Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-11-01 / 11. szám

1995. november

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

BEKE GYÖRGY:

Jövőt érlelő múltunk

A Szent Korona tana

Koncz János felvétele

Bartókra emlékezve

Talán nem is tudja a „nagyvilág”, hogy Marosvásárhelyt — a Bartók utcában — szobra van a nagy magyar zeneszerzőnek. Bartók Béla halála után idei, 50. évfordulója alkalmából az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a helyi Kemény Zsigmond Társaság október 14-én koszorúzási ünnepséget rendezett a Bartók-szobornál. — Beszédet mondott SZABÓ György Pál, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke, CSIKY Boldizsár zeneszerző, a marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatója, dr. BERDJ Asgian, a Megyei Tanács kulturális szakbizottságának elnöke és KOLCSAR Sándor unitárius esperes. Illyés Gyula Bartók című költeményét előadta GYÖRFFY András színművész; fellépett a Vártemplom Cantemus-kórusa — BÍRT ALAN József vezényletével.

A „hű magyar”-ra (ahogyan Illyés mondotta), az egyetemes kultúra kincsesházát örök értékekkel gazdagító muzsikus-zsenire emlékezhettek virágaikkal, jelenlétükkel az egybegyűltek ezen a napsugaras őszi délelőttön. És bizonyos: nem üres „fesztivizmus” vagy valamiféle pótcselekvés az, ha évfordulók idején az anya-haza határain kívül élő magyarok valahol — Nagyszőlősön vagy Marosvásárhelyen, Kassán vagy Szabadkán — koszorút helyeznek el a nemzet halhatatlanjainak sírjára, szobrára. A megmaradás hite és reménye jut kifejezésre ilyenképpen. (n.p.)

Kétágú élmény

Erdős Irma és Bartha István Erdélyben

Meglepődtem, mikor Kocsis István új történelmi művének kezdeményezőiről és támogatóiról értesültem. A Szent Korona tana című Püski-kiadvány belső címlapjának hátsó oldalán az ajánlás az Ausztráliai Magyar Szent Korona Társaságnak szól. Ez az egyesület,.rendelte” meg a művet az írónál és a kiadónál. Vajon jobban, mélyebben él ott, a végtelen messzeségben a magyar múltnak ez a hagyománya? Megérezték volna a földrajzi messzeségben, hogy a Szent Korona tanának hatalma van az időn, a romláson, a rontáson, minden nemzeti szerencsétlenségünkön?

Kocsis István remek könyve, amely egyben jogtudományi, közjogi-tudományi és szépirodalmi mű, a magam Szent Korona-emlékeit ébreszti fel.

Tizenhárom esztendős voltam a második bécsi döntés idején. 1940. augusztus 30. Az új magyar-román határt már ismertük a rádióból, de a székelyeknek még két hetet kellett várniuk a hazatérésre. Meg akartuk rövidíteni a várakozás idejét. A második hét elején kabáthajtókánkra kitűztük a magyar kokárdás és koronás címert. Az idők serényítésében egy helybeli boltos segített nekünk, fiataloknak, aki vagy három láda piros-fehér-zöld kokárdát és koronás címert hozott Sepsiszentgyörgyről, a városban hirtelen felállított zománcozó műhelyből.Valójában akkor ismerkedtünk a magyar címerrel, a koronával, addig csak régi könyvekben láthattuk, rejtegetett könyvekben, lefüggönyözött ablakok mögött. Felszabadító érzés volt, hogy immár nem kellett titkolnunk a magyarságunkat.

Óvatos felnőttek megállítottak az utcán. A félelem mélyen beléjük ivódott a huszonkét éves román uralom alatt.

— Nem lesz túl korai? — kérdezték aggódva.

—Huszonkét évig váltunk rá... — ismételgettük

azt, amit odahaza annyiszor hallottunk.

— Éppen ezért. Várjátok ki még ez a hetet.

Hallotta az óvást az öreg uzoni kovácsmester,

Szekeres János bácsi. Átellenben lakott, esténként sokszor átmentem hozzá, hogy első világháborús történeteit hallgassam. Úrmesteri rangig vitte a lövészárkokban, szuronyrohamokban; büszke volt katonai kitüntetéseire, amiket szobája falán tartott.

— Hordjátok nyugodtan, fiúk. Nem lesz bántódásotok.

— Honnan tudja ezt, Szekeres bácsi? — menekültünk hozzá bizonyosságért.

—Ez a korona megvédelmez titeket—mutatott a fénylő címer színes koronájára.—Most már minket is védelmez megint.

Nem hinném, hogy Szekeres János kovácsmester tudott volna a Szentkorona-tanról, a magyar közjogról, mindarról, amit ezek a magyar állam életében, nagy távon az egész magyar történelemben jelentettek. A népi tudat mélyébe mégis leszivárgott valamennyi e tudnivalókból. Ösztönös ismeret, de mégis bizonyosság, hogy a Szent Korona minden magyar, illetve minden országlakos védelmezője, gyámolítója, erőssége. Érezték ezt a „régi magyar világot” megért székely öregek Uzonban.

Szeptember 13-án érkeztek el hozzánk a honvédek. Czikó Árpád hajdani osztálytársam — nyugalmazott közgazdász — a múltkoriban idézte fel a sepsiszentgyörgyi Háromszék hasábjain a bevonulás napjait. Felejthetetlen élmény volt jói emlékszik minden mozzanatra. Kora reggel még egy román katonai egység vonult át a városon. A katonák Csík felől jöttek, Brassó felé igyekeztek. El kellett haladniuk a városháza előtt. Valakik jobban siettek, mint az idő, és a kétemeletes épületre már hajnalban kitűzték a címeres, koronás magyar lobogót.

Egy tiszt haladt a román csapat élén. Keze a revolveren... Mi lesz most?—rettentek meg a kiöblösödő utcán álló koránkelők. A tisztet feszítheti a düh, az elkeseredés, éghet benne a bosszúvágy. Bizonyosan szétlövi a zászlót...

Észrevette a román tiszt a zászlót, felnézett az épületre sokáig, jobb kezét emelte. De nem a revolverét kapta elő, hanem szabályszerűen tisztelgett. Köszöntötte a címeres, koronás magyar zászlót...

Az idő országútjait járom Kocsis István oldalán. Érzékletessé válik az elvont tan. Felidéződik a parlamenti vita, hogy koronás vagy korona nélküli legyen-e az új Magyarország címere. Ezer esztendő örökségéről kellett dönteni. Végül is a koronás címer mellett szavaztak a honatyák 1990-ben, talán nemcsak a jogi megfontolás, a hagyományőrzés, a folytonosság jegyében, hanem belső lelki sugallatra is, miként ezt a székely kovácsmester érezte. A koronás címer megtestesíti a magyar múltat, az önérzetet. Csak tudaüan cinizmus merészel gúnyolódni a magyar koronával, amely királyokat is megbüntetett, ha szembefordultak vele.

így látta a „büntető” Koronát Révay Péter (1568—1622), aki tiszte szerint „a magyar Szent Korona törvénybe iktatott őre” volt:

„Miután Béla király szánalomra méltó baleset következtében eltávozott az élők sorából, az emberek Salamont tartották a Korona legjogosabb örökösének, de Isten titkos akaratából háttérbe szorult ama sikertelen vállalkozásai miatt, melyeket idegen nemzetek segítségével indított hazája ellen. Mert Negyedik Henrik császárt, Harmadik Henrik fiát, a Korona visszaszerzésére ösztökélte, segédcsapatokért könyörgött, és ezek támogatásával vissza is szerezte a felségjelvényt, mellyel ismételten megkoronázták; de a sváb őrség elbocsátása után Géza súlyos háborút indított Salamon ellen, úgy vélekedve, hogy idősebb lévén őt illeti a Korona; a megbékélés után azonban az idősebb engedett az ifjabbnak. Mint a történetírók elbeszélik, Salamont újra megkoronázták Pécsett Szent Péter bazilikájában, ami több más épülettel együtt nyomban a koronázást követő éjszakán leégett. A tűzvész kétségtelenül jelentette, hogy Salamon ismételt megkoronázása: a polgárháború és a kiontott rokonvér valamiképpen megsértette a Szent Koronát, és az a mohóság, melylyel méltóságának megszerzésére törekedett, előbb utóbb megbosszulja magát; így is lett”.

Felrémlett-e az 1990-es szavazáson honatyáink előtt mindaz, ami ezer esztendőn át a Szent Koronához kapcsolódott: pártütések, külső veszedelmek, belső egyenetlenségek, lázadások és e lázadások megtorlásai, egy nemzet állami életének viszontagságai, amelyekből azonban megerősödve került ki mindig? A Szentkorona-tan dacolt az időkkel.

Századokon át e tanról minden korszak történészei elmondták a véleményüket. Kocsis István egyik-másik ilyen véleménnyel vitázik, elutasít vagy elfogad, néha kiegészíti őket. Mi most hagyatkozzunk Hóman Bálintra, arra a Szekfű Gyulával tudóspárost alkotott történészre, akinek nem kellett kényszerűen elhallgatnia semmit. Utolsó tudós nemzedék az övék, amelyik még megfogalmazhatta önálló ítéleteit.

Hóman cáfolja, hogy a Szentkorona-tan Verbőczyvel vonult be a magyar jogtörténetbe, állambölcseletbe. Szerinte a csírái már Kézai Simonnál megtalálhatók. Az Árpád-ház kihalása után többször megtörtént, hogy a király helyett az ország főurai és nemesei irányították az országot. „Ezekben a király nélküli időkben alakult ki és erősödött meg az a felfogás, hogy a közhatalom eredeti birtokosa, ősforrása maga a nemzet, az országlakosok, vagyis a teljes jogú szabadok, nemesek közössége, s akirály, kit saját vagy őse személyében koronájára s ezen keresztül őreá átruházott hatáskörben birtokosa az uralkodói jogoknak és a teljes uralkodói hatalomnak...”

Századok során alakult ki végső értelmében a Szentkorona-tan, amelynek első szabatos és világos kifejtését az 1440. július 17-én kelt oklevél őrzi; I. Ulászló koronázása alkalmával, az országgyűlési határozat alapján kiállított okiratban fektették le. A Szent Korona a magyar államhatalom alanya, a király és a nemzet között megosztott hatalom megtestesülése, biztosítéka a magyar közjog folytonosságának.

Kocsis István párhuzamként az angol koronaeszményt említi. Csakhogy Angliában a magyarhoz hasonló koronatan nem alakult ki, mondja, mivel ott békésebbek, kedvezőbbek voltak a körülmények. A koronaeszményt csak rendkívül drámai történelem teszi közjogi tanná. Amilyen a mi magyar történelmünk volt.

De miért lenne szükség a magyar Szentkoronatannak teljesen azonos nyugati mintára vagy éppen serkentő előzményre? Kocsis István könyvében éppen a magyar koronatan eredetiségét kutatja. Merész feltételezésnek tetszik, de egyáltalán nem kizárt, sőt, bizonyítottnak hihető a hipotézise arra nézve, hogy a Szentkorona-tan, a magyar jogfejlődés nemcsak Szent István koráig nyúlik vissza, hanem a honfoglalás koráig. Sőt, a honfoglalás előtti honfoglalásig, az avarokig. Kocsis itt nyilván László Gyula elméletére, a kettős honfoglalás hipotézisére alapoz, amelyet egyértelműen elfogad. Székelyként igen rokonszenves számomra, hogy az „avarmagyarok” azonosak lehettek a székelyek őseivel. E gondolatmenetbe jól beleillik Szádeczky Kardoss Lajos (1859—1935) megállapítása: „A székelyek mint első honfoglalók nemek és ágak szerint telepedtek meg Erdély keleti részén, azon a földön, melyet azután róluk Székelyföldnek (Terra Siculorum) neveztek. Azokat az ősintézményeket vitték magukkal, melyek Magyarországon a vezérek korában voltak érvényesek. Innen van, hogy jogi intézményeik régebbiek, mint a magyar királyságéi.”

Ezek az ősi intézmények századokkal éltek tovább Szent István koránál. Igen szigorú falutörvény ek voltak, amelyeknek „utódai” közül jónéhányat Imreh István kolozsvári történész gyűjtött össze és adott ki. Balás Gábor budapesti történész kutatásai megállapították, hogy a székelyeknél a katonai főtisztséget a hadnagy, a bírói tisztséget a kend viselte. Mind a négy székely ágnak megvolt a maga hadnagya és kendje. Ez most azért tartozik ide, mert a szokásjog alapján nagyon vigyáztak arra, hogy a két tisztség soha ne kerüljön egyazon ág birtokába. Vagyis a hatalommegosztás okos módszerét gyakorolták, miként azt a Szentkorona-tan később megköveteli majd.

Kocsis István eljut ahhoz a felismeréshez, hogy „akár késő-avaroknak (avarkori magyaroknak), akár székelységnek nevezzük azt a magyar nyelvű népet, amelyet Árpád magyarjai a Kárpát-medencében találtak, számításba kell vennünk nemcsak azt, hogy mit vett át az új honfoglalóktól, hanem azt is, hogy mit kölcsönzött tőle a honfoglaló magyarság”.

Ha ez a feltevés helytálló, akkor a Szentkoronatan alapelvét, a hatalom megosztását mint az egyeduralkodás megelőzését a magyar közjog a székelyavar hagyományból vette. Talán itt az egyik magyarázata annak, hogy a nagyhatalmú Árpád-házi királyok alatt sem vált a magyar királyság abszolút monarchiává.

De vajon nem a gondolkodásunk torzulása most is, és volt eddig is, hogy okvetlenül nyugati mintáját keressük mindannak, ami a magyar múltban, művelődésben, jogfelfogásban példás, követhető, életképes századok óta?

Látszólag rendhagyónak, első rápillantásra bizonyára szokatlannak tűnik, ha valahol—egy pódiumon — a kortárs magyar költőket megszólaltató versműsor tőszomszédságában ökológiai tárgyú tudományos előadást hallgathatnak végig az egybegyűltek. Mondom, csak látszólag tekinthető rendhagyónak ez a társítás: a líra párosítása a környezetvédelem szerteágazó problémaköreivel. Mert a versek világa és a „prózainak” nevezett valóság voltaképp sokkal közelebb áll egymáshoz, mint vélnék azok, akik kedvelik a konvenciókat. Hajói odafigyelünk, könnyűszerrel felfedezhetjük azt a csodálatos harmóniát, ami egyazon ritmushoz igazodik az emberi értelem és érzelem hangzatai, valamint a természet szívdobogásának szféráiban.

Zavartalanul termékenyítő lehet az effajta kettősség —miként ezt az Eretnek ima című versműsor előadójának, Erdős Irma művésznőnek és férjének, az ökológus Bartha Istvánnak közelmúltbeli erdélyi körútja is bizonyította. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság vendégeiként léptek közönség elé nagy sikerrel több városban.

Erdős Irmát és Bartha Istvánt a szülőföld iránti töretlen vonzalom, a lélekbeli hovatartozás tudata hívja haza Erdélybe minduntalan választott új lakóhelyükről, a svédországi Svedalából. Ahol az eltelt évtizedekben is megmaradtak mindketten a Maros mente, a Nyárád völgye szerelmesének, az oszthatatlan magyar kultúra, az erdélyi szellemiség hitvallójának. Valójában soha nem is szakadtak el a megtartó emlékektől, a felejthetetlen gyermekkor játékainak színtereitől, az érlelő ifjúság fölpezsdítő izgalmainak talajától.

Elhangzott ezeken a forró hangulatú esteken Erdős Irma remek tolmácsolásában Márai Sándor megrendítő verse: a kényszerűségből idegenbe szakadt magyar író felkavaró vallomása az emigráns sors tragikumáról, azoknak az embereknek a gyötrelmeiről, akik az új környezetben előbb-utóbb elveszítik nemzeti identitásukat, feledik Arany János szavait, Bartók dallamait. (És meghallgathattuk Tamási Áron vele vitázó Feleletét is...) Egészen biztos, hogy Erdős Irmáékat ugyancsak nemritkán riogatják az idegenség éjszakai ködében settenkedő kételyek, s valahol az öntudat mélyrétegeiben ott ágaskodik bennük is az elfojthatatlan kérdés: mi maradt meg abból, ami volt? Van, aki lassacskán belerokkan ebbe a küzdelembe. Vagy belepusztul. Az igazán erőseket, a hitvalló hűségeseket azonban ez a gerincropogtató-faggató állapot még inkább arra készteti, hogy — mint Márai mondja — „eszelősen” őrizzék álmaikat, az anyanyelv ékes jelzőit, a lefordíthatatlan helyneveket, a honi havasok fölött kavargó felhők látványát, mindazt a nélkülözhetetlen útravalót, ami az itthoniasság életre szóló ajándékaként került a vándor tarisznyájába.

Az egykoron európai rangú marosvásárhelyi Székely Színház hajdani tagja, Erdős Irma—A tanítónő felejthetetlen Tóth Flórája, Kós Károly Budai Nagy Antalénak kiváló Bese Annája, a nagyszerű Csehov- és Tolsztoj-előadások hősnője, a Szentgyörgyi Istvánról elnevezett Színművészeti Akadémia nemzedékeket szép magyar beszédre oktató tanára — a jeles előadóművésznő legutóbbi erdélyi körútja során Ady, Szabó Lőrinc, Márai Sándor,

Illyés Gyula, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kiss Jenő, Horváth István költeményeit szólaltatta meg ihletetten. A magyar kultúra odaadó szolgálóleánya volt ő mindig, s az is maradt. Új lakóhelyén, a színpad lehetősége nélkül sem szakadt el pillanatra sem anyanyelvének hajszálgyökereitől, attól az irodalomtól és művészettől, mellyel megbonthatatlan szövetséget kötött egykoron.

A szép eszményeket, tiszta álmokat melengető bátrak, a konok kezdeményezők rendjébe tartozik Bartha István, aki nem mindennapi sikerekben gazdag gépészmérnöki múlttal, találmányokkal a háta mögött ezekben az utóbbi évtizedekben az ökológia rejtelmeinek kitűnő ismerőjévé vált. (Csak zárójelben említem: abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még a diákévekből ismerem őt közelebbről; osztálytársak voltunk a marosvásárhelyi Református Kollégiumban, majd pedig együtt indultunk el Besztercéről — nem épp jószántunkból — a háborús hadak útján.) Tudom róla: makacs és megszállottan következetes ember. Szeret, mindig szeretett a dolgok mélyére tekinteni, az elkezdett munka végére járni. Vállalkozni. Szenvedélyesen keresni a világ, a természet rendjét fenyegető modem veszélyek forrásait; az ökológia kutatójaként a környezetvédelem ügyét mindennél fontosabbnak tartja. Ebben látja az emberiség emberhez méltó jövőjének zálogát. Távol áll a szakbarbárság leghalványabb gyanújától is. Ahogyan egyre inkább belemerült a környezetvédelem feladatainak és lehetőségeinek vizsgálatába, úgy lett számára mind nyilvánvalóbbá, hogy a modern techikai civilizáció súlyos ártalmakat is kitermel, s ez a folyamat — a természet hagyományos egyensúlyának megbillenése —magának az életnek a Földünkön való fennmaradását is kérdésessé teheti.

Pár esztendővel ezelőtt a debreceni Református Theológiai Akadémián tartott előadásában arról beszélt Bartha István, hogy a fehér ember által létrehozott technikai civilizáció megsemmisítette a régi, hagyományos kultúrákat s utat nyitott egy olyan „homogenizálódás” felé, mely lelkileg is kiszolgáltatottá tette az egész emberiséget. Ide vonatkozó nézeteinek summáját fogalmazta meg ilyenképpen.

A líra és a csöppet sem rideg valóság benső harmóniáját szemléltette meggyőzően ez a rangos kétágú műsor. Mert hiszen az érzékletes Ady-, Szabó Lőrinc- vagy Illyés-sorok valahol a szellem régióiban zavartalanul egybehangzanak a korunkbeli gépi civilizáció vadhajtásaira, a ránk leskelődő veszedelmekre figyelmeztető tudósi érveléssel. Ilyen összefüggésben még nagyobb súlya, messzahangzóbb csengése lehet a „szél-kaszabolta magyar nyelv” minden rezdületének itt, a Kárpátok karéjában, mindenfelé, ahol újkeletű „törvényes” tilalmak akadályozzák szavaink szabad szárnyalását; ahol primitív gyűlölködésből fakadó indulatokkal, emberi és nemzeti önérzetünket sértő rágalmakkal kell szembenéznünk nemegyszer—csak azért, mert magyarok vagyunk. Mert magyarul beszélünk. Ezért védelmezzük jelzőinket s igazunkat rendületlenül. Határtalanul...

Áhítatba göngyölt, különös üzenete van édes anyanyelvűnknek, ha messzi távolból érkezett barátaink ajkán csendülnek fel a hitben fogant, reményeket fakasztó igék. Nagy Pál