Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1991-04-01 / 4-5. szám

1991. április-május

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

BÁRÁNY JÁNOS (USA):

Kutyából szalonna?

— avagy a permanens földönfutás bajnokai —

Válasz a „nemzeti emigráció” két fáradhatatlan élharcosának írására. — Stirling György: „Egy újság színeváltozása”, Amerikai Magyar Értesítő, 1991. március; Csernohorszky Vilmos: „Nesze neked, emigráció!”, Nemzetőr, 1991. március.

Ha a szemtengelyferdülés eléri a száznyolcvan fokot, akkor „belső látásiról beszélünk. Akit a politikában lep meg a kór, annak semmi problémája. Ha egy tyúk kukorékolni mer, az feminista, és kész. De ha Stirling György négyszögletes tojást kezd tojni—az újságírás.

Az egy helyben száguldozás—Einstein szerint — azzal a hátránnyal jár, hogy mindig ugyanazt a tájat kell szemlélnünk. Igaz, így az örökkévalóság gyorsabban telik, viszont az idő nem. Ebből következik, hogy néhány eszme képes túlélni saját halálát.

Különben van olyan érzésem, hogy újságot írni könnyebb, mint olvasni. S.Gy. értekezéseit — a Nyugati Magyarságról és szerény személyemről — pedig már csak az én kifinomult mazochizmusommal lehet értelmezni. Anynyit azért leszögezhetek: nem mi tehetünk arról, hogy S.Gy.-nek annyi esze van — amennyi. Ha a választásokon a magyar nép többsége szélsőjobboldali pártra szavaz, mi nem támogatjuk akormányt. Erre — hogy úgy mondjam — beveheti a mérget S.Gy., de Csemohorszky Vilmos is.

A kommunista rendszer bukása — állítólag — a magát .nemzeti emigráció”-nak nevező szélsőjobboldalt igazolta. Cs.V.-vel és S.Gy .-vei az élen! A magyar nép választása viszont nem ezt igazolja, így ez nem jelentheti azt sem, amit Cs.V. úr cikkében, hogy ti. nemcsak a néppel, hanem az emigrációval is jól kibabráltak. Ez csak annyit jelent, hogy a magyar nép kibabrált a szélsőjobboldallal.

Persze, híven a régi, okos, higgadt, taktikus, nemzeti, bölcs, körültekintő jobboldali hagyományokhoz, a gyertyalángeszű Cs.V. kijelenti, hogy neki(k) nem kell Antall József és kormánya. Miután otthon az MDF-en kívül az SzDSz az egyetlen komoly politikai erő, Cs.V. és S.Gy. nyilván azt szeremé, ha az SzDSz jutna hatalomra. Na, ez lenne az a pillanat, amit szeretnék megérni. Vajon mit ima S.Gy. vagy Cs.V.? Tudom, zaklatott világunkban semmi sem lehetetlen, sőt. De alig hiszem, hogy az SzDSz népünnepélyt rendezne nekik. Mert — ellentétben a nemzeti emigrációval — náluk akad még néhány írástudó. Aki gondolkodni is tud (no, nem úgy, mint Tamás Gáspár Miklós!). Probléma lehet az is, ha néhány an esetleg még emlékeznek majd arra, hogy az emigrációnak ez a szárnya már 44—45-ben is mélyen nemzeti volt, s talán még megérjük azt is, hogy Cs.V. krokodilkönnyeket hullat — mondjuk — a Nyugati Magyarság-ot terjesztő külügyminiszterért.

1956-os követelés az orosz csapatok távozása. S.Gy. szerint én ezt—arománokra hivatkozva — elleneztem. S.Gy. észbeli képességeiről ejtettem már néhány szót, de azt, hogy az orosz csapatok az ő követelésére vonulnak ki Magyarországról, tényleg nem tudtam. Pedig komoly támogatója is akadt Cs.V. személyében. Kettejük követelése nyilván olyan erős volt, hogy az oroszok beijedtek és most fejvesztve menekülnek kis hazámból.

A mi agyonbonyolított taktikai lépéseink: a nemzetközi helyzet elemzése; a párton belüli viszonyok elemzése; a két nagyhatalom viszonyának elemzése; az akkori román rezsim magyarellenességének és egy esetleges román támadás esélyének az elemzése; a SzU belső problémáinak elemzése — hogy kis lépésekkel, véráldozatok nélkül következzék be az, ami állítólag a nemzeti emigráció egyszerű követelésére bekövetkezett. Szóval... mit mondjak?

A párton belüli reformista szárnyat a nemzeti emigráció túlzott követelései

nem támogathatták. Ahogy a nemzeti ellenzéket sem támogatták (lásd S.Gy. cikkeit, pl. Csurka-ügy). Már jóval az S.Gy. által említett cikkem előtt megírtam, hogy a szovjet csapatok távozása elérhető, sőt alá is támasztottam, hogy miért. Igaz, én nemcsak követeltem, mint a nemzeti emigráció, hanem logikusan le is vezettem állításomat, elsőnek egy magyar nyelvű újságban, s talán nemcsak a magyar nyelvűek között. Emellett viszont szidtam a szélsőjobboldalt Persze forgathatunk mi — ti. a Nyugati Magyarság — itt köpönyeget, rejtélyes módon sohasem fogunk szélsőjobbra vagy szélsőbalra fordulni, mint ahogy ezt eddig sem tettük.

Cs.V. „egyik pofonként” említi, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány kitüntette a Magyar Baráti Közösséget. Közben úgy csinál, mintha elfelejtené, hogy egy Bethlen nevét viselő alapítvány sem Rákosi, sem Szálasi kései utódait nem tüntethetné ki még akkor sem, ha azok éjjel-nappal követelték az orosz csapatok távozását. (Cs.V. cikke megmutatta, mi is az oka ennek a követelésnek, de erre még visszatérek.)

„ó — mármint én, B.J. — a magyar nép ellenében tovább ott tartotta volna a szovjet hadsereget.” Nos, S.Gy. állításával ellentétben csupán annyit írtam, hogy a szovjet csapatok távozásának kérdése — román vetületben—nem is olyan egyszerű. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy én képes vagyok — a nép ellenében! — ott tartani az oroszokat. S.Gy. vagy túlbecsüli a lehetőségeimet, vagy asaját logikájából indul ki (ha követeljük, hogy menjenek ki, akkor ki is mennek). Említettem már, mi itt előbb tudtuk, hogy ki fognak menni, mint sokan mások, mondhatnám azt is, előbb, mint az oroszok, és előbb, mint az ugyanabban az évben a lengyeleket és magyarokat(!) figyelmeztető Reagan-adminisztráció. (A figyelmeztetésben az állt, hogy az említett országokban az ellenzék ne lépjen fel túlzott követelésekkel. A lény ege pedig: elkerülni, hogy az erőegyensúly hirtelen megbomlásától „megijedve” a SzU világháborúba meneküljön.) Az adott szituációban óvatosságra—elsősorban az egyre agresszívebben fellépő szovjet szélsőbaloldal miatt—valóban szükség volt. (Ez a szélsőbal még hallat majd magáról!)

Ahhoz, hogy Magyarországon ne forradalmi — véres — úton menjenek végbe a változások, mint írtam, „magyarul gondolkodó, magyar szakember-diplomatákra van szükség”. Értelemszerű volt az is, hogy a párt reformszárnyát kell támogatni, és ez a szárny

— ellentétben a nemzeti emigrációval

— cselekedett is. (A határok megnyitása a német turisták előtt, hogy csak a legszembetűnőbb példát említsem.)

Az Afganisztánban legyengült és belső problémák sokaságával küzdő SzU keze meg volt kötve. Az esély arra, hogy Kelet-Európábán fegyveresen beavatkozzék, nullára csökkent. A magyar szélsőbal fegyveres beavatkozásának esélye viszont ezzel egyenes arányban növekedett. A párt reformszámyához közel álló ellenzékiek nyomása, a növekvő belső feszültség, a kezelhetetlen adóssághalmaz, a SzU bel- és külpolitikai problémáinak megoldatlansága, az a tény, hogy a magyar hadsereget a szélsőbal nem tudja felhasználni a nép ellen és nem utolsósorban az, hogy a reformszámynak volt egy Pozsgayja, aki tudott gondolkodni,—együttesen megteremtette az alapot a demokratikus erők szervezkedéséhez. (Ehhez a nemzeti emigrációnak semmi köze nem volt

— leszámítva az akadályoztatást —, és a történelem most azzal fizetett, amit Cs.V. nagy siránkozás közepette „pofon”-ként emleget.) Miután a magyar szélsőbal is belátta, hogy szovjet segítségre nem számíthat, a magyar fegyveres erők pedig, rövid tétovázás után, a reformistákat támogatták, az akkori külpolitika nemzetközileg is előkészíthette a változást.

Nem tanulmányt írok, válaszolok. A

magyar emigráció szerepe ebben a folyamatban a zéróhoz közel állt. Ezt megelőző szerepe viszont értékelhető és valakik valamikor bizonyára értékelni is fogják. Ebben az előkészítő folyamatban azok játszották a döntő szerepet — ti. az emigrációban —, akik a kis lépések politikáját választották. Azok, akik például az Anyanyelvi Konferencián mindig egy lépéssel előbbre léptek és a Kádár-kormány trükkjét — semlegesíteni anyugati magyarságot, vagy ha lehet, lojálissá tenni — visszafordították. Ez a párbeszéd — a hivatalos Magyarországgal — a reformszámyat erősítette a párton belül, mert azt bizonyította, hogy demokratikusabb politikával megnyerhetők a nyugati magyarok.

Természetes, hogy ennek a megnyerésnek ára volt, és nemcsak az emigráció, de a pártállam is kénytelen volt engedni. Ennek egyik eredménye, hogy a hazai máskéntgondolkodók felvehették a kapcsolatot pl. az Amerikában élő magyarsággal, vagy rajtuk keresztül olyan szervezetekkel, amelyek anyagilag is támogatták őket. (Nem a CIA-re gondolok.) Ebben a Magyar Baráti Közösségnek (JTT-OTT) elévülhetetlen érdemei vannak.

Eközben a szélsőjobb szidta és elítélte ezt a kapcsolatfelvételt, és most már mondanom sem kell, követelte a szovjet csapatok távozását, szabad választásokat, szovjet kártérítést Magyarországnak, stb. Gyönyörű volt. Valóságos hőstett! De sem Cs.V., sem S.Gy. nem tud felmutatni olyan cikket, ame-Igen, nem tagadjuk, a Nemzetőr-re gondoltunk, amikor a címet leírtuk. Mert mivel is táplálja jobb sorsra érdemes olvasóit a Nemzetőr? Gyűlölséggel. Az 1989-es békés forradalom után egy ideig a szerkesztők maguk sem tudták, hogy hányadán állnak. Mert rendre kezdtek megvalósulni azok az álmok otthon, amikről mindannyian álmodoztunk az emigrációban: szabad választások többpártrendszerrel és annak a lehetősége, hogy az oroszok kivonulnak. Tehát a független, demokratikus Magyarország körvonalazódott.

1990 szeptemberére a szerkesztők áttervezték az újság fejlécét. A két Kossuth-címer helyére diszkréten odavarázsolták a koronás címert, a Kossuth-címer pedig középre került, szerényen, a Vörösmarty-idézetbe ékelve. Várakozó álláspontra helyezkedtek. Úgy tudjuk, eddig még senki sem kérte fel Tollas Tibort, hogy ő legyen a nemzet ügyeletes főköltője. Pedig a lap és a szerkesztők akadálymentesen eljutnak Budapestre. Látogatások alkalmával kezet szoríthatnak a fiktív „Budapesti levél” szerzőjével. Azzal a nevezetes férfiúval, aki 1956 óta menetrendszerűen mindenről tájékoztatja a lap olvasóit. Mert ez a fiktív barát a kapocs, aki mindent tud. Nagy dolog ez, mert mostanában Budapesten is könnyebb szépnek leírni, mint okosnak. Ez a hűséges barát azonban mindenről belső értesülések alapján úgy tájékoztatja a müncheni szerkesztőket, hogy Münchenben sem találhatnák ki jobban...

A levelekből kiérezhető a szerkesztők sértődöttsége, kiolvashatók önellentmondásba keveredő nézetei és természetesen gyűlöletük mindenkori tárgyai. Reméljük, egyszer majd doktori értekezés készül arról (persze pszichológiai szakon): hogyan fér meg egy kebelben Sütő András szeretete és a Magyarok Világszövetségének izzó gyűlölete, ha Sütő András az említett szervezetnek díszelnöke, s ezt a tisztséget nem külső kényszer hatására vállalta. Ez csak egy példa.

Talán ez a jól értesült barát olvasta a Magyar Nemzet „december 27-i” számában, hogy Czigány Lóránt „kultúrdiplomáciai pályára lépett” mint, jendlyik reálisan elemezte volna e követelések megvalósításának módozatait. Lépésről-lépésre. Már megbocsásson a világ, de olyan naivnak lenni, hogy a szovjet csapatok követelésre elhagyják Magyarországot, mégiscsak nevetséges. Persze ne feledjük: onnan nézve minden balra van, ezért írhatta S.Gy. Reagan elnökről, hogy rózsaszínű, és így lett Cs.V.-nek baloldali Antall József miniszterelnök.

A szélsőjobbnak jó oka volt ebből a folyamatból kimaradni, mivel nem demokráciát, hanem szélsőjobboldali fordulatot tervezeti íme: „Az országlakosokról már egy ideje tudjuk, hogy nincsenek módfelett elragadtatva a rájuk szakadt szabadság .demokráciával és piacgazdasággal' kombinált egynémely áldásától”— ez Cs.V. cikkének első mondata. Lefordítva: az ország nincs el - ragadtatva a demokráciától; ha a szélsőjobb venné át a hatalmat, akkor nyilván el lenne! ,A nép most már minden jel szerint nem fogja sokáig tűmi, hogy 1956 magyar forradalmát ellopják, az államot végképpen dilettáns karrieristák vagy nemzetellenes, pszichopata anarchisták (sicí)kezére játsszák. ...De gyülekenk már a szekértábor, hogy befejezze 1956 mindmáig befejezetlen, de befejezendő és be is fejezhető forradalmát” — írja.

Világos beszéd. Jöjjön a szélsőjobb, majd az rendet teremt. Ha az általa követelt szabad választásokon a Cs.V.-re nem figyelő magyar nép nem jól választ, akkor a szélsőjobb majd — egykívüli követ és meghatalmazott miniszter”. A Nemzetőr főpublicistája, Csernohorszky úr kapva kapott az alkalmon, hogy most Czigány Lóránton verje el a port (Igaz, mi korábban, már a december 17-i Magyar Nemzetben olvastuk az interjút, amit Csernohorszky úr barátja kedvéért tíz nappal később, olybá tűnik, ismét kinyomtattak.) Csernohorszky úr olyan veretes fordulatokkal kommentálja a kinevezést, hogy Milotay István is megirigyelheti tőle a sírból: „vajon ki húzta elő a címkórság korának molyosládájából ezt a kacifántos megnevezést, amelyen már Keresztes-Fischer Ferenc korában is jobbára csak mosolyogtak az emberek?” így az alliterációkban bővelkedő költői kérdés. Nos, mi válaszolunk, bár Keresztes-Fischer Ferenc korában még hátulgombolósak sem voltunk, ellentétben Csernohorszky úrral.

Ez a tényleg hosszú „megnevezés” a Bécsi Kongresszus (1815) óta használatos rendszeresen, lévén—a diplomáciahivatalos nyelvén—a franciában kialakult protokolláris cím (envoyé extraordinaire et ministre plénipotentiaire) hivatalos magyar fordítása. Az angolok sem szégyellik használni: „envoy extraordinary and minister plenipotentiary”, sőt tovább megyünk, ezen a bajor fővárosban sem illik „jobbára” mosolyogni, mert ott is így mondják: „ausserordentlicher Gesandter und bevollmächtigter Minister”. Tudós könyvek nélkül, egy szótárból is kitalálható mindez, Herr Doktor.

Igaz, ami igaz, ettől még lehet Czigány Lóránt kinevezése ellen tiltakozni, főként azért, mert „nagy népies csalafintaság” az egész, ami „szomorú fényt vet ui. az új magyar köztársaságra és kormányzatára”. — Ha Czigány a népiesek embere, akkor nyilván ezért is Csoóri, Csurka és Csengey a felelős. Csurka nem vette volna észre, hogy Czigány „a nemzeti emigráció tőle megszokott cinikus kigúnyolásával” belépőjegyet váltott a „bolsevista hatalommal való léösszeszűrésre’7 Ki ismeri ki magát a közírói fordulatokban, hiszen máshol a Nemzetőr vehemensen kiáll az említett három Cs betűvel kezdődő nevű író mellett? „A viszonyokat professzori szinten ismerő hazai ismeszerűen szóív a—felülbírálj a a nép döntését.

Persze, értem én Cs.V.-t, hogyne érteném. Most már csak azt kéne tudni, vajonő tudja-e, hogy demokrácia ellen forradalmat csinálni, egyenlő az ellenforradalommal vagy puccsal?

Magyarország tárgyalásokat folytat a Szovjetunióval a csapatok kivonásáról. Már elindultak, de még ott vannak. Eközben előfordulhat, hogy olyan feltételt szabnak, hogy virággal kell búcsúztatni őket. Isten ments, hogy olyan okos szélsőjobboldali „hazafi” üljön a tárgyalóasztalnál, mint S.Gy.!

„És olv asták-e a decemberi számban Bárány János cikkét, ami hemzseg az antiszemita célzásoktól?” — írja S.Gy. Remélem, olvasták. Egy fiacélzástnem találhattak benne. Igaz, nem kedvelem, ha mitugrász cionisták lemucsaizzák a népet, aztán világgá kürtölik, hogy a magyarság antiszemita. Azt sem kedvelem különösebben, hogy az SzDSz Tamás Gáspár Miklóst nem zárta ki azonnal, mintegy elhatárolva magát a nagyeszű ideológustól. Azt meg kifejezetten nem szeretem, ha a butaság agresszív. Ha valaki nem látja, hogy T.G.M. „taktikája” az amerikai zsidó lobbyt hivatott tetemre hívni, az az ő baja.

Egyet nyugodtan kijelenthetek. Hiába élek Amerikában, ha a magyarságot valaki lemucsaizza, azt én mindig személyes sértésnek veszem. Természetesen ennek megfelelően írok majd az indítóokról is. Függetlenül attól, hogy zsidó, magyar, busman vagy marslakó az illető. Mivel T.G.M. észbeli képességei nem stirlingi szinten mozognak, egyértelmű, hogy itt „tudatos indulatról” volt szó. Az az elképesztő eset, hogy ezért S.Gy. megró, meghaladja az arcátlanság legmagasabb csúcsait is. S.Gy. zsidóbarátsága? — Erre már, azt hiszem, SzálasiOhio-i emléktáblája is meginog. Egy pillanatra.

rőse” írta volna ezt meg Csemohorszkynak? Szükség lett volna erre? Hiszen Csernohorszky úr saját bevallása szerint is tudja, mi az igazság: .rögtön érthetővé v álik ez a kinevezés (is), ha meggondoljuk, kik kerültek — jórészt — most hatalomra Magyarországon.” Megtalálták, úgymond, „az 6 szakadozott jellemzsákukra illő foltot”. Hiába választott a magyar nép szabadon, van itt valami .nagy népi csalafintaság”, amikor is a jellemzsákok összeszűrik a levet.

Namármost. Ezután Pomogátsot idézi a diplomáciában járatos közíró, mert Pomogáts szerint „hasznos lett volna jobban bevonni anyugati magyar szakértőket az ország talpraállításába. Tudok arról, hogy néhány nyugati magyar szerepet kapott... különösen a diplomáciai karban.” A mi tudomásunk szerint is szakértői minőségből kérték fel Czigány Lórántot a Magyar Köztársaság kulturális külképviseletének vállalására Londonban.

Hamás honnan nem, akkor a Magyar Nemzet cikkéből értesülhetett volna Csernohorszky úr arról, hogy Czigány Lóránt az angol-magyar kulturális kapcsolatok szakértője, mint ezt angol és magyar nyelvű tudományos munkássága bizonyítja. Kötve hinnénk, hogy Pomogáts Béla arra gondolt, mikor az idézett cikket írta, hogy jobb lett volna orvosokból avanzsált közírókat kinevezni kulturális diplomáciai posztra.

Csernohorszky úr tovább elmélkedik: „Igaz, egy havi 3700 márka bérű főkonzuli lakás azoknak sem megvetendő”, (akik Nyugaton élnek), s így Csernohorszky úr sem vetne meg egy ilyen lakást Csakhogy itt van ám a bibi! Mert a Magyar Nemzet Czigány-cikkéből az is kiderül, hogy ez a .húsosfazék közelébe” jutott szakember-diplomata továbbra is saját lakásában lakik és saját kocsiját használja. Ki érti ezt? A húsosfazék mellett 3700 márkát takarít meg a Magyar Köztársaságnak. Havonta.

Rendben is vagyunk tehát. Csupán az a kérésünk Csemohorszy úrhoz, hogy máskor, mielőtt közír, nézzen utána egy-két dolognak, és ügyeljen arra, hogy írásában ne legyen belső ellentmondás. — Fog ez menni.

Nemzeti Gyűlölde