Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-07-01 / 7-8. szám
1995. július-augusztus Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Volt egyszer egy Intézet r Reményik Sándor: TEMPLOM ÉS ISKOLA Ti nem akartok semmi rosszat, Fölrémlo titkos történetünk Isten a tanútok reá. De nincsen, aki közietek E szent harcot ne állaná. Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülője szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! E templom s iskola között Futkostam én is egykoron, S htítöttem a templom falán Kigyulladt gyermek-homlokom. Azóta hányszor éltem át ott Lelkem zsenge tavasz-korát! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! A koldusnak, a páriának, A jöttmentnek is van joga Istenéhez apái módján És nyelvén fohászkodnia. Csak nektek ajánlgatják templomul Az útszélét s az égbolt sátorát? Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templom-padokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükbe bíztatás vagy vád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! (1925) Ötvenéves lenne—ha meglenne—a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem. Köztudott azonban, hogy az erdélyi magyar felsőfokú oktatás nem csupán félévszázados múltra tekinthet vissza. Báthori István fejedelem már 1581-ben egyetemi jelleggel bíró tanintézetet alapított a Szamos menti városban, s ennek működését a jezsuitákra bízta. MáriaTerézia uralkodása idején, 1776-ban vették birtokukba a kegyesrendiek azt a Farkas utcai főgimnáziumot, mely később (1781-től 1849- ig) királyi akadémiai líceumként jogi és orvostudományi karral rendelkezett. 1872-ben jött létre Kolozsvárt a Ferenc József Tudományegyetem, amely 1919-ben Erdélynek Magyarországtól való elcsatolása után kényszerűségből Szegedre költözött át, s a második bécsi döntés nyomán, 1940 őszén térhetett vissza eredeti székhelyére. A második világháborút követően, amikor Észak-Erdély (is) újból román fennhatóság alá került, a Nagyszebenből visszahozott román Ferdinánd Egyetem vette birtokába ismét a Ferenc József Tudományegyetem épleteit, klinikáit, laboratóriumait, felszereléseit — egész vagyoni állományát. Ekkor, 1945 nyarán született meg az a királyi dekrétum, mely lehetővé tette a Bolyai beindítását. Közel másfél évtized alatt, amíg önálló intézményként állhatott a romániai magyar felsőfokú oktatás szolgálatában, jeles értelmiségi szakemberek ezreit készítette fel s bocsátotta ki kapuin. 1959-ben a mindinkább nacionalista színezetet öltő, asszimilációs törekvésű pátállam egyik napról a másikra megszüntette a kétmilliós romániai magyarság egyetemének önállóságát: beolvasztotta a Victor Babesről elnevezett kolozsvári román egyetembe. („Legmagasabb szinten” Nicolae Ceausescu irányította a manővert... Már akkor...) Vészterhes idők jele, hogy ma már ezt a kettősséget is mind harsányabban nehezményezik a többségi szélsőségesek; végérvényesen el szeretnék tüntetni még az emlékét is annak a nagymúltú, több mint négy évszázados előzményekre visszatekintő intézménynek, amely Erdély fővárosában mindenkor az egyetemes és a magyar tudományosság, a felvilágosult szellemiség fellegvára volt. Régóta már csak futó vendég lehetek Kincses Kolozsvár utcáin, terein, könyvtáraiban, templomaiban: ebben a csodás európai városban, ahol egykoron ifjúságom legszebb éveit-napjait töltöttem — a frissen alakult Bolyai Tudományegyetem háborúból-fogságból szerencsésen hazatért diákjaként. Mert az előzmény hihetetlenül rövidre sikeredett: 1943 őszén, érettségi után, épp csak beiratkozhattam a magyar-francia szakra, épp csak aláírathattam az indexemet a nagyhírű professzor urakkal, mikor egy szép szeptemberi napon a Gábor Áron Diákotthon kapusszobájában kézhez kaptam a behívót. A négy székely vármegye (Háromszék, Csík, Udvarhely, Maros) 1924-ben és 1925-ben született fiataljait besorozták katonának a Székely Határőrségbe, gyorstalpaló kiképzés után kivezényelték a Kárpátokba, a frontra, ahonnan, bizony, nem mindenik bajtársunk térhetett haza később... A legfutólagosabb kolozsvári látogatásomnak sem lehet olyan zsúfolt programja, hogy legalább egy röpke körbepillantásra be ne térjek a hajdani Király utcába. Felejthetetlenül szép emlékek kötnek az itt sorakozó patinás házakhoz, leginkább pedig a 14. szám alatti Toldalagi- Korda palotához, melyet mi, a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalomszakos hallgatói akkoriban — a negyvenes évek közepe táján—röviden csak így emlegettünk: az Intézet. Egyetemünk magyar nyelvészeti és irodalomtörténeti tanszéke, valamint a néprajzi részleg működött akkor ebben az épületben, az emeleten.—Túlzás nélkül mondhatom: a legigényesebb tudományművelés, szellemi képzés talált otthonra a százados falak között. A kultúraépítés valódi műhelye volt ez az Intézet. Lent, a földszinten egy volt magyar külügyminiszter lakott: gróf Bánffy Miklós. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalom vezéregyénisége: jeles regényíró, drámaszerző, az Erdélyi Helikon című folyóirat főszerkesztője. Mellesleg pedig: e palota tulajdonosa. Naponta koptattuk a Király utcai Toldalagi-Korda ház recsegő lépcsőit, de vajmi keveset tudtunk akkor ennek az építménynek a múltjáról. Jóval később vettem kezembe Kelemen Lajos szakszerű leírását a palota 1803—1809. közötti építésének történetéről, az egykori Toldalagiakról és Kordákról, a nevezetesebb személyiségekről, akiknek az élete idők során valamiképp ide kapcsolódott. Az emelet egy részét annak idején a Reményik-család bérelte; ma is helyén még a tábla, miszerint ebben a házban született 1890-ben Reményik Sándor, a nagy erdélyi költő. Bánffy Miklós családi örökségként bírta a palotát: bizonyos Bánffy Pál fia, szintén Miklós, a múlt században elvette feleségül az építtető Toldalagi Lászlóné (született Korda Anna) egyik örökösét, iktári Bethlen Katát. Az emlékezés szürkületi óráiban most megint benépesülni látom a Király utca 14. szám alatti Intézetet. Szenvedélyesen vitázó, lobogó tekintetű fiúk, csinos lányok zsibonganak a folyosókon. Aztán illedelmesen helyet foglalnak a nyelvészeti tanszék előadótermében, ahol hétfőn reggel 8 és 10 óra között Szabó T. Attila professzor úr ül a katedrán s borzolja előre-hátra vészesen gyérülő hajzatát, miközben a magyar mássalhangzóhasonulás törvényszerűségeit taglalja behatóan. Dolgozószobájában fiókos szekrények sorakoznak, bennük cédulák tömkelegé. Minthogy egy ideig afféle gyakornokként működtem a professzor úr mellett, az én kezemírása is megőrződött (talán) ezekben a fiókos szekrényekben. A délutáni órákban szorgalmasan cédulázgattam az adatokat. Nem is sejtettem azonban, hogy egy világhírű tudományos kiadvány, a majdan megjelenő Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár anyaga áll össze ilyenképpen. A hallatlan tudósi szorgalom és kitartás érlelte mintaszerűvé ezt a nagy vállalkozást. Túloldalt, a tágas irodalomtörténeti előadóteremben - a könyvvel borított falak között - György Lajos villogtatta elegáns szemüvegét, a kódexek korának írásbeliségéről értekezvén kimerítően. Egy egész tanév folyamán. DOMONKOS LÁSZLÓ: Titkos történetünk Zrínyi Kiadó, 1994. Mondhatni, különös témába fogott Domonkos László, mikor a Horea-féle felkelés okait, vérviharzását, magyaimészárlásait nyomozza ma, éppen most. És akkor is eltér a szokványostól, mikor jelen könyvében gróf Károlyi Mihályról, a létezett magyar szocializmusban legendássá vált vörös-grófról mutat arcmetszetet. Ideje van annak is ma. Arisztokrata annyit még nem ártott a magyar népnek s hazának, mint ez a féljellemű kommunista gróf. És meglepi azokat is egy fejezettel, akik inkább könyveket, mint újságokat engednekközel olvasólámpájukhoz: arrólaKonduktorovról szed egy csokorba tucatnyi bogáncsot, aki Kós Péter néven .képviselte” 1956 októberében, a leginkább sorsdöntő napokon, nyilván szovjet parancsra a magyar kormányt, és tiltakozott a Biztonsági Tanácsban a magyarkérdés napirendre tűzése ellen. Imponáló tájékozottsággal ír az 1784-es erdélyi román lázadásról, melynekkifutása magyarok tízezreinek lemészárlását jelentette. A téma annál inkább időszerű, mert eleddig nemzeti hősökként tanították és tanítják Romániában a vezéreket, Horeát, Gloscát és Crisant. Az oláhság, mely a földművelésre még éretlen volt, szétszórtan élt Erdélyben a hegyekben. Hihetetlenül elszaporodtak természetes úton, illetve a két román vajdaság apokaliptikus nyomora és rabszolga viszonyai elől egyre nagyobb tömegekben és szakadatlanul bevándorlók révén. Ezeket a szétszórt százezreket csak úgy lehetett végre megadóztatni, ha letelepítik őket. Sok urunk akkor sem volt se rest, se gyáva, országot adott annak az oláhságnak Erdélyben, a Partiumban, hogy kézben tarthassa őket. Nem tudta. 1784-ben II. József, a kalapos király a határőrség megerősítése érdekében fegyvert adott annak az oláhságnak a kezébe, amely már acsarkodva követelte a magyar birtokokon létesített román falvaiban ösz-Ám a kora esti órákban ugyanitt Benedek Marcell csevegett elbűvölő könnyedséggel és bámulatra méltó tájékozottsággal a világirodalom óriásairól, az irodalmi-művészeti stílusokról, mindarról, ami érdekes lehet a könyvek birodalmában. Élmény volt Benedek Marcell előadásait hallgatni. S nála esztétikából kollokválni. Megkérdezte a fotelban vele szemben helyet foglaló diáktól: „Mit olvasott mostanság, kolléga úr?” És ha a partner erre érdemesnek bizonyult, elkezdődött a beszélgetés. Irodalomértők egymás közötti társalgása. Benedek Marcell korai távozása után (ő sem tudta sokáig elviselni a durván fölerősödő szellemi terrort) Szabédi Lászlótól tanulhattunk esztétikát. Sepsiszentgyörgyről fölköltözve, egy ideig itt is lakott feleségével (a székelyudvarhelyi költő, Tompa László lányával) együtt az egyik tanári szobában, hihetetlenül egyszerű körülmények között. Sűrűn bejártunk hozzá, s nem tudtunk betelni éles elméjének logikai futamaival. De hadd szóljak Jancsó Elemérről is, aki a felvilágosodás korának magyar irodalmát oly alaposan adta elő hosszú éveken át, hogy még Vörösmartyig, Petőfiig sem jutottunk el az én időmben. Kazinczy, Bacsányi, a jakobinusok: ez volt az ő igazi terrénuma. Csak a legfigyelmesebbek érzékelték, hogy milyen hatalmas tudás rejtőzik Jancsó tanár úr előadásainak mögöttes területein. Faltuk a betűket reggeltől késő estig, a kiéhezettek mohóságával. A tudnivágyás olthatatlan szenvedélyével. Ezekben az években még nem voltak tiltott könyvek az Intézet könyvtárában, kedvünkre válogathattunk a legjobb szerzők műveiből. Németh László és Déry Tibor regényeit bújhattam naphosszat. Illyés verseiért lelkesedtünk. Nincs már Intézet a hajdani Király utcában. Bolyai egyetem sincsen. Sok minden tovalett a régi Kolozsvárból. Az öreg Toldalagi-Korda palota: múlhatatlan ifjúkori emlékeink tárháza. S ezt a drága örökséget nem veheti el tőlünk földi hatalom. Nagy Pál szes jogait. Fegyvert kapott és elszabadult az a pokol, melynek jó fészket vetett az oláh rablóbandák uralma, immár nemcsak a határszélek vidékén, de belső területeken is. Erdély szinte lakhatatlan volt, a kereskedelem megbénult. Öljétek a magyart, a jót s a rosszat is! — ez volt Horea jelszava, és ez volt a lázadás maga. Előtanulmány Trianonhoz. Ebbe vágott bele a szerző, történészek könyveinek fölsorakoztatásával, és nem kevés malíciával bizonyítva azt is, hogy valahol igaza volt Horeának, mikor második bécsi útjáról a császár engedélyével tért vissza: jogot hirdetett a magyarok mészárlásához. A , jó császár” ugyanis nem úgy állt bosszút a lázadókon, mint pl. Szapolyai 1514-ben Dózsáékon és a parasztok tömegein: csak a két vezért törette kerékbe (a harmadik a börtönben bocskorszíjával fölkötötte magát). Azzal aztán az oláh tömeg a tapasztalás útravalójával széledt szét Erdélyben. A magzatoknak anyjuk hasából való kivágását 1241, a tatárjárás óta Magyarországon most, 1784-ben gyakorolták ismét. Domonkos nem akarja tépdesni a tudós történészek babérjait, ám részt vállal az eddig elhallgatott vagy elhallgattatott igazságok fölmutatásában. Elvégre nem lehetünk az idők végezetéig bűnös nemzet ott és akkor, ahol és amikor jó szomszédaink-nyugati nagyhatalmasaink jóváhagyásával - veremben akarják látni s jól elföldelve a magyar nemzetet. A gróf hazát ment című fejezet valóban lenyűgöz ismét, ám inkább a rémület meg az elpuskázott lehetőségek halmazával. Innen nézve, már a szocializmus romjairól, elképesztő Károlyi Mihály szerepe, ördögi taktikája a hatalomért. Azért, hogy a kommunizmus árán is a Csúcsokra hágjon. Egy ország csonka, vérbe ájult testén is. Kíméletlen Domonkos a grófhoz, de nem is tehet másként. Történelmi személyiség akart lenni, és hitvánnyá vált. Valahol Kun (Kohn) Béla szintjén a helye, ha nem alább. Ilyen értelemben lép közel könyvünk szerzője a földosztó vörös grófhoz, ki valójában egy ország fölosztásának volt lihegő, tehetségtelen szolgáló uracsa, Magyarország egyik leggazdagabb főuraként. Egész sereg olyan adat, idézet, történészek nyilatkozata a könyvben, melyekről hangosan szólni még ma sem illik bármilyen körökben. De—a portré megvan. S ha még lészen „Károlyi-per” a magyar történelemben és a könyvkiadásban, a Domonkosféle Károlyi-kép nélkülözhetetlen lészen. És ennek a vérveres grófnak emeltek hatalmas szobrot Budapesten, kicsikét pedig annak a Bandholtz tábornoknak, aki az USA képviseletében igyekezett menteni, amit lehetett, Károlyi gróf és méltó társa, Kun Béla után, a román megszállás idején Budapesten. Jellemző, hogy 1936-ban állították föl Bandholtz tábornok szobrát. Az sem történelmi véletlen, sőt, egyenesen vélhető volt, hogy 1949-ben eltávolítják a jó öreget a kommunisták, és hogy '89-ben ismét szem elé kerül a szigorú amerikai, aki — akár Krisztus a kufárokat Isten házából — ostorral veri ki Pesten a Nemzeti Múzeumból a román tiszteket, akik teherautók sorával jöttek — vinni mindent, ami érték, vinni a Dimbovica patak partjára, Bukarestbe... Raffay Ernő történész szól talán legelőször részletesebben Erdély és Magyarország végletes kifosztásáról, arról, mi mindent hordtak el innen a román csapatok. Eltökélt szándékuk volt leszerelni mindent, ami mozdítható, fölszedni még a vasúti síneket is. Emlékezzünk. Ebben segít Domonkos is. És itt sorjáznak a könyvben a tábornok után az alföldi tisztességes magyar parasztok, akik a maguk köreiben, életüket kockáztatva, megpróbáltak valamit tenni az ismét megjelenő kísértet, a ránk tukmált szovjet szocializmus ellen, 1951 és 1955 között. Ez már közelebb áll hozzánk időben, még akkor is ismertebbek az esetek, ha nem voltak világrengetőek, csak majd 1956-ban. A közelmúlt ötlik föl, börtönökkel, vallató tisztekkel. És MA IS ÉLNEK a vallatók, a bírák, soha senki nem vonta őket felelősségre mindmáig... És élnek itt-ott az elítéltek is, míg meg nem halnak eme hírős kárpótolgató világban... És a záró fejezet valóban pótol, még a J jobbak közül is, egy amerikai krimit, azzal a kommunista bájjal, ahogy vélünk esett meg 1956 legnehezebb napj án, október 28- án. Konduktorov vagy Kós Péter, esetleg Raab Leó? — Ki volt az az ember, aki Magyarországot az Egyesült Nemzetek Szervezetében „képviselte” akkor, és tiltakozott az ellen, hogy a Biztonsági Tanács október végén foglalkozzék a magyarkérdéssel, a szovjet megtorlással, Budapest esetleges—majd beteljesedő!—szétlövetésével, a magyar nép ismételt „felszabadításával”? Igazi kémhistória, de olyan szinten, a Rákosi-sógorság-komaság kapcsolatrendszerében, hogy ma elhinni is alig tudjuk. Csak sajnálni tudjuk, hogy a könyv néhol rakva hibákkal. Nem tudni, kinek .köszönhető” ez, hiszen I. Bratianu helyett Lord Bratianut írni, vagy engedni — nagy megtiszteltetés a román politikus számára. Attól még eltekinthetünk, kényszeredetten, hogy a kötet anyagaiban mindenütt — sajnos következetesen — napilap szintű központozási, szerzői közbevetési gyakorlat érvényesül. Továbbá román szöveg virít. inkább rikít benne, teljesen értelmetlenre gyúrva a mondandót. Ha színt várunk el a bevágott szövegtől, szintúgy elvárja az olvasó a helyes, megbízható nyelviséget. 1877-ben a románokat szerzőnk Budapestről látja délre menendőnek a török ellen. Bosszantó. Ha egy brazil diák összetéveszti Budapestet hangzásbeli hasonlóság miatt Bukaresttel, azt kijavítjuk, de... Szellemes akart talán lenni Domonkos egy helyen, és sír tolla nyomán a nyelv szelleme: „...nem hajlandók tudomásul venni a konzseniális ökonómiai prognózist” — írja. Borzasztó. Sajnos, nehéz rálegyintenünk minderre, különösen, ha a .Jcongeniális” jelző egyik kedvenc szava szerzőnknek, és nem tudja—esetleg a szerkesztő sem? —, hogy a szó két lángelme egyidejű megvillanását jelenti, ugyanabban a témában. Nem azért dicsértem, hogy elmarasztalhassak végül. Egy jó könyv lehetőleg ne bosszantson elkerülhető tárgyi, stilisztikai vagy nyomdahibákkal. Czegő Zoltán
