Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1991-04-01 / 4-5. szám

2. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1991. április-május A „Zwack-ügy” Nemzeti Alapítvány A Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselői úgy hatá­roztak, hogy egyhavi illetményüket közérdekű alapítvány, a „Nem­zeti Alapítvány” létrehozására ajánlják fel. Az Alapítvány célja hár­mas: a szegénységküszöbre sodrodé társadalmi csoportok segítése, fiatal szakemberek külföldi képzésének támogatása, valamint „a nemzeti egység... és a nemzeti kultúra továbbfejlesztésében és euró­pai színvonalú művelésében szerepet vállaló állampolgári kezdemé­nyezések. .. világi és laikus egyházi mozgalmak ösztönzése és támo­gatása”. A kezdeményezéshez bárki csatlakozhat. „Kijelentjük — hangsúlyozza a képviselői szándéknyilatkozat —, hogy az Alapítvány működésében pártérdekeket érvényesíteni nem kívánunk... elhatározásunkban a nemzet iránti elkötelezettség, a jövőépítő áldozatvállalás szándéka és a közteherviselés szelleme vezetett bennünket. ” A nagy visszhangot kiváltó Alapítványhoz már az első napokban csatlakozott a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a parlamenti képviselők mintegy fele. Az Alapítvány számlaszámai: 219-98636 és 021-05840 Post­­bank és Takarékpénztár Rt. Valutafelajánlásokat a Magyar Nem­zeti Bank fogad: 1850 Budapest, Szabadság tér 8-10. Részletesebb felvilágosítás a következő címen kérhető: Magyar Országgyűlés — Nemzeti Alapítvány, 1051 Budapest, Kossuth tér 1-3. Telefon: (0- 11-36-1) 132-5922, fax: 153-3622. ( NYU6ATI ^ Hungarians of the ’West ^ Hongrcis d'Cccidcnt j Published monthly by the TRANSATLANTIC PUBLICATIONS, INC. 5582 Gatineau Ave., #11 Montreal, P.Q. H3T 1X7, Canada Phone (514) 731-4192 Felelős kiadó-főszerkesztő: MIKLÓSSI ISTVÁN A szerkesztő bizottság tagjai: Bárány János, Éltető J. Lajos, Hámos László, Megyeri György, Nagy Károly, Németh Magda, Novák Gábor, Püski Sándor, Roy Mária, Sass Márton, Tamási Miklós, Tűri Gábor Megrendelési díjak egy évre: Kanada: $26; USA:US-$25, egyéb országok: US-$30 (légi) Kéziratokat nem őrzünkmeg és nem kül­dünk vissza. A szükséges javítás jogát fenntartjuk. A közölt írások nem feltétle­nül képviselik a szerkesztő bizottság ál­láspontját A valódi névvel aláírt cikkek­ért a mindenkori cikkírók felelősek. Híreink, cikkeink utánközölhetők lapunk nevének feltüntetésével! HIRDETÉSI DÍJSZABÁS $10 (US-$8) per column inch Nagyvállalatok, állami szervek: $1.05 per agate line (Folytatás az 1. oldalról) fundált ki emlékezőtehetsége följavítá­sára. Vásárolt egy zsebmagnetofont, a­­melynek drótnélküli mikrofonja egy nagyméretű golyóstollba volt beépítve. Röviddel állomáshelyére érkezte után elkezdte a zsebében rögzítem nemcsak a diplomáciai tárgyalásain elhangzotta­kat, de más megbeszéléseit, így privát találkozóit is. Mivel a különféle kapcso­lókkal igen ügyetlenül piszmogott, nem is beszélve a megtelt kazetták cserélésé­ről a zsebében—mondjuk, egy külügy­­minisztériumi tárgyalás kellős közepén —, a hivatalosWashington elég széles köreiben hamarosan ismertté vált a dip­lomáciai szokásoknak ezen igen otrom­ba megsértése. Voltak, akik csak nevet­ve pletykáltak róla, de voltak olyanok is, akik többé nem voltak hajlandók tár­gyalni vele, és ezt közölték is a hivata­los magyar szervekkel. Egy biztos: bi­zalmas dologról Zwack jelenlétében senki nem volt hajlandó szólni. Hírek szerint Larry Eagleburger, az amerikai külügyminiszter első helyettese, a ke­let-európai ügyek fő irányítója azok kö­zött volt, akik nem kívánták fogadni Zwack Pétert. Volt nagykövetünk zavaros történe­teiben a Jő intrikus” Bollobás Enikő, első helyettese, aki állítólag a háta mö­gött küldött jelentéseiben igyekezett ,.megfúrni” őt. Nem tudjuk, mit jelen­tett Bollobás hazafelé, és mit nem, de a magnetofont egész biztos nem ő rakta Zwack zsebébe. Ha pedig nem jelentet­te a nagykövet inkompetenciáját, akkor őt is mulasztás terheli, hisz az semmi­képp nem lehetett feladata, hogy „falaz­zon” neki. Hogy ki a felelős a nagykövet és az első helyettese közötti viszony meg­romlásáért, arra csak következtetni tu­dunk. Zwack már szolgálatuk kezdetén többször is „MDF-kém”-nek titulálta Bollobás Enikőt egyes követségi dolgo­zók előtt. Ennek az otrombaságát aligha kell hangsúlyoznunk. Ugyan miért kel­lene MDF-kém egy olyan kormányhi­vatalba, melynek az MDF vezette kor­mány által kinevezett vezetője az MDF külpolitikáját köteles megvalósítani? Leléptetése után Zwack nagyképű­en azt nyilatkozta a Népszabadságnak (IV.9.), hogy ő nem „pártszerű” nagy­­követséget akart, hanem az egész ma­gyar népet kívánta képviselni. Megalo­­mániája annyira elvakíthatta, hogy kép­telen volt annak felismerésére is, hogy neki nem áll módjában megszabnia sa­ját mandátumát, hisz mint nagykövet­nek minden joga és kötelessége csak az MDF vezette kormánytól jöhet, ót sen­ki semmire nem választotta meg, sem­miféle alkotmányos jogosítvánnyal nem rendelkezik, tehát megbízatásának csupán a kormány szabhat kereteket. Egyébként a washingtoni magyar nagy­­követségre látogatók aligha észlelhet­tek olyasmit, hogy azt bárki is valamifé­le MDF-támaszponttá akarná átalakíta­ni. Az Amerikával való politizálás te­kintetében ugyanis meglehetős egyetér­tés van a kormányzó és az ellenzéki pár­tok között, és a washingtoni magyarok Bollobás Enikő részéről semmiféle MDF-aktivitást nem tapasztaltak. Vannak olyan feltevések is Wash­ingtonban, hogy Bollobás Enikőnek nem a pártállása, sokkal inkább a neme okozhatott gondokat Zwack Péternek. A magas tudományos végzettségű, an­golul kitűnően beszélő, okos és energi­kus Bollobás Enikőt eseüeg nehezen vi­selte el a nőkkel szemben patemaliszti­­kus attitűddel rendelkező Zwack. Több követségi munkatárs volt tanúja annak, hogy az Antall-látogatás izgalmai köze­pette egy alkalommal Zwack ,Jds hü­­lyém”-nek titulálta Bollobás Enikőt. Utólag ezért bocsánatot kért, az ilyesmi azonban nem járulhatott hozzá jó mun­kakapcsolatukhoz. Amerikában egy kormánytisztviselőnek az állásába ke­rülhet az ilyen otrombaság, Magyaror­szágon azonban még nyilván sok tenni­való van a nők professzionális egyenjo­gúságának megvalósítása terén. Bollo­bás Enikő Magyarország egyik első fe­minista szerzője és aktivistája volt, ami­vel szintén rossz pontokat szerezhetett magának azok előtt, akik nem lelkesed­nek a nők egyenjogúságáért. Jól mutatta ezt az ügy sajtóvissz­hangja. A Zwack-botrány kitörése óta az újságcikkekben bizonyos automati­kus árnyék vetődik Bollobás Enikőre. Olyan vád, amit azért nem lehet kimon­dani, mert senki sem tudja, hogy mi az. Még Katona Tamás, a Külügyminiszté­rium államtitkára sem állt ki kollégája mellett, hanem ködösen fanyalgott ar­ról, hogy nem kívánják megengedni azt a látszatot, hogy „az MDF-es aktivista legyőzte az ártatlan nagykövetet”. Ez olcsó szellemeskedésnek elmegy, de egy professzionális kollégával kapcso­latban ilyen körülmények között illene egy kicsit gondosabban fogalmazni. Bollobás fő bűne persze valószínű­leg az, hogy nő létére szembe mert száll­ni az őt lekezelni próbáló főnökével. Munkájával egyébként tökéletesen elé­gedettek a hivatalos ügyeiket Washing­tonban intéző magyarok. Nem adott os­toba vagy rosszindulatú interjúkat, ami azt illeti, még a vádakra sem válaszolt, hanem fegyelmezett diplomata módjára lenyelte mondanivalóját. Máig nem vi­lágos számunkra: ha Zwackról kiderült, hogy alkalmatlan, az ítélet miképpen „sugárzik át” Bollobás Enikőre is? Zwack Péter alkalmatlansága tulaj­donképpen már az ősz folyamán nyil­vánvalóvá vált. Sokakat zavart, hogy Magyarországról, annak történelméről és kultúrájáról csak igen alacsony fokú ismeretekkel rendelkezett. Jellemző, hogy egy mottószerű feliratot szerelte­tett fel a követség külső falára, mint va­lami balatoni nyaralóra. A felirat szerint „Csak egy szabad nép tud csodákat ten­ni” (Only a free people can do miracles). Ezt Zwack először állítólag Széchenyi­nek tulajdonította, majdBerzsenyineve került alá. A baj az, hogy ezt Berzsenyi sem írta. Ő azt írta: „Nem sokaság, ha­nem Lélek s szabad nép tesz csuda dol­gokat” — ami, ugye, lényegesen más, mint ami a nagykövetség falán díszeleg. Zwack visszahívása tehát már az ősz végén napirendre került, de azt Jeszen­szky Géza külügyminiszter halogatta, keresvén a legkisebb kellemetlenséggel járó megoldást. Végül is február elején közölte vele, hogy nem tartja alkalmas­nak a washingtoni posztra, és nyár ele­jére javasolta lemondását. Egyben fel­ajánlotta, hogy keresnek egy neki meg­felelő, kisebb jelentőségű nagyköveti posztot. Zwack akkor bele is egyezett ebbe, sőt kijelentette, hogy megköny­­nyebbült, mivel 6 maga is érezte, hogy nem megy neki ez a dolog. Informá­cióink szerint a Külügyminisztérium­ból távozván felhívta feleségét — és az amazontermészetű Anne megvétózta férje engedékenységét és harcra buzdí­totta őt. Ekkor született a Népszabadság febr. 16-i számában megjelent első in­­tetjú, melybenZwack Jeszenszkynek a­­dottszavátmegszegve kijelentette: nem hajlandó lemondani. E különös indiszk­réció felett akkor szemet hunytak, és Zwack visszatérhetett Washingtonba. Ami április elején újra kiélezte a helyzetet, az Zwack szerint Jeszenszky külügyminiszternek egy rá vonatkozó kijelentése volt, miszerint a jó sajtókap­csolat nem minden egy nagykövet mun­kájában. Ez az állítás Zwackra nézve ki­fejezetten hízelgő volt, hiszen önmaga reklámozásán kívül Magyarország a­­merikai sajtóját egy jottányit sem vál­toztatta meg. A megjegyzésben azon­ban a vele kötött megállapodás megsze­gését vélte fölfedezni és példátlan táma­dásba lendült az őt kinevező külügymi­niszter ellen. Jeszenszky Gézát inkom­­petenciával vádolta és lemondásra szó­lította fel! A vád alátámasztására visz­­szanyúlt a február elején Belgrádban koholt ügyre, amellyel a belgrádi veze­tés egy tavaly ősszel Horvátországnak küldött két teherautónyi fegyverszállít­mány ürügyén igyekezett nyomást gya­korolni a horvát függetlenség híveire, és amelyet a magyar kormány hazai ellen­felei is alaposan meglovagoltak. Zwack azt állította, hogy erről az Egyesült Ál­lamokban hivatalos magyarázatot kér­tek tőle és Jeszenszky hazugságra akar­ta kényszeríteni őt. Nos, aki végül is hazudott, az aligha­nem Zwack volt. Ezt a belgrádi provo­kációt egyáltalán nem jegyezték Wash­ingtonban, s teljesen valószínűtlen, hogy erről bárki magyarázatot kért vol­na tőle. A magyar kormány ekkorra már közzétette állásfoglalását, s annak tény­beli igazát még az ellenzék sem tudta kétségbe vonni; a vita tárgya a szállít­mányt elindító őszi döntés helyessége és a formai körülmények voltak. — Egy ilyen, nyilvánosság előtt elhangzott vád egy nagykövet részéről — saját kormá­nya, illetve annak külügyminisztere el­len — akkor is kimeríti a hazaárulás fo­galmát, ha igaz! Bár valótlanság tudatos állítása adiplomáciának sem erénye, Sir Henry Wotton már a 17. században így definiálta a nagykövetet: „Egy becsüle­tes ember, akit külföldre küldenek, hogy hazudjon az országért.” Az egész cirkusszal Zwack csupán annyit ért el, hogy Amerikában néhány percre nevetségessé tette országát, ön­magáról pedig szegénységi bizonyít­ványt állított ki. Jellemző, hogy a „Wa­shington Post” kizárólag a társasági ro­vatban írt a Zwack-ügyről, a komoly hí­rek közé még véletlenül sem került be. Talán felesleges is a döglött lov at to­vább ostorozni. Ami történt, az az ottho­ni átalakulás sajnálatos velejárója. Az államapparátus, így a diplomáciai kar, ma is tele van a letűnt rendszer opportu­­nistáival, volt besúgókkal és ávósokkal. Még fontosabb pozíciókra is csak las­san, fokozatosan lehet rátermett, meg­bízható embereket találni, így aztán ilyen „melléfogásokra” talán még a jö­vőben is lehet számítani. Az Antall-kormányt jóhiszeműség vezette, amikor kockázatot vállalt egy diplomáciai képzettséggel és tapaszta­lattal nem rendelkező üzletember kikül­désével. Vesztett, és most fizet érte. Ar­ra azonban nem számíthatott, hogy Zwack a minimális önmérséklettel sem rendelkezik és ilyen inkorrektnek bizo­nyul. Semmiféle diplomáciai akadémi­át nem kell ahhoz ugyanis elvégezni, hogy tudja az illető: egy fontos nagykö­veti poszt legalább olyan vasfegyelmet és lojalitást kíván meg, mint egy tábor­noki beosztás. Csak egy kultúrálatlan, arrogáns alak hiheti, hogy a nagykövet saját maga szabja meg kötelességeinek, feladatainak körét, és hogy büntetlenül felülbírálhatja a kapott utasításokat, ha pedig ezért felelősségre vonják, egysze­rűen elbocsáthatja hivatali főnökét, az őt kinevező külügyminisztert. Zwack Péter, egyik első washingto­ni nyilatkozata szerint, Magyarország „eladását” tűzte ki célul. Akkreditálása előtt jó lett volna egy kicsit jobban a szá­jába rágni: még a petrezselyem eseté­ben sem teljesen mindegy, hogy eladjuk vagy áruljuk, hát még Magyarország, a haza esetében! A magyar kormánynak pedig azt tanácsoljuk: ne feltétlenül i­­lyen erkölcsi magaslatokon száguldozó honfikat bízzon meg az ország képvise­letével, elégedjen meg becsületes, ,Jd­­csit hazudós” emberekkel, akikre vi­szont számítani lehet. A koronát az tette fel erre a kutyako­médiára, hogy a budapesti Zwack-la­­kásban kiütött gyanús tűzeset után Anne Zwack a Washington Post társa­ságirovatának ki jelentette: , JJa Péterrel elbánnak, egy Corazon Aquinoval fog­ják szembetalálni magukat.” Anne, megbűnhődte már e nép...! tCSENGEY DÉNES Nemrég köszöntöttük Észak-Amerika földjén, és máris búcsúzunk a kiváló, karizmatikus előadótól, az írótól, az országgyűlési képvise­lőtől, a megalkuvást nem ismerő, harcos politikustól.—Április 11-én Csoóri Sándortól kaptuk a szomorú hírt: Csengey Dénes nincs többé. Fiatalon, 38 éves korában mondta föl szíve a szolgálatot. Pedig de szol­gálhatott volna még!—Csengey Dénes a 80-as évek elejétől a kibonta­kozó ellenzéki mozgalom egyik jelentős egyénisége volt. 1983-ban a Fiatal írók József Attila Körét vezette, 1985 nyarán ott találjuk a ma­gyar ellenzék első szervezett megmozdulásán, a Monori Tanácskozá­son. Egyike volt a Magyar Demokrata Fórum kilenc alapítójának. — Tamási Miklós költő, szerkesztő bizottságunk tagja, a Vancouver! (British Columbia) „Tárogató” főszerkesztője kedves-szép írásával (Tárogató, 1991. május) veszünk búcsút a kitűnő magyar embertől. Reggel van. ígéretes reggel, mégis megdöbbenve állok egy ta­vaszi fa előtt. Az este még pompá­ban állott a kertünkben, de az éj fo­lyamán kóbor szelek csapkodták meg vidékünket, és ma reggelre a rózsaszín köntös a földön hever. Virág-temetés van. Felnézek a fára. Az ágak már nem egészen csupaszok. Már mö­göttünk a tél, csak árnyai borzon­gatnak meg. Apró levelek éledez­nek, nemsokára kizöldül minden. Csak a virágnak kellett meghalnia — hogy éljen a fa. Rád gondolok, a virágsorsú em­berre, akinek halálhíre hideg bal­taként zuhant rám ezen a reggelen. Letaglózott, és mostborzongva, di­deregve szégyenlem, hogy állok, hogy élek, cifrálkodom és nem fek­szem Veled együtt a virágok között. Már megint elmaradtam Tőled. Csak követni tudlak, és tisztelni. Alig fél éve, hogy itt jártál a Csendes Óceán partján. Egy szép, szelíd szeptemberi délután alkal­mat találtunk, hogy ellátogassunk a Nagy Vízpartjaira. CsakTedobtad le magadról a göncöt, hogy beleme­rülj a végtelen hullámzásba. Házi­gazdád, Palkó Ilonka a homoksze­meket számolgatta a parton, vagy kagylót keresett, mert ritka az ép kagyló. Olyan, mint az emigráns magyar, darabokra hull; a gyöngy­házfény csillogása elporlik. Én egy nagy fatörzsön üldögéltem és néz­tem, ahogy izmos kapcsapásokkal távolodsz a túlsó part felé. A látható és láthatatlan felé. Mikor visszatértél és letörölted magadról a sósízű cseppeket, így szóltál; — Nem elég eljönni a part­ig. Bele is kell mártózni az árba! Már akkor éreztem, hogy ez több, mint tréfás kötekedés, s te vagy az ember, a magyar, az író, aki életét teszi fel arra, amit célként ki­tűzött. Aztán hazamentünk és megkós­toltuk Jager Bandi szatmári szilva­pálinkáját. Ezt se tesszük többet. Becsaptál. Csak látszólag jöttél vissza. Makacs üzenetvivő. Aztán még egyszer láttalak. Egy októberi estén, már otthon, Czine Miska la­kásán, Farkas Árpáddal, Sylvester Lajossal cs Miklóssi Pistával fi­gyeltünk — egy televíziós vitában lelépted partnered. Személyesen nem találkoztunk. Sűrű idők voltak azok... Aztán már csak az üzenet, a szaggatott hang, a fájdalom. — Mondd, mit vittél át a fogad között a túlsó partra? A szerelmet, egy nép szerelmét? Ezt a csodálatos érzést, mely az átlagemberből hőst csinál? Vagy a reményt, azt a remek színű aranyalmát, melyet álmainkban le­szakítunk és aztán mégis üres kéz­zel ébredünk? Szeretném hinni, hogy utolsó perceidben is hitted, hogy érdemes volt. Csillants vissza egy-egy csaló­ka fényt onnan messziről. Küldj ne­künk bátorságot, hogy szabadon úszók legyünk, egy saját hibáitól is megszabadult nemzet búvárai! Ki kellene hordanom ezt a ren­geteg szirmot mind a partra, kis ha­jókat indítani utánad, de csak a ne­vedet mondom ki: CSENGEY DÉNES...! Egy ideig még ott csapkod a hangfoszlány a nemzet-fa lassan ki­­zöldülő ágai között, aztán felszáll a magasba, mint egy üzenetvivő pa­csirta. Találj fészekre, Barátom, az Is­ten tengerében! Tamási Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom