Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-04-01 / 4. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI H-1125 Budapest, Tusnádi u. 37.1./6. DDocmgjapBams ®tf Göd® fflö@sG IS ®m go3® 3 s (^“©©©BcíIsdog XIII. évfolyam, 4. szám 1995. április A DEMOKRATIKUS ES NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 39.-Ft — $3.00 A Nemzet fölé hajolva Nemrégiben Balczó András járt minálunk, Nagyváradon. Szégyenszemre, kivételes világhírét megcsúfoló érdektelenség fogadta jöttét. Csupán emberi szerénységéhez volt fogható a lanyha fogadtatás. Pedig élete és Családja példájával, no meg cselekedetek által hiteles bizonyságtételével akartuk építeni talajveszett tanuló ifjúságunkat. Annak előtte a Nemzetközi Család-Év keretében került sor tartalmas rendezvényekre Szent László király városában, a Magyarok Világszövetsége pártfogásával. Kezdeti lelkesedésünk jócskán megcsappant annak láttán, hogy mennyire gyér az érdeklődés egyéni és nemzeti jobblétünk eme kiemelt fontosságú ügye iránt. Az előrebocsátott példák lehangoló tanulságaival egybehangzó, negatív üzenetet hordoznak már évek óta egyházunk összegező jellegű születési és halálozási statisztikái. Tekintsük csupán Nagyvárad és a Partium — a Részek — néhány múlt évi, vonatkozó adatát. 1994-ben Nagyvárad nyolc gyülekezetében eltemettünk összesen 588 személyt, és megkereszteltünk 309 kisdedet. A halál nyeresége 279 lélek. A híres-nevezetes Nagyszalonta református hajdúivadékainak lélekszámú az elmúlt esztendőben természetesnek nevezett apadás folytán 92-vel csappant; a 187 halott feletti gyászunkat mindössze 95 újszülött iránti örömünk enyhítette. A mind ez ideig el nem vándorolt hős temesvári gyülekezetben a 103 temetésre 42 keresztelés jutott: a veszteség: 61. A tovább idézhető, vigasztalan számsorok arra vallanak, hogy az utódállamok magyarsága népesedés dolgában az utóbbi évek folyamán gyors ütemben felzárkózott az önpusztítás terén élen járó anyaországhoz. Ha semmi másban nem is, de ebben a vonatkozásban mindenképpen egyetemes nemzeti sajátosságról beszélhetünk — olyannyira, hogy még az emberemlékezet óta mindenkor pozitív mérleget mutató katolikus Csíkban és Gyergyóban is fogyatkozó irányt vett a szaporulat. A beszédes számbavételt senki ne vegye „siránkozásnak". Noha a szenvtelen valósághoz alkalmazott „reálpolitikai" érzéketlenség türelmetlenül utasítja vissza az élet- és nemzetféltés „korszerűtlennek" ítélt megnyilvánulásait, és bosszús ellenérzésekkel hessegeti el a szeme elől a „nemzethalál" történelmi vízióját — a pusztulás tényeinek láttán mégiscsak jogosultnak kell tartanunk közösségi összetartozásunk megtartó tudatából fakadó súlyos aggodalmainkat. A helyesen értelmezett valóság mégoly leverő képe sem merül ki a meddő „búsmagyar" önsajnálatban — hanem sokkal inkább prófétikus figyelmeztetés, maga az „Isten ujja"arra nézve, hogy: miként nem mehet tovább. A Magyarok Világszövetsége és a Magzatvédő Társaság, a Keresztény Értelmiségiek és az Életvédó Központ, az Erkölcs, a Jog, a Teológia és az Orvostudomány tudói, valamennyi, életért és emberért Isten előtt felelősséget vállaló egyház és szervezet ezekben az időkben „könyörtelen" éleslátással és érző lélekkel köteles a Nemzet fölé hajolni, és a megmaradás biztatását hordozó szívhangok és életjelek felfogására képes, kiváló műszerek érzékenységével megvizsgálni: hol a baj és mi a tennivaló. Nem áltathatjuk magunkat társadalmi, politikai és gazdasági szükségszerűségek mechanikus determinizmusának áltudományos látszatával. Nem kárhoztathatjuk magunkat a bölcsesség képében tetszelgő tehetetlenségre. A Nemzet tudati és egzisztenciális állapotának bénultságát oktalanság volna akár szociális kényszerűségből, akár fatális végzetszerűségből „reálisnak", „adottnak", „magától értetődőnek" vagy éppen „változtathatatlannak" tekintetünk. Az egész magyar társadalom összefogására van szükség. Mozgósítanunk kell a földrajzi, történelmi, közösségi és politikai viszonylatban végletesen széttöredezett nemzet szunnyadó erőit és maradék vitalitását. A szorongató válság és az adott államhatárok korlátozott kereteiben gondolkozó, szűkkeblű állampolitikát az erők egyesítésén alapuló össznemzeti politikai szemléletnek kell felváltania. A korszakos nemzeti öszszefogásban egyesülő ész, erő és akarat csakis így rázhatja le magáról a riasztó méreteket öltött életellenes erők „átoksúlyát". Húsvét előtt vagyunk. Népünk a tetszhalál állapotában senyved. Ez nem mindenki számára nyilvánvaló. A legkevésbé éppen azok számára, akik ennek a lélekoltó állapotnak a foglyai. Húsvét zárakat és kriptákat nyitogató krisztusi Lelke áradjon szerte az egész Kárpát-medencében, és hasson el a kerek nagyvilágba, és ébreszszen, támasszon bennünket új életre — mindeneket megújító hitre és az élet igéivel és cselekedeteivel ékes, megújuló szolgálatra. Tőkés László IFJ. FEKETE GYULA: 50 éve történt 50 éve történt... A mondatot folytatva sokan önkéntelenül mondják a beléjük sulykolt befejezést: ...az ország felszabadítása. Érezve a kimondottak groteszk voltát, leírva többen idézőjelbe tennék az utolsó szót, ily módon: „felszabadítása”. Ez sem szerencsés kifejezése a valóságnak. Még jelző, minősítés nélkül is vegyes érzelmeket kelt bennünk az évforduló látszólag semleges, puszta leírása is: „50 éve”. Emlékszünk ugyanis a kerek évfordulókon százezrével kiragasztott pártállami plakátokra, amelyeken mementóként gyakran csak egy szám állt, pl. „35” vagy egy rövid mondat: „40 éve!”. Lélektanilag olyan állapotba kerültünk, hogy az elkoptatott, meghamisított tartalom miatt ma már kimondhatatlan és leírhatatlan magyarul az ötven évvel ezelőtti esemény megnevezése. Objektív szándékú, távolságtartó címmel jószerivel csak idegen nyelven lehet illetni az akkori történések mai értékelését. Valahogy így: „Memoria quinquaginta annorum”, azaz „Megemlékezés az ötvenéves évfordulóról”. 50 éve történt. Az már bizonyos, hogy nem április 4-én, hanem inkább április 10-11-én, amikor az utolsó harcoló német alakulat elhagyta a későbbiekben, az 1947. évi párizsi békeszerződésben meghatározott Magyarország területét. Már a túl körülményes körülírás is érzékelteti, hogy mennyire művi, mennyire mesterséges nemzeti ünnepünk volt 40 éven keresztül. Nem kötődött sem valóságos időponthoz, sem az akkor létező ország területéhez, sem a magyar lakosság szenvedéseinek a befejeződéséhez. Mégis, 50 éve ekkortájt tagadhatatlanul történt valami. Azt, hogy „felszabadult” az ország, ma már csak baloldali propagandisták állítják, a történészek kerülik ezt a minősítést. „Csöbörből vödörbe jutottunk, egyik hódító markából egy másik hódító markába kerültünk. Minek ezen még töprengeni?” — legyint ma a lakosság többsége. Nem lehet egyetérteni ezzel a földhözragadt, sommás ítélettel, mivel a történelmi eseményekből okulásul mindig le kell vonnia az utókornak a tanulságot. Az 50 éve történtek elemzése sokunknak eszébe juttathatja Defoe regényét, amelyben a főhős — Robinson —hajótörését követően eltöprengett sorsfordulójának jó és kedvezőtlen vonásain. Akkurátusán mérleget készített: Rossz: hajótörést szenvedtem egy szörnyű, lakatlan szigeten a menekülés minden reménye nélkül. Jó: viszont élek, és nem fulladtam meg, mint hajóstársaim. Rossz: nincs ruhám, amibe öltözhetnék. Jó: viszont meleg éghajlat alatt lakom, ezért nem is fázom. Rossz: nincs senkim, aki segítsen nekem. Jó: viszont a hajóról a legfontosabb dolgokat meg tudtam menteni, ezért nem is szorulok semmilyen mester segítségére. Nézzük meg Robinson módszerévei, hogy mit tartalmaz az ötven évvel ezelőtti események máig ható történelmi mérlege. Valahogy így: — Megszállt ország lettünk, 45 évre elveszítettük politikai függetlenségünket is! Valószínű viszont, hogy a német megszállás sem szűnt volna meg, ha Németország nem veszíti el a világháborút. — Megszűnt a parlamenti demokrácia! Az álparlamentális, koalíciós években is törvényhozók tucatjai tűntek el a szovjet intemálótáborokban. Ugyanakkor sem a németek, sem a nyilasok nem méltányolták a formálisan még legitim törvényhozó hatalmat, pl. Bajcsy-Zsilinszky Endrét is (Folytatás az 5. oldalon) Leímá-e most Ady Endre, miként 1904-ben egy vidéki magyar lapocska, a zilahi Szilágy hasábjain, szerelmetes himnuszát Párizshoz: „Barangolok az utcáidon, csodálatos, nagy és szent város, kit csókos vágyakkal akarok néhány mámoros hét óta megközelíteni. Barangolok és azt akarom, hogy az enyém légy. Nem tud szeretni, nem érthet, nem érezhet a te nagyszerűségedben senki más, csak én." ? Majd három évvel később a Budapesti Napló-bm: „Lássátok meg, mennyi az igazságtalanság, az ínség, a nyomorúság, a könny és a szolgaság a földön. Franciaországnak és minden franciának az a kötelessége, hogy példát adjon a világnak. A mi századunk föladata, hogy az emberi egyenlőséget s az egyenlő szerencsét próbáljuk meg minden erőnkből előhívni. ” Egyik irodalomtörténészünk — Féja Géza — szerint Ady Párizsban, Franciaországban a „felszabadult nép önkormányzó és önfenntartó erejét” ismerte fel, és ezt akarta magyar örökséggé tenni. Tud-e Párizs, a hivatalos, a politikus, a nagyhatalmi főváros egy közép-kelet-európai kicsiny nép nagy költőjének beléje vetett minden reményéről? Mivel viszonozta az eltelt háromnegyed évszázad alatt? Ez a nép, a magyar, régóta széttépte birodalmi álmait, és csupán azt kívánja magának, amit minden más nép, nemzet körülötte: szabad rendelkezést saját sorsával, nyelvének és kultúrájának megőrzését, önnön valójának beteljesítését. Megtagadhatja-e ezt az elemi, emberi és isteni jogot tőle Ady szent ámulásainak városa, Párizs? Háromszor tagadta meg eddig! — 1920-ban, 1947-ben és 1995-ben! Az 'Kellemes diúsVétí 'Ünnepeket kívánunk minben kebVes Olvasónknak! \____________________J első ítéletet, amely Ady népét sújtotta onnan, úgy nevezik, hogy Trianon. Négy nagy nemzeti vérpadunkból hármat ott ácsoltak. Trianont idézi a negyedik dráma is, amelynek látszólag semmi köze Párizshoz, mégis onnan ered, annak a következménye volt. Kis-Trianon palotája— a versailles-i csodálatos barokk épületegyüttes egyik ékessége 1762-től 1920-ig a francia ízlés és tudás jelképe volt. Azóta valami másé. Nemcsak egy békeszerződésé, amelyet 1920. június 4- én itt írtak alá a győztesek és legyőzőnek képviselői. Trianonban nemcsak a történelmi Magyarország kétharmadát csatolták el — ilyen feldarabolásokra is volt már példa —, hanem egy elvet, egy eszmét csúfoltak meg, fordítottak színéről fonákjára. Magát az önrendelkezést iktatták ki a magyar történelemből. Ugyanakkor az önrendelkezés nevében csatoltak el hatalmas történelmi magyar területeket (Erdély), és hoztak létre új államalakulatokat (Csehszlovákia, Jugoszlávia). Pedig Wilson amerikai elnök szózata az önrendelkezésről döntötte el az első világháborút. Jövőt, életet kínált főleg Kelet-Közép- Európa szabadságra vágyó népeinek. Mindegyiknek. Hiszen a szabadság olyan, mint a levegő: csak akkor lehet az egyiké, ha a másik is részesül belőle. Hosszú lenne részletezni, hogy milyen stratégiai, taktikai tényezők, személyes indulatok, alantas cselszövések játszottak közre abban, hogy három és félmillió magyart az akkori tízmillióból kiszakítottak abból az államalakulatból, amelyben teljes ezer esztendőt töltött el. Egy nép (a magyar) igazságérzetét (Folytatás a 11. oldalon) SZERKESZTŐSÉGEINK: P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. 1125 Budapest Montreal, QC H3P 3B9 Tusnádi u. 37.1./6. CANADA Tel.: 155-9253 Phone/Fax: (514) 731-4192 Fax: 155-9253 Párizs árnyékában
