait fejtegette Brüsszelben, az Európai Demokratikus Unió konferenciáján. Előadásának nem a szövege, hanem a visszhangja jutott el csak aromániai közvéleményhez, a magyarországi sajtóban nyomát is hiába keresnők.

Pedig maga a téma elegendő lehetne ahhoz, hogy a mai felzaklatott romániai politikai viszonyok között Borbély Imrét „hazaárulónak” kiáltsák ki, mert „fel akarja darabolni” Romániát, nyilván azzal a céllal, hogy Erdélyt „elszakítsa” tőle. Különös, hogy nem ebben a hangütésben foglalkoztak Romániában Borbély Imre előadásával. Az egyik legnagyobb bukaresti napilapban, az ellenzék és a kormány között „ingázó” Adevarul-ban Rázván Mitroi nem a harsogó számonkérés, a sértett hazafiság hangján közölt félig interjút, félig kommentárt a kényes kérdésről. Szó se róla, a román szerző egyáltalán nem állt oda Borbély Imre mellé, hogy a föderalizálást jósolja vagy annak szükségességét bizonyítsa. Sőt, határozottan szembeszegült a föderatív Romániának még a gondolatával is. De ezt a nyugodt vita jegyében tette, tisztességesen felvillantva Borbély Imre elképzeléseit — ha nem is fejtette ki ezeket túlságosan részletezően —, és az ismert román nemzetállami tételekkel próbálta cáfolni a magyar képviselőt.

Rázván Mitroi idézi Borbély Imre egyik legfontosabb tételét. „Az eltávolodás az állami szuverenitás XIX. századi felfogásától nem valamiféle istenkáromlás, és Európa máris ebben az irányban halad. Az állam szerepének átruházása pénzügyi, gazdasági, politikai, igazgatási, törvénykezési téren csökkentené az állami beidegződések által fenntartott feszültségeket, és szabad utat nyitna az illető tartományok gazdasági fejlődése előtt, helyi sajátosságaiknak megfelelően.”

Borbély Imre nem első ízben fejtette ki ezt a nézetét, meg is indokolva azt, hogy miért tartja nemcsak a romániai magyar nemzeti közösség, de a román nemzet szempontjából is szükségesnek a föderalizálást, a Románián belüli „román autonomista törekvések” érvényesülését. Keményen fogalmazott egy interjúban két évvel ezelőtt. (Erdélyi Magyarság, 1993. május). „Romániában nagyon sok jelét látni a burkolt gyarmatosításnak, egy olyan impériumnak, amelyben a történelmi országrészek a délromán csizma alatt élnek.” A burkolt gyarmatosítás elsősorban a két világháború között volt tapasztalható, Erdély és az Okirályság (Moldva, Havasalföld) egyféle „nivellálására” törekedtek, felbecsülhetetlen anyagi javakat, művelődési kincseket vittek el Erdélyből, ami egy félkoloniális vagy burkoltan gyarmatosító rendszerre vallott. Abban az időben valóban gyárakat költöztettek át Aradról, Szatmárnémetiből a Kárpátok déli felére, Bukarestbe, Brailára. A gyárak „magukkal vitték” munkásaik egy részét, nagy többségükben magyarokat, és így apartiumi etnikai viszonyok is jelentősen módosultak a románság javára. (Emunkástömegjavarészeaz 1940-es bécsi döntés után visszatért szülőhelyére.)

Ceausescu diktatúrája alatt ez a román taktika módosult, a lényeg maradt. Immár Erdély és benne a Székelyföld erőszakos és közgazdaságilag megalapozatlan iparosításával — ami románok millióinak betelepítését jelentette — az etnikai térképet akarták végérvényesen „átrajzolni”. Majdnem teljes sikerrel.

Mi maradt meg a félkoloniális rendszerből? Borbély Imre szerint:

a lojalitási, bizalmi válság. „Elegendő végigtekintenünk azoknak a személyeknek a születési helyén, akik Trianon után, de akár az utóbbi évtizedekben kulcspozíciókat töltöttek be a román államapparátusban. Fel a miniszterekig a kulcshelyeket 80-85 százalékban délrománok foglalták és foglalják el. Ez azt jelenti, hogy az ókirályságbeli, főként délromán oligarchia erős fenntartásokkal él az erdélyi és bánsági románokkal szemben is.”

Az a törekvés, amelyet Borbély Imre „román autonomista gondolatnak” nevezett, ennek a délromán oligarchiának az előjogait szeretné megnyirbálni, gazdasági indokokból. Az erdélyi magyarság autonómiai koncepciójával együtt, a Mócvidék román lakossága hajdani helyi jogait követeli, Bukovinában is tapasztalni hasonló jelenséget, habár ezek nagyon óvatos kísérletek. Bukarest az ország feldarabolásának rémképével, az örökös „magyar veszéllyel” gátolja és gáncsolja ezeket a román törekvéseket, a románság belső nemzeti kohéziójára támaszkodva igyekszik megőrizni egyeduralmát a vidékek fölött. A román autonomista törekvések felerősödésében katalizátori szerepe lehet az erdélyi magyarságnak, vélte Borbély képviselő. „Most még féken lehet tartani a román autonomista törekvéseket a magyar veszélyre hivatkozva. De ha mi, magyarok így is, úgy is felvállaljuk és megvalósítjuk a magunk autonómiáját, akkor értelmetlenné válik, hogy egyes tájegységek románsága saját magát fékezze.”

Talán ebben a megállapításban (is) rejtekezik a gyökere annak a bukaresti magatartásnak, amely mereven elutasít minden magyar önigazgatási igényt, fokozódó támadásokat intéz az erdélyi magyarság meglévő — az utóbbi években újraépült—intézményei, iskolái, a magyar nyelvhasználat ellen. Lehet-e ennek perdöntőbb bizonyítéka, mint az új romániai oktatási törvény, amely kegyetlenebb a Ceausescu-diktatúra hasonló intézkedéseinél, fortélyos módon immár „Európára” hivatkozva kívánja végképp elsorvasztani az ezeresztendős magyar iskolákat Erdélyben? A magyar-magyar kapcsolatok elgáncsolása indokolja —egyebek között—a határon újra szedett „fejpénzt” vagy a magyar-román alapszerződés román elodázását.

Az Adevarul így érvel mindenféle autonomista felfogás ellen: semmi értelme nem lehet azt vitatni, hogy Románia egy-séges vagy föderatív állam legyen-e, mivel „ha történelmileg nem is, de alkotmányosan a román állam az egységes állam jellemzőit mutatja”.

Ha történelmileg nem is ... Pillantsunk bele a történelem tükrébe. Nicolae Balcescu (1819—1852), a maga korának egyik legnagyobb román történésze és államférfia, a „három román országot” egyesítő Mihály vajda legendájának megalapozója még gondoskodni kívánt az általa remélt — Trianonban beteljesült—Nagy-Románia nem román lakóiról. Mi történjen az erdélyi magyarokkal, akiknek hősi szabadságharcát közvetlen közelről látta és csodálta? „Az Erdélyben megoldandó kérdés az volt és ma is az, hogy nem azt kell tenni, amit a románok, magyarok, szászok és székelyek külön-külön tenni akarnak: egyikük maradjon az országban, a többi népet pedig elűzzék, hanem ki kell kiáltani a közszabadságot, vagyis az egyenlőséget az egyének és a nemzetiségek számára, és ezáltal keresni az egyetértést, szövetséges államot hozván létre.”

Ne akadjunk fenn itt most Balcescu tévedésén, hiszen a székelyek soha nem akarták a románokat kiűzni Erdélyből. 1848 őszén, a győzelem hangulatában az agyagfalvi székely népgyűlés testvéri üdvözletét küldte a románoknak. A szászok körében sem lehetett ilyen szándékot észlelni. Ezzel szemben Balcescu személyesen tapasztalhatta a mócföldi népirtásokat Abrudbányán, Zalatnán, Nagyenyed felégetésének szomorú tényeit, és nem azonosult ezekkel. Hanem a jövő békéjének lehetőségét abban látta, ha Erdély szövetségi állammá alakul át.

Fölösleges latolgatni most az erre adott, adható román nacionalista válaszokat. Rázván Mitroi cikke azonban alapot kínálhat a tisztességes vitára, ha ugyan a hivatalosságok itt meg ott csakugyan megpróbálnák tisztázni az álláspontokat, sorra venni az érveket és ellenérveket, legalább oly mértékben, mint annak idejében Debrecenben Kossuth és Balcescu.

A föderalizálásnak vagy etnikai alapja kell hogy legyen, mint Svájc esetében, vagy történelmi-földrajzi érvei, lásd Németországot — így érvelt az Adevarul. Márpedig ez az elképzelés nem alkalmazható Romániában, ahol a magyar kisebbség a lakosságnak alig 6,5 százalékát teszi ki. Ejnye, hát ilyen nehéz helyen tartják Bukarestben a térképet! Például Svájcét, ahol a német, a francia és az olasz mellett hivatalos nyelv — a románnal rokon — rétoromán is, és ez a nép nagyon régóta élvezi a maga autonómiáját. Pedig számaránya messzemenően kevesebb, mint a romániai magyarságé. Egyébként a diktatúrából visszamaradt torz érv — talán Rázván Mitroi is belátja — Románia egész lakosságához viszonyítani az erdélyi magyarok vagy mondjuk a székelyek lélekszámút, ha a jogok „porciózásáról” van szó. Éppen azért, mert bárminő autonómia nem az országos, hanem a helyi sajátosságok érvényesítését kívánja meg. Egyébként volt olyan különös időszak, amikor országos arányszámuk alapján „engedték be” a magyarokat a helyi igazgatásba, oktatásba, igazságszolgáltatásba, mondjuk Kolozsvárott vagy Csíkszeredában, de senkinek nem jutott eszébe, a magyaroknak legkevésbé, hogy ugyanilyen „elosztást” kívánjanak maguknak mondjuk Iasiban vagy Slobozián.

Ami a történelmi-földrajzi érveket illeti, az Adevarul cikkírója megállapítja, hogy „a románok az idők során állandóan az egyesülést keresték, nem az elszakadást egymástól, egyetlen nemzetnek tekintve magukat”. Most meg a történelemkönyvek kerültek elérhetetlen meszszeségbe a szerzőtől. Nem kívánok semmilyen összehasonlítást tenni mondjuk arra nézve, hogy időben mennyit tesz ki a magyar nemzet egysége és mennyit a románoké. Történelmi balsors is gátolta a román egyesülési törekvéseket. De ezek diadalmas beteljesedése után egyszerűen semmibe lehet venni a magyarok hasonló törekvéseit? Pusztán a hatalom jogán? Balcescut hívom megint segítségül: „az elsőbbség és a demokrácia nem fémek meg együtt”. Sem akkor, sem most.

Rázván Mitroi cikke talán nem is Borbély Ernőnek szólt, hanem a nyugati hatalmaknak. „Nem fogadható el a föderalizálás gondolata a kontinens némely politikusa kedvéért.” Ezzel szemben az Adevarul nem zárkózik el attól a másodlagosnak tartott és az ország területi egységének feldarabolását elutasító elképzelés tényleges alkalmazásától, amelyik az állami igazgatás egyes funkcióit a helyi szervekre ruházná át. Ezen a téren meg is történtek az első lépések—így a cikk—a helyhatósági struktúra létrehozásával, szabad választásokon, de ez „saját költségvetés híján nem járulhat hozzá a gazdasági fejlődéshez. A költségvetés decentralizálása, úgy mondhatnék, létkérdés, de semmi köze az egységes állam szuverenitásának felszámolásához”.

Ennek a helyhatósági struktúrának a „hatékonyságáról” sokat mondhatnának mondjuk a székely városok és községek polgármesterei, ha megkérdeznék őket. Egyelőre kizárólag a politikusoké a szó. De hogy foglalkoztatja őket a föderalizálás ügye, sőt, legtöbbjüket ingerli. arra vall, hogy majdnem két hónappal az Adevarul cikke után Iuliu Maniu gyulafehérvári szobrának leleplezése során az egyik legjelentősebb román politikus, Comeliu Coposu, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt elnöke így válaszolt—egyebek között—Borbély Imrének: „Az egyesülés a Románok Országával ment végbe, egy szabad, független, egységes és nemzeti állammal, nem pedig föderációkkal. Sikertelen marad minden olyan erőfeszítés, amelyik megpróbálja megingatni ezt a helyzetet.”

Mintha Gyulafehérváron, az Iuliu Maniu irányította román nemzeti gyűlésen, 1918. december elsején más egyébről lett volna szó: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által”.

f------------------------------------------------------------------------------------\

SZEGEDEN,

A NAPFÉNY VÁROSÁBAN

APARTMANHÁZ

„A NYUGALOM ÉS KÉNYELEM SZIGETE"

Újszeged frekventált helyén, ideális zöldövezeti környezetben luxusapartmanok leköthetők

35-111 m2-es méretig,

valamint az épület földszinti részén üzlet- és irodahelyiségek, az alagsorban mélygarázsok vásárolhatók különböző méretekben

Bővebb információk:

Gábor István ügyvezető EUROHÁZ KFT.

6726 Szeged, Bal fasor 8.

Tel/Fax: (36) 62-432-132

V_________________________________________________)

Keserű társadalom

(Folytatás az 1. oldalról) lajdonos) kaphassa meg, amelyik a közpénzekből folyósított kölcsönökből fedezi az egzisztenciateremtést. Pár évvel ezelőtt széltében-hosszában hírelték s kárhoztatták, ha egy konzervatív politikus egyetlen nyomorúságos lakást tudott szerezni magának. Ma a százmilliókért megvásárolt ingatlanok és a rajtuk emelt paloták újgazdag tulajdonosairól nem esik szó, de e gazdagodáshoz vezető út nem éppen Grál-lovagokra jellemző állomásairól sem.

Folyik a kiszorítósdi: a miniszterelnök önnön érdemeként mondta el a televízióban, hogy négy éve nincsen érdemi kárpótlás, a kiadott kárpótlási jegyek— kamattal növelt értékük közel 2000 forint—ma ennek a tizedéért, 210 Ft körüli árfolyamon kaphatók. Az új hatalom a minisztériumokban a 40-es évekéhez hasonló tisztogatást végzett, s ha valami módon képzettségük szerint jutnak álláshoz az eltávolítottak, a vérszívó zsumalizmus gloszszákban méltatlankodik: Shylock szelleme nem halott.

A hatalom minden módon szeretné elhitetni, hogy nemzetközi bizalom övezi. Mint mellékes körülményt jelzik, hogy a nemzetközi pénzvilág bizalma a minimumra csökkent. Azt a körülményt, hogy egyharmadára esett vissza a külföldi tőke beáramlása, oly módon akarják fogyaszthatóvá tenni, hogy az elmúlt öt év

adatait egy összegben adják meg, s így még—a gyászos jelen ellenére is — előbbre vagyunk a környező államoknál. Ez is mutatja a volt konzervatív kormány teljesítményét, ésszerű gazdaságpolitikáját. A mai gazdaságpolitika ezzel szemben a régi goromba eszközökkel él: két év alatt az 1994-es színvonal 70%-ára akarja leszorítani a béreket, a nyugdíjakat, s közben hímes tojásként kezeli a nagy jövedelmeket, és— a kisebb koalíciós párt diktátumának engedelmeskedve—az igazságos jövedelemelosztás követelményeinek érvényesítését kínosan kerüli.

Olyan, hatalmas fejlődést felmutató országok, mint a Távol- Kelet ma már gazdasági nagyhatalmai a fejlődésük kezdetén az oktatásra, szociálpolitikára és az egészségügyre fordították a legtöbbet, ezzel alapozva meg a későbbi sikereket. A hazai gazdasági csomagok ezeket a kiadásokat nyirbálják. Ma minden évben egy város lakosságával csökken a népesség. A most bevezetésre kerülő gyakorlattal ez a csökkenés felerősödik, s ezen belül a társadalom legértékesebb része még tovább fogyatkozik, s azok szaporodnak, akiknél a jövedelemnélküliség és gazdasági produktivitáshiány a sok gyermek utáni juttatást teszi szinte kizárólagos jövedelemforrássá. Európában leghátul állunk a felsőoktatás hallgatóinak számarányát tekintve. A

kiművelt emberfők sokaságáról egyelőre hasztalan álmodunk.

A külpolitikában a köztársasági elnök és a miniszterelnök együttes erőfeszítéssel hirdetik, hogy soha ilyen jó kapcsolatunk nem volt mondjuk a bulgárokkal, a jamaikaiakkal, esetleg a franciákkal. Az nem tükröződik sem a célzatos híradásokból, sem a kommünikékből, hogy a korábbi kormányfőt európai látókörével nem egy alkalommal a nemzetközi életet irányító, nagyhatalmú politikusok kérték fel tanácsadásra a térség egy-egy problémájával kapcsolatban, ma meg a bejáratott protokoll mellett személyes kapcsolatról legfeljebb a szlovák miniszterelnökkel kapcsolatban lehet beszélni (valószínűleg ezért kellett titkosítani a tárgyalások tartalmát).

A miniszterelnök nemcsak a gazdaságban ígért rendcsinálást (ez megfoghatatlan tartalmat jelentett, hiszen a régi nómenklatúra embereinek új vállalkozásaihoz nyilvánvalóan nem kívánt nyúlni), de hatásvadász bölcsességnek szánva azt is közölte, hogy ő 10 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A balul sikerült szlovák alapszerződéssel, a nyélbe ütni nem tudott román megállapodással, a délvidéki magyarság megújuló megpróbáltatásaival kapcsolatban talán rájött, hogy 15 millióan vannak a magyarok, s az anyaországnak nem a volt szovjet gyarmatosításból

kell a példát vennie, hanem azoktól az országoktól, amelyek más országban élő, az egységes nemzethez tartozó testvéreiket nem hagyják magukra, hanem külpolitikájuk sine qua non-ja az azokkal való törődés.

Látnunk kell, hogy a mai kliensrendszer a jelen struktúra fennmaradása irányában hat, hiszen hiába érzik-látják sokan a mai gyakorlat tarthatatlanságát, némák maradnak, mert a pozícióhoz ragaszkodni kell. Ugyanezen oknál fogva várható, hogy a megerősödő klientúra — saját önös érdekéből — mindent el fog követni két és fél év múlva is hatalma, pozíciója, társadalmi ereje fenntartása végett.

Október 23-ának káprázatos eseményeitől, világra szóló teljesítményétől 39 év választ el bennünket. Az idén már nem volt díszelőadás az operában és a köztársasági elnök a nemzeti ünnepet Amerikában töltötte, a miniszterelnök helyett pedig más mondta el a sztereotip ünnepi beszédet. A nép közben elkeseredetten vár. Hunnia alszik, nehéz, tetszhalottas álommal. Lesz-e kürt az ébresztésre, lesz-e hang a nemzeti öntudat visszaszerzésére, lesz-e ébredés?

Az elkövetkező két és fél év felemelő feladata a nemzeti erők előtt: programot, reményt adni az elkábított nemzetnek, hogy — mint 56-ban és 90-ben — újból magára találjon.