Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-03-01 / 3. szám

1995. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal KELEMEN SÁNDOR: A szabadság korlátái A szabadság alighanem a legellentmondáso­sabb fogalom. A francia forradalom a szabadság ihletésére támadt és a beteljesüléseként jelentke­zett kommün nagyobb rabszolgaságot teremtett, mint a keleti satrapák önkényuralma. Az orosz kommunizmus a szabadság programját vette ajká­ra, és milliók meggyötört és halálba hajszolt testén keresztül minden borzalomnak, igazságtalanság­nak és bűnnek kárhozatra rendelt országát terem­tette: a „dolgozók” egyenlő esélyt megvalósító pa­radicsoma helyett a gulag poklát. Március 15-én szerte a nagyvilágban, ahol csak magyar él, a magyar nemzet legszentebb életigé­nyét, a szabadságot erősítjük az erkölcsi rend iránti elkötelezettséget bizonyító hitvallásunkkal. Min­den más nemzetnél jobban megtapasztaltuk, hogy a nemzeti létnek olyan feltétele a szabadság, ami­ért az életet is kockára lehet és kell tenni, mert csak szabad életet lehet és érdemes élni. A márciusi és az októberi emlékezés tehát nemcsak egy történel­mi eseménysorra való emlékezés, hanem a nemzet életcéljának, a nemzeti közösség méltóságának is az ünnepe. Nem szeszélyes véletlen, hogy a nemzet sza­badságának ünneplése elsősorban az ifjúságé. A Pilvax kávéház vagy 1956 ifjúsága és a szabadság úgy viszonylik egymáshoz, mint ideál és reform, cél és pedagógia, hivatás és módszer. A szabadság életeszménye erkölcsi tartalmával és a fegyelem kényszerével az ifjúság aranykapuján lép be a va­lóság birodalmába: azon az egyetlen átjárható ka­pun, amelyen át a mainál különb holnap ígérete és bizonysága megérkezhet. Nem túlzás tehát, ha azt állítjuk, hogy évtizedekig tartó álságos esztendők felszabadulást hazudó és „szabadság”-gal köszö­nő pufajkás békéje után nemzetünket csak az mentheti meg, ha mássá tesszük az ifjúságot. Mi, akik életkorunknál fogva megtapasztaltuk, mindnyájan tudjuk, hogy századunk békeszerző­déseit ugyanaz a bosszúálló gonosz szellem kötöt­te meg, amely a háború pusztítását zúdította a vi­lágra, és a diplomácia mesterkedései mögött és fö­lött ugyanannak a visszafojtott ádáz dühnek a sötét fellege lebeg, amely a háború romjai fölött vihar­zott, s a békeígéretekben már benne rejlik a cser­benhagy ás eltökéltsége. A politika kétszínű előjá­ték új és még újabb fegyverek sebeket osztó mér­kőzéseihez s minden új háború még elfogultabb, még gonoszabb politikák számára való átmenet a maradjunk mindenáron hatalmon szándékával. Bibó István 1935-ben alkotott összefoglaló ta­nulmányában a kényszer, a jog és a szabadság fo­galomkörét mint az emberi társadalom és az em­beri szellem jelenségeinek alapfogalmait vizsgál­ja, s ezzel kifejezésre juttatja, hogy ez a három fo­galomkör láncszemként kapcsolódik egymáshoz. E három fogalomkör közül kétségtelenül a sza­badság a leginkább félreérthető és félremagyaráz­ható fogalom, mert alapjában véve a másik kettő­től való mentességet jelenti. Kiviláglik ez abból, hogy már Cicero, az idő­számításunk előtti utolsó század nagy római gon­dolkodója így fogalmazza meg a szabadságot: .Libertás est potestas vivendi ut velis” (Szabad vagyok, tehát azt tehetek, amit akarok). Mint tud­juk, Cicero már életében megtapasztalta, hogy tel­jes szabadság meghatározása nem állja meg a he­lyét, hiszen a Ceasar meggyilkolása utáni hatalmi harcokban a meggyilkolandók listájára került. Magasabb lépcsőfokot és így távolabbra való kitekintési lehetőséget biztosító meghatározás az előbbi abszolút szabadság fogalommal szemben az, mely szerint: .Libertás est naturális facultas eius quod cuique facéré libet nisi si quid vi, aut iure prohibetur” (a szabadság olyan emberi képesség, amellyel mindent megtehetünk, amiben a hatalom vagy a jog meg nem akadályoz). Ebből a meghatározásból kiolvasható, hogy a szabadság nem abszolút, hanem korlátozott. Tár­sadalmi értelemben ez azt jelenti, hogy az egyik ember szabadságát a másik ember szabadsága korlátozza. Például a francia Sartre megfogalma­zása szerint: a másik lény szabadsága az enyém­nek tagadása. Senki sem lehet a maga módján szabad, miként nem lehet senki a maga módján keresztény vagy magyar vagy német, csak a másikra való tekintet­tel és figyelemmel. Szépen fejezi ki ezt Kossuth, aki 1840-ben, négyesztendei várbörtön után így köszöni meg a nemzetnek, tekintetes Pest várme­gye rendjeinek „ama szellemét, mely egy magá­nyos polgár sérelmét köz nemzeti sérelem fokára emelte, mert ez arra mutat, hogy nemzetünk útban van egyetlen nagy családdá forrni, melynek utolsó tagjait sem bánthatni anélkül, hogy az egész nem bántatnék”. Ebben a köszönetben benne van a sza­badság egyéni és társas viszonyulásának a megha­tározása: nincsen az egyénnek szabadsága a társa­dalom szabadsága nélkül. Az egyén és a közösség szabadsága feltételezik egymást. Rabságban él az az ember, akinek nemzete elvesztette függetlensé­gét, s rabságban az a nemzet, melynek fiai nem szabadok. Hogy a szabadság nem abszolút, hanem korlá­tozott, abból politikailag az következik, hogy a szabadságnak biztosított szabadságnak kell len­nie. Ha nem így lenne, akkor a szabadság helyett szabadosságról beszélhetnénk csak, ami éppen úgy ártalmára van mind az egyénnek, mind a kö­zösségnek, mint a szabadság megtiprása. A bizto­sított vagy kölcsönös szabadságnak a lényege, hogy az állam polgárai törvényhozó testületükben megalkotott törvények útján megállapítják az ön­ző szabadság korlátáit s ennek védelmére és betar­tatására törvényeket hoznak. Az egyén tehát parla­menti képviseletének megválasztásával beleszól saját sorsának intézésébe. így lesz a többségi aka­rattal hozott törvény biztosíték a szabadság érvé­nyesítésére. Természetesen a parlamenti többség akarata sem korlátlan, mert nem foszthatja meg a kisebbséget jogaitól. Vagyis a kisebbség a maga kisebbségében szabad. Történelmi tapasztalatból tudjuk, hogy a sza­badságnak voltak ellenzői. Elsősorban azt hozták fel érvként ellene, hogy az embereket nehéz rendre és fegyelemre szoktatni. Ha az utóbbi években fé­lelmetesen elszaporodott bűncselekményekre gondolunk, kétségtelen, hogy sok igazság van e vélemény mögött. De éppen a közösség nyugodt, szabad életének biztosítása érdekében erősítem kell a végrehajtó hatalom szerveit, gyorsítani a büntető eljárásokat és szigorítani az ítéleteket. Bűn a szabad demokráciában sem maradhat bün­tetés nélkül. A másik ellenérv, hogy a 19. század klasszikus liberalizmusa a maga szabadverseny­­elméletével és gyakorlatával a gazdagokat még gazdagabbá és a szegényeket még szegényebbé tette. Jóllehet az „elitista” klasszikus liberalizmus valóban elérte a szólás-, gyülekezési, sajtó- és val­lásszabadság biztosítását, de ezt nem a tömegde­mokrácia, hanem az „új nemesség”, az elit érdeké­ben tette. S ezért a rendszerváltás óta mindegyik komány felelős. Éppen az elit szinten mosódik össze a megelőző rendszer birtokon belül volt elit­jének az érdeke az új elit érdekeivel. S így lesz a rendszerváltás felemás rendszerváltás, a népkép­­viseletes szólásszabadság pedig a hajdan volt ró-Elegem van belőle! Egész életemben azt tapasztaltam, hogy arra, aki igazat mond, rásütik, hogy demagóg. A de­magóg görög szó, magyar jelentése népcsaló, népámító, bujtogató, lazító; olyan ember, aki hazug ígéretekkel, tények elferdítésével, hízel­géssel szerez népszerűséget. Higgyék el, nem vagyok demagóg, mert nem politikus vagyok, hanem „közönséges" vásári komédiás. Ha színész lennék, a rendezőt lesném, meg a színházigazgatót; de én mindig a közönsé­get figyelem, ezért vagyok „közönséges” vásári komédiás. Mi a politika? Ez is görög szó, magyarul azt jelenti: államtudomány, de jelenti azt is: furfan­gos, ravasz, kiismerhetetlen eljárás! Ki a politikus? Politikával foglalkozó sze­mély, de—tanúm az Ide gén szavak és kifejezések szótára 1989. évi kiadása — ravasz, agyafúrt, ármánykodó ember is! A nyugati politikus is. Brodarics kancellár 1526-ban, a mohácsi csata után így könyörgött VII. Kelemen pápá­nak: „ ...Nemcsak veszélyben vagyunk és nem csu­pán vereséget szenvedtünk, hanem elveszünk, és elvesztünk után elvész az egész kereszténység. Kérem és könyörgök a mindenható Isten szerel­mére, ragadjanak fegyvert az ellenség ellen, fel­tétlenül, feltétlenül, feltétlenül... Ha ez nem tör­ténik meg, mi teljesen elpusztulunk.” A Nyugat nem segített. A Nyugat mind a mai napig cserbenhagyott bennünket. Hogy mégis létezünk, azt, véleményem szerint, kizárólag a magyar nyelvnek köszönhetjük. mai világ kenyéf és cirkusz demokráciájává — a liberális sajtó asszisztenciájával. A média munka­társai a „posztkommunistává” kopott Rákosi-, majd Kádár-rendszerben tanultak meg írni és ol­vasni s nem különben viselkedni. Hátborzongató a TV Napkelte műsorában a , Jdnn, pádon” látni egy-egy közéleti figurát, akit a sokszor dadogva habaró riporter úgymond „behí­vott” a műsorba, pontosan úgy, ahogy bennünket a „hajnali csengőfrász” idején behívtak az And­­rássy út 60-ba, vagy valamelyik kerületi kapitány­ságra „vasárnapi refesként”, vagy begyűjtötték „mukosként”. Kétségtelen, hogy a szabadság egyéni és kö­zösségi életünkben való megvalósítása csak hosz­­szú, áldozatos és következetes munka eredménye lehet. Sok küzdelemmel jár. Az angolok és franci­ák egy-egy királyukat fejezték le, hogy a maguk akarata és természete szerint megvalósíthassák. Bármilyen nehéz is, de meg kell valósítani, mert nélküle emberséges életet nem élhetünk. S ezt a gyötrelmes utat magunknak kell végigjárni, senki sem járhatja végig helyettünk. Amennyiben sike­rül sok tanulással, önfegyelemmel, egymást vi­gyázó segítőkészséggel, az a mi sikerünk lesz, ha nem sikerül, a világ éppen úgy nem fog sími ér­tünk, miként 56-ban sem tette. Hogy ez mit jelent, arra egy példát említek: A Duna Televízió februárban hatrészes dokumen­tum-filmet vetített a CIA vietnami működéséről és kudarcáról. Egy valóban szabad, demokratikus rendszerben készült film a vietnami háború végső szakaszának önkritikus elemzésével. A CIA ame­rikai vezetői és beosztottjai mondták el egyáltalán nem kirakatba illő véleményüket arról, miként hagyták ott a vietnámi kollaboránsokat, kiszolgál­tatva őket az észak-vietnámi hadsereg bosszújá­nak. A képek kísértetiesen hasonlítottak ahhoz, amit a németek tettek velünk a nagy „rugalmas el­szakadás” idején. A film különösen azok számára igen hasznos, akik manapság vigyázó szemüket Washingtonra vetik. Befejezésül a liberális Deák Ferencet idézem, aki ugyan nem ismerte a háromszínűre festett sza­bad madarakat, s még kevésbé a szabaddemokrata Tudjuk, Merjük, Tesszük jelszót, de ezt írta ma is érvényes intésként és figyelmeztetésként nekünk, szegénylegényeknek:,,Nem tartom jó embernek, nem tartom jó magyarnak, ki a szegény szenvedő hazát jobban ne szeretné, mint akármelyik fényes országát Európának.” A politikusainknak aligha. A magyar politi­kusok, a magyar diplomaták, tisztelet a kevés ki­vételnek, utálták és gyűlölték a magyar népet. Nem a történész fölkészültségével mondom, de úgy tudom a manapság oly sokat emlegetett mé­diából, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós föláldozta a magyar nép egy részét a német biro­dalom oltárán, a magyar nép egy másik részét Rákosi és elvbarátai áldozták föl a szovjet biro­dalom érdekében, a magyar nép egy harmadik részét Kádár gyilkolta meg, küldte Recskre, ül­dözte el, hogy aztán ránk, akik megmaradtunk, a mai politikusok, a mai ravaszok, a mai agyafúr­tak, a mai ármánykodók az állítólagos rendszer­­váltás ürügyén szórják a kapitalizmus minden maradék szennyét, erkölcstelenségét, és azt a kozmopolita szemléletet, amelyet egyszerűen nem vagyok hajlandó minősíteni. Én egy hatvanöt éves fiatalember vagyok. En­gem a magyar költők és a karcagi nagyapám tet­tek magyarrá. Rabindranath Tagore-tól Albert Camus-ig sok nagy gondolkodótól tudom, hogy a világ népeinek túlnyomó többsége ismeri, sze­reti és becsüli a magyar népet. A magyar politikusok, ismét tisztelet a kevés kivételnek, nem becsülik a magyar népet. A ma­gyar nép helyett mindig mást szolgálnak és min­dig mást szolgálnak ki: a német birodalom és a szovjet birodalom után most éppen a Világban­kot. Ez az, amiből nekem elegem van! (A Herman Ottó Társaság 1995. január 9-i rendezvényén elhangzott előadás rövidített és szerkesztett szövege.) MÁRCIUS Böjtmás hava: TAVASZELŐ Téli pihenője után megmozdul a határ. Febru­árhoz képest a napsütéses órák száma a duplájára, mintegy 160-180 órára nő. Minden népi megfi­gyelés a nyárral függ össze. Hűvös kikelet nedves nyarat ígér, a márciusi ködös napok júniusra sok esőt és áradást jeleznek. Gergely napján (12.) még megrázhatja Gergely a szakállát, de Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget, ezért ha József napja derül, a meleg hozzánk beül. Ezt az összefüggést Tápén így magyarázzák: Szent Péter megsokallta a fagyoskodó emberek kínló­dását, ezért leküldte Sándort egy zsák meleggel. De az, italos ember lévén, beült az első kocsmába és ott is ragadt a meleggel. Aztán így járt Szent Péter Józseffel és Benedekkel is. Méregre is ger­jedt Péter s egy korbáccsal Mátyást küldte a mennyei csavargók után. Mátyás szét is vert kö­zöttük, mire azok hirtelen kijózanodva egyszeri­ben kiöntötték a zsákokat. A hagyomány tartalmi igazmondásával ne foglalkozzunk, de az bizonyos, hogy Sándor nap­ja után átkos dolog a fagy s a korai égzengés kései éhséget jelez. Az idő munkára sürget; kezdődhet a kerti veteményezés, a rózsa kitakarása és met­szése, de nyithatjuk és metszhetjük a szőlőt is. Hogy ezt nyugodtan végezhessük, figyeljük a madarak érkezését. Ha megjelennek a fecskék, nem lesz már komoly hideg. \ Felhívás a Nemzeti Emigrációhoz Hírlevelünk—amint az első számunk­ban is kifejtettük—kapcsolatot kíván tar­tani a Kárpát-medencében élő, kivált a po­litikai országhatárainkon túl működő ma­gyar kulturális kisközösségek között, a nemzeti egység megőrzése érdekében. Ebből a határokon átívelő, etnikai egysé­get, nemzeti hagyományvédést szolgáló közös munkából nem kívánjuk kizárni a világ más tájaira kényszerűségből szét­szóródott magyarságot sem. Számunkra, miként lapunk fejrészén is jelöltük, a Sza­bó Dezső-i tanács az irányadó: „Minden magyar felelős minden magyarért”. Most, amikor a jelenlegi hazai sajtóviszo­nyok egyre kevesebb teret adnak a nemze­ti érdekek védelmének, szerkesztőségünk különösen fontosnak tartja az együttgon­dolkodást, a közös szívdobbanást. Hírlevelünket díjtalanul juttatjuk el azokhoz a határon túli kulturális kisközös­ségekhez, akik elszakítva a magyarság egységes tömbjétől, gyakorta megalázva nemzeti érzésük miatt, ám hittel és biza­kodással élik meg magyarságukat. Nem kevesen vannak. Az etnikai elveket sem­mibevevő, igazságtalan, ránk erőszakolt trianoni és párizsi diktátumok következté­ben a magyarság egyharmada a politikai Magyarország határain kívül él. Megma­radva magyarnak. Szerkesztőségünkre, mely magánkez­deményezés, nem csupán a szerény hírle­vél elkészítése hárul, de súlyos anyagi ter­het jelent a nyomdaszámla, a postázás költsége is. Segítő szándékunk, tetterőnk kimeríthetetlen, anyagi erőnk azonban véges. Még a viszonylag csekély összegű nyomdaszámlát sem tudjuk a jövőben ki­fizetni. Pedig nem jelentős összegről van szó, saját erőnk mellett havi 300 dollár— a jelenlegi árak mellett — elégséges len­ne, hogy rendszeresen megjelenjünk és díjtalanul eljuthasson hírlevelünk közel ezer Kárpát-medencei magyar kisközös­séghez, hogy továbbra is szoros kapcsola­tot tarthassunk az újvidéki és a zágoni, a dunaszerdahelyi és az ungvári magyar szervezetek között. Hisszük, hogy a Nyu­­gat-Európában és a tengeren túl élő nem­zeti emigráció megérzi hírlevelünk jelen­tőségét, történelmi küldetését és segítsé­günkre siet. Adományok küldhetők a következő címre: ERDÉLY MŰVÉSZETÉÉRT ALAPÍTVÁNY Kárpát-medencei Kapcsolatok Forintszámla: OTP Kisvállalkozási Bank MNB 217-98089-5421 Devizaszámla: Külkereskedelmi Bank 410.6355 844 99 HORVÁTH GYULA: A magyar közélet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom