Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-03-01 / 3. szám

1994. március

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

9. oldal

A torz tükör

Összeállította: SISA ISTVÁN

Magyarország képe nem volt mindig olyan, mint ahogy az az itt követkző oldalakból előtűnik. Az 1848—49-es szabadságharc utáni évtizedekben, hála jórészt a Kossuth-emigrációnak, szülőhazánk hírneve még ragyogott Nyugaton. Kossuth így jellemezte önmagát: „Tükör valék, amely a kapott világot visszatükrözé, s ez a világ a nép vala.” A magyar nép iránt érzett rokonszenvet 1905-ben a londoni The Times e szavakkal fejezte ki: „Régi barátságot és őszinte figyelmet érzünk e lovagias nép iránt, amely — hitünk szerint — a mienkhez hasonló eszméket vall.” Theodore Roosevelt 1910-ben Magyarországon tett látogatásáról ezt mondta: „Meghatódtam Magyarországtól... Valójában több rokonszenvet éreztem azok iránt, akikkel ott találkoztam, mint akikkel a többi nagyobb európai államokban jártamkor érintkeztem.”

Az első világháború alatt propagandakörútra az USA-ba érkezett Masaryk még riadtan tapasztalta, hogy „az 1848—49-es forradalom és az emigrált Kossuth emléke jó véleményt keltett Amerikában a magyarok iránt”.

Már jóval a világháború kitörése előtt azonban világszerte megkezdődött a nemzetiségeink által gerjesztett izgatás annak érdekében, hogy a Nyugat hangulata Magyarország ellen forduljon a leendő kisantant emigráció tüneményesen sikeres propagandájának eredményeként. Olyannyira, hogy gróf Apponyi Albert 1917. január 28-án már így kesergett:

„A magyar nemzeti egységről a legfonákabb felfogások uralkodnak külföldön. Úgyszólván az egész világsajtó telítve van azzal a gondolattal, hogy a kisebbségben lévő magyar faj gonosz elnyomója a nemzetiségi többségnek, hogy csak a magyar rémuralom tartja össze az országot, mint valami természetellenes, mesterséges tákolmányt... Ha ezt nem így hinnék milliók, az antant nem is merészelte volna azt a szemérmetlen programot békeföltételnek állítani, amely leplezetlenül vallja fő törekvésének Magyarország feldarabolását. De nem csoda, hogy ilyen felfogások terjednek és csakis mirólunk terjednek, ahol ez nem igaz, holott az orosz birodalom nemzetiségeinek, a romániai magyaroknak és bolgároknak, az angol birodalmi íreknek vagy a szerbiai albánoknak tényleg hajmeresztő leigázásáról csak elvétve olvasunk egy-egy bátortalan megjegyzést. Oka ennek az, hogy amíg különböző nemzetiségű irredentisták mindenféle óriási és szervezett irodalmi propagandát fejtenek ki eszméik terjesztésére, magyar részről e tekintetben semmi, de semmi sem történik.”

Az eredményt ismerjük. A következményeket máig sem heverte ki a darabokra szaggatott, határok nélkülivé vált magyar nemzet.

A háború folyamán hírnevünkön ütött sebek talán begyógyulhattak volna, ha azokat fel nem szakítja a proletárdiktatúra után külföldre emigrált marxista, nagyrészt zsidó származású intellektüelek nemzetközi kampánya a Horthy-rendszer—s közvetve a magyarság—befeketítésére. Erre mindmáig maradandóan az „antiszemita” és „fasiszta diktatúra” bélyegét sütötték, tartósítva azt a hiedelmet, hogy Horthy negyedszázados kormányzását a rövid ideig tartó „fehérterror” szellemisége jellemezte volna. A vörös terror borzalmairól ugyanakkor síri csend az egész vonalon.

Ez a beállítás oly megszokottá vált, hogy még egy 1990-ben (!) az USA-ban kiadott és a Kádár-korszak - pozícióikban mindmáig meg-A világnak ebben a száguldó fejlődésében s a fejlődés alatt húzódó apokaliptikus forgatagban várja hazánk az ezredfordulót. A kihívások óriásiak, s azokkal szembe kell néznie.

Amikor arról beszélnek, hogy közel öt évszázadnak kellett eltelnie, míg —- a két háború közötti rövid periódust leszámítva — elértük az idegen katonák végleges távozását, akkor ebben a megállapításban benne van a fontos jelzés: a honfoglalás utáni évszázadok független magyar államisága ma újból a tulajdonunk. Akkor: közép-európai nagyhatalom; ma: szétszabdalt magyarság.

A tízmillió magyar a megcsonkított országban és a további közel ötmillió az utódállamokban és a világ országaiban szétszórva: a nemzeti tudat által összefogott közösség. Senkit nem fenyegetve, de alapvető emberi és közösségi jogaiért harcolva készül az új évezred megkezdésére. Mindenekelőtt meg akar maradni, s megmaradva hozzá akar járulni a népek, nemzetek közös, nagy teljesítményeihez: művelődésben, tudományban, társadalmi berendezkedésben; türelmes magatartással, jogai őrzésével.

A nacionalizmus, a nemzeti érzés lejáratása, az erre irányuló kísérletek nem fognak soká tartani. A kirekesztő, türelmetlen, mások jogait sértő kinövések annál inkább. Nem akként,

maradt - vonalas történészei által írt nagy igényű, angol nyelvű könyv Magyarország történelméről azt állítja, hogy „a fehérterror első három hónapjában 5 ezer személyt végeztek ki és 70 ezret zártak börtönbe vagy internáló táborba”. Ennek azonban még a tizede is túlzás volna.

Ennek a mindmáig folyó hitelrontásnak akarva, nem akarva Jászi Oszkár Forradalom és ellenforradalom (Revolution and Counter-Revolution) című, magyargyűlölettől csöpögő műve lett a vezércsillaga. A könyv égből hullott (mérgezett) manna volt a kisantant magyarellenes propagandistái számára, olyan táplálék, mellyel sikerült a nagyvilág akadémikus és politikai köreit, egyetemi hallgatóit, a média és könyvtárak révén pedig a közvéleményt is félrevezetniük, különösen pedig a legérzékenyebb réteget képező, zsidó származású személyeket, akikbe nemzedékről nemzedékre, életreszólóan beitatódott a tévhit, hogy a magyarság antiszemitizmusra és sovinizmusra hajlamos nép lenne. Ez a tévhit-terjesztés mind bel-, mind külföldön manapság is folyik.

A keserű kuriózum az, hogy Jászi Oszkár még aránylag a legkülönb volt a Kun Béla-korszak menekültjei között. Fenti könyve fércmunkának számít más, „Keleti Svájcot” propagáló, komolyabb művei között, noha ez a valósággal nem számoló tudós - mondhatni - mint a „sikertelenség brilliáns bajnoka” küzdött és halt meg. A Budapesten szobrot kapott Bandholz amerikai tábornok „An Undiplomatic Diary” c. emlékirataiban ennél szókimondóbban jellemezte őt. Szemében Károlyi Mihály és Jászi „fantaszta ideológusok” voltak, Károlyi Don Quijote, Jászi pedig Sancho Panza szerepét játszotta irreális álmok hiszékeny kergetésében. „Ugyanaz az internacionalizmus lett a veszünk, melyre egész politikánkat építettük” — idézi Bandholz Jászi beismerését. A jelen gyűjtemény függelékében idézetek érzékeltetik Jászi fércművének hangvételét.

A torz Tükör-ben bemutatott példák csupán apró töredékei egy olyan mozaiknak, melynek dimenziói felmérhetetlenek. De mérhetetlen az a felelősség is, mely a mindenkori magyar kormányokat — beleértve a jelenlegit is — terheli, mert elmulasztották hírünk rontásának jelentőségét felismerni és ellene hathatósan védekezni. A Monarchia idejében, mivel a külképviseletek osztrák kezekben voltak, még menthető, illetve magyarázható volt a magyarok passzivitása e téren. A Horthy-korszak revíziós hírverését tapasztalatlanság jellemezte, Kádárék pedig úgy táncoltak, ahogy Moszkva fütyült.

De mi a mentsége a jelenlegi külügyi vezetésnek, mely — az emigráció óriási potenciálját is elhanyagolva! — nem tudja vagy nem akarja kihasználni megfelelő nemzetközi hírveréssel azt a történelmi alkalmat, amit a trianoni „békerendszer” összeomlása jelent Jugoszlávia, majd Csehszlovákia felbomlása révén? Miért nem tud vagy akar az immár cáfolhatatlan igazság fegyvereivel rámutatni arra a példátlan rágalomhadjáratra, melynek Trianont köszönhetjük s mely a magyarság hírnevét annyira megrontothogy akik ma ezt hirdetik vagy—hallgatva róla — ezt teszik, egycsapásra megváltoznak. Hanem akként, hogy ezek az erők mindinkább kénytelenek lesznek a mérsékelt, józan irányzatoknak átadni a helyüket. Ma a világban is, Európában is a higgadt, méltányos gondolkodásnak van konjunktúrája. Rövid távon talán kevéssé érzékelhető, de hosszabb időszakra számolva ez meg fog mutatkozni.

Az elmúlt századok, de kivált a letűnt 40 év tapasztalataiból tudjuk, mit jelent a függetlenség hiánya, az öntörvényű fejlődés lehetetlensége. Az írást-olvasást csak oly fokig elsajátító állampolgár, hogy felnőtten ezt az ismeretét gyakorolni képtelen, és legfeljebb a képernyőről kap szellemi eligazítást: a függetlenség jelenségéből , tartalmából al igha érzékel sokat. A lakosság nagyobbik hányadának azonban, amelyik keresi a fogódzót saját és közösségi sorsa meghatározásához, mindezt tudomására kell hoznunk. Ha újból idegen érdekek bűvkörébe hullanánk, újból vesztesekké válnánk. Ezért kell tudni: Európa és nemzeti önrendelkezés nem egymást kizáró, hanem — az egyéni és közös érdek összeegyeztetésével—egymást feltételező fogalom.

Nem lehet Európáról fennkölten, elvont ideák bűvkörében ringatózva szép szavakat monta a világban? Az USA-ból Charles Gáti révén érkezett tanácsra hallgatnak tán, miszerint a magyarság „lábhoz tett fegyverrel” várjon, mialatt az országban „gyökeret ver a kozmopolita mentalitás” (Magyar Nemzet, 1992. aug. 27.)?

A történelem ország-világ előtt kimondta az ítéletet, az igazságot azonban sem az országban, sem a világban nem merik kimondani az illetékesek, pedig e hitelrontás hatásától — eredjen az a kisantant propagandistáitól vagy a proletárdiktatúra emigránsaitól és utódaiktól — mindmáig a magyarság összessége szenved. Erre mutatott rá a Magyar Nemzet 1992. júl. 20/21. számában Dr. Juhász László Washingtonban élő egyetemi tanár egy megrázó írásban, „A határok korántsem halványodtak el” címmel:

„Az amerikai, angol és francia média az olyan erőfeszítéseket, melyeket más népeknél rokonszenvvel tárgyal, a magyarsággal kapcsolatban rendszerint mint az átkos sovinizmus példáit tartja számon. Ez pedig így van annak ellenére, hogy míg egyes etnikumok fegyvert ragadva vívják ki követeléseiket, még a legszélsőségesebb magyar irányzatok sem javasolnak fegyveres lázadást vagy beavatkozást. Miközben a határokat Európa-szerte úgy radírozzák ki, mint a ceruzavonásokat, a ceruzával a lakosság megkérdezése nélkül megvont 1920-as ma-A „halhatatlan” nagytőkés és nagybirtokos körök, továbbá a Habsburg-párti legitimisták nem voltak elragadtatva, amikor Horthy Miklós 1932. október 1-től a kormány gyeplőt egy „halandó” kezébe adta. Hic Rodus, hic salta!

A falusi tanító gyermekéből lett miniszterelnök a gazdasági válság mélypontján éppoly határozottan cselekedett, mint 1921-ben, a „második királypuccs” alkalmával. Az általa riadóztatott műegyetemi hallgatók akkor az ő vezetésével tartóztatták fel Budaörsnél IV. Károly Budapest felé zakatoló vonatát.

Első intézkedése az volt az újdonsült miniszterelnöknek, hogy az elődje, gróf Károlyi Gyula által bevezetett statáriális bíráskodást azonnal megszüntette. Kormányzásának középpontjába elsősorban a nagycsaládosokat segítő szociális politikát helyezte. Ezt egybekötötte egy olyan külügyi és külkereskedelmi politikával, mely lehetővé tette az addig eladhatatlan gabonamennyiség exportálását.

Első útja XI. Pius pápához vezetett, aki az evangélikus Gömbös Gyulát magánkihallgatáson fogadta. (Horthy református volt.) Ennek kapcsán az 1927-ben kötött olasz-magyar barátsági szerződés keretében tisztelgő látogatást tett III. Viktor Emánuel olasz királynál. Természetesen tárgyalt Mussolinivel is, piacot keresve a magyar gabona számára.

dani, s közben mit sem tudni a magyarságról - bármilyen genetikai változáson ment is keresztül 1100 év alatt, vagy akár azt megelőzően -, a néplélekről, az előrelépést illető késztetésről, annak irányairól, a gazdasági feladatok megoldásának lehetőségeiről, az egyes ember - a potenciális vállalkozó - teherbíró (értelmi és anyagi) képességéről. Ezt a megváltó tanok hirdetőinek is meg kell tanulniuk. A másik oldalon az a feladat, hogy a hatalommal a demokratikus választások útján felruházottak — gyengébbek kedvéért: a legitimált elit — mind a törvényhozásban, mind az önkormányzatokban, mind a végrehajtó hatalom apparátusában úgy szabja meg önnön feladatát, hogy magával tudjaragadni a nemzetet a kitűzött célok érdekében, megértesse a jövő lehetőségei közötti választás helyességét, és áldozatosan élére álljon a megvalósításnak.

Azok, akik itthon élnek, hazát nem cserélhetnek. Ebben a közösségben kell legjobb erőiket kifejteni, boldogulásukat megtalálni. A történelmi lehetőség adva van. A jelen könyv az eligazodáshoz kíván szerény iránymutatót nyújtani.

Részlet Harsányi László rövidesen megjelenő tanulmánykötetéből; ismertetésére visszatérünk.

gyár határok úgy tekintendők, mintha a Mindenható alkotta volna őket. Szent voltukra a magukat illetékeseknek tartó közegek időnként felemelt mutatóujjal figyelmeztetnek bennünket.

A szövetségesek által antidemokratikusan létrehozott Jugoszlávia felbomlását, Csehszlovákia kettészakadását a nyugati szemlélet ma már nem ellenzi. De jaj legyen annak, aki akárcsak megkockáztatná a véleményt, hogy a trianoni határokon túli magyarságnak joga lenne rá, hogy autonómiáját, hovatartozását népszavazás révén eszközölje ki, határozza meg... Míg Moldávia autonómiára való törekvése általános elismerésre tarthat számot, sőt Romániával való egyesülése sem kizárt, addig az erdélyi magyarság problémája elsikkad.”

Ha magyarokról van szó, megint kettős mércét használ a világ, míg a magyar külügyi szervek a sorskérdésben is hősiesen (vagy gyáván) hallgatnak. E hallgatást megdöbbenve észleli a külföldre szakadt magyarság is. Néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát—még kevésbé a mostohája. Márpedig mi magyarok a Nyugat és az európai történelem mostohagyermekeinek számítunk, „köszönhetően” annak, hogy képtelenek vagyunk igazunkat hatásosan hallatni a világban, mely érdemeinket homokra írja, de „bűneinket” kőtáblára vési.

Legyen ez a kis könyv egy külföldről elhangzó vészkiáltás Magyarországra azok felé, akik akarnak és tudnak az ideszakadt magyarsággal karöltve tenni valamit, hogy szülőhazánk tükre ne sötét árnyakkal terhelten meredjen, hanem régi fényét visszanyerve ragyogjon a nagyvilágba. (Folytatjuk.)

A tárgyalások befejezése után — hazatérve — hozzálátott a szociális reformok megvalósításához. Ennek keretében leszállíttatta a tankönyvek, a kenyér, a tej és a szén árát. A szénkartellt feloszlatta. Megszigoríttatta a bankok állami ellenőrzését. Javaslatára az Országgyűlés megszavazta az első világháborús hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák rendszeres segélyezését. A többgyermekes családokat adókedvezményben részesítette. Ezzel együtt a dúsgazdagokat kíméletlenül megadóztatta. Felfüggesztette a gazdaárveréseket, rendezte a gazdaadósságokat és állami beruházásokkal csökkentette a munkanélküliséget.

Tisztában volt azzal, hogy a szociálpolitikai intézkedések megvalósítása csak aktív külkereskedelmi mérleg esetén lehetséges, ezért a hazánk iránt barátságos országok vezetőit—Mussolinit, Hitlert, Dolfusst, Pilsudszkit, valamint a bolgár és török miniszterelnököt—miniszterelnöksége első két évében sorra felkereste.

Ezen utazások kapcsán mind Németországgal, mind pedig Olaszországgal és Ausztriával olyan gazdasági egyezményt kötött, mely elősegítette a magyar agrártermékek kivitelét. Ennek eredményeként az 1932. évi 6,1 milliós külkereskedelmi passzívumunk nemcsak megszűnt, hanem 1933-ban — október 31-ig bezárólag — 55,5 milliós külkereskedelmi aktívum keletkezett. Mindezekkel párhuzamosan — nagy reálpolitikai érzékkel —1934 februárjában felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval.

Gömbös aktív külkereskedelmi politikája már 1933-34-ben éreztette a hatását. A gabonafelesleg eladása kedvezően hatott a mezőgazdaságra és áttételesen az iparra. Az ipar termelése —főleg a mezőgazdasági gépgyártás következtében — növekedett, s ez maga után vonta a munkanélküliek számának csökkenését. 1935- 36-ra megszűntünk a sokat emlegetett „hárommillió koldus országa” lenni.

Javára írandó, hogy Hitler németországi hatalomra jutása után a magyarországi szélsőjobboldali körök náci jellegű fajelméleti törekvéseinek ellenállt. Ezen szembenállást megkönnyítette a már említett magyar-olasz barátsági szerződés, amit egyik elődje, gróf Bethlen István kötött a Bibliára épülő zsidó-keresztény világnézetet hirdető és a fasiszta korporációs törvényhozást bevezető Benito Mussolinivel.

Bár kadetiskolában nevelkedett, a megfeszített munkatempó egy gyógyíthatatlan betegséget hozott reá. Nagyon fiatalon, ötvenéves korában, 1936. október 6-án halt meg. Egy gazdaságilag és politikailag stabil országot hagyott utódaira.

Életét gátolta a „halhatatlanok” vastag árnyéka. Holtában sem hagyták nyugodni. Bűnös kezek a Kállay Miklós kormányzása idején emelt szobrát felrobbantották.

Bízom benne, hogy a rendszerváltás ómegájaként Gömbös Gyula személye és szobra ismét elfoglalja méltó helyét mind a történelemben, mind pedig a Döbrentei téren.

Dr. Dékán Károly

Magyarország az ezredforduló eló'tt

„Új” adatok Gömbös Gyuláról