Nyugati Magyarság, 1993 (11. évfolyam, 12. szám)

1993-12-01 / 12. szám

14. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1993. december „Lenni vagy nem lenni...” BEKE GYÖRGY: Báthori István „családtagjai" Hány és hányféle vonatkozásban tehetjük fel napjainkban a hamleti kérdést a déli végeken! Hangula­tunktól, idegállapotunktól függő­en gondolhatunk a táj magyarjai­nak házaira, iskoláira, lapjaira... Töprenghetünk sorsunkon ke­seregve, vagy őrizve keblünkben a reménység szikráit, s aztán az újabb és újabb események hatásá­ra mind kevésbé bizakodva dolga­ink jóra fordulásában. Pillantásunkkal a gondok ör­vényein túli partot kutatjuk. —Á //­­hatatosságunk célja: a továbbé­lés, méghozzá csonkítatlan kultú­rában. Szellemiségünk őrzését pe­dig a legkülönfélébb törvények gátolják vagy teszik nehézzé, kö­zöttük az ominózus iskola- és e­­gyetemi törvény is, amely úgy szá­molja a kisebbségi embereket, mint lapjait a kártyás: vajon ki­­van-e a huszonegy? Az idő kerekét visszafelé for­gatni vagy megállítani persze csak azzal a kockázattal lehet, hogy tet­tünket számon kéri egykor tőlünk a világ, amely ha tétován tekint is Bosznia csontvázzá aszott tábor­lakóinak a szemébe, mégiscsak látva látja álcázott homokzsákok mögé bújni a bűnt. És hallja az örök kisebbségben élők messze hangzó szavát is, amely ma még tisztán csendül ezen a tájon, de holnap talán idegen zöngék teszik felismerhetetlenné. Mert hát idáig voltak általános és középiskoláik, sőt egyetemi tan­székeik Vajdaságban a kisebbsé­geknek, habár a számuk csökken­tésére irányuló mesterkedések nem egészen új keletűek — gon­doljunk csak a gimnáziumok mondvacsinált ürüggyel való fel­számolására és a helyükbe lépő „szakirányú oktatási központok” tudásromboló és pedagóguszül­­lesztő hatására. Az egymásnak feszülő indula­tok hátterében születő törvények természetesen nem lehetnek kü­lönbek, mint az emberek, akik megalkották őket. Amíg az egyes nemzetek külön erkölcsöket hoz­nak létre a maguk számára, szem­ben a mindenki másra érvényesek­kel, addig sorsuk javítását aligha várhatják el másoktól a megtűr­tek, a más nyelven beszélők, akiket oly nehéz megérteni. Talán a feléjük szálló szidal­mak zaja riasztotta fel Csipkeró­­zsika-álmukból azokat, akik vala­hol nemzedékeken túl felejtették legfőbb szellemi értékeiket. Az ál­talános zűrzavarban keresik most ők is, hova, mely kultúrához tar­tozzanak. Az idő pedig mindig a tiszták­nak dolgozik, mégha őket szenved­ted is meg leginkább. Velük mon­datja ki bizakodással: lenni, meg­maradni! Csordás Mihály Két iskolás korú lurkó számomra érthetetlen betűket mázolt, vörös fes­tékkel, Báthori István ülő szobrára. A szoborra és talapzatára. Ott várakoz­tam valakire a kicsiny parkban, a Hungária körút és a Thököly út talál­kozásánál. Történelmi helyen, histó­riai hangulatban. Egyébként nem is figyelek a jelenetre, elsiklok fölötte, miként a világvárosban annyi min­denről nem ajánlatos tudomást venni, ha az ember gondol az egészségére. Rég leszoktam arról, hogy „ok nél­kül” megszólítsak ismeretleneket, pusztán azért, mert mondjuk, éjfélkor rikoltoznak az ablakom alatt, s vihog­va élvezik, ha ijedten húzom félre a függönyt. Ha a mozgólépcsőn félrelöknek egy tapiskáló nénit. Ha szemmel lát­hatóan más országból ide portyázott, könnyű pénzre vágyó, a szelíd rendő­rök szeme láttára állja el a Szent Ist­ván bazilika bejáratát, kinyújtott kéz­zel, mormolva valamit, hogy a külföl­di turisták csóválhatják a fejüket: ennyi rosszul öltözött ember él és kol­dul ebben az országban? (Egyébként nem is nagyon ajánlatos egy ilyen lép­csőállót megszólítani, mert a szom­szédos utcában bicskás férj vagy más­valaki férfi hozzátartozó lesi a portyá­­zó biztonságát, és az a bicska nagyon gyorsan, villámgyorsan szúr.) De ez a két lurkó, amint megáll a padom mellett, mintegy távlatból szemlélni művét, az összemázolt szobrot, igazán nem veszedelmes. Bécsben az Europa Club estjére, amelynek Toró Tibor, Farkas Árpád és Cseke Péter társaságában a múlt őszön vendége voltam, majdnem egyhetes ausztriai tartózkodás után került sor. A bécsi Bornemisza Tár­saság harmincéves évfordulójára szervezett és mintegy száz romániai magyar írót, művészt és különböző tudományok művelésében jártas er­délyi embert és ezek élettársait felvo­nultató ünnepi rendezvénysorozat után Dr. Smuk András írásban és szó­ban is megfogalmazott elegáns meg­hívója, az én esetemben, kötetlen té­mát ajánlott: beszámoló az erdélyi magyarság helyzetéről. Toró Tibor egyetemi előadótanár­nak a találkozó első részében Bolyai János bécsi és temesvári tartózkodása kapcsán a tér abszolút és igaz tudomá­nyának megteremtéséről kellett be­szélnie, Farkas Árpádtól, nyilván, verset (is) vártak, Cseke Péter az er­délyi magyarság történelmi sorsfor­dulóiról értekezett, jómagam pedig a Talán nem is vétkes. Talán csak gyer­mekek, csínytevők. — Csak nem festőművésznek ké­szültök, fiaim? — Miért készülnénk festőmű­vésznek? — Gondoltam, hogy ezen a szob­ron a festészetet gyakoroljátok... Harsány hahotával nyugtázzák a „bemondásomat”. Talán a következő órában tovább mondják, barátaiknak: mekkora szamár az az őszülő férfi, festőknek nézte őket... —A temetőben is szoktatok feste­­getni? — faggatóztam tovább. — Miért járnánk oda? — Kár. Nagyon szép sírkövek vannak, márványból. És nem is any­­nyira koszosak, mint ez a szobor. A- zokon lehet igazán gyakorolni. — Jó ötletet adott, bácsi — neve­tett a nyurgább. — Nincs sírotok a temetőben? Mondjuk a nagyapátoké? — Ezt miből találta ki? — Véletlenül. Sírköve is van a nagyapátoknak? — Hogyne lenne - büszkélkedik a lurkó —, tavaly állítottuk. — Tavaly? És még nem pingálta össze senki? Eltűnődtek. Nem állítottam-e csapdát nekik? Az egyik megkockáz­tatta, hogy talán ott is festegetnének, de a temetőben őrök vannak. Az uno­ka őszintébb: — Saját nagyapám sírkövét csak nem piszkítom be? jelenlegi helyzetünkre utaló vázlattal hozakodtam elő. Az ennyire kötetlen téma jó is, rossz is. Végül néhány napos bécsi élményeim késztettek arra, hogy, lát­szólag, a könnyebbik megoldást vá­lasszam: a téma szakszerű megköze­lítése helyett a személyes, szubjektí­­ve megélt élmények felől közelítve, már amennyiben az ember személye­sen is hordozhat egy megélt kelet­­európai, erdélyi sorsot. Először jártam Ausztriában. Tu­lajdonképpen olyannak tűnt, mint amilyennek elképzeltem. Erdély és ezen belül akár Háromszék ember alakította tájait vélhettem itt is fölfe­dezni a templomtornyok messzifény­lő gombjai és égigérő lándzsái láttán, a ligetes erdők, gyümölcsösök ölelé­sében rejtezkedő, kertesházak soka­ságából összeálló falvak képében gyönyörködve. A honi táj onnan néz­vést akaratlanul is idealizálódik, in­kább történeti-földrjazi alapvonásai­ra figyel az ember, mint az ordas ko­rok ütötte, sokszor gyógyíthatatlan sebekre, az utóbbi években rákent koszra és gyalázatra. Városélményeim alapvonásait is felfedeztem itt, Brassó, Szeben vagy Segesvár polgári építkezéséhez, a gó­tikához, otthoni cseréptetőkhöz szo­kott szem könnyen észreveszi nem­csak a hasonlatosságot, hanem az a - zonosságot is. Nyilván más arányok­ban és méretekben s csak egy-egy é­­pületcsoportra gondolva. Sepsiszent­­györgy vagy Kézdivásárhely főteré­nek épületegyüttesei egy ausztriai kisvárosban is ismerős rajzolatúak, s ha az ember részleteire bontja ezeket, még egy cserép formájában, a pár­kánydíszeken, a háztetőre helyezett szélkakason és ezernyi más aprósá­gon fedezi föl a hasonlóságokat. Csak — Igazad van, fiam. Él benned a rokoni szeretet. Zavartan hallgattak. Valami csap­dát készítek nekik mégis? Pedig csak annyit kérdezek: — És ez a fejedelem kicsoda ne­ked? — Ki lehetne? — ámul el. — Sen­ki. — A nevét sem tudod? — Fel van írva. Egyéb nincs a talapzaton. Mi más is lehetne még? Szobrokra csak a ne­veket írják fel. Minden egyebet a lel­­kekbe, az emlékezetbe írnak (noha ez a kettő nem mindig ugyanaz). Tartsak most történelemleckét Er­dély fejedelméről és Lengyelország királyáról, a jeles uralkodóról, a ma­gyar megmaradás hőséről? Egyben a lengyelek nemzeti nagyságáról? So­ha nem hallottak volna minderről? Hiányoztak arról az óráról? Vagy nem is volt ilyen órájuk soha? Nézek magam elé, komoran, bék­lyózott lélekkel. Pedig a lurkók vár­nák, hogy tovább évődjek velük. Hát nem jó mulatság, nekik való szórako­zás? Egy idős úr holmi királyról be­szél nekik, magyar-lengyel testvéri­ségről, ezen az ösvényen elérkezik egészen Bem apóig, majd tovább, a tábornok budai szobráig, 1956 őszé­ig-És lassan a máig. A feledésig. Megérthetnek-e ezek a gyerme­kek bármit is saját történelmükből, ha a szobor, Báthori alakja csak pingálni a megőrzés szándéka, az ápoltság ál­lapota más. Nem nehéz kitalálni, hogy a táj- és településképet a közös történelmi múlt hozza ennyire össze. Akkor tulajdonképpen bennünket mi is választ el? A határok? A vám, a vízumkényszer? Engem az a kitüntetés ért, hogy a Bornemisza Társaság német irodalmi gálaestjének programjában egy kis­­esszém német nyelvre fordítva szere­pelt. A most Finnországban élő Dr. Szabó T. Ádám, Sütő András, Kónya Lajos grazi operaházi tag, a Borne­misza Társaságot képviselő Szépfa­lusi István és Magyary Kossá István, Steyr elnök mondandója mellett, sőt, a főelőadó, dr. Erhard Busek bécsi tudományügyi miniszter jelenlétün­ket az európai köztudatba beemelő beszéde társaságában. Döbbenetes volt, amikor Szépfalusi István tiszte­­letes úr megkérdezte: —Tudsz-e annyira németül, hogy magad olvasd fel? És nem jött zavarba, nem legyin­tett, amikor kimondtam: — Nem! — Megkértem NN-t - mondta -, kiválóan és szépen beszél németül. Mint egy színész. Ha valami folyamatosan feszélye­zett Bécsben, az a nyelvi ellehetetle­nülés volt. Mikor az utcán, üzletek­ben magunkra maradtunk — talán más is ismeri ezt az állapotot —, ro­mán, sőt, orosz szavak buggyantak volna elő belőlünk szorongatott hely­zeteinkben. Tájaink, tornyaink nagyjából ha­sonlíthatnak egymáshoz, lehetnek akár azonos kőből faragottak is, de nyugati nyelvtudásunkat, kultúrához kötődésünket akkora károsodás érte az évtizedek során, hogy önmagunkat is idegennek érezve értetlen hallgat­való „gyakorlótér” képzeletük szá­mára? Talán nem is lenne szabad, még magamban sem, teljes őszinteséggel végiggondolnom mindezeket... — Ugyanis akkor két választás kínálko­zik fel: 1. Le kellene dönteni minden köz­téri magyar szobrot Magyarországon, királyokét, fejedelmekét, kezdve a Hősök terének körgalériájával. Mi ér­telme ezeknek, ha a jövő nemzedék számára csak pingálnivaló márványt jelentenek? (Mindezt magamnak is csak suttogom, még a rombolás dé­mona is meghallhatja—ott szunnyad bennünk —, és a végén szót fogad ke­serű gondolatomnak.) 2. Meg kellene tanítani ezeket a firkálgató gyermekeket arra, hogy ki is volt számukra Báthori István. Nemcsak a távoli történelemben, de mai valóságukban, emberi és ma­gyar tudatukban. (Ez lenne az egy­szerűbb és az olcsóbb, mégis ez tűnik ma legkevésbé természetesnek.) Magam pedig - tudom - egész tű­nődésemmel ódivatú kövület vagyok, Mucsa, kölönc a szabad jövő nyaká­ban. Felállók a pádról, tovább megyek. Vissza se fordulok, pedig a lurkók ki­áltanak utánam. Talán már végighall­gatnának, feltámadó, őszinte gyerme­ki kíváncsisággal. De egy szál katona mit ér? Báthori István sem sokra ment volna egyetlen harcossal a győztes plestovai csatájában. hatjuk, még ha a sors kegyes is néha hozzánk, hogy uram, mit is mondok én ezen a nyelven ezzel a szöveggel? Hol is tartunk, uramisten! Nekem az egyik vélt elődöm az ezerötszázas évek végén, miután az elsők között fordította magyarra az Újtestamentumot és leírta az első ma­gyar nyelvű disztichont, felfedezvén azt a csodát, hogy a mi édes anyai nyelvünk is alkalmatos az időmérté­kes verselésre, s miután a Nádasdyak dunántúli birtokán nyomdát alapított, feljött ide, Bécsbe és görög meg héber nyelvet tanított az itteni Akadémián. Erdősi Sylvester Jánosnak hívják. És ha nekem nem is volt vérrokonom — mindannyiunk őse volt, akik most Er­délyből idesereglettünk s a nyelvünk­re hajdan lefordított bibliát a tiltó esz­tendők után elő merjük venni. Ezt a megélt motívumot mondtam el a bécsi Pazmaneumban az Europa Club tagsága és meghívott vendégei előtt. Mert akik nemrég jöttek át — önként vagy a körülmények által kényszerítve — megértenek engem. Akik már itt születtek vagy rég eljöt­tek hazulról, talán megérzik, hogy számunkra mennyire fontos a rend­szeres átjárás, az európai és más kon­tinensek szellemi kapuinak nyitoga­­tása, a határok légiesítése, a vízum­­kényszer feloldása. Több évtizedes stagnálást, vissza­esést csak így lehet felmérni legalább, ha nem is tudjuk egyik napról a má­sikra behozni. Leltározni kell a tenni­valóinkat. A magunk és a maradéka­ink számára is. így válik érthetővé, miért akkora öröm angolszakos ta­nárnő lányom vagy geológus-jelölt fiam számára, ha kap valahonnét egy szakkönyvet vagy folyóiratot. Ok már nem fognak talán szorongva szé­gyenkezni Európa kapujában. Megmaradásunkért és Európában maradásunkért küzdünk! „Délvidéki Magyarságért” Alapítvány 1134 Budapest, Váci út 33. Köszönjük segítségét! Bankszámla-szám: 530-015054-1 Devizaszámla-szám: B-94.793 Országos Takarékpénztár és Keresk. Bank Rt. 1126 Budapest, Böszörményi út 9-11. SYLVESTER LAJOS: Európa kapujában

Next

/
Oldalképek
Tartalom