Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11-12. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1988. november-december Tüntetés Budapesten a Bős-Nagymarosi Vízierőmű ellen (Folytatás az 1. oldalról) „Tüntető honfitársaim, barátaim, Magyarország polgárai! Mindannyian érezzük, hogy kitüntetett pillanat ez a mostam: különös, emelkedett, súlyos pillanat. Hosszú évtizedek óta először állunk itt az ország Parlamentje előtt. Eljöttünk, hogy tudatosítsuk és bejelentsük feledésbe ment illetékességünket. Eljöttünk, hogy kinyilvánítsuk aggodalmainkat és várakozásainkat. Eljöttünk, hogy jelenlétünkkel nyomatékosítsuk azt a felelősséget, amelyet az Országgyűlésben helyet foglaló képviselőinkre választóik szavazata, amagyar nép bizalma, a kormány tagjaira pedig a képviselők bizalma ruházott. Üdvözlöm a megérett elhatározást, a jogtudatra és a tulajdonosi öntudatra épüiő állampolgári méltóság e nagyszerű megnyilvánulását. Ez végtelen erő, barátaim! Az egyetlen valóságos történelmi erő. Éppen ezért fegyelmezze nyugodt eltökéltség, irányítsa higgadt megfontolás. ABős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer gondolata nem a szemünk láttára született meg, nem a szemünk láttára fejlődött grandiózus tervek láncolatává, nem a szemünk láttára csontosodott betartandó államközi szerződésekké. Titkos kamarillapolitika, a nyilvánosság, még a szakmai nyilvánosság ellenőrzése alól is kivont szakértői csoportok munkálkodása teremtett kész helyzetet, amely úgymond az országot most már kötelezi. Látnunk kell, hogy ez a terv és ez a vállalkozás egy lezárult korszak, egy válságba hanyatlott, működésképtelenné bénult pátemalista diktatúra terve és vállalkozása. Megvalósulása azonban már egy másik korszak első történelmi pillanataiban, a magyar demokrácia elkerülhetetlen megteremtésének korszakában vette kezdetét. Az építkezés fenyegető ökológiai következményeinek és gazdaságossága igen kétes voltának tudatosulásán is túlemelkedve ez a tény ragadta ki a vízlépcsőrendszer gondolalát a szakma illetékességi köréből. Ez a tény avatta már nagyonis a szemünk láttára megkerülhetetlen jelképpé az állam és társadalom között esedékes kiegyezés lehetőségének vagy lehetetlenségének kétarcú szimbólumává, a demokratikus nyitást hirdető politikai retorika hitelességének egyik mértékévé. A magyar nép éretlennek bizonyulna, a politikai vezetés pedig saját múltjától szenvedne súlyos vereséget, ha a vízlépcsőt övező politikai helyzet és légkör korszakos horderejű megváltozása következmények nélkül maradna. ... Ez a nép még jól emlékszik a vas és acél országának, a gyapot és gumipitypang országának szakszerű érvekkel előadott és pusztítóan életbe léptetett fantazmagóriáira. Jól emlékszik a magyar citromprogramra, narancsprogramra, olefin-eocénprogramra, és a többire. Jól emlékszik arra, hogy a katasztrofális gazdasági válságot, amelyet ma átélünk és elszenvedünk, minden részletében a mindenkor megfellebezhetetlen szakértői állásfoglalások alapozták meg. Mi, akik iu összegyűltünk, nyugodtan beismerhetjük magunknak, hogy nem vagyunk szakértők. Magyarországot legnagyobb részt laikus emberek lakják. Az ország azonban, ne feledjük, nem az övék, a miénk. Ilyen horderejű kérdésben nem lehet nélkülünk dönteni. Helyesen teszi tehát a kormány, ha felismeri, hogy egy korszaknyi bizalmatlanság gyülekezik a vízlépcső terve körül. Ezt a bizalmatlanságot pedig csak egy .korszaknyitó politikai tettel' oszlathatja el. Ez a politikai tett pedig az építkezés azonnali leállítása, és a vízlépcső sorsáról döntő népszavazás kiírása. ... A végső szót nem is oly an sokára az Országgyűlésnek kell kimondania. Ezért most üzenhetünk egy mondatot ide a szomszédba, a magyar Parlamentbe, a súlyos döntés előtt álló képviselőknek, ók csak egy szerződést tekinthetnek magukra nézve kötelező érvényűnek: a választást, amellyel VIGYÁZÓ SZEMETEK MAGYARORSZÁGRA VESSÉTEK! Lech Walesa, a lengyel Szolidaritás szakszervezeti mozgalom vezetője a magyarországi társadalmi változásokat említette követendő példaként Varsóban, egy november 29- én, egyenes adásban közvetített TV- vitában. „Ne bolondítsuk a népet, hanem adjunk a népnek szabadságot! — mondotta, majd így folytatta: — Figyeljünk a magyarokra, milyen messzemenő változásokat vittek végbe, új pártokat alakítottak; erről itt még szó sincs, mi csak egy helyben toporgunk.” V____________J Budapest, 1988. szeptember 12. — A Parlament előtt (Fotó: Nagy Piroska) 1988. október 3-án, délután, a Bős-Nagymarosi Vízlépcső ellen tiltakozók mintegy 5000 embert számláló „élő lánca” fogta körbe a Dunát az Erzsébet-hídtól a Lánchídig. Transzparenseiken többek közt ezek voltak olvashatók: „Nagymaros vagy Grószmaros?”, „Csallóköz: vízlépcsők; Erdély: földgyaluk” (Fotó: Nagy Zsuzsa) rovatokba, ha elkönyveljük ezt a beruházást, nem elég csupán a homok, a sóder és a cement árát beírni, vagy a kilowattokat. Mert tarozik a magyar, a csehszlovák és az osztrák kormány a jövő generációknak azzal, hogy nem semmisíti meg örökségüket, az ivóvizet, a termőföldet, a szép emberi tájat. Ezért követeljük ezek megóvását. Tartozik mindhárom kormány nekünk és a jövőnek azzal, hogy nem engedi a Dunát, a közép-európai népek egymásrautaltságának szimbólumát, a népek egymás ellen való kijátszhatóságának mementójává silányítani. Ezért követljük, hogy ne népeket és nemzeteket egymástól elválasztó betonszarkofágokat építsenek, hanem hidakat, hidakat térben, és hidakat az időben...” Fényi Tibor után Páska Csaba következett, aki a Reformpárti Esték keretén belül ugyanerről a témáról ugyanerre az időpontra szervezett gyűléséről adott hírt, melyen részt vesz többek között Pozsgay Imre és Bihari Mihály is. Ezután Vargha János, a Duna Kör szóvivője beszélt: „...A Duna Kör javasolja, hogy a kívánt népszavazás elérésére, az annak tisztaságához szükséges feltételek kidolgozására és ellenőrzésére a civil társadalom fogjon össze. Még nem késő! Védjük meg együtt a Dunát, ezt a sokat szenvedett folyót, hogy olyan világot hagyhassunk utódainkra, amely lakható és szerethető.” Mécs Imre következett: „Mécs Imre vagyok, a Szabad Kezdeményezések Hálózatát és a népszavazást kérőket képviselem. Azt üzenjük a magyar kormányzatnak, Grósz Károlynak és megújult csapatának, hogy most van itt a lehetőség arra, hogy a nép akaratát kövessék. Állítsák le, függeszszék fel az építkezést és írjanak ki népszavazást. Kérjük Straub F. Brúnótól, az Elnöki Tanács elnökétől, aki évekig környezetvédőként működött az Országgyűlés egyik bizottsága élén, és aki azt mondta, hogy aktív elnök kíván lenni, hogy rendeljék el a népszavazást. Előtte azonban a tömegkommunikációban kvalitásos lehetőséget kívánunk a vitákra, nézeteknek az egyeztetésére. Eddig évekig csak ők beszéltek, ők szerepeltek, most tessék minket is meghallgatni.” Mécs Imre beszéde után Szelényi Zsuzsa, a FIDESZ Madzsar Aliz csoportja egyik alapítója bejelentette, hogy szept. 17-én csoportja női tüntétést szervez Nagymaroson. Utána Peter Pilz, az osztrák Zöldek országgyűlési képviselője szólt, majd Franz Meister az Osztrák ökológiai Intézettől. Végül Dragon Pál, a tüntetés főrendezője szólt: „Máris győztünk! Ismét hitet tettünk a demokrácia mellett. Van politikai kultúránk!” Kérte a jelenlévőket, hogy forduljanak országgyűlési képviselőikhez és követeljék a népszavazást, valamint az építkezés leállítását. A tüntetés 10 órakor ért véget. „Ajándékot szeretnék hazavinni” Püski Sándor felszólalása Grósz Károly és az amerikai magyarok találkozóján, 1988. július 24-én, New Yorkban mandátumukat elnyerték. Ne feledkezzenek meg róla, hogy ez a szerződés hozzánk köti őket!” Csengey beszéde után a Nagymaros Bizottság képviselői. Lovas Pál, Szekeres László, Csengey Dénes, Perczel Anna, a Duna Kör alapító tagja, Bába Iván, a Duna Kör alapító tagja és a Szabad Kezdeményezések Hálózata vezetőségi tagja a Parlament épületébe indultak, hogy átadják petíciójukat, amelynek szövegét Vitay András ismertette a tüntetőkkel. A petícióban az alulírottak követelik a „vízierőmű munkálatainak azonnali leállítását”, vagy „amennyiben a kormány és a parlament nem állna feladatának olyan magaslatán, hogy azonnali és végleges döntést hozzon, az építkezés azonnali felfüggesztését és népszavazás kiírását”. A petíció teljes szövegét a másnapi (szept. 13-i) Magyar Nemzet is közölte. Ezt követően Frida Meisterblau, az osztrák Zöld Párt országgyűlési képviselője szólt a tüntetőkhöz, Filó Katalin tolmácsolásában: „A Ti oldalatokon állunk, és küzdünk, amíg ez az őrült terv le nem szereltetik. Szégyelljük megunkat és fel vagyunk háborodva, hogy éppen osztrák pénzzel építik fel ezt a beruházást.” Filó Katalin felolvasta annak a hirdetésnek a szövegét is, melyet az osztrák Zöldek a Heti Világgazdaság c. lapban próbáltak megjelentetni, de amely „helyhiány” miatt nem jelenhetett meg. Ezután az osztrák néppárt egyik képviselője mondott rövid beszédet, amelyben biztosította az erőmű ellen harcolókat osztrák barátaik szolidaritásáról. Közben visszatértek a küldöttek a Parlamentből. Szekeres László foglalta össze a bent történteket: „Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke fogadott bennünket és ő vette át a petíciót. Azzal kezdődött a beszélgetés, hogy kifogásolta bejelentő levelünk hangnemét... Utána kijelentette, hogy mindenkinek megvan a maga meggyőződése, az övé is, és ő meg van róla győződve, mint tudós és mint a Környezetvédelmi Bizottság egykori vezetője, hogy a vízlépcső tulajdonképpen jó dolog... Straub F. Brúnó megígérte, hogy továbbítja petíciónkat a kormánynak.” Ezután Fényi Tibor, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának képviselője olvasta fel Duray Miklós üzenét: „A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága tiltakozik a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer felépítése ellen. ...A történelem előtt a .tartozik' és .követel' Csírájában lefojtott egykori magyar politikusjelölt szól itt megöregedve, de még tele energiával. Szól nemcsak Grósz Károlyhoz, hanem Pozsgai Imréhez, Nyers Rezsőhöz, Németh Miklóshoz, Szűrös Mátyáshoz, Huszár Istvánhoz — hadd ne soroljam tovább —, a ma Magyarországot kormányzó teljes koalícióhoz. 1939,1945,1956,1988.—Az első évszám jelzi a könyvkiadóm megindulásával a népi mozgalom kivirágzását — Istenem, 28 éves voltam akkor. A kormányzóképes magyar koalíció jó ereje lehettünk volna. 43-ban, Szárszón még erre készültünk. 45-re a háború veszett borzalma és mérge először minket ütött ki, mert sem a győztesek által ránk ültetett munkásmozgalmi diktátorok, sem a sérült polgárság bosszúszomjas hangadói nem tudták elviselni a népi mozgalomban jelentkező nemzeti újjászületés lehetőségét sem. 56-ban a nemzet megrekedt energiája az egész akkori világ számára kényelmetlen időben kitört és elveszett. Újabb 32 évnek kellett eltelnie, mire 1988-ra a szocialista inkvizíció ereje kimerült, a reformáció kikezdte dogmáit, s a századok óta vesztes magyar nemzet is jó eséllyel léphet az új korszakba. 25 évig éltem belső és már közel 20 éve élek külső emigrációban. Ismerem mind a két társadalom csendes többségének a gondolkozását. Ezért merek gratulálni az új kormányzó koalíció májusi győzelméhez, s az a véleményem és javaslatom, hogy legalább egy kifutási időre előlegezzük meg számukra a bizalmat. A hazaiak, a szomszédos államokban kisebbségben élő magyarok és az emigráció sokféle szenvedése nem teszi ezt egyszerűvé és könnyűvé. Sirassuk meg veszteségeinket, temessük el halottainkat, és lássuk, mitől élünk, akik élünk. Gondolom, itt többen elmondják a magukét, én csak azt mondhatom el, hogy mi az, amin a saját életem törvényein lemérem: érdemes-e, illetékes-e ez a kormányzás a bizalomra. 1. A belső szellemi életben: Szabó Dezső, Németh László, Veres Péter, Sinka István, Kodolányi János, Ignácz Rózsa eddig tilalmazott könyveinek a kiadása. Idekint a saját jogomon már régen kiadhattam volna ezeket, de otthon kell megjelermiök; a mai népi nemzedék saját műhelyének, egyesületének és újságjának, a Hitelnek a működési lehetősége saját gazdálkodásunkban. 2. A szomszéd államokban élő magyarság megindult védelmét, nemzeti és szellemi képviseletét következetesen erősítsük otthon és a világ összes fórumain. 3. Haza szeretném vinni és nemzeti nyereséggé változtatni az országból kiszorult vagy kint megnőtt szellemi erőt teljes egészében, és nemcsak személyekben, hanem eredeti művekben. Gondolok itt elsősorban nagy öregjeinkre: Márai Sándorra, Faludy Györgyre, Wass Albertre, Király Bélára, Gombos Gyulára, Vatai Lászlóra, három korai halottunkra, Fáy Ferencre, Gábor Áronra és Kiss Sándorra, de közben és ezután minden értékre. Ezt a folyamatot segítendő, alapítottam meg Budapesten ez év elején ottani fiatal barátaimmal az új kiadómat és ezúton is bejelentem igényemet a hazai magyar könyvkiadásban és közéletben való részvételre. Sem jóvátételt, sem áldozatot nem kérek, sőt a magam módján ajándékot szeretnék hazavinni és osztozni a nemzet sorsában, természetesennem áldozati bárányként, hanem ezt a sorsot alakító cselekvő polgárként. Ezek a kérdéseim és gondjaim, ezekre szeretnék választ és biztatást kapni az új magyar kormányzás első politikusától.