Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-03-01 / 3. szám

10. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1994. március

ot

géniusz

TÜSKÉS TIBOR:

Párhuzamok

HAMVAS BÉLA

(1897. márc. 23. —1968. nov. 7.)

Szent lánc fűz össze minden magyart szerte a világon

Első ízben 1985-ben adta ki Bemben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Hamvas Béla nemzetkarakterológiáját, amelyet 1959- ben írt. A könyv sajátos hamvasi paramétereket nyújt a magyarságkutatáshoz. Magyarország szellemi földrajzának ihlete a közösségben működő erők, az objektív psziché, a kultúra, a civilizáció, az állam, a társadalom, a nemzeti sors kérdéseiből táplálkozik. Ismeretes, hogy Hamvas Béla gondolkodásának centrumában az archaikus népek hagyománya áll. A földrajzi hely arculatát alakító géniuszt is transzcendens nézőpontból, az „ég-ember-föld” tengelyében vizsgálja.

Az európai kultúrát és életrendet alakító nyolc szellem közül hazánkban öt fellelhető. Ezen a helyen a nép öt géniusz uralma, alakító hatalma alatt áll. Ezen erők felismerése és egységének megteremtése a legkimagaslóbb személyiségeknek sem sikerült. Ha pedig az erők pozitív, építő hatása nem érvényesülhet, a destruktív, széthúzó tendenciák kerekednek felül. Hazánk történelmében ez a széthúzó tendencia Mohács óta minden nehézség nélkül nyomon követhető, Trianon után pedig végképp megpecsételődött.

A hely géniusza alakítja ki az emberek között a legmélyebb összetartozás tudatát, mindenekelőtt a szellemi értékek realizálása által. A hely szelleme jelenti a stílusegységet az ember, a táj, az életrend között, analógiában az éghajlattal, a vérmérséklettel, a kedéllyel, szokásrenddel, ételekkel, ünnepekkel.

Azon nézetek, amelyek szerint a magyar kultúra és szellemiség legfőbb alakító ereje sajátságos ütközőpont-helyzetünk, Kelet és Nyugat találkozáspontján való létezésünk, eléggé közismertek. De azt a magyarság-gondolatot, hogy határainkon belül öt géniusz ötvözete fejezi ki szellemiségünket, Hamvas Béla ajándékozta nekünk.

Könyvében leírja, hogy Európában a hazánkban fellelhető öt géniuszon kívül csupán három található: a Szicília, Spanyol-, Olasz- és Franciaország déli területein fellelhető afrikai, az Orosz-, Finnország és Skandinávia területein élő sarkvidéki, és a megközelítőleg a Golf-áram hatókörében munkálkodó atlanti géniusz.

Kivételes adottsága és kivételes nehézsége a magyar népnek, hogy objektív pszichéjében öt archetípust kell összekapcsolnia, míg a többi európai népnek két vagy legfeljebb három ősalakzatot. Kivételes lehetőség a tehetséghez, zsenialitáshoz, óriási esély az elveszéshez, széthulláshoz, megzavarodáshoz — annak függvényében, hogy mennyire képes az itt élő ember egységet, harmóniát teremteni a töredékesség, hiány és egyensúlytalanság helyett. Az öt archetipikus elem a déli, az északi, a nyugati, az alföldi és az erdélyi.

„Az öt géniusz ereje és a derűs életeszmény (dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (nyugat), a természetközelség és az érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély) ma és most elsősorban a személyiség kérdése... Magyarnak lenni annyit jelent,

mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni” — írja.

Dél oldottsága, közvetlen életélvezete a hajdanvolt Pannónia területe. Megszólaltatója többek között Kisfaludy Sándor. — A nyugati géniusz legmarkánsabb megtestesítője Széchenyi István. — Az északi szellem naív rajongása és irreális vágya legfelismerhetőbben a kuruc háborúkban munkált: egy kezdettől fogva abszolút reménytelen harc a hatalom hallatlan túlerejével szemben, amelyben azonban kirajzolódik a nemzeti sors, a bujdosóké és az elnyomó hatalommal népük ellen szövetkezőké. — Az Alföld — kelet — paradoxiája a nyíltságba való bebörtönzöttségből fakad. Sóvárgás, lázongás, állandóságra vágyás és örök átmenetiség jellemzik. Vízhiány, perzselő hőség és metsző fagy. Megtestesítője a szegénylegény, a betyár, a puszták remetéje. —Erdélyt a végletesség, az áthidalhatatlan ellentétek kibogozhatatlan sokrétűsége jellemzi. Műfaja a ballada. Tragédia dalban elbeszélve.

Új aspektust kínál a könyv a nép, a kultúra, a civilizáció, a közösség, a társadalom, az állam és vezető hatalom megértéséhez, a fajelmélet, nacionalizmus és osztályharc hátteréhez. A hely géniuszán keresztül az egyetemes szellemre irányítja az olvasó figyelmét — az egyetemes szellemre, amely felette áll nemzetnek, fajnak, osztálynak.

László Ruth

M.A. BLYTHE BERNIER, INC.

Temetkezési vállalat

Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományok szerint nyújtja a kívánt szolgáltatást.

940 Ogilvy Street, Montréal, Qué.

Elnök: William BURNE

495-8082

A16. és a 17. század talán a magyar történelem legválságosabb, legtragikusabb korszaka: mohácsi csatavesztés, Buda eleste, Szigetvár „veszedelme”, török hódítás, az ország testének három részre szakadása, idegen elnyomás, belső békétlenség, társadalmi forrongás... Ugyanakkor a magyar 16. és 17. század: Sztárai Mihály és Tinódi Sebestyén, Pázmány és Zrínyi százada, a magyar nyelvű kódexek írásának, a virágénekek, a széphistóriák keletkezésének kora, a fordításirodalom, a magyar nyelvű műköltészet, a magyar nyelvű színjátszás és tudományosság megszületésének százada, a magyar nyelvű könyvnyomtatás elterjedésének ideje... Amíg a magyarság egyfelől élethalálharcát vívja a megmaradásért, másfelől megteremti az önálló nemzeti irodalmat, a szellemi élet minden területén általánossá teszi a nép nyelvének használatát.

A korszak uralkodó vallási-eszmei áramlata a reformáció, a korszak mintaadó értelmiségi-szellemi embere a prédikátor, a hitújítás legfontosabb vívmánya a nemzeti nyelv használata, a korszak legjelentősebb gondolatközvetítő eszköze a nyomtatott betű. A prédikátorok kezén megszületnek az első bibliafordítások, elkészülnek az első hitvitázó drámák, megjelennek nyomtatásban az első magyar nyelvű történeti munkák.

Elgondolkoztató kettősség: amíg a Biblia magyar fordításába beépülnek a magyar népnyelv színei, metaforái, szókincse, képei, addig a Biblia példázatait, a zsoltáros stílusát, szavait és gondolatait a korszak magyar költői a saját legszemélyesebb és közösségi mondandójuk kifejezésére használják föl. A prédikátorok sajátos párhuzamot fedeznek föl a magyar nép jelen helyzete és a zsidó népnek a Bibliából megismert története között. Akiben a társadalmi elégedetlenség munkál, aki az idegen politikai elnyomás ellen tiltakozik, egyaránt a zsidó nép történetében keres fenyegető vagy vigasztaló példát. Aki hangot akar adni személyes vagy közösségi panaszának, a zsoltáros szavaitól kap bátorítást.

Nagyszombati Márton már a 16. század elején latin(!) nyelven írott versében azt teszi, hogy jelen idejű panaszának kifejezésére bibliai párhuzamot használ: ?Jjaj, aparázna tombol, a jogcsavaró és a Júdás ma az úr”. Ám ami nála talán csak alkalmi célzás, az néhány évtized múlva már csaknem gondolati közhely, általánossá vált fordulat a korszak irodalmában. Ebben a gondolkodási rendszerben a zsidóság ellensége, a veszedelem, „kik ránk jünek most mindenfelül” — a török; az Ószövetség Istene, „erős várunk és fegyverünk”, s ki „megszabadít veszedelmektül” — a nemzeti függetlenség, a magyar szabadság.

Legkivált a zsoltárok szövege adott alkalmat arra, hogy ezt a párhuzamosságot a fordító fölhasználja, s a maga egyéni és közösségi panaszát a zsoltáros szavaival elmondja; illetve a fordítás nyelvébe, stílusába, szókincsébe beleszője a magyar népnyelv, a magyar népköltészet, a világi irodalom stílusát és fordulatait. Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordítása, a LV. zsoltár szövegének átköltése olyan szöveg, amelyben az Istenhez forduló vallásos érzés, Dávid király panasza éppúgy benne foglaltatik, mint a korszak magyarjainak közösségi fájdalma: „Én pedig, Uram, hozzád kiáltok, / Reggel és délbe, estve könyörgök, / Megszabadulást tetőled várok, / Az ellenségtől mert igen félek.”

Hogy ez a párhuzamosság mennyire benne volt a levegőben, jól mutatja Farkas András vállalkozása. Verses formában megírta a magyarok történetét, s munkájában a magyar nép sorsának mását az Ószövetség otthont kereső, tévelygő népének történetében találta meg. Ezáltal egyfelől az Ószövetségnek mintegy „magyar értelmet” adott, másfelől a magyarság sorsában fölmutatta azokat a mozzanatokat, amelyek az ószövetségi nép történetére emlékeztetnek. Egyik énekének címe: „Miképpen az Úristen Izraelnek népét Egyiptomból, hasonlóképpen a magyarokat Szkithiából kihozta...” Sajátos történelemszemlélet ez, de nem tanulság nélkül való: az elfogadás, az azonosulni tudás, a szeretet hiteles példája.

„A nemzeti bűntudat s a vele kapcsolatos nagy történelmi elégedetlenség hangokat, kifejezést keresett, s ilyen irányú vágyai természetszerűleg az ószövetségi zsoltárokban találtak megnyugvást”—írjaFéja Géza irodalomtörténetében. Majd így folytatja: „A zsoltár... lírai megnyilatkozás lett a magyarság számára. Főleg a korai zsoltárfordítóknál tapasztalhatjuk ezt: a zsoltár számukra keret, melybe beönthetik a maguk tragikus magyar líráját.” És fordítva is igaz: a magyar nyelvű világi költészet megteremtőinek kezén a maguk egyéni gondolatainak kifejezésére szívesen használják föl a Biblia fordulatait, a zsoltárok nyelvi jellegzetességeit, stílusát. Egy kevéssé ismert példára hivatkozom. A16. századi magyar líra egyik úttörő egyénisége Bornemisza Péter. Legismertebb verse a Cantio optima. A költő minden versszak végén (a költeményben hatszor) megismétli óhaját: „Vájjon s mikor leszön jó Budában lakásom!” Buda itt éppoly metaforája a hazájától búcsúzó költőnek, mint Jeruzsálem vagy a Templom a vándorló zsidóságnak. Nemcsak a vágyakozás, hanem a „vájjon s mikor leszön” kifejezésnek is megtaláljuk az analógiáját a XLII. zsoltárban (egy régi, múlt századi fordításból idézem): „Miképen kívánkozik a szarvas a folyóvizekre, aképen kívánkozik az én lelkem tehozzád óh Isten: / Szomjuhozik az én lelkem az Istenhez, az élő erős Istenhez ezt mondván: Váljon mikor mehetek el, hogy bémutassam magam az Isten előtt?”

A Templomot említettem, s ez alkalmat ad, hogy századokat lépjünk át, s a modem magyar költészetre, Adyra gondoljunk. Lírája tele van ószövetségi analógiákkal, bibliai mottókkal, a zsoltáros hangjára emlékeztető pátosszal. Legelső vállalt versének intonációja („Góg és Magóg fia vagyok én...) éppúgy bibliai motívum, mint a kései verseknek, A halottak élén, az Ésaiás könyvének margójára darabjainak számos allúziója. A szétszóródás előtt mottóját Dániel könyvé-bői választotta. Ebben a versben a magyarság sorsára gondolva keserűen írja: „S még a Templomot se építettük föl.”

Ady nem az egyetlen századunkbeli művész, aki fontosnak tartotta, hogy műveibe építse a zsidóság történetét, aki párhuzamosságot látott a magyar és a zsidó nép sorsa között. Amikor Kodály Zoltán megzenésítésre alkalmas szöveget keresett Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításában, nem historizáló, a múltat, a 16. századi magyar történetet megelevenítő gesztussal tette azt. S amikor művének a Psalmus Hungaricus címet adta, arra a párhuzamosságra figyelmeztetett, amely saját kora, a zsoltárfordító tragikus panasza és az ószövetségi zsoltárköltő szava között fölmutatható. Ennek a múltat és jelent, ószövetségi és magyar történetet egységben látó modern szemléletnek lírai megfogalmazását, irodami megfelelőjét is ismerjük. Dsida Jenő írja fárdalmasan szép és tragikus nagy versében, a Psalmus Hungaricusban. A Babilon vizeinél éneklő zsoltáros hangján szól a magyarsághoz való tartozásról: „Mérges kigyó legyen eledelünk, / ha téged elfeledünk, / ó, Jeruzsálem! / Nyelvünkön izzó vasszeget / verjenek át, / mikor nem téged emleget, / ó, Jeruzsálem! / Rothadjon el lábunk-kezünk, / mikoron hozzád hűtlenek leszünk / ó Jeruzsálem, Jeruzsálem!”

Van a magyar népnek egy olyan kicsiny csoportja, amelynek története talán a legfájdalmasabban emlékeztet a pusztában vándorló, idegen elnyomás alatt senyvedő, a végleges hazát, az örök Jeruzsálemet kereső zsidóság múltjára. A magyarság e leghányatottabb sorsú töredéke a moldvai és a bukovinai székelyek népcsoportja. Róluk szólva lehetetlen nem gondolni az ígéret földjét kereső, az elpusztított Jeruzsálemet újból és újból fölépítő zsidóságra. 1764. január 7-e, a vízkeresztet követő nap a mádéfalfi veszedelem, a „székely pogrom” napja. Császári parancsra négyszáz székelyt gyilkolnak le. Ekkor vette kezdetét a székelyek kivándorlása a Kárpátokon túli területekre, Moldvába és Bukovinába, ahol a letelepülők még a honfoglalás előtti ősi magyar szálláshelyeket találtak. Az újabb és újabb hullámokban érkező menekültek a Szucsáva folyó mentén és az azonos nevű város környékén öt nagyobb települést népesítettek be. Többszörös elnyomás alatt éltek. 1883-ban mintegy négyezer ember rajzott ki közülük, akik az Al-Duna mellett telepedtek le.

A második világháború éveiben mozgalom indult, hogy a moldvai és a bukovinai székelyeket az anyaországba költöztessék. Az áttelepülők az akkori Magyarországhoz tartozó Bácskában kaptak földet. Főként az elmenekült szerb családok házaiba költöztették őket. Szerencsétlen döntés volt ez. Ahogy közeledett a front, úgy vált sorsuk egyre fenyegetettebbé. Ismét menekülniük kellett. Immár végérvényesnek tekinthető helyüket a háború után találják meg a Dunántúlon, tolnai és baranyai falvakban. A sorsukat, a bujdosás keserűségét megfogalmazó székely népdal a zsoltáros panaszával rokon: „Mikor Csíkból elindultam, / Színem sem volt, úgy búsultam. / Kezem fejemre kapcsoltam, / S én magamat úgy sirattam.”

Még valamiről szeretnék beszélni. Ma már csaknem közhely: ha három magyar találkozik, közülük az egyik külföldi. Alighanem a zsidóság mellett mi vagyunk a világ egyik legszétszórtabb népe. Az etnikum egyharmada az anyaország határain kívül él. Elvakult nacionalizmuse, ha azt mondjuk: Szent lánc fűz össze minden magyart szerte a világon? Elárulom, hogy a mondat szabad idézet dr. Scheiber Sándor professzor után. O mondott beszédet 1957. szeptember 22-én a Zsidó Világkongresszus vacsoráján Budapesten, a Goldmark teremben. Kényes idők jártak akkor, mégis meghirdette: „Szent lánc fűz össze minden zsidót szerte a világon.” Majd így folytatta beszédét: „Ennek a gondolatnak jegyében, a zsidók emberi jogainak védelmére alakult két évtizeddel ezelőtt a Zsidó Világkongresszus. Képviselőjének ittléte jelenti kapcsolatunk helyreálltát a világ zsidóságával, s minthogy ezen belül szellemi munkáról is van szó, jelenti a kapcsolatot az egyetemes zsidó tudománnyal. Érezzük és hirdetjük, hogy hűséges részei vagyunk az össz-zsidóságnak. Hiszszük és hirdetjük, hogy részesei leszünk a zsidóság szellemi életének. Biztosak vagyunk benne, hogy mindkettőből áldás hárul a gondolatot kezdeményező, átértő és elősegítő Magyarországra.”

Mutatis mutandis: Zsidó Világkongresszus — a világban szétszórt magyarság összefogására alakult Magyarok Világszövetsége. Mutatis mutandis: Scheiber Sándor szavai és gondolatai az össz-magyarságra is érvényesek. Ha nem volt erőszakolt és hamis a párhuzam, amit a reformáció korának prédikátorai, zsoltárfordítói éreztek, minden bizonnyal nem hamis a mai analógia, amely a zsidóság összefogásának kívánságát és a magyarság összefogásának kívánságát rokonnak tartja. S ha nem „elvakult nacionalizmus” a világon minden zsidót összefűző „szent lánc” gondolatának hangoztatása, reméljük, a leggyanakvóbb tekintet sem lát rosszat abban, ha ma valaki azt mondja: Szent lánc fűz össze minden magyart szerte a világon.