Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1-2. szám

8. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1989. január-február

GYÖRGYEY ALADÁR:

A történelem gazdag szövete

Ahogy múlnak az évek, a történelem egyre jobban érdekel; nem a vörös fonál, mely a kenyai emberszabású majomtól egyenesen vezet az emberszabású kompúterig, illetve a kompúterszabású emberig, hanem az az ezernyi tarka-barka és különböző vastagságú szál, mely millió csomóval és hurokkal szövi és dolgozza össze az emberiség históriájának gazdag szövetét.

A Boly ai Reálban buzgón tanultuk az első világháború kitörésének okait. Évekkel később, azt hiszem, Zilahy Araraí-jából ismertem fel aseggrepacsijelentőségét, amelyet VII. EdwardmértlI. Vilmos császár domborodó tomporára. Csak kesztyűjéért hajolt le az ifjú Hohenzoller, de mire vörös arccal felemelkedett, tízmillió katona életére hullott a halál árnyéka. Ilyen összefüggésekről, a történelem finom cérnájával férceit anyagáról írok.

Kezdjük talán a közvélemény döntő szerepével. Demokráciákban ez az erő diktál: törvényeket hoz és töröl el, kormányokat buktat. Bár a diktatúrákban a népakarat nem érvényesül, mégsem elhanyagolható tényező. Rövidesen látni fogjuk a Közvéleménykutató Intézet szerepét a magyar történelem fordulataiban. Evégből szeretném először is bemutatni Sigmond Koméit, az Intézet szervezőjét, Harkay-Schiller professzor adjunktusát. Lehet, hogy a szerény lófő megdöbben, amikor nevét nyomtatásban látja, de jelentős közreműködését nem tagadhatja le. Akkoriban huszonöt év körüli, középmagas, büszke fiú volt előkelőén előreszegezett állal, s bár nem volt kifejezetten Adonisz, Don Jüannak járó tisztelet övezte. Koméi volt az egyetlen ismeretségi körömben, akit nem egy, hanem két orosz katonanő akart megbecstelemteni. Tisztelettel néztünk fel rá. Tőle a női nem ezen képviselői pisztollyal követelték azt, amin mi még nehézkes és hosszú udvarlás árán sem voltunk képesek túladni.

Gyakran találkoztam vele, sokkal többször kiskocsmákban, mint az Intézet szemináriumán, ahol előadott. Ebben az időben az „arisztokrata” politikai elmélet híve volt, melyet a görög filozófiából merített. Barátunk lényegében akiválasztott kevesek által gyakorolt vezetésben hitt avval a feltétellel, hogy ő maga is közöttük foglal helyet. Ezért vállalta 1943-ban a bölcsészkari levente-részleg vezetését.

— Sokkal célszerűbb, ha én vezénylem másoknak a „feküdj”-et, mintha nekem kellene hasalnom — mondotta, de az év folyamán sem ő, sem alantasai nem fejtettek ki semmiféle fizikai tevékenységet a háború megnyerése érdekében.

Sorsdöntő tevékenységének ezt a részét majd feldolgozhatja a fiatalabb történésznemzedék, itt csak azt említem meg, hogy a katonaság által ellenőrzött vizsga a levente-mozgalom gyásznapjává vált s utána barátunkat azonnali hatállyal megfosztották tisztjétől.

A fegyveres erőket egy fiatal, peckes főhadnagy képviselte, aki ahelyett, hogy engedte volna Zigmondnak a vizsgát a maga módján levezetni, elkezdett hepciáskodni. Arrogánsán kérdéseket intézett hozzánk: a puska részei... öntevékeny csatár előnyomulása pergőtűzben. .. repülők felségjelei... Méla csend. Ekkora tudatlanság láttán sápadtan fordult Sigmondhoz:

— Mi a francot tanultak maguk egész évben?

— Térképjeleket — felelte vezetőnk ridegen. — Térképjelek nélkül nincs győzelmes háború.

Furcsa, mély hörgés hagyta el a katona ajkát. Sajnos elmulasztotta az alkalmat, hogy megszemélyesítse P. Howard Potrien őrmesterét, pedig milyen sikere lett volna! így csak a táblához rohant és felrajzolt egy repülőteret.

— Mi ez? — kérdezte Kornéltól.

— Bűrű.

— Ez a repülőtér jele!

Aztán több krikszkrakszot firkált és pattogtak a kérdések.

— És ez mi?

— Bűrű.

Torkából ismét furcsa hörgés bugyborékolt. (Később Sigmond megmagyarázta, hogy lélektani módszert használt: a bűrű állandó ismétlésével akarta szuggerálni a főhadnagyot, hogy végül is felrajzolja. —Miért éppen bűrű? — Szép magyar szó,—bár nem tudta, mit jelent.)

A vizsga botrányba fulladt, s most már, ennyi év távlatából, azt hiszem, nem érdemes közelebbről vizsgálni, milyen hatással volt a második világháború kimenetelére a magyar bölcsészek hiányos kiképzése.

Eltértem a tárgytól. A 40-es évek második feléről akartam írni, mikor is a barátunk vezetése alatt álló Közvéleménykutató Intézet (nevezzük KI-nek) óriási szerepet játszott Magyarország sorsában.

Mint szegény bölcsészhallgató, én is jelentkeztem közvéleménykutatónak. Kornél azonnal felvett. Részben politikai (ki fog a választáson nyerni?), részben gazdasági (milyen cipőpasztát használ?) kérdéseket tettünk fel. Munkám során a Károlyi Kertben számos ismeretséget kötöttem. Ellenőreim nem annyira friss kapcsolataimat, mint arányszámaimat nehezményezték.

—Kilencvenkilenc nő és egy férfi a száz ívből?—kérdezte Kornél.

— Kit érdekel egy ronda pasas, mikor...

Felettesem zordon maradt:

— A lakosság keresztmetszetét kell kérdezni!

Megváltoztatták a módszert s ezentúl meghatározott kerületekben kijelölt házakhoz kellett volna mennünk. Úgy véltem, a probléma ilyetén való megközelítése nem reális. Negyven fillért kaptunk egy kérdőlapért s infláció lévén ezt a villamosozás maga felemésztené — így hát ezentúl magam töltöttem ki a kérdőlapokat a nép háborgatása nélkül. Nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen, aki ilyen következtetésre jutott, így a magyar közvélemény néhányunk vállán nyugodott. Sajnos mindig akadnak kerékkötők, akik a jól olajozott gépezeteket leállítják. Az ellenőrök leleplezték szorgos munkánkat és így rövidesen munkanélküli közvéleménykutató lettem, néhány szép emlékkel gazdagodva. Emlékszem például, mikor ünnepeltünk, nem tudom, mi alkalomból, valahol Budán. Amikor késő éjjel becsípve kitántorogtunk, valami kerítésen kellett átmásznunk. Élesen emlékszem: nekem eszembe jutott, hogy jól jönne egy kis erősítő később, így három palackot magammal hoztam. Míg én avasoszlopok tetején ingadoztam, Harkay-Schiller profeszszor aggódó hangon intett lentről:

— Csak az üvegekre ügyeljen, kolléga úr. Ha leesik, összetörhetnek!

Nem tudom már, hogyan, de lekecmeregtem s büszkén jelentettem, hogy azon az estén nem öntözte szőlőnedű a budai aszfaltot.

Villamosraültünk, a Szél Kálmán tér felé tartva. Amúltból felötlik a kalauz és a vezető becsületes magyar arca és szomjas ajka; a három üveg tartalma néhány megálló után elfogyott. Később a villamos már meg sem állt. Koméi rábeszélte a Beszkárt katonáit, hogy vigyenek bennünket egyenesen az Üllői útra. ó a közvéleményt nemcsak alaposan ismerte, de irányítani is tudta. A 61-es villamos a bürokrata menetrendet sárbatiporva Pest és egy boldogabb jövő felé száguldott. Ha Koméinak nem jut eszébe egy közeli kocsma, ahol a kocsit megállította, a történelem első villamoskalózai lehettünk volna...

Útjaink ezután elváltak. A KI megindult rövid, diadalmas üstököshöz hasonlítható pályáján, én pedig visszatértem tanulmányaimhoz. Később a népi demokrácia fejlődésével történelmi szerepem stagnálni látszott. Már vagy fél éve ültem a Buda-Déli intemálótáborban, amikor visszavittek az ÁVÓ-ra.

— Kinek kémkedtem még? — kérdeztem magamtól a meseautóban. Az első kihallgatáson kiderült, mi nyomta még hírszerzésen kívül lelkiismeretemet: a Ki-ben elfoglalt magas pozícióm.

— Kérem — mondtam —, én csak néhány hétig tevékenykedtem, párszáz ívet írtam meg, aztán kivágtak, mint Szent Pál az oláhokat. Mindez az intézet alakulásának idején történt, fogalmam sincs, mi folyt ott később.

Védekezésemet a két Á VÓ-s mind klerikálisnak, mind revizionistának minősítette és a meghitt hangulat elromlott.

— Az, hogy maga nem volt ott, vagy csak alig volt ott, nem fontos. Ez a fasiszta csúcsszervezet teljes lelkesedéssel állt az imperialisták szolgálatába. Fő emberük, Sigmond Párizsba szökött, de a többit elkaptuk. Magát is!

Nem akartak említeni, hogy engem már jóval előbb megkaparintottak más ügyből kifolyólag. Azt sem tudtam, hogy Kornél disszidált, de nem mutattam meglepetést Feltűnően csendes volt a Hatvan pincéje, csak nappal kalapácsoltak vadul. A minősíthetetlen kaja (mosogatóvíz reggel, főzelék estekét fél szárazborsóval és 15 deka kenyér délután) megváltozott. Miniatűr adagokban élvezhető ízek kísértették gyomrunkat. Később, mikor az ÁVÓ-t, illetve a zárkarészt átalakították, már csak politikai óriásokat tartottak ott az építkezések alatt. Állítólag mindössze hatan voltunk a pincében, ebből én és Maki (buli- és közvéleménykutató társam) 33 százalékot képviseltünk. Vermes tanító volt a harmadik, a többieket nem ismertem. Péter Gábor tehát felhasználta az alkalmat és mindannyiunkat kihallgatott.

Éjszaka közepén rángattak ki újjáépített priccsemről. Ismeretlen folyosókon kísért egy civilruhás ÁVÓ-s, majd egy pompásan berendezett irodában telepített le. Az asztalnál hárman ültek, középen Péter, balra egy nagyfejű előkelőség, aharmadikranem emlékszem.

— Mi az, mitől fél? — kérdezte az altábornagy aggódó szenzitivitással. — Talán megverték?

Az első kérdésre a választ feleslegesnek ítéltem. Ha valakit az ÁVÓ-n álmából felriasztanak s mivel nadrágszíját elkobozták, ott áll kétmarokra fogva a gatyáját, hogy le ne csússzon, az nem számíthat arra, hogy róla mintázzák a rendíthetetlen bátorság szobrát. A második viszont... Eszembe jutottak a császárok, akik gonosz tanácsadóiktól elvakítva sose tudták az igazságot. Idülten gyermekded agyam úgy határozott, hogy ha veszélyes is, az utánam jövők érdekében felvilágosítom Péter Gábort.

— Most nem — válaszoltam az igazságnak megfelelően —, de mikor először hoztak be, akkorigen. Alaposan—tettem hozzá nyomatékosan.

—Bizonyára megérdemelte — mondta az altábornagy és ezzel örökre megölte a vezető egyéniségek ártatlanságába vetett hitemet.

Ezután már csak takaróról, kosztról és priccsekről volt szó. De Vermes néptanító úr továbbjutott. Ezt a rendkívül jóindulatú, szerény embert Varjú, a helyi párttitkár üldözte. Bárgyú vádakkal hozták be. Ebben nem különbözött tőlünk, de szerencséjére Harun al- Rashid elé került. Meggyőzte Péter Gábort és elengedték. Az igazság eme győzelméből csak az von le valamicskét, hogy mikor falujába érkezett, Varjú elvtárs még mindig nem kedvelte. Pár nap múlva újra behozatta s így a derék Vermes az elkövetkező jó néhány évet börtönben töltötte.

Ezen intermezzo után másnap megintkihallgatásra vittek. A légkör zordon volt és attól féltem, tettlegességre kerül sor. Mint békeszerető ember ezt igen szertettem volna elkerülni. Hirtelen eljutott az agyamig egy félvállról odevetett kérdés.

— Mit tud Sigmond Koméi nemi életéről?

A két harisnyán kívül semmit nem tudtam róla ezen témakörben, de nem akartam, hogy a nyomozás kátyúba jusson.

— Az, mármint nemi élete, nagyon furcsa volt.

Napsugár öntötte el a Hatvan kihallgatóhelyiségét legott, a késő órák ellenére.

— Beszéljen! Adjon elő mindent őszintén!

— Sigmond Koméi — kezdtem — szeretett fehér, ringóhúsú, molett nőket fekete vízilóbőr-szíjjal korbácsolni.

—Innen kezdve részletesen! — hangzott a baráti kérés, s kihallgatóim hátradűltek.

— A korbácsolást személyesen nem láttam — (kiábrándult sóhajok) —, de egyszer, mikor Koméit meglátogattam, a reneszánsz festészet jegyzeteit hoztam el tőle... (Nem számít — intett a főelőadó keze. Látszott, azt sem bánná, ha az új magyar népi tengeralattjárók terveit kértem volna tőle franciái megbízóim részére.) Mielőtt csöngethettem volna, az ajtó kinyílt. (Koméi lakásán sose voltam s nagyon reméltem, nem érdeklődnek címe után.) Izgatott, sőt feldúl tnak mondható hölgy rohant ki az ajtón. Fehér blúza gyűrött volt, kifejezetten tépett, és a testéből látható részen egy vörös csíkot véltem felfedezni, ami a nyakán kezdődött és keblei felé tekeredett. Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy a nő nem volt molett, inkább teltkarcsú.

— Teltkarcsú tyúk — mondta a másik ÁVÓ-s.

Bólintottam.

/-----------------------------------;-----------------------------------------\

NAGY GÁSPÁR;

Megadtad Uram

Uram

köszönöm

mert megadtad

hogy ne csak egyedül legyek

magam ellensége —

de hívtál másokat is

hogy könnyebb legyen a küzdés —

nagyszerű pillanatod volt

amikor felismertetted vélük:

ki ellen is kell összeszedni

minden erejüket

és félelemben edzett

bátorságukat

(Confessio, 1988/2)

MEGYERI GYÖRGY:

Betűrendes summárium

56 kivégzettjeinek névsorához

Rendbe-szedett betű: nyomdafesték-emlékmű. Nevek, évek, véres adatok. Kik voltatok? Sorakozó!

Nem utolsó. Csillés, fűtő, nyomdász, alkalmazottak: ellenségei a néphatalomnak? Vagy a földműves? Vajon mit tett — ötven felett.

Serkenő Fenség: tizenéves—váratják tizennyolcig — úgy törvényes.

Kiskatona s a tisztje; igaznak hitte, hogy ők a nép hadserege. Apa és fia mint ment; görög dráma életre/halálrakelt Gyakorlati proletárdiktatúra — história sarokbaszorítottja —, bárhogy remeg, perújítás nincs! így a főminiszterek. Amitől irtózott, Nl-t nem fenyegetik, hogy felnyakkendőzött ugyanazok álgyásza föld alól kiássa, kiket halálon győzött. Kiássák őt, maradni hullám felett a hullák felett. Fullánkozni még volt vergődő erő. Csillés, Fűtő, Nyomdász, Földműves, HősCvikkeres: mozdulatlan kovász. Halottak ellen valuta-könny-gáz.

V_____________________________________/

— Beléptem a szobába és nem tudtam, mit szóljak vagy csináljak, annyira megdöbbentett a látvány.

— Teljesen érthető — mondta a kihallgató.

— A szoba közepén ott állt Koméi fekete korbáccsal a kezében. A vízilóbőr fényes volt... Egy ideig zavartan vártunk. Végül is barátom rekedt hangon csak annyit mondott: .Remélem, illetve nem szeretném, ha félreértenéd a helyzetet.” Mit lehet itt félreérteni? Hozzáfordultam és megkérdeztem: .Mondd, Koméi, te vered a nőidet?” „Csak jelképesen” — védekezett. „Valójában ez szadizmus —pirongattam. — Láttam a korbács nyomait! ” S zomorúan rámnézett: „Elcsúszott... A legjobb szakember is tévedhet néha... Különben ez nem is korbács..., csak egy kis emléktárgy.”

Kiragadtam magam emlékezéseimből és az ÁVÓ-sokhoz fordultam.

— Szerintem valódi korbács volt. Dyeneket nem árulnak a csikósok a Hortobágyon.

— De nem ám! — mondták.

— Attól kezdve elkerült. Megkért, hogy mint úriember ne szóljak a dologról senkinek. Nem is tettem, csak most, meg akkor, ha láttam, hogy az intézetben vagy az egyetemen fehérhúsú nőkkel beszélget. Azoknak bizalmasan említettem az esetet.

— Nagyon helyes — mondta a főkihallgató.

—És sötét hajú. Nem említettem a hajat, azt hiszem. Tudtommal szőke nőket sohasem korbácsolt! — tettem hozzá a hűség kedvéért.

Kihallgatóimtól a legjobb viszonyban váltam el. Csak két nap múlva hivattak. Akkor már többen voltak a szobában. A két ÁVÓs beszélt, a többi mint megfigyelő szerepelt.

— Györgyey, ez most nagyon fontos kérdés, gondolkozzon és feleljen őszintén. Rengeteg függ a válaszától. Talán még a szabadulása is. (Bólintottam.) Ha, tegyük fel, egy puhahúsú, illetve fehérhúsú, puha, molett feketehajú nő felkeresné Sigmond Koméit Párizsban és felajánlaná testét korbácsolásra..., mit tenne a maga barátja ezért? Mire volna hajlandó egy ilyen lehetőségért?

—Mindenre! Nincs olyasmi, amit meg ne tenne — feleltem egy perc gondolkodás nélkül.

Másnap visszavittek az intemálótáborba. Szerepem véget ért. Az elkövetkező években sokszor gondoltam megbocsátó szeretettel arra a molett francia elvtársnőre, aki eszmei okokból talán megjelent Koméi diákszobájában, letépve selyem- vagy később nylon-ingét, és húsos, puha vállakat vagy egyéb testrészeket ajánlott korbácsolásra. Talán több is volt ilyen és remélem, a szükséges vízilóbőrszerszámot is magukkal vitték.

A történelemben nincs egyszerű keresztszövés; bonyolult és kavargó, átlós szálak, komplikált csomózások gazdagítják vásznát vagy szövetét. Én mindössze egy apró szövésmotívumot akartam az olvasó rendelkezésére bocsátani. Úgy vélem, a magyar közvélemény szerepét a huszadik században nehéz lenne az elmondottak nélkül objektívan megítélni.