Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1-2. szám
1989. január-február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal POMOGÁTS BÉLA; Äz eltévedt lovas — 70 éve halt meg Ady Endre — Ady Endre 1877. november 22-én született, 1919. január 27-én, 70 évvel ezelőtt halt meg. Az alábbi bevezető a budapesti Egyetemi Színpad Ady Endre-emlékestjén hangzott el. A közönség elé lépő előadóművész mindig önmagáról beszél: vallomást tesz, igaz, mások szavaival, és ennek a vallomásnak személyességét nem egyszerűen az adja, hogy a klasszikus szöveg az ő előadásában hangzik el, inkább az, hogy ő választja ki és rendezi egységbe a szövegeket. Ahogy mostanában tudós módon mondják, övé az „olvasat”, vagyis az értelmezés. Tompa László előadóestjeinek mindig is ez a személyes „olvasat” és vallomásos értelmezés volt az ereje. Most is, midőn Ady szavai és üzenetei által szólaltatja meg saját történelmi tapasztalatait, a nemzeti múltról és jövőről kialakított gondolatait. Az előadóművész rejtett személyességéről beszélek: a mesterség filozófiájáról, arról, hogy a közönség elé lépő művész miként tölti meg saját igazságaival mások szavait, s miként tesz vallomást önmagáról, mondván a klasszikus szöveget. Mindez nemcsak vallomás: válasz is. Az előadóművész, a mi esetünkben Tompa László, válaszolni kíván a múltnak, a mai estén Adynak. Ahogy máskor válaszolni kíván Szabó Dezsőnek, Tamási Áronnak, Németh Lászlónak és Sütő Andrásnak. Válaszolni, miként Illyés válaszolt Adynak és Herdemek nehéz történelmi tapasztalatok birtokában, mégis reménykedve abban, hogy lesz jövő. Tompa László a magyar irodalommal válaszol Adynak, aki bizonyosság volt és mégis csupa kérdés és kétely, hiszen úgy érezte, egy többre hivatott nemzet alkony órájában kell perelnie a történelemmel és búcsút vennie attól, ami ország és műveltség volt egykoron. Adyt sokfelől lehet értelmezni, ésTompa László magabeszél arról, hogy ő Szabó Dezső felől kísérli meg ezt az értelmezést, az ő szelleme segítségével, amely nemcsak magyarázni és összefoglalni igyekezett Ady igazságait, hanem alkalmazni is, megnyitva általuk a közös gondolkodásnak és akaratnak azt az energiaforrását, amely talán elháríthatja az alkony amak csüggesztő sugallatait. Ha Széchenyi azt hirdette, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Szabó Dezső azt akarta, hogy Magyarország legyen. És ezt az imperatívuszt mivel lehetne inkább nyomatékosítani, mint Ady igéivel? Tompa László személyes vallomását és Adynak adott válaszát valami rejtett szorongás hatja át. A légritka térben nehéz testi munkát végzők kapkodják így a levegőt. Végezni kell a munkát, be kell vetni a lélek tartalékait, de érdemes-e? A magyarság válságban van, nemcsak gazdasági ereje és politikai intézményei tekintetében, de erkölcsi integritásában és közösségi kohéziójában is, és ez a válság nem egyszerűen néhány elfecsérelt esztendő eredménye, hanem év - tizedeké, talán egy évszázadé, mindenestere egész korszakoké. Tompa László vallomását és válaszát is ennek a válságnak mélyen átélt keserűsége itatja át: vajon lesz-e felépülés azokból a sebekből, amelyeket a magyarság testén a történelem ütött, vagy „eltévedt lovas” marad ez a nép, ahogy Ady látta. „Eltévedt lovas”, amelyet mind végzetesebben vesz körül és próbál megfojtani az ingovány. Ady ezt az ingoványt látta meg, és Szabó Dezső ezt az „eltévedt lovast” akarta visszafordítani. Tompa László az ő látomásukról és erőfeszítésükről beszél, hozzáadva mindehhez a saját látomásait, erőfeszítéseit. BODOR PÁL: Sorsunkhoz értenünk kell Már-már úgy tetszik, szabad a gazda. Már-már úgy tetszik, mindenről lehet vitatkozni. Nemcsak lehet: szabad. Sőt. Olykor egyenesen kell. Vitatkozunk is. Sokszor arról is, amihez nem értünk. Ne rójuk fel senkinek, ilyen az ember természete. Több mindenről van véleménye, mint amihez szakértelme. A közlekedésről annak is lehet véleménye, aki nem végzett közlekedési rendszervezői tanfolyamot. A kormányról annak is meglehet a véleménye, aki még sosem volt kormányfő, de még miniszter sem. Olykor bizony igen távol esik a szakértői álláspont a közvéleménytől. Ettől csak azért szisszen föl olykor az ember, mert már előfordult, hogy a történelem nekünk, dilettánsoknak adott igazat. Megbuktak, akik magas katedráról oktattak ki, és megdicsőültek, akik csak úgy beleszagoltak a levegőbe, ösztönösen rendszerezték esetleges híreiket, és azt dünynyögték, hogy valami nem stimmel. Az is megtörtént már, hogy a képtelen rémhírben több igazság volt, mint bölcs cáfolatában. A képtelenségek társadalmi tapasztalatából azonban hiba lenne végzetes következtetéseket levonni. Közéletünkben a demokrácia mégiscsak abban a mértékben működhet igazán, amilyen mértékben a közvélemény feltöltődik igazi ismeretekkel. Nem lehetünk ugyan mindennek a szakértői — sorsunkhoz azonban értenünk kell. Csak egy példát. A vízlépcső vitája még csak a Parlamentben dőlt el. A közvéleményt még sem az Országgyűlésnek, sem a beruházás védelmében megszólaló szakembereknek nem sikerült meggyőzniük. Holott lehet, nekik van igazuk, és lehet, hogy a döntés után továbbvitatkozóknak nincs igazuk. Bálnák és emberek Állatbarát vagyok. Ezt nem mindenki nézi jó szemmel. Embertársaimtól néhány alkalommal e miatt feddésben is részesültem. Legelőször nyolcéves koromban, amikor a befőttes üvegből éjszaka elszabadultak a siklók, és nagyanyám ágyában kerestek menedéket. Nem régen az Alaszka partjainál jégtorlaszba rekedt bálnákért aggódtam, és szorítottam a megmenekülésükért. Nem voltam egyedül. A tv és más hírközlők segítségével a bálnák sorsát szinte az egész világ figyelemmel kísérte. A mentésük túlnőtt az egyszerű állatbaráti humánumon. Politikává vált Nemzetek versenyeztek ahárom állat életéért. Szerte a világon milliók lélegeztek föl, amikor nemzetközi összefogással a megmaradt két bálna jégbörtönéből megszabadult. Szófiában, hazánk bulgáriai nagykövetségén nem egy, nem három ember, hanem több család kért kényszerű menedékjogot, ósi szülőföldjükön jégtengerbe fagytak és a lék, a szabad vízfelület egyre kisebbé vált körülöttük. Választaniuk kellett a befagyás, a közelgő halál, vagy az életben maradás, és a szeretteikkel való találkozás között. Átúsztak a vastagodó jégtorlasz alatt, de nyűt vízre nem találtak. Csupán egy újabb lék akadt, amely a pillanatnyi megfulladástól mentette meg őket. Talán végleg hontalanokká váltak. Vissza már nem térhetnek, a kiszemelt cél pedig egyre messzebb. Az emberséges kéznyújtás, a nemzeti és nemzetközi segítség elmarad. Két bálnáért, helyesen, megmozdult a világ. Tucatnyi emberért, különös, a népek árján jégtörő hajó, de még egy kis sajka sem indult útnak, (ók „csak” Emberek! Valahonnan„Kelet-Európából”) Ez is „politika”, amelyből nyíltan elmaradt a humánum, minden igaz ideológia alapja. Állatbarát vagyok, de ha bármely fagyott mezőn, lékben fulladozva embereket látok, elsősorban értük kiáltok! Szenti Tibor (Hitel) Miért ne lehetne kiadni a vízlépcső vitáját, iratcsomóját? Kétszáz, háromszáz, négyszáz oldalon szembeállítani érvet és ellenérvet? Számot, adatot, térképet, prognózist. Költségvetést, anyagiakat, környezeti tényezőket, mindent. Talán még az országgyűlési képviselőknek is jól jönne. V agy itt a sokrétű román-magyar és magyar-román vita. Tegyük le ország és világ asztalára, pontos, higgadt, tisztességes könyvben: min vitatkozunk? Mit kifogásolunk, s milyen válaszokat kaptunk? Mit kifogásol Románia, és milyen válaszokat kapott magyar részről? Mit tudunk, akár csak az elmúlt tíz, húsz, huszonöt év időszakából, a romániai nemzetiségpolitika és nemzetiségi sors változásairól? Miképpen módosultak a kétnyelvűség, az anyanyelvhasználat elvei, s gyakorlata, tényei az elmúlt negyven esztendőben az oktatásban, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, az államhatalom helyi szerveiben, a helységnevekben, hogyan módosult a nemzetiségi könyvkiadás részaránya, részesülése az összromániai könyvkiadás anyagi kereteiből. Hogyan és kinek a hibájából sorvadt el rendre a kulturális egyezmény majd minden előírása. És így tovább, és így tovább. Hadd legyen kérdéseinkben, sorskérdéseinkben szakképzettebb, tájékozottabb a magyar és az európai közvélemény. Beleértve aromán közvéleményt, amellyel megkísérlik elhitetni, hogy a magyarság puszta léte is: fenyegetés. Ha közvéleménykutatást rendeznénk, azaz ha megkérdeznénk, hogy mit tart ma Magyarországon tízmillió ember a legvitatottabb három, vagy öt, vagy tíz kérdésnek — talán kiderülne (biztosan kiderülne! ), miről kellene letenni az asztalra azokat a bizonyos dokumentum-gyűjteményeket. A pro és akontraérveket, adatokat. Talán a lakáskérdésről, talán a jövedelmek teljesítményarányosságáról, talán az adórendszer szükségességéről és hátrányairól, talán az iskola jövőjéről, talán arról, hogy mennyire egészséges a mai és holnapi nemzet — testileg is, lelkileg is, erkölcsileg is. Meg szellemileg... A sokat emlegetett közbizalom — vagy konszenzus — csak azok között alakulhat ki, akik sorsuknak értői. Akik azt is jól tudják, miben nem értenek egyet, de miben kell öszszefogniuk, hogy ez az ország és nemzet el ne pusztuljon — a szembesítésben másokkal, akik nálunk okosabban védik jól felfogott vagy rosszul felfogott közös érdekeiket. Erről a mi népünkről már régen lepereg minden demagógia. Nemcsak lepereg — csalánkiütéssel lázad ellene a felhám is. Most aztán ne az legyen, hogy a valóban szükséges összefogásra hívó, kiáltó szó is leperegjen rólunk. Figyeljünk jól oda: a következő néhány esztendőben nagy szüksége lesz ránk a magyar történelemnek. Nagy szüksége lesz bölcsességünkre, sorsértésünkre, méltóságunkra. És arra, amiben ritkán jeleskedtünk: vitázva is együtthaladásunkra. (Magyar Nemzet) ADY ENDRE: A Kalota partján Pompás magyarok, templomból pvet, Mentek át a Kalota folyón S a hidat fényben majdnem fölemelte Az ölelő, júniusi nap. Mennyi szírt, mennyi szín, mennyi kedves És tarkaságában annyi nyugalom És fehér és piros és virító-sárga, Izgató kék és harcos barna szín S micsoda nyugodt, nagyságos arcok, Ékes párták, leesni áhítók. Papi-beszéd kemény fejükből csöndben Száll el s nyári illattal vegyül. Mily pompás vonulás, állandóság, Biztosság, nyár, szépség és nyugalom. S reám nyilaz a nyugtalanság: Leány-szemek. Sorsom szemei, Szemek, melyekben rózsás, húszéves, Vidám kamasznak látom magam, Szebb szemek minden volt szemeknél S bennük végképp megpecsételtetek Az én öiök-bús ifjúságom: Vonzódás, drága űzetés, Csapongás a végső csapásig S imádkozva nézni e nagy szemekben Magamat és mint vagyok bennük. Csönd, június van a szívemben, Általvonult templomi népség Belém költözött áhítata S e percben a Kalota partján Biztosság, nyár, szépség és nyugalom. Elhunyt WEÖRES SÁNDOR 1989. január 22-én, 75 éves korában, Budapesten A kő* A kő, hová egy eszme lehajtja fejét nem igazi gyöngy igazi göröngy botlasztó *A költő talán utolsó verse — A Szerk. (Magyar Nemzet, 1989. jan. 24.) PANNÓNIA BOOKS Gyönyörű, kézzel festett haban fajansz-tálak, korsók, kupák és fiolák! (Csak személyes vásárlással) JÖN! JÖN! JÖN! — FALINAPTARAK — 1989-es naptárak különböző témákban: magyar népviselet — Szinyei Merse Pál festményei — magyar tájképfotók — művészi aktrajzok a szolnoki művésztelep mestereinek alkotásai Barabás Miklós (XIX. sz.) romantikus festményei — gyermekrajzok, gyermekversek ASZTALI N APTARAK: — szentek élete és legendái — magyar tájak, városok fotói XV. sz.-i francia imakönyv-miniatúrák — művészi életrajzok — édességreceptek barokk virágcsendélettel Művészi poszterek érkeznek: neves magyar történelmi (XX. sz.) festmények reprodukciói Új szolgáltatásunk: VIDEO KÖLCSÖNZÓ KLUB Kérje a közel 150 kölcsönözhető film részletes listáját! Kéije díjtalan videó-katalógusunkat, antikvár könyvlistánkat és 1989-es árjegyzékünket! CÍMÜNK: 472 Bloor St. W. I. emelet, Toronto LEVÉLCÍM: P.O.BOX 1017, Stn. B Toronto, Ont. M5T 2T8 Telefon: (416) 535-3963 .Ml
