Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1987-03-01 / 3-4. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1987. március-április AZ ÁR ELLEN (Folytatás azl. oldalról) sokkal aTialála előtt .Jegenyék” címmel kis novelláskötete jelent meg a Magvetőnél, ugyanannak a Kardos Györgynek a felelős kiadásában, aki velem később életmű-szerződést kötött, s akiről én halálakor férfias ■savakkal vettem búcsút, amit aztán többen felróttak nekem itthon s külföldön egyaránt, tekintettel Kardos György még börtönbekerülése előtti, magasrangú erőszakszervi tisztként tanúsított magatartására. Bizony-bizony, így élünk mi itt Kelet- Közép-Európában „von Haus aus”. De hát amennyire természetes, hogy ez ellen a torzkép ellen tiltakozom, annyira természetes, hogy a másik ellen is berzenkedem, noha az sokkal hízelgőbb rám nézve. Ezen a képen én valami kései kuruc kapitány vagyok, aki kerül, amibe kerül, meg meri mondani, aki kiáll, aki beolvas, aki aláír és nyilatkozik. Erről a képről meg az a komédiaszerző hiányzik, aki ezt a talpas-vitéz-szegénylegény szerepet se veszi annyira véresen komolyan, hiszen ha száz százalékig bele tudna férni a haza egyik megmentjének daliás szerepébe, akkor nemcsak azt bizonyítaná be magáról, hogy valóban nagy hólyag, hanem azt is, hogy nem igazi író, hiszen az írót mégis elsősorban az teszi íróvá, hogy felül tud emelkedni még önmagán is és önmaga szerepein is. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy amit mondtam Monoton, Amerikában vagy éppen itt két éve, a taggyűlésen, vagy amit aláírtam, azt nem gondoltam halálosan komolyan, és azokért ne volnék kész akármikor, akármilyen fórum előtt felelni. Minden kétséget kizáróan le kell szögeznem, hogy én elsősorban az én személyes belső szabadságomért küzdők, illetve ezen keresztül a saját írói mivoltom, tehetségem felszabadításáért, azért, hogy jobban és teljesebben feleljek meg annak a fenségesen szép követelménynek, hogy az Isten magyar íróvá teremtett. Ez a felelősségérzet működésem első percétől kezdve megvolt bennem, de maga a felismerés, hogy a személyes belső szabadságomért és ebből következően írói autonómiámért én vagyok a felelős, egyesegyedül, hogy sem a geopolitikai helyzet, sem a belső konstellációk engem ez alól a felelősség alól fel nem mentenek, csak az utóbbi időkben vált számomra nyilvánvalóvá. S ezzel párhuzamosan még valami megvilágosodott bennem: ez az én önfelszabadításom egy kicsit közügy, akármit mondanak és kennek rá innen is, meg onnan is. Ugyanis ennek a meggyötört, nihilizmus felé tántorgó magyarságnak itt, ezek között a szocializmus adta keretek között egyszerűen nincs szüksége önmagával meghasonlásbán lévő, föl nem szabadult, a nyílt és egyenes beszéd kockázatát nem vállaló íróra. Ahogy Békésen mondják: nincs rá érkezésünk. Amikor a nyáron engem eltiltottak, akkor én az írószövetség elnöksége előtt felolvastam egy nyilatkozatot, ami ennek az eltiltásnak a körülményeit indokolását és időrendjét az én szemszögemből, az általam ténynek tartott tények szemszögéből tisztába! akarta tenni. Ez a nyilatkozat azonban egyet nem tartalmazott: tiltakozást a tiltás ellen. Éspedig azért nem, mert nem akartam csapdába esni. Ha ugyanis tiltakozom a tiltás ellen, akkor elismerem a tiltó kéz judíciumát a tűrésre és támogatásra. Én azonban ügy vélem, hogy efelett a három „té” felett jócskán elhaladt az idő. Reformra, új egységre és mindenekelőtt értékközpontú kultúrháztartási formára j volna szükség. Ez a tűrés-támogatás-tiltás há- j romság nem azért avult el, mert sok teret ad | korrupciós összefonódásoknak és megbocsáthatatlan szubjektivitásoknak, hanem azért is, mert nem segíti elő az értékteremtést Ha ugyanis a támogatás elnyeréséhez egyéni szimpátiák elnyerésén át is vezet az út és a tiltást pedig valódi értékteremtéssel is ki lehet érdemelni, de a tűrést feltétlenül mind a kettővel, akkor mindenekelőtt az értékteremtés csorbul, az lesz a mellékes, ebből pedig össznemzeti kár származik. Korszerűbb talán az volna, ha az állam valódi önállóságot adna a műhelyeknek és az intézményeknek, leépítené az erkölcsi kopástól megroggyant ellenőrzési-irányítási mechanizmusait és csak vétójogot tartana fenn magának. Ä megvétózásnak mindenkor nyüvánosnak és tárgyszerűnek kellene lennie. Ez a mostani állapot nagyon gazdaságtalan. Budapesten ma 1500 tanári és tanítói állás betöltetlen, ugyanakkor legalább egy tucat bölcsészdiplomás ember olvas el egy színdarabot anélkül, hogy ennek az elolvasásnak a legcsekélyebb befolyása is lenne a mű színvonalára Ez a láncböngészés most azért történik, hogy megállapíttassék: a szóbanforgó művet melyik nagy „T” emésztőgödrébe kell beledobni, de voltaképpen erre sincsen valódi befolyással, mert a lánc végén mindig ül valaki, aki a saját bölcs belátásával teszi oda, ahova teszi. A kép további megtisztítása céljából ezenfelül el kell mondanom még két dolgot Az egyik egy felismerés. Élete delelóje táján az ember általában felismeri, hogy a hosszútávú létérdekei most már fontosabbak a pillanatnyiaknál. Most már nem nagyon érdemes feleslegesnek látszó dolgokat írnia, perc-kompromisszumokat kötnie, a futó kalandokat felváltják a komoly, mély kapcsolatok és barátságok. Ezzel párhuzamosan persze keserű felismerések is előállnak. Hogy menynyit fecsérelt el az ember magából, hogy mennyi felesleges meghátrálást engedett meg magának pillanatnyi előrejutásokért, örömökért, hogy hányszor, meg hányszor becsapta magát. A pillanatnyi és a hosszú távú létérdek közötti választás természetesen minden korú és rangú ember előtt nyitva áll. A kor és a történelmi helyzet nagy csapdája, konformistává gyúró sodrófája éppen az az elhitetés, amivel a milliókat naponta ráveszi a pillanatnyi mellett voksolásra Az engem ábrázoló kép hitelességéhez az is hozzátartozik, hogy én a saját hosszútávú létérdekeim mellett döntöttem. Végérvényesen. (Talán ezért is vagyok most eltiltva, további intézkedésig.) A másik dolog a szocializmushoz való viszonyom. Milyen viszonyban vagyok én a szocializmussal? Ambivalens viszonyban. Engem ugyanis éppen a már említett ötvenhat negyedik negyedéve győzött meg ugyancsak végérvényesen arról, hogy ha szabadon választhatnék magamnak s nemzetemnek társadalmi formát és rendet, akkor én valami ilyesmit választanék, Némethlászlósítva és Bibóistvánosítva. A választás lehetősége azonban nincs megadva számomra, csak az elfogadásé. Rendben van. Megtörtént, elfogadtam. A határ nyitva állt előttem is, öngyilkos se lettem. De, mert így történt, mert nekem, magyar írónak, reálisan csak az elfogadás lehetősége adatott meg, a személyiségem egyik felét fenntartottam és fenntartom magamnak. Ezzel a háztáji személyiségfelemmel minden percben azt a demokratikus szocializmust választom — őrzöm, ápolgatom, reformálom és építem fel álmaim váraként, amit nem választhattam. Vagyis ez a másik fél mindig készen áll bennem, hogy ne csak elfogadjam, hanem válasszam is a szocializmust A hosszútávú létérdekeim azt parancsolják nekem, hogy minden erőmmel küzdjek ennek a választásnak a lehetőségéért Ennek az ambivalens viszonyulásnak természetesen nagyon sok tárgyi eleme van, a két szembefordított magdeburgi félteke tele van tárgyakkal és poénokkal, csúzlikkal, bicsakokkal, eszmékkel és eldobott tikettekkel, mindennel, ami az évtizedek során beléjük gyűlt Az elfogadásos félben vannak a szúrószerszámok, meg a csúzlik, a ráspolyok, a fűrészek, és a másik, a magánkezelésű féltekében, a magát szabadnak tudó személyiségfélben vannak a baráti gesztusok, a megbocsátás és a szeretet Nincs ebben semmi különös, így van ez, mióta világ a világ. A rabszolga megbízhatatlan, a szabad ember nagylelkű. Monoron is a szeretette tettem én a hangsúlyt Végezetül még néhány röp-kérdés. Elszomorítónak és jövóellenesnek tartom, ahogy ez a mai magyar társadalom a saját fiatalságával elbánik és ennek részeként ahogyan ez az írószövetség a saját fiataljait lekezeli, kirekeszti és konttaszelektálja. Ha a reform szekere elé nem a fiatalság van befogva, akkor ez a szekér soha nem fog elindulni. A fiatal íróknak pedig lap kell és lehetőség a világteremtésre. Szégyenletes, hogy innen most a fiatal írók ki vannak rekesztve, hallgatásra vannak ítélve. „Ifjú szívekben élek” — az ember sírni szeretne. De nem sír, mert végül is felemelő érzés a magyar irodalom folyamában akárcsak egyetlenegy kicsi, partraverődó hullámnak lenni. Egyvalamire biztosan számíthat az, aki ebbe a folyóba egy csöbör valódi forrásvizet belecsorogtatott. Arra, hogy még a legaktuálisabbnak szánt szív dobbanásai is megmaradnak és akár száz év múltán is felelevenednek és új erőre kapnak, felragyognak. Itt van például Kiss Józsefnek 1882. június 23-án, a tiszaeszlári vérvád idején közzétett, ódon fényű, szép alkalmi verse, „Az ár ellen” című, amely most hogy újra vérvád van a Tisza táján, egyszerre kiteljesedik és a korabeli kisebbségi érvényességén túl az egész magyar nemzetre szóló kiterjedést nyer. „Ha védekezel — ingerelsz, Ha szótlan tűröd — gyávaság! Feljajdulsz: érzékenykedel S a néma jaj is vall reád!” (A közgyűlési felszólalás fenti szövege megjelenik az ITT-OTT következő számában is.) Jobbágy Károly: REALIZMUS Jaj! A józanság jéghideg keze álmomból csak felébreszt, és egyszeriben rámmered a valóság az ábrándhoz képest, hol az „áttétel" — őrület. Rámszól az ész: Ne játssz bolondot, révültet! Nem áll jól neked! — S meggondolom, amit kimondok. Sápad a kép. A szóvirág szirmát dobálva összeszárad. S marad a csontváz, a világ, melyből a törvény fénye árad. „Voqják vissza a Csurka István elleni szilenciumot!” Magyar Fruzsina felszólalása és határozati javaslata a Magyar Színház művészeti Szövetség 1986. október 13-án tartott közgyűlésén. Tisztelt Közgyűlés! Arról szeretnék beszélni, hogy irodalmi életünkből és színpadainkról kitessékeltek egy írót. A kultúrpolitikai hatalom birtokosai megfosztották Csurka Istvánt írói állampolgárságától. Mielőtt a szilencium ítéletét kirótták rá, előlegként az 1986. március 7-ére a Vígszínházban bemutatásra tervezett és előzetesen a kulturális ügyekkel foglalkozó jóváhagyó szervek által engedélyezett „Vizsgák és fegyelmik" című színdarabját ugyanezen szervek 1986 januárjában betiltották. Ez a betiltás nem volt nyilvános, mint ahogy a nyár derekán hozott szilencium-itéletről sem volt nyilvános tájékoztatás. Fel-felröppenó, kiszivárgó hírek tudatták velünk, a kultúra egyszerű munkásaival, hogy Csurka-ügy van. Aztán, akinek véletlenül a kezébe akadt Csurka István nyilvánosságot nem látott Nyilatkozata, az megtudhatta, hogy az ok valószínűleg Csurka New Yorkban március 15- én tartott beszéde, amelyet hozzájárulásával a Szabad Európa Rádió is felolvasott Node ebben a beszédben Csurka felelősség- és áldozatvállalásra szólította fel öt földrész magyarságát, Csurkát idézem, „különös tekintettel a határainkon kívüli, a Kárpát-medence ősi magyar falvaiban és városaiban a kulturális és most már etnikai megsemmisítés viszonyai között tengődő magyarság sorsára”. Ezenkívül merészelte gondolatait New Yorkban egy esszékötetben kiadni, nem kikérve a hazai gondolatfelügyelők engedélyét, csupán utólag tájékoztatva őket. Node: könyvét Püski Sándor adta ki, aki a legnagyobb nyugati magyar könyvkereskedő és kiadó, aki egykor kiadta a népi írók műveit és aki a múlt évben Budapesten nyilvánosság előtt szerepelt Csurka István ellen eddig burkolt, illetve sajtó-szócsövekből lövellt nyomást-támadást lehetett tapasztalni, ami gyakorlatilag akkor indult amikor Csurka Csoóri Sándor mellé állt 1983-ban, amikoris Csoóri került szilenciumra, amiért a Szlovákiában élő és az azóta a börtönt is megjárt Duray Miklós „Kutyaszorítóban” című könyvéhez írt előszót. Szóval, ami a színházi munkásokat közvetlenül érinti: Csurka — ahogy a miniszterhelyettes az írót tárgyaló cikkében megfogalmazta — „további intézkedésig” lekerül a színpadokról. A művelődésügyi miniszterhelyettes azt is tudni véli, hogy Csurka cselekedeteit nemcsak pózolva, hanem valamelyik ellentömb-beli szervezet instrukciójára végzi. Csurka ezt visszautasítja a már említett Nyilatkozatban. „Nem ártana végre mérlegre tenniük a kultúrpolitika túlhatalmú irányítóinak, hogy vajon mi késztet számos magyar írót, értelmiségit élete ötödik-hatodik évtizedében kockára vetni egész működését, életformáját, egzisztenciális hányattatásnak kitennie magát. Póznak mégis, talán egy kicsit drága ez, nem?” Bizony, póznak kicsit drága ez; Csurkának teljesen igaza van. A cenzúra ugyanis nemcsak az egyes műveket nem kíméli, hanem az őket alkotó személyiségeket sem. Életművek kerülhetnek ily módon a kultúrpolitika zúzdájának szemétdombjára, megfosztva kultúránkat nemcsak értékek születésétől, hanem a megszületett értékektől is. Oly korban vagyunk, amikor az értékmentés lenne a dolgunk. És mi lesz akkor, amikor már meg se fognak születni a gondolatok, az értékek?! Ki gondolta volna, hogy a nemrég még a jelenkori magyar irodalom-sziniirodalom egyik elismert nagysága úgy fakad ki, ahogy a Nyilatkozatban tette: „Ez egy irodalmi terrorintézkedés, amellyel eltettek láb alól egy magyar írót Nagy tétel nem vagyok, de valahol, valamikor majd még hiányozni fogok az elszámolásnál. A nekem szánt golyó a magyar irodalom testében robbant fel. Nehéz megállapítani, hogy csak roncsolt vagy ölt is.” Ha majd a gyermekem megkérdezi tólem, hogy mondd, Anyu, mik történtek azokban a nyolcvanas években, azt fogom felelni, hogy tudod, gyermekem, vannak korok, amikor a Pegazus szárnyait a paták helyettesítik . .. Tisztelt Közgyűlés! Az alábbi határozati javaslatot terjesztem elő, és kérem, hogy a Közgyűlés titkos szavazással döntsön róla. HATÁROZATI JAVASLAT A Magyar Színházművészeti Szövetség 1986. október 13-án tartott Közgyűlése az alábbi határozatot hozza; Tudomásunkra jutott, hogy a kulturális felügyeleti szervek meghatározatlan időtartamú szilenciumra ítélték Csurka István írót Amerikában a magyar kisebbségekről tartott előadása és a Püski Sándor kiadónál New Yorkban engedély nélkül megjelent esszékötete miatt. Véleményünk szerint a szabad véleménynyilvánítás nem büntethető, az engedély kérésének elmulasztása pedig indokolatlanul von maga után ilyen átfogó, egész embert és életet érintő büntetést. Csurka István a jelenlegi magyar irodalom egyik kimagasló egyénisége, művei hiányozni fognak a közönségnek, akit ily módon szintén igazságtalanul büntet a kultúrpolitikai vezetés. Aggodalmunkat fejezzük ki, hogy ilyen intézkedések értékes műveket zárhatnak el a közönségtől. Amikor a társadalmi és gazdasági élet minden területén az önálló helyi tevékenységeket támogatják és a kormányzat szabad kezet ad a helyi szerveknek, akkor anakronisztikus, hogy egy színház nem dönthet önállóan egy műsortervében szereplő színdarab bemutatásáról. Kérjük azokat, akik a Csurka István elleni szilencium-ítéletet megalkották, vonják azt vissza, állítsák le a Csurka István elleni burkolt támadásokat, valamint tűzzék napirendre és a Magyar Színházművészeti Szövetséget is bevonva keressék az ún. Csurka-ügy méltányos megoldását. A felszólalás és javaslat eredményeképpen a Szövetség körlevele a következő közleményt adta közre: A közgyűlési határozat értelmében az Elnökség foglalkozott a Csurka István drámaíró szilenciumával kapcsolatos közgyűlési felszólalással. Valamennyi hozzászóló egyetértett abban, hogy a szüencium mint retoiziós forma megmérgezi a magyar kulturális életet
