Nyugati Magyarság, 1990 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1990-06-01 / 6. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1990. június KISS KLÁRA (Debrecen): „ Tempora mutantur..."? („ Változnak az idők... ”?) Zilah, Menyő, Szilágycseh, Völcsök. Ezek voltak a Kántus március 10-11-i szilágysági útjának állomásai. Ez a kétnapos „kiszállás” összehasonlíthatatlanul más volt, mint bármelyik külföldi koncertkörút, vagy a hazai gyülekezeti szolgálatok. Különleges élmény volt határon túli magyar református gyülekezetekben lenni. A 30 tagú kiskorossal és a gimnázium néhány tanárával először abban a városban jártunk, ahol Ady Endre érettségizett, Zilahon. Az ipari üzemek és a kopott, szürke tömbházak után lenyűgöző volt a szív alaprajzú, óriási templom szépsége és rendezettsége. Ezt persze minden általunk felkeresett gyülekezet templomáról elmondhatom. Ezek az emberek otthon vannak Isten házában. Magukénak érzik, „belakjék”, nincsenek poros hátsó padok, s ettől lesz otthonos. És mert kevésből is tudnak rá áldozni. Eszembe jutnak völcsöki házigazdám szavai: „Látja, mi csak ilyen egyszerűen élünk — s kicsit szégyenkezve magyarázkodik —, még a házat sem tudtuk kívülről tisztességesen bevakolni...” De a templomon nem látszik a szükség... Mert oda a szívük minden melegét, nyitottságát viszik. Mert ott a Mindenható Isten szól magyarul. Mi is ilyen nyitott, értő fülekre találtunk, mi, akik énekelni mentünk, bátorítani, vigasztalni. Itt minden szónak különös súlya volt. Reményik Sándor versének: „Ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, Szokolai Sándor művének: „Aki ezt az imát ma vélünk mondja, egész világ magyarjait minden bajtól ója.” Vagy Birtalan József népdalzsoltárainak: „Áldjon meg az Úr Sionról léged s házadat, ő teremtett eget, földet, s te is Övé vagy!” Ami itthon énekelve szép, legfeljebb megható, annak odaát minden sora élet, megtartó erő. Mert ott magyar reformátusnak lenni többszörös próbatétel, vállalása minden ezzel járó hátratételnek. Ezért érezhettük szívekből jövő visszhangját minden elénekelt műnek, prédikációnak, Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételeknek, iskolánk életéről szóló beszámolóknak, amikkel készültünk. Itt nem lehetett Himnuszt, Szózatot énekelni közömbösen vagy üres szívvel. Az út legizgalmasabb része Menyő volt. Egy világtól elzárt, gépkocsival alig megközelíthető falu ez, ahová a terepet jól ismerő autóbuszvezető segítségével mégis bejutottunk. Nem véletlenül akarták éppen itt elzárni Tőkés Lászlót a nyilvánosság elől. A gyülekezet idős gondnoka elfogódottan beszél „azokról a napokról”. S a menyőiek között, mint féltve őrzött kincs, úgy vibrál a titok: akit üldöztek, az nálunk „menhelyet talált” (a falu neve ezt jelenti), 1989 karácsonyán az ő szószékükről Tőkés László prédikált. Késő este érkeztünk a szálláshelyünkre, Völcsökre, ahol nagyon kedves fogadtatásban volt részünk. A gyülekezet ifjúsága énekelve várt minket a lelkészlakás előtt. Köszöntésül mi is énekeltünk, s pár perc múlva mindenki hazaindulhatott a házigazdájával. Krisztit és engem egy barátságos, mosolygós lány, Jutka vesz pártfogásba. Holdas, csillagos éjszaka van. Útközben beszélgetünk. Új barátnőnk elmondja, hogy a pályaválasztás számára legfeljebb munkavállalást jelent. Válogatni nemigen lehet. Csak két iskola van, ahova a lányok is jelentkezhetnek, s még ezek elvégzése után sem biztos, hogy kapnak munkát. Otthon szülei és kishúga vacsorával, meleg szobával várnak bennünket. És beszélgetni kezdünk... Kérdezünk, felelünk, tudni szeretnénk minél többet egymásról, habzsolom ízes magyarságukat, s ők mondják, mondják... Lassan kezdem megérteni, milyen hosszú az út, míg a kenyér az asztalra kerül. Mit, miért és hol lehet beszerezni, ha az emben nem kapja meg azt sem, ami a havi jegyre jár. A „kollektívában” is csak a munka és a gond közös, de a termésből annyit hordanak szét az emberek, amennyit nem szégyellnek. Számolgatjuk, mennyit kellene a malomba vinni, hogy egész évre legyen kenyérnek való s mennyi kéne a jószágnak. Éjféltájt még mindig beszélgetünk. A segélyszállítmányokról elmondják, hogy aligalig láttak belőle. Sok be sem jutott a Szilágyságba, ami igen, azt az ügyesebbek széthordták és csillagászati összegekért árulták vagy elraktározták maguknak. Ha meghatározott helyre, magyaroknak ment a szállítmány, akkor az csak eggyel több ok volt a gyűlölködésre. Csalódottak. Én is az vagyok. Többet vártam a romániai forradalomtól. Igaz, még nem sok idő telt el azóta. Néhány hónap alatt nem lehet talpra állítani egy clnyomorítolt országot. De most még a nagy szabadsággal sem tudnak mit kezdeni az emberek. Úgy tűnik, ez egyelőre csak annyit jelent, hogy mindenki szabadon mondhat, amit akar (de azt ajánlatos románul), szabadabban lehet provokálni és egymás ellen uszítani. Ennyi lenne az összes változás? Mert a mindennapi élet konkrét helyzeteiben, az iskolákban, a munkahelyeken, az egészségügyben, az élelmiszerellátásban érdemi változás nemigen tapasztalható. „Először a szíveket kellene kicserélni!” — mondta a háziasszonyunk. S azt hiszem, tökéletesen igaza volt. Az a fontos, hogy a szívekben mi lakik, mert ez az összes többit is meghatározza. Ezt akkor éreztem igazán, amikor utolsó koncertünk után részt vettünk a völcsöki ifjúság bibliaóráján. Berke Sándor, a helybeli lelkész és felesége különös gonddal foglakoznak a gyerekekkel, az ifjúsággal. Erről Jutka is sokat beszélt nekem. Elmondta, hogy el sem tudná képzelni az életét a vasárnap délutánok nélkül. Mert amit ott hall, az egész héten át betölti a szívét. Március 11-én, azon a vasárnap délutánon én is ott ülhettem köztük. Ismertem az éneket is, amit énekeltek. Elválaszt ugyan bennünket egy országhatár, de ott, akkor együtt énekeltünk, egy nyelven, egy szívvel s egy közös hazáról, ahová Isten mindenkit meghív s aminek feltétel nélkül állampolgárai lehetünk. Alkonyodik. Hazafelé tartunk. Már otthon járnak a gondolataim, előttem feladataim gondja, de tudom, az utánunk integetőknek gondból sokkal több maradt. Hozom magammal azt a nagy gazdagságot, amit két nap alatt kaptam, de bennem még az Ige, amit én adhattam át nekik, mint üzenetet Istentől: „Minden gondotokat őre á vessetek, mert nékigodja van reátok. ” „Hogy lehet földrajzból hármast kapni? Ha fizikából kaptad volna, azt megérteném!” — méltatlankodott egyszer édesapám az ellenőrzőmet lapozgatva. Persze ezzel még nem ért véget az ügy.,»Ezentúl együtt tanuljuk a földrajzot!” — hangzott a döntés. Először szorongtam. Apám szigorú ember s tudtam, hogy következetesen behajtja rajtam a tananyagot, de aztán sokkal több történt. Amikor túl voltunk a kötelező definíciókon, egyszerre élni kezdett a térkép. Folyók, fenyvesek zúgtak, tenger hullámzott, hatalmas hegyek szikláit tördelte az idő, századok rohantak, ott állt Árpád, István és Báthory meg Rákóczi... És apu mesélt: Anya, itt jártunk, emlékszel? Énekeljük csak el, hogy... Mikor nagyapátok Erdélyben járt... És ilyenkor melegebb lett a tekintete, szenvedélyesebb a hangja. A határon túli, akkor még agyonhallgatott magyarlakta területekről mindig különös szeretettel beszélt. Én akkor befogadtam a szavait, elraktároztam őket, de hogy mit jelent ez, „ott is magyarok laknak”, csak most értettem meg igazán. Kárpátalján. M e g j e le n t Borbándi Gyula Ötszáz mérföld című kötete, amely kilenc esszét és két naplót tartalmaz A 240 oldalas könyv ára 24.- német márka (plusz portóköltseg). Megrendelhető az Új Látóhatár szerkesztősége (c/o Ungarisches Institut, Postfach 440301,8 München 40) vagy a szerző címen: Oberföhringerstr. illa, 8 München 80, W-Cermany-JJ A Kántus kamarakórusa a zilahi református templomban Április 7-17-ig tartott az a koncertkörút, amin a Debreceni Református Kollégium Kántusa járt s én is köztük lehettem. Bár nem volt ez a szó klasszikus értelmében vett koncertkörút. Sokkal inkább egyfajta miszszió. Mintegy 15 gyülekezetben jártunk. Minden alkalomra igehirdetéssel, kórusművekkel és szavalatokkal készültünk. S hogy milyen volt a fogadtatás? Leginkább a szemyei gyülekezetben átéltckkel tudnám érzékeltetni. Miután elfoglaltuk a helyünket a templomban, mozgolódás támadt a karzaton. Gyerekek indultak lefelé a lépcsőn. Húsz, negyven, ötven gyerek... Kezükben tűzpiros tulipánok. Pillanatok alatt be voltunk „borítva” virággal. És még mindig jöttek. Egyikünk megkérdezte: Honnan ez a sok gyerek? Mire az egyik kis lurkó: Jön az egész iskola! Lám, lám! Az iskola... Pedig a legkevésbé sem volt társadalmi eseménynek mondható egy magyarországi kórus gyülekezeti szolgálata. De a zsúfolásig megtelt templomok, a nyitott fülek és szívek jelezték azt a csillapíthatatlan éhséget, amit csak Isten Igéje elégíthet ki. Ez egyszersmind kötelezi a mindenkori prédikátort, aki veszi a bátorságot és fellép a szószékre, hogy Igét hirdessen. Itt nem lehet mellébeszélni. Kettős teher és felelősség. Isten előtt és százak előtt. S míg odahaza sokszor az emberi közöny és érdektelenség nehezedik a lelkészre, ha az istentiszteleti alkalmak látogatottságára tekint, addig Kárpátalján éppen a feladat súlya és önmagunkméltatlanságanyom, ha a templomba-özönlő embereket látjuk. Magam is átéltem ezt, amikor Húsvét első napján majdnem ezer ember előtt kellett prédikálnom. S ami ezentúl külön izgalmas volt, hogy addig a napig a viski templom szószékén még nem állt nő. Ez számukra még teljesen ismeretlen és szokatlan volt. De elfogadtak. S ami sokkal fontosabb, elfogadták tőlem azt az evangéliumot is, amit az élő Jézus Krisztus megbízásából húsvétkor ott kellett hirdetnem. Talán ők sem vetik majd meg a női lelkészek szolgálatba állításának lehetőségét. Annál is inkább, mivel egyre nagyobb az igény, bővülnek a szolgálat lehetőségei, visszakerülnek a 40 éve elvett, tornateremnek, raktárnak használt templomok. Különös példáját láttuk ennek egy Kajdanó nevű kisfaluban. Annak idején nemcsak hogy megfosztották a gyülekezetét templomától, de a tornyát is lerombolták. A szomszéd telken ugyanis óvoda és játszótér van s a torony látványa, illetve a harangozás megzavarhatja a gyerekek ideológiai nevelését. Eszembe jut az a sok jellegtelen, egyáltalán nem esztétikus kőmonstrum, ami még csak nem is mindig emlékmű, csak egyszerűen ott van. Mindig a lehető legforgalmasabb út mellett, vagy a város főterén, s kicsinyített műanyagmakettje korlátlan mennyiségben kapható a kullúrcikkek boltjában. Hogy aki erre megfordulsz, tudd és el ne felejtsd, hogy hol jársz! Ha látod az új vallás oltárait, akkor tudd, hogy valami erős, feldönthctetlen rend uralkodik itb De vajon mennyire hatollak pozitívan ezek a „tornyok” az árnyékukban felnövekvő generációk lelki világára? Nagy örömmel tapasztaltam, hogy féltve őrzött hagyományaikat át tudják adni gyerekeiknek és unokáiknak. Paládkomorócon népviseletbe öltözött lányok táncában gyönyörködhettünk, Badalón pedig részt vettünk egy Mátyás király emlékére rendezett műsoros délutánon. Mennyire számon tartják nagyjainkal! De másként nem is maradhattak volna meg magyarnak. Ahol ők élnek, azt neveztek már Magyarországnak, tartozott Csehszlovákiához, majd újra magyar fennhatóság alá került, most pedig a Szovjetunió része. S ők maradtak. Mert a Kárpátok lábainál van az otthonuk. És megálltak. És volt, aki állta a szent harcot. Igazi magy árok. De a szívem mélyén mégis megéreztem, hogy mesterséges elkülönítésünknek vannak nehezen gyógyuló sebei. Amikor beléptünk egy-egy tiszta portára és ahogyan kinyitották előttünk az ajtót, tudtam, hogy nemcsak a házukba, hanem az életükbe is beengedtek. Késő éjszakáig beszélgettünk, elmondták életük legrejtettebb fájdalmai t is, gyermekeik bizonytalan jövője miatti félelmüket, vagy éppen családi problémájukat. Egyszóval kiöntötték a szívüket. De volt valami, amit mindig észrevettem. Figyeltek... Hogy én, aki „magyarból jöttem” (ez bűvös kifejezés, amire összefutnak a szomszédok), ahol szebben süt a nap, ahol csak magyarul beszélnek, ahonnan szabad az út a Lajtán túlra is, ahol mindig tele vannak a boltok..., egy magyarországi magyar, hogy érzem ott magam. És szinte mindenütt cl-clhangzottak ezek a mondatok: „Egyen még, kedves, van bőven, nálunk ugyan nem olyan a liszt...” „Nézzük ám mindig a magyar TV-t. S azért tudjuk, hogy mi van maguknál...” „Mi is imádkozunk Erdélyért, bár mi nem tudtunk sok mindent küldeni...” „Mi már csak ilyen öregesen élünk, de azért aludjanak jól nálunk. Hisz maguk is olyan magyarok, mint mi...” Kisebbrendűségi érzés? Nem csoda. Negyven évig besoroltuk őket a „ruszkik” kategóriába. S ha néha átjöttek Kárpátaljáról, csodálkozva kérdeztük, hol tanultak meg ilyen jól magyarul. Nem volt szabad tudni róluk, s mi sokszor túlteljesítettük a parancsot. Talán nem is akartunk tudni róluk. S ha most visszagondolok arra a tíz napra, nekem támad „kisebbrendűségi érzésem”. Mennyire nincs közük elpuhult magyarkodásunkhoz! Milyen nagy bennük a tisztelet, a vendégszeretet, a ragaszkodás saját népük fiaihoz. Milyen kitartóak és kemények mindenféle megalkuvással szemben. Mennyire becsületesen értékelik kiskorú demokráciánk gyermekbetegségeit. És sokszor helyettünk szégyenkeznek gyalázkodó, olykor trágár jelszavak miatt, amikkel a Lenin-szobrok vagy a szovjet laktanyák falait díszítjük, a sok felesleges hőbörgés miatt, ami ország-világ előtt hangzik, a felelőtlen ígérgetések miatt, s hogy vannak vezetők és csoportok, akik azzal igyekeznek népszerűbbek lenni, hogy másokat bcpiszkolnak. Szükségünk lenne a józanságunkra! És lehet, hogy más volt a liszt, de nekem ízlett a kenyér. És én köszönöm meg, hogy az asztalukhoz ültettek. Emlékszem a fényes vasárnapi kirándulásokra, amiket szüleimmel tettünk. Amikor felmentünk az erdei kilátóba, az erős napfényben szemünk elé tartottuk a kezünket s próbáltuk meghatározni, milyen messze lehetnek a legtávolabbinak látszó dolgok. Ilyenkor mindig úgy éreztem, beleszédülök a távolságba. Most, 15 év után, ugyanezekkel az érzésekkel fürkésztem Kispalád (Magyarország) házait a hármashatárról (magyar-román-szovjet). Milyen mesze van! Oda már útlevél kell. Pedig Nagypaládon (SzU) hallják a kispaládi templom harangját. És ez nagyszerű. Mert amíg állnak a templomok, hívogat a harangszó és meghalljuk itt és odaát is, amíg átfülelünk és túlgondolunk a határokon egymásra, addig megmaradunk.
