Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1989-03-01 / 3-4. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1989. március-április BIBÓ ISTVÁN: A szabadság rendszere Tíz évvel ezelőtt, 1979. május 10- én halt meg az egyik legnagyobb magyar gondolkodó, Bibó István*. ,ß/,ck az utolsó rögzített mondatai" — írja Hanák Gábor arról a kórházi hangfelvételről, amelyet Bibó István közvetlenül halála előtt mondott magnetofonra, és amelyet a Hitelc. budapesti folyóirat 1988. november 16-i száma közölt. Bibó végrendeleteként is felfoghatók e szavak. Üzenet egy embertől, aki a népi mozgalom reformprogramját vallotta magáénak, aki az elhurcolások idején embereket mentett, aki 1946- ban bátran szállt szembe az erősödő kommunista diktatúrával, aki az 1956- os forrradalom kormányának tagjaként mint utolsó helytálló kiáltotta világgá népe forradalmának tisztaságát és szabadságüzenetét. Ma is érvényes—mert még megvalósulatlan —, utolsó fejtegetéseivel is arTa törekszik, hogy a rendszer szabadsága helyett a szabadság rendszerét intézményesíthesse a magyarság. Részlet a szövegből: „Melyek is azok az intézmények és eszmék, amelyek a francia forradalomból kiszűrhetők és időtállóaknak bizonyultak? Először is a rousseau-i népszuverenitás elvét említeném, hiszen ennek jelentősége rendkívül nagy. Vele a súlyát fokozatosan, majd hirtelen elveszítő monarchikus elv helyébe egy új legitimitás elv állítódott. Ez az elv a helyzet törvényesítése szempontjából lehetőséget nyújt annak eldöntésére, hogy ki az, aki törvényesen és a rend szerint, nem pedig a puszta nyers erőszak révén jogosult a politikai hatalom gyakorlására. A monarchikus elv terjedésével nagy űr támadt a társadalomban, s ebbe az űrbe nyomultak be a legkülönbözőbb zsarnokok, diktátorok és oligarchiák. Éppen e veszély elhárítása céljából óriási a jelentősége annak, hogy a nép szuverenitás elve gyakorlati megoldásokat sugallt az ilyen helyzetekre. A népszuverenitás elve az elmúlt kétszáz esztendő alatt olyan mértékben fejlődött, hogy ma már természetesnek találjuk: adott esetben annak a kérdésnek az eldöntésére, miként is jöjjön létre az alkotmány, ki foglaljon el — akár személy, akár intézmény — ilyen-olyan hatalmi helyzeteket, kritikus területi vitákban egy-egy terület hova tartozzék, a legjobb módszernek a világközvélemény szerint is a népszavazást, a nép által való választást tartjuk. Az sem változtat ezen, hogy anépszavazások meghamisíthatóak. Ám az elv kétszáz év óta ennek ellenére sem igen tehető kérdésessé. A népszuverenitás elve tehát az első számú vívmány a a francia forradalom eszmerendszerének. Ha a nép szuverén, akkor — fogalmazható meg a forradalom másik vívmánya— a társadalomra gyakorolható hatalomnak a szu vérén néptől kell kiindulnia. E tekintetben többféle megoldás alkalmazható: elsősorban is egy parlament-szerű testület és a neki felelős kormány, vagy egy elnök direkt módon való megválasztása. Ez esetben alapvető követelmény az, hogy a választást se erőszak, se csalás meg ne hamisítsa. Nem választás az, ahol erőszak játszik közre, s az sem, ahol nincs mi között választani. A liberális demokratizmus soron következő követelménye az ellenzék megengedettsége. Ez a belátás nehezen született meg a francia forradalomban, állandóan küszködtek a többség zsarnokságra való hajlandóságával. Csak a vonatkozó angol politikai gyakorlat sugallata alapján győzedelmeskedett az az elv, hogy a szabadságelvű népszuverenitás gyakorlásához az is szükséges: az új politikai testületeken belül, vagy a létrejött vezetéssel szemben megengedhető az ellenzék is. A népszuverenitás, egyben a szabadság és egyenlőség elvéből következik a személyhez kötött különleges, a nép érdekeit nem szolgáló kiváltságok eltörlése is. A francia forradalom egyik legzajosabb és legsikeresebb akciója a kiváltságok eltörlése, és világszerte lelkesen fogadott lépése az emberi jogok kodifikálása volt. Mindazoknak az emberi jogoknak a kodifikálása, amelyek nélkül a népszuverenitás üres szólam maradna: a szólási és gyülekezési szabadság, mindenféle önkénytől, az önkényes letartóztatástól való mentesség. Ezek az angol politikai gyakorlatban már többé-kevésbé isméi tek voltak, de először a francia forradalom foglalta őket kódexszerűen jegyzékbe. Ehhez aponthoz kapcsolódott az államhatalom különválasztása elvének legfontosabb követelménye: a bírói függetlenség. Hiszen az említett szabadságjogok csak úgy érnek valamit, ha az államhatalommal szemben létezik egy fórum, ahol eredményesen lehet fellépni, egy olyan fórum, amelyik az államhatalomtól független. Az államhatalmak különválasztásának az elvét azonban — hamar felfedezték — lehet dogmatikusan is kezelni, olyan módon, hogy az ne a szabadság biztosításának, hanem a szabadság korlátozásának, sőt az önkénynek az eszköze legyen. Hamarosan felismerték, hogy a bíráskodás és a végrehajtó hatalom különválasztásával kizárható a közigazgatás bírói felülvizsgálata. Tipikus esete ez annak adogmatizmusnak, amely nem merőben az emberi fejekben levő merevségből származik, hiszen azt egy jól körülhatárolt érdek mozgatja. A bürokrácia, az államhatalom fontos érdeke az, hogy akcióit ne lehessen felülvizsgálni. Szerencsére a mintaképül szolgáló angol politika az államhatalmak elválasztását nem a montesquieu-i séma szerint gyakorolta. Ellenkezőleg: természetesnek tartotta, hogy a közigazgatási és kormányhatósági döntésekkel szemben is megvan a bírói felülvizsgálat lehetősége. Ennek a hatására a kontinentális Európa liberális, demokrata államrendszereiben, némi kínlódás után, így alakult ki a közigazgatási bíróság, éspedig az államhatalmak elválasztásának elvét tiszteletben tartva. Ahol a szabadságjogokat komolyan vették, ott a közigazgatás feletti bíráskodás a teljes bírói függetlenség intézményes biztosítékait hordozta. Mindezek együtt olyan láncolatot alkotnak, amelyek egymást kölcsönösen biztosítva, egymással összefogva és egymást támogatva létrehozzák az intézményesült szabadság mind ez ideig legsikeresebb rendszerék Sokszor megpróbálták, hogy ezen intézmények közé éket verjenek, közöttük ellentéteket konstruáljanak. Ezeket azonban úgy kell felfogni, mint a fogaskerekek láncolatát, mint egy társadalmi és politikai fogaskerékrendszert. Ebből a rendszerből természetszerűleg egyetlen darabot sem lehet kivenni anélkül, hogy az egész össze ne omoljon. Nem lehetott parlamentális szabadság, ahol a szólásszabadság nem biztosított. Nem lehet ott szólásszabadság, ahol a közigazgatási határozatok elleni bírói jogvédelem nem biztosított. Nem lehet a közigazgatási határozatok ellen jogvédelmet nyújtani úgy, hogy közben a sajtószabadság ne legyen biztosított, hiszen ezek mind-mind kölcsönösen föltételezik egymást. Ez az egész rendszer együttvéve alkotja a szabadságnak, a szabadon működő szuverenitásnak eleddig legtökéletesebb rendszerét.” ♦BIBÓ ISTVÁN (1911—1979) legjelentősebb tanulmányai a Magyar Baráti Közösség — Itt-Ott gondozásában, az Atlantic Research and Publications, N.J. kiadásában előreláthatólag 1990-ben jelennek meg angolul (fordító: Boros-Kazai András, szerkesztő: Nagy Károly) „István Bibó: Democracy, Revolution, Self-Determination" címmel. FALUDY GYÖRGY 1989. okt. 11-i előadását a debreceni Kossuth Tudományegyetem mintegy 500 hallgatója előtt Dr. Görömbei András vezette be Nem: ellenforradalom..., nem csupán: népfelkelés... 1956-ban forradalom volt! A magyarországi Minisztertanács január 26-i ülésén előterjesztést tárgyalt meg „a Nagy Imre és társai elleni büntetőügyben, valamint az 1956. október 23-ál követő ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatban kivégzettek kegyeleti kérdéseinek rendezéséről”. A döntés: a hozzátartozók együttes óhajának megfelelően az eltemetésre a jelenlegi nyughelyen, a Kozmái utcai temető 301-es parcellájában kerül sor. A 301 -es parcella látványa önmagáért beszél. Érthető tehát, hogy felmerült az a kérdés is: Nagy Imre és társai újbóli eltemetésének van-e politikai jelentősége? A válaszból csupán annyi derült ki: a kormánynak ez a döntése tulajdonképpen kegyeleti intézkedés, melynek célja az emberiességi szempontok érvényre juttatása és a társadalmi megbékélés elősegítése. Ehhez képest az 1956-os események új megítélését adta Pozsgay Imre államminiszter, az MSzMP KB történelmi albizottságának vezetője a Kossuth Rádió január 28-i „168 óra” című műsorában. Kérdésekre válaszolva szólt arról, hogy Nagy Imre politikai rehabilitációja ma még nem történt meg, és e tekintetben jósolni sem szabad. A feltárt dokumentumok azt igazolják, hogy az 1954—1955-ös politikai „miniválságban” Nagy Imrének volt igaza. Ami azonban 1956-os szerepét, tevékenységét illeti, akörül még zajlanak a viták. A megítélést árnyaltabbá tehetik új belső és külső összefüggések. Például az a körülmény, hogy ez az albizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek. — A történelemben még visszamenőleg sem lehet véglegeset mondani— folytatta. — Ha a tények tisztelői vagyunk, akkor tisztelettel kell lennünk azokkal a tényekkel szemben is, amelyek esetleg ezután derülnek ki. Ám azt mindenképpen szeretném hozzátenni, hogy ezzel a történelmi megítéléssel politika, történelemtudomány és a közvélemény nagyon közeledett egymáshoz. Az a sommás ítélet, amely egyetlen kifejezéssel: ellenforradalomnak minősítette az 1956-ban történteket, a közvéleményben és a párttagság nagy részében is meglevő érzületet fejez ki; ez viszont az eddigi kutatások alapján nem állja meg a helyét. Pozsgay Imre kijelentette: — Az események elemzésénél nem 1956-hoz, hanem egy korábbi időszakhoz kell visszamenni: ahhoz az 1948— 1949-ben vállalt vagy kényszeredetten vállalt szocialista modellhez, amelyik egészében úttévesztésnek bizonyult, s a működésképtelenségét igazoló jelenlegi válsághoz vezetett. Németh Miklós miniszterelnök 1956-ról a Gazdasági Kamarában így fogalmazott: „Ha valamit a múltból meg kell tanulnunk, akkor az az, hogy nagy hiba, és még nagyobbakhoz vezet, ha a történelem mindig rendkívül összetett jelenségeit egyszavas ítélettel minősítjük. A történelmi események sohasem egyneműek!” Grósz Károlynak, az MSzMP főtitkárának a véleménye: .Nyilvánvaló, hogy egy tudományos következtetésből sokféle politikai konzekvencia levonható, de ez a vita még hátravan. Úgy gondolom, hogy Pozsgay Imrének és a bizottságnak talán vannak dokumentumai, amelyekre építik ezt a megállapítást — én ilyen dokumentumokkal eddig nem találkoztam.” {.Képes 7”, 1989. febr. 4.) Az MSzMP Központi Bizottsága február 10-11 -i üléséről kiadott nyilatkozat így fogalmazott: „1956-ban a vezetés megújulásképtelensége vezetett politikai robbanáshoz. Valóságos felkelés, népfelkelés tört ki, melyben szerepet játszottak a demokratikus szocializmus erői, de a kezdetektől fogva elkülöníthetetlenül jelen voltak a restaurációra törekvő erők, deklasszálódott és lumpen elemek, s október végétől felerősödtek az ellenforradalmi cselekmények.” A Pozsgay-vezette bizottság konklúziói elégtelenek, a pártéi pedig hazugok! A magyarság pontosan tudja, hogy ami 1956 végén és 1957 elején Magyarországon a népet—Németh László szavaival — „emelkedő nemzet”-té egységesítette, az forradalom volt. És tudja ezt a világ közvéleménye is. Megújulás Magyarországon pedig csak akkor lehetséges igazán, ha és amikor az 1956-os forradalom telj es valósága és igazsága ér vényre j ut. Addig pedig „gondunk és hitvallásunk” továbbra is Bibó István 1957-es üzenete: „A magyar népnek feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövőjének zászlaja is.” Megkezdték az exhumálást a 301-es parcellában! A család, törvényszéki szakértők és a Történeim i I gazságtétel Bizottsága jelenlétében március 29-én megkezdték Nagy Imréék sírjainak feltárását. A nyilvános újratemetési szertartást Nagy Imre, Maiéter Pál és Gimes Miklós kivégzésének 31. évfordulójára, június 16-ára tervezik egy emlékmű alapkőletételé vei egybekötve, a X. kér. Újköztemető (Kozma u.) 301-es parcellájában. „Ne döntsenek ismét a fejünk fölött!” — SzDSz-program: függetlenség, demokrácia — A Szabad Demokraták Szövetsége március 19-én közgyűlést tartott a Corvin filmszínházban, ahol a mintegy 1200 főnyi résztvevő megvitatta az SzDSz készülő programtervezetét. Az SzDSz az 1988 márciusától működő Szabad Kezdeményezések Hálózatából november 13-án alakult szervezetté. 1989. március elején 1682tagjaBudapesten és 15 más városban, összesen 33 csoportban tevékenykedett. Amárcius 19-iközgyűlésenmegvitatott 80 oldalas programtervezet négy részből áll: 1. Elvi nyilatkozat; 2. Program a társadalom megváltoztatandó működési elveiről; 3. Javaslat a békés rendszerváltás politikai programjára; 4. Programtézisek a legégetőbb problémák (jogállamiság, semlegesség, kisebbségek, lelkiismereti szabadság, sztrájkjog, választójog, környezetvédelem) megoldására. A közgyűlési vita javaslatai alapján átdolgozott programtervezetet az április 15-én ismét összeülő közgyűlés elé terjesztik véglegesítésre. Az összejövetel résztvevői helyesléssel fogadták a Független Jogász Fórum felhívását a magyarországi független szervezetek összefogására, kerekasztal-konferenciák során közös programok kidolgozására. A március 19-i SzDSz-közgyűlés nyűt levélben fordult Kelet-Közép-Európa népeihez: „A meggyöngült Szovjetunió kénytelen tárgyalásokat kezdeni a nyugati hatalmakkal egy új európai rendezésről. Mi azonban nem új Jaltát akarunk. Ne döntsenek ismét a fejünk fölött. ...A Szabad Demokraták Szövetsége azt javasolja, hogy 1989 őszén Magyarországon tartsanak nemzetközi tanácskozást Kelet-Európa demokratikus szervezetei és mozgalmai. A konferencia két kérdéssel foglalkozna: 1. Milyen közös programot terjeszszünk elő Európa megosztottságának fölszámolására, milyen ajánlatot tegyünk a Szovjetuniónak, mit követeljünk tőle. 2. Hogyan képzeljük el az országaink közötti viszonyokat, a nemzetiségek jogainak és egyenrangúságának biztosítását, valamint a nemzetek közötti kiengesztelődést.” BIBÓ ISTVÁN, az 1956-os forradalom és szabadságharc államminisztere