Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1987-10-01 / 10-12. szám

1987. október-december Nyugati Magyarság—Hungarians of the West 9.oldal GYORGYEY KLARA: r Egy huszadik századi szarkofág avagy: Glasznoszty a színpadon Miután a híres Yale Repertory Színház bejelentette idei évadnyitó előadását, napokon belül furcsa, de nem szokatlan csoportok jelentek meg az egyetem drámaszakosztálya és a színház környékén, röpcédulákat osztogatva a járókelőknek. Aztán előkerültek atáblák: „Békét akarunk! Reagan nem! Vi­gyázzatok, ti is felrobbanhattok!” „Gyere velünk harcolni mindennemű rakétagyártás ellen!” ,3ékegyűlés a sarkon, csaüakozz!" „Orvosok a nukleáris felfegyverzés ellen!”, és így tovább. Miért ez a hirtelen izgalom s főleg miért Thália papjai kö­rül? — Az ok és ürügy az új szovjet darab premieije Yale-en és ezzel egyidejűleg a Los Angeles Színház központjában is. Vlagyimir Gubarjev, a Pravda természettudományi fő­­szerkesztője drámát út a csernobili katasztrófáról, illetve an­nak előzményeiről, magáról a tragédiáról s következményei­­rőlSzarkofág címmel. Művét azoknak ajánlja, akikhősiesen, életük kockáztatásával kioltották az atomerőműben a tüzet. A szerző tagja volt annak az első újságírócsoportnak, amelyik a robbanás után Csernobil közelébe utazott. Az iszonyú lát­vány s az ott szerzett tapasztalatok olyan hatással voltak rá, hogy képtelen volt cikket írni. „Olyan szakadékot éreztem köztem és olvasóim között, hogy azt csak egy .fiktívnek tűnő ’ színdarabbal hidalhattam át. Reszkető kézzel, delíriumban, a sürgősségtől lázban égve, megírtam a darabot, szinte napok alatt.” S most a csoda: a merész drámát be is mutatták a Szov­jetunióban, majd hónapokon belül számtalan más országban is. Ennyit a mű dramaturgiai előzményeiről. 1986-ig a csernobili nukleáris központ volt a Szovjetunió legmodernebb, „legbiztonságosabb”, legnagyobb kapacitású erőműtelepe. Ha 1988-ra elkészült volna az ötödik és a hato­dik reaktor, ez lett volna a világ legnagyobb erőműve, évi hat­millió kilowatt energiát termelve. A szomszédos Pripiat nevű falucska mintatelepülés lett: gazdag, modem, elegáns és egy­re növekvő. A hűtőtóban — amelyet állandóan ellenőriztek! — egzotikus halakat halásztak szabad idejükben a „szeren­csés" helyi lakosok. A polgármester egyetlen gondja a parkí­rozó hely hiánya volt a tó körül. A szinte bukolikus békét, jólétet, hírnevet és minden egyebet örökre eltemette az április 26-i robbanás. Pripiat la­kosságával együtt több mint százezer emberi evakuáltak a körzetből s rövidesen kiderült, hogy a világ legnagyobb mé­retű nukleáris „balesete” történt. A hivatalos bevallás szerint 32 ember azonnal meghalt, 200-nál többen súlyos rádium­­mérgezést kaptak, s 20-50 ezer további rákos megbetegedés várható az „esetleges” sugármérgezés miatt. A 4. reaktort be­tonba temették, amely alatt a magma csak évezredek múlva hűl majd le. A darab színhelye egy kis kórház, ahol radiumkisugáizá­­sos betegeket kezelnek és ha kell, operálnak. Április 27-én mindössze egy „kísérleti nyúl” páciensük van, Bessmertny (neve ironikusan „őrökéletű”-t jelent), aki részegen került egy súlyos radiumos balesetbe; csodával határos, hogy élet­ben maradt— „ezeddig 487 napig”, ó képviseli majd a szer­zőt és szolgáltatja a darabban a pillanatnyi katarzist. Ahogy éppen fekete-humorizál az orvosokkal, megszólal a „vörös telefon”. Robbanás! Megérkeznek a mentők a csernobili ál­dozatokkal. A tízkamrás színpadi „kórterem”-be kerül a telep volt igazgatója, a Geiger-gép kezelője, a biztonsági ellenőr, a KGB-ezredes, annak sofőrje, egy tűzoltó, az erőmű egyik ve­zető fizikusa, egy huligán biciklista, aki éppen lopni készült az erőmű kertjében, és egy környékbeli parasztasszony, aki könyörög, mikor behozzák, hogy engedjék haza, mert meg kell fejnie egyetlen tehenét. Az orvosok mindent módszert „bedobnak”, próbálják a lehetetlent, de a darab végére — öt napon belül — kettő kivételével valamennyi beteg meghal. A drámai konfliktust az szolgáltatja, hogy minden áldozat beszélni akar, s teszi is, amíg képes, szinte megszállott erővel. Közben megérkezik Moszkvából a Központi Bizottság és a Főügyészség „kihallgatója”, aki frissiben akarja megtudni, mi is történt. Megjelenik még egy amerikai velőátültető spe-ÉS TANULSÁGOS ÓRÁKAT IS CSEMPÉSZ A CSOMAGOLÓPAPÍR ALÁ! PANNÓNIA BOOKS karácsonyi könyvajánlata: Christie, Agatha: Halál a Níluson fve. $12.40 Domány Klára: Kányavár leve. $22.50 Éjfél — Kísértethistóriák leve. $25.20 Halász: Hungary (fotóalbum angol nyelven) kve. $42.30 Gasparovich László: Bérelhető bájak bazára kve. $ 13.60 Gulácsy Irén: Jezabel kve. $27.70 Kérie díjtalan videó-katalógusunkat, antikvár könyvlistánkat és 1988-as úi. teljes árjegyzékünket! Bolti cím: Levélcím: 77 Mowat A ve., Ste. 001 P.O.Box 1017, Stn. “B” Toronto, Ont. M6K 3E3 Toronto, Ont. M5T 2T8 Telefon: (416) 535-3963 cialista is, aki majd megoperálja a még menthetőket (Dr. Ro­bert Gale-ről mintázták, aki valóban ezt tette a tragédia után). A szervezetlen, rosszul felszerelt, kevés munkaerővel dolgozó kórház alkalmazottai emberfeletti küzdelmet vív­nak, hogy megmentsék az áldozatokat, miközben percről percre egyre több vérforraló információt hall a néző arról, hogy mi is játszódott le arobbanásután. Nemcsak fejetlenség, hitetlenség, döbbenet, pánik, de bűnös felelőtlenség, ember­telen bürokrácia, szinte sztálini félelem és „pártszerű” titko­lódzás is volt az oka annak, hogy nem evakuálták előbb a la­kosságot s értesítették a bennfenteseket. A „glasznoszty” szellemében jól odamondogat a szerző; leleplezi a bűnösöket, akik ördögi cinizmussal húzták az időt (miközben családjukat azért elszállíttatták) s ezzel ezrek életét tovább veszélyeztet­ték. Keserű, kemény kritika — és jellemző — a sok .fiktív” vallomás. Mint ismeretes, 1987 júliusában az erőmű igazgatóját és két helyettesét tízévi kényszermunkára ítélték „bűnös ha­nyagságuk” miatt. Pripiat és környéke, ahol a csernobili al­kalmazottak éltek, ma is lakatlan. Az amerikai sebészek számtalan áldozaton hajtottak végre gerincvelő-átültetést; ezek közül 19 még ma is él. Egyikük épp a színpadi „igazga­tó”, akinek Bessmertny ajánlotta fel a már immunis , jó” ve­lőjét, hogy a bűnös „életre ítéltessen”, ne menekülhessen a halálba — a felelősségrevonás elől. Gubarjev üzenete egy­értelmű: ha nem tisztázódik, miért és hogyan történt a tragé­dia, s nem tanulunk belőle, a sok ezer ember halála, Jtiábava-TŰZ TAMÁS: NEVED ZENÉJE ÉlShalott voltam ráleheltél számra tegnap mégaludtamfölébredtem mára hogy el ne menj soha maratni éjszakára befűzöm nevedet varázsmondókámba göthös vagyok újra fogam csikorgatom hánykolódik bennemkvadrillióatom élek-e még vagy sem sűrűn találgatom lázverte esteien lúdb&ös hajnalon de neved zenéje kicsúszikaszámon három szó tag benne három éppen három hárfa-zengésében tudom megtalálom amit elvesztettem földi boldogságom J ló” volt (lesz). (Persze, úgyis az volt!) A darab címe igen találó; a „Szarkofág” arra a betonpán­célra utal, amit a 4. reaktor köré építettek és amelynek a tu­dósok szerint legalább százezer évig érintetlennek kell ma­radnia, mert csak akkor szűnik meg benne aradioaktivitás. Ki tudja, igazuk van-e...? A mű mint színdarab nem kiv áló, de emberien igaznak tű­nik; se nem szaharinos, se nem patétikus, sőt, még az alkal­mankénti humora is ízléses. Tanulságosnak viszont tanulsá­gos, még akkor is, ha a világban működő valamennyi nukleá­ris erőmű „halálbiztos”. — S azon sem csodálkozunk, hogy a műsorfüzet szerint a színdarab „óriási szenzációt keltett minden szovjet városban, ahol eddig játszották”. Végső kér­désünk csak ennyi: elég, ha van bűnbak? KOLUMBÁN MIKLÓS: An Autumn Letter November 3.1987 Dear Aunt Marika, 1 trust that you’re doing well. Your eye has probably re­covered from Äe infection. I’m certain that you're not afraid of truck fumes anymore. Don’t close an eye on the highway because you give it the idea that it’s feeble. (Organs and hu­man beings must possess a certain self-assurance about their soundness.) How is Lake Michigan? I still recall how fine I felt in late September when I visited you. Remember, when I arrived, having followed a caravan of trucks for the sake of speed, I was quite out of breath. So was my car. That night there was lightning over the majestic lake that is so ocean-like. And next morning, when you took me to the water, it accepted me, al­though it played tricks on me. It twisted my body and made me perform somersaults. I felt defenseless, a feeling I normal­ly avoid. Why can’t the weves respect a 200-pound frame? Aunt Marika, you’re still writing your letters in English. When are you going to learn Hungarian? You’re forcing me to continue to communicate in English. In your last letter, you asked me how October went. I’ve spent the month quietly. I’ve read the biography of Chekhov, worked in the garden and trimmed the holly bushes. I also toiled in my workplace but this aspectof my life is uninteresting. Youknow, for example, that I don’t care about my boss. (I’m a closet rebel and I pay for it with my emotions.) I have only a lukewarm interest in my profession: the time I spend in the lab only pays my bills. It gives no oxygen to my thoughts. I’ve attended three Hungarian parties in October. I live near New Brunswick, as you know, this Mecca of the New Jersey Magyars. I don’t have a circle of friends, so it is always surprising to me when I’m invited. I must tell you, however, that I was astounded at their snobbishness. Elegantly-clad women were criticizing the houses of those absent, shaking their heads at the lack of expansive lawns. No lawn, no re­spect. Why do you have to practically own a golf course to be ac­cepted as an equal among those who can touch wealth only in a Ritz Thrift Shop? A topic at one of the parties I went to centered around "the respectable colleges" "the children" attended. You should have seen the glee in one of the daddy’s eyes when he found out that his Hungarian neighbor could only afford Perm State for his daughter. To most present, a rollment in Princeton or Columbia was equal to a winning loVery ticket Of course, they didn’t seem to know you could be n.ogged in the vicinity of Columbia University. The magical and dangerous address: West 115th St, New York City. To me it was revealing and astonishing that when a Hun­garian carpenter "crashed” the party, a possessor of a higher degree (and therefore possibly a higher being) turned his back on the carpenter. I ended up talking with him. He told me how to make fine dressers and I explained to him about measuring the blood pressure of hyper laboratory rats. How to drain the blood out of them. By the way, my views on the equality of human beings would have raised a few pretentious eyebrows at the parties. I strongly believe that I haven’t yet met someone who’s more intelligent than me. With equal force I hold that I haven’t met anyone who’s less intelligent than me! We can learn from anybody and we can teach anyone something. We're experts and we’re amateurs. I also would like to tell you about another event A well­­known poet from Austria arrived among us. He is a Hungarian native. Three Hungarian organizations arranged poetry read­ings for for him. This I find commendable, this frank support for the arts. And the outpouring of people at the reading that I attended! I stopped counting after 70. What I found less commandable though was the lade of support for lesser­­known poets. There was a table in the back of the room where the books of four poets were displayed. The Transylvanian sold well, the other three not at all. One of the flesh-and-blood poets who poured his imagination and enthusiasm into one of the ignored books, sat down beside me, motioned to die table that contained his riches and shook his head: "Ithinkl’llstop writing. It’s no use. Nobody gives a damn!” Dear Aunt Marika, what I’m lamenting is this lack of cu­riosity. Why does one have to be famous or better yet, infa­mous, before the interest of the public is focused on him? I sense an apathy for the talented but relatively quiet and un­known writer. I can’t help but ponder this: why do we support fame when the un-famous needs our encouragement and good will much more? Something else, my favorite aunt: after a few years of ob­servation it bothers me that the Hungarians of Yankee New Brunswick (and I presume elsewhere) don't stick together. They feud with each other with gusto. Catholics aren’t en­amored by the Magyar Reformed. Say, the Rákóczi Club members find something irksome about the Apafi Associa­tion members, etc. This group is thought of as being commu­nist sympathizers, that group is depicted as "flirting with fas­cism." I dare ask: Why these labels? Why seek out what sepa­rates us? Why not have a dialog, better yet — intermarriage — among totally opposite world views? I’m thinking the un­thinkable. There’s one essential, common denominator among the Hungarians who live abroad: they all were bom in Hungary. (Or if this is not the case, at least their mother tongue is the same.) Let's capitalize on this circumstance. I think the "Hungarianness” should be the deciding factor, the thing that brings us together, nol professions, clubs, religious affili­ations, the size of houses, lawns, and the names of universi­ties. Especially not world views! In the 20th century only, Hungarians—these possessors of a minute and weak country — were exposed to so many of them, that it could have been possible to forget at least three. And distill two in our labs, not to mention in our brains... Aunt Marika, I won’t forget the adventure of the poet Pab­lo Neruda, as narrated by him in his truly exquisite Memoirs. In Medan, Sumatra he visited the Botanical Garden. He went there a few times. At die gate of the Garden, he was met by an enterprising orangutan. They used to walk the garden paths hand in hand, exchanging pleasantries. Then the thirst-ridden orangutan took the poet to a table and started to bang on it. Soon a waiter appeared, grasped the situation and brought a pitcher of beer. Neruda shared his pitcher with the ape, mak­ing sure that it was evenly divided. Inicidentally, Neruda was a communist, a romantic and a surrealist; the orangutan an utopian, a hedonist and a conversationalist. Love, Márton of the well-traveled Olaszteleky family

Next

/
Oldalképek
Tartalom