Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1991-04-01 / 4-5. szám

4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1991. április-május Hogy terem a magyar egység? (Folytatás az 1. oldalról) Ki tudta-e volna űzni a székelység az újra meg újra betörő tatárokat, megvédelmezhették-e volna iskolájukat és önnönmagukat a legendás nagy­­enyedi diákok, kibontakozhatott-e volna 1848— 49 hősi napjaiban a háromszéki székelyek eredmé­nyes önvédelmi harca, ha a mindig is jelen lévő belső ellentétek—ezek magának az életnek a vele­járói — a drámai időszakokban erősödnek fel és bénítják a közös védekezést? A két világháború közötti időkben is az összefogás jellemezte a pró­batételek magyarjait Erdélyben, noha akkor csak­ugyan kibékíthetetlennek tűnő ellentmondások szaggatták szét nemcsak Erdély, de az egész konti­nens társadalmait. Ez az egység azonban nem önmagából adódó jelenség, nem is adomány, a történelem ajándéka. Minden nemzedéknek ki kell verekednie a maga egységét. Napjainkban az erdélyi magyar egység a Romániai Magyar Demokrata Szövetség állásfog­lalásaiban, politikai vonalvezetésében, céljaiban és módszereiben mutatkozik meg. Eger városában az Erdélyi Szövetség nemzetközi tudományos ta­nácskozásán kétféle erdélyi magyar magatartás körvonalazódott. Mind a kettő az egység szüksé­gességét vallja és hirdeti, csak éppen másként kép­zelik el az összefogást. Nem említek neveket, lé­nyegesebbek a szemléletek s az ezekből következő politikai irányvonalak. Egyik magyar nézőpont az óvatos haladásé, a román többség — sajnos ez egyet jelent a román nacionalizmussal—érzékenységének tiszteletben tartása (még akkor is, ha a másik fél, a hatalom ol­daláról nem ezt teszi), „körültekintő” ellenzékiség, hiszen így is naponta zúdulnak a magyarokra a képtelen vádak a román sajtó többségéből, ugyan­akkor amai román államvezetés politikájának egy­féle ,/elvállalása” a külföld előtt. Különösen ez utóbbi, de a magatartás egésze a pártállam öröksé­ge. Méghozzá bénító, csonkító hagyomány. Ceau­­sescu diktatúrájában, vagy még előbb, Gheorghiu- Dej uralmaidején alakult ki az az életmentési mód­szer, hogy meg kell adni a császárnak, ami a csá­száré, hogy aztán a császár is valamicske morzsát juttasson az asztalunkra, egy fél iskolát, egy fél üzemet, fél életet, amelyet persze kénye-kedve szerint bármikor el is vehet. Krisztus nem ilykép­­pen gondolta nevezetes példabeszédében, nem azt kívánta, hogy anyanyelvűnk gyilkosát anyanyel­vűnkön dicsőítsük. Lelki félszegséget növelt ez a kisebbségi, vagy inkább kisebbrendűségi magatartás azokban is, akik őszintén vallották és gyakorolták. Otthon, családi vagy más, szűk körben maguk is sopánkod­tak a fokozódó nemzeti elnyomás miatt, de ha a császári kegy külföldi kiküldetéshez juttatta őket, azonnal felcsaptak az őket elnyomó román állami érdekek védelmezőinek, csitítva a külföld — az e­­migrációs magyarság — tiltakozását, olyan képet rajzolva az otthoni állapotokról, amely,.megnyug­tathatja” a méltán háborgó nemzetközi közvéle­ményt. Ez a magatartás is jelen volt az egri tanácsko­záson. De jelenkezett a másik, amelyik úgy találja, hogy a mostani időkben gyökeresen másként kell politizálni Erdélyben. Mert a mai „európai idő” ezen a tájon csak a „litván idővel” párosítva vezet­het bármilyen tartósabb eredményhez. Vagyis az egyéni polgárjogok csak akkor igazán érvényesek a kisebbségi ellentétektől megszaggatott Duna-tá­­jon, ha a népek, nemzetek teljes szabadságával, biztonságával ötvöződik, mégpedig a Wilson el­nök által valaha meghirdetett, de itt soha nem érvé­nyesülő önrendelkezési jog alapján. Ez a politikai magatartás élesen bírálja a Romániai Magyar De­mokrata Szövetség óvatosan latolgató irányvona­lát, amely nem egyszer a román nacionalizmus malmára hajtotta a vizet. Hiszen „európai” és „lit­ván” időkben elfogadhatatlan, hogy egy ellenzéki vezető a hatalom legfőbb urával egyazon küldött­ségben jelentkezzen külföldön, ezáltal megté­vesztve a nyugati közvéleményt, hogy most már csakugyan ellenzéki-e a nemzetiségi szervezet, vagy csak megjátssza magát, miként ez szokásos volt a pártállamok időszakában. Ez a „kemény”, valójában egyedül ésszerű és modem politikai magatartás eltökélten bírálja a romániai magyar parlamenti képviselők igen gyá­moltalan viselkedését. A párt vezetője—óvatosan ugyan — kifogásolta a román nemzetállam elvé­nek belefoglalását az új alkotmányba, hiszen ez nem tükrözi Románia valóságát, ebben az ország­ban hatmilliónyi nemzeti kisebbség él, a parla­mentben is a magyarságon és németségen kívül vagy tíz nemzeti kisebbség képviselői ülnek, a nemzetállam elve Ceausescu diktatúrájának örök­sége, aromán nacionalizmus százados célkitűzése, és magában rejti a kisebbségek teljes felszámolá­sát, az asszimiláció vagy a fondorlatos kiűzés útja­in. Mellesleg a nemzetállam koncepciója veszé­lyezteti magának a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek a létét is, hiszen ellentétes az etnikai alapon szerveződő pártokkal, intézményekkel. És ezt az egész erdélyi magyarságtól méltán rettegett, elutasított elvet a parlamentben csak tizenketten ellenezték. Noha negyven magyar honatya ül a parlament két házában! Vagy miként tükrözi a magyar választók aka­ratát, szemléletét, állásfoglalását az a szerencsét­len nyilatkozat, amely lényegében elfogadja a ma­rosvásárhelyi pogromról nagy későre elkészült ro­mán kormányjelentést? Ez közös nevezőre hozza az agresszorokat és áldozataikat, a román naciona­lizmust, vagyis a Vatta Romaneasca terrorszerve­zetet és a létüket védelmező magyarokat. A buka­resti kormány az első pillanattól kezdve így állítot­ta be külföldön az 1990. március 19-20-imarosvá­­sárhelyi eseményeket. Most miként vélekedjék a külföld közvéleménye? Mégiscsak Petre Roman kormányának volt igaza, nem a magyar tiltakozá­soknak? A Romániai Magyar Demokrata Szövet­ség ilyetén állásfoglalásai a magyarság jövőjét vé­tózzák meg. Ez a két „szélsőség” uralkodik a mai erdélyi magyar közvéleményben, nyilván ezek érvénye­sülnek a politikában is. Még ha az egy ik magán vi­seli is a pártállam örökségét, valamiféle újabb „ál­lampárt” koncepcióját véli alkalmasnak, ebben ne legyenek áramlatok, platformok, hanem egy vezér és egy nyáj, az ellentét nem olyan mély, hogy meg­törhetné az erdélyi magyarság alapvető egységét. Magam nyilván az utóbbi, a radikális kisebbségi politika esélyeit vélem nagyobbaknak, ez igazán korunkhoz szabott és — érdekes módon — ez az igazi folyatatása a két háború közötti erdélyi ki­sebbségi szemléletnek, Jakabffy Elemér, Balogh Artúr, Mikó Imre és mások felismeréseinek. Egerben szép számmal jelen volt a nyugati ma­gyar „emigráció” is, Németországból, Ausztriá­ból, Svájcból, nemzetközi jogászok, orvosok, az Erdély ügyét felvállaló szövetségek, egyesületek vezetői. Az előbb idézőjelbe tettem az emigráns ki­fejezést, hiszen ezek az emberek, ezek a szerveze­tek mélyebben beleágyazódtak a honi valóságba, az anyaország és Erdély, a Felvidék, a Vajdaság vagy a Kárpátalja életébe, mint nem egy itthoni po­litikai és művelődési alakzat Nyugat magyarjainak örök érdeme, hogy azok­ban az időkben tartották ébren a világ közvélemé­nyében a magyar kiszolgáltatottság hírét és vesze­delmét, amikor a kisebbségekről szólni az anyaor­szágban rendőrileg tilos volt, az uralkodó eszme megsértése, a nemzetközi kapcsolatok veszélyez­tetése, és így tovább. Valaki azt mondta Egerben: a kisebbségi kérdés olyan, mint Kosztolányi Dezső hasonlata a műfordításról: itt is, ott is „gúzsba köt­ve kell táncolni”. Nyugat magyarjai évtizedek szí­vós munkájával, áldozatával oldották meg a köte­lékeket és nyilván most is józan, célravezető, szak­szerű véleményüket fejtették ki, anemzet egységé­nek szellemében, az erdélyi magyar kisebbség jár­ható útjáról, várható nemzetközi támogatásáról. Létszükség ennek a figyelemnek a fenntartása, erősítése, hiszen Iliescu elnök és Pette Roman mi­niszterelnök konok kitartása a nemzetiségek hazai elnyomásának politikája mellett, ugyanakkor ígér­getések sorozata nyugati fővárosokban a kisebbsé­gi jogok jövőbeni biztosításáról, ez a régi, annyi­szor bevált román taktika láthatóan lassan .kifá­rasztja” a nyugati közvéleményt, az érdeklődés és támogatás elfordulhat Erdélytől, a magyar kisebb­ségi küzdelemtől, s a pillanatnyi fásultság elegen­dő lesz a román nacionalizmusnak ahhoz, hogy semmivé tegye a Székelyföldön és itt-ott kivívott törékeny jogokat, nyelvhasználatot, iskolákat, és a Ceausescu-diktatúránál is mélyebb pokolba taszít­sa Erdély több mint kétmilliós magyarságát. Történelmi tanulság, hogy aromán vezetést so­ha nem a belső ellenkezés vagy mondjuk, Magyar­­ország tiltakozása zavarta igazán, hanem a nyugati közvélemény háborgása, a kormányok fellépései. Kell-e bizonygatnom, hogy éppen ezért—mivel a helyzet Keleten változaüan—a Nyugaton élő ma­gyarság nem akaszthatja szögre politikai fegyvere­it, rábízva az erdélyi magyarságot a nem létező ro­mán demokráciának a távoli jövőbe helyezett, kö­dös ígéreteire. Hogy terem a magyar egység? Hol terem a ma­gyar egység? Nyilván, a harc tüzében és a küzdelem színtere­in. Ez a színtér nemcsak Erdély, a Felvidék, a Vaj­daság, Kárpátalja és az anyaország, hanem Nyugat tájai is. Dobó István egri várának lábainál így tudnám megfogalmazni a korszak sürgető parancsait. CSEH TIBOR (Kanada): HUNGARIAN HUMAN RIGHTS FOUNDA­TION/CHRR MAGYAR EMBERI JOGOK alapítvány a világ tizenhat milliónyi magyarsága emberi jogainak szabad gyakorlása érdekében mun­kálkodik. Rendszeres adatgyűjtő, -nyilván­tartó, tájékoztató és konzultációs szolgálatot végez magyar és más nyelveken annak érde­kében, hogy a tudományos, társadalmi és kor­mányzati szerveket és a közvéleményt a ma­gyar kisebbségek nemzeti jogainak védelmé­re késztesse a nemzetközileg elfogadott jog­védelmi szerződések értelmében. Az Alapít­vány magyarságszolgálatát önkéntes támo­gatói segítségével folytatja. Mint New Yorkban bejegyzett Not For Profit Corporation, az Alapítvány munká­ját támogató adományok az adóalapból levonhatók. Cím: Hungarian Human Rights Founda­tion, P.O.B0X "J", Grade Stn„ New York, N.Y. 10028. Tel.: (212)289-5488. Magyarország: Csalogány utca 6-10., IV. 268. H-1016Bpcst. T. (36-1) 1355-088. Jugoszlávia A polgárháború kitörésének szakítópróbája­ként sorozatosan robbannak ki fegyveres konflik­tusok Horvátország-szerte. Míg a demokratikusan megválasztott horvát kormány igyekezik függetle­nedni a belgrádi központi hatalomtól és Jugoszlá­viát, Szlovéniával karöltve, konfederációvá átala­kítani, addig az ottani szerb kisebbség egy része fo­kozott agresszivitással, nyílt fegyveres lázadással lép fel ezen törekvések ellen. A középkor végén, a mai fogalmak szerint „po­litikai menekültként” befogadott szerbséget az el­ső világháború után az atlanti hatalmak — a szara­jevói merényletért máig tartó hálájuk jeléül — az új országot uraló náció részévé tették. Ennek áldá­sát egészen a közelmúltig bőségesen élvezhették is. A mostani átáakulások nyomán azonban — szemben az ott élő többi kisebbséggel (magyarok­kal, olaszokkal, stb.), melyek üdvözlik azt—több­ségük úgy érzi, történelmi előjogák csorbulnak a horvát szuverenitás kiáakulásává, hiszen ez szá­mukra mindenképpen kisebbségi helyzetet fog te­remteni. Ennek a fegyveres lázadásnak azonban vannak más, fontos vonatkozásai is. Napjainkban az egyes köztársaságok vezetőinek részvételével intenzív tárgyalások folynak Jugoszláv iajövőjéről, s a Hor­vátországtól független szerbenklávék „kikiáltása" a horvát kormány elleni zsarolás eszköze is egy­ben, a szerbiá tágyalási pozíciók javítása céljá­ból. így például a rigómezei albánok függetlenségi törekvéseit, vagy a vajdasági magyarok nemzeti­ségi jogát támogató horvát vezetést póbálják el­veivel nem egyező kompromisszumra kényszerí­teni, de ugyancsak eszközül szolgál a rendkívüli állapot kihirdetését és a hadsereg beavatkozását szorgalmazók kezében. A hadsereg az országon belüli változások elle­nére az ortodox titóisták fő fészke maradt és szerb többségű tisztikara kétségkívül inkább az uralmon maradt szerbiai kommunistákkal szimpatizál, tehát rendkívüli jogokká váó felruházása egyér­telműen a visszarendeződésben érdekeltek mal­mára hajtaná a vizet. Horvátország-szerte immár több alkalommal is bevetették a lázadók és a horvát rendőrség szétválasztására (csak zárójelben jegy­zem meg, hogy a közelmúltban Rigómezőn a had­sereget mindenkor a tüntetők ellen, a rendőrség megsegítésére vetették be), ami felfogható akár a lázadók indirekt megsegítéseként is. ók emellett bizonyos felső szerbiá körök aktív segítségét is él­.Alföld” Alapítvány Az idén 42. évfolyamába lépett, Debrecenben szerkesztett Alföld című folyóirat szerkesztősége a lap további, rendszeres megjelenésének támogatására, ezáltal arégió­­nak az ország irodalmi, szellemi életében való színvonalas, aktív részvétele érdekében, valamint e műhelynek a környező országokhoz, illetve a Nyugaton élő magyarság kul­túrájához fűződő több évtizedes kapcsolatára tekintettel alapítványt hozott létre. A kuratórium tagjai között a tudományos és művészeti élet neves személyiségeit ta­láljuk, így Bay Zoltán USA-ban élő fizikust, Szilágyi István romániai magyar írót, Gyarmathy Lívia filmrendezőt, Nagy Gáspár és Oravecz Imre költőket, Szabó Magda írónőt. Az alapítvány nyílt, hozzá természetes és jogi személyek folyamatosan csatlakoz­hatnak. Bankszámla: 343-10823 (Budapest Bank debreceni fiókja, Mester u. 3-5) vezik, hiszen mozgolódásuk ideig-óráig elterelheti a figyelmet a Milosevics vezette Szerbia súlyos belső problémáiról. A hadsereg kétarcúsága nyilvánvaló: május 6- án már ultimátumban követeli a politikusoktól a rend fenntartását, miközben fellépése a lázadókat védi a törvényes kormány igazságszolgáltatásával szemben. A katonaság magatartása miatt Splitben hatalmas tömegtüntetés robbant ki, melynek során egy macedón sorkatona életét vesztette. Ezután a macedón kormány is bejelentette, hogy visszahív­ja katonáit a saját köztársasági határai mögé. Az események másik sajnálatos mellékhatása, hogy katasztrofális helyzetbe kerül a horvát gazdaság kulcsfontosságú ágazata, az idegenforgalom. A magyarság többszörösen is érintett az ese­ményekben. Pl. a legsúlyosabb, a 17 halálos áldo­zattal járó borovói események nemcsak közvetle­nül a Duna mellett, a Vajdasággal átellenben tör­téntek, hanem ahorvát oldalon is, ahol, kb. 15 kilo­méterre onnan, a Dráva-szögben, négy magyar fa­lu is található. A mostani, valamint az előző szla­vóniai, szerbiai hisztéria-kampánnyal összekap­csolt zavargások nyomán tízezerszám érkeztek szerbek az immáron saját ősi földjüknek tekintett Vajdaságba — tovább csökkentve az ottani ma­gyarok számarányát. Horvátországnak a jugoszláv tagköztársaságo­kon kívül csakis Magyarországgal van szárazföldi határa, tehát amagyar-horvát kapcsolatok ebben a feszült helyzetben félértékelődtek. A magyar (és a többi) kormánynak még a zavargások kitörése e­­lőtti fegyvereladása lehetővé tette a rendőrségre épülő horvát önvédelem megszervezését, így az valamelyest kordában tudja tartani a lázadókat, és nem védtelen teljesen egy fenyegető, akár azl945- öshöz hasonló genocídiummal szemben. A nehéz­­fegyverekkel rendelkező hadsereg esetleges ellen­séges fellépése esetén azonban védekezési pozí­ciói sokkal rosszabbak. Mindenesetre, a fegyver­szállítási botrány során elfoglalt álláspontjával a magyarországi ellenzék egy része már előzőleg le­tette a garast szerb elvtársai mellett... Az események súlyos tanulsággal szolgálnak a magyar jövőre nézve is. A közeljövőben ugyanis könnyen előfordulhat, hogy milliók érkeznek poli­tikai és gazdasági menekültként az ország határai­hoz. A jugoszláv történelem tragikus iskolapéldá­kat sorakoztat fel arra, hogyan koncolják fel a né­hai menekültek néhány generációval későbbi utó­dai a valamikori otthont adók leszármazott, s köz­ben hajdani jótevőiknek még az emlékét is igye­keznek kitörölni. Tanuljunk egyszer mi, magyarok is a történelem leckéjéből! (1991. május 7.) TITUSZ Tízen Túliak Szervezete Nagyvárad 3700 Oradea, Pf. 294 A „TITUSZ” nemzetiségi tömörülés, amely­nek célja, hogy felkarolja, segítse a magyar nemzetiségi ifjúságot. Elsődleges törekvése a kultúra, a nyelv megőrzése; irodalmi, valláso; könyvek terjesztése, Szeretetszolgálat működ­tetése, ennek keretében a szegények, nagycsalá­dosok segítése. —A szervezet tevékenységéhei a Nyugaton élők anyagi segítségét kéri!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom