Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1987-02-01 / 2. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1987. február CZIGÁNY LÓRÁNT: LÉPÉSKÉNYSZER: Az irodalom államosítása Magyarországon, 1946—1951 13. (befejező) rész (A Lukács-vita) A hasonlatokból mindig bajok származnak, ezt tudnia kellett volna Lukácsnak is. Mert hogy titokban lenézte a szovjet irodalmat, nem lett volna baj, de elméletileg is lefokozta. Ezzel leplezte sebezhető pontját: az igazi értékrendet védő sznobságát. Hiába védekezett utána, hogy nem ismeri kellőképpen a szovjet irodalmat; az elefántot könnyű lepuffantani a Himalájáról. A vita azt is megmutatta, hogy Lukács bizonyos mozgásteret kívánt biztosítani az irodalomnak. Úgy vélte, hogy a népi demokráciák nem utánozhatják szolgaian a Szovjetuniót, s ebből megint koncepciót gyártott ti. hogy a népi demokrácia „különleges út" a szocializmushoz, s ez megint sebezhetővé tette. A vita fő tanulsága az utókor számára, hogy egyértelműen megmutatta a pragmatizmus elsőbbségét a doktriner Lukáccsal szemben. Némi iróniával szólva: az elmélet és a gyakorlat dialektikus egységét. Kihozza továbbá az értékrendek viszonylagosságát, azaz érvényességi körét és alkalmazhatóságát. A vita kijelölte az idősebb írók mozgásterét (nincs partizánkodás!), és megmutatta a fiatal íróknak a Himalájára vezető kacskaringós utat. Alkalmat adott számon kérni az idősebb íróktól az elmulasztott önkritikát. Ezt csak Darvas József tette meg (Város az ingóványon) s így nem csodálható, hogy ő lett az írószövetség elnöke. Alkalom volt kimondani a társutasok különállóságát, mivel ők nem a lenini élcsapathoz tartoznak, a pártosság elve nekik nem kötelező (Illyés Gyula és Veres Péter például). Alkalom megnyirbálni a baloldali elhajlók túlkapásait: nem szabad lebecsülni a „haladó hagyományokat”. (Az ultrabalosok elvetették még Vörösmartyt és Aranyt is; kiderült ugyanis, hogy a Szabad Nép nem foglalkozik eleget a haladó hagyományokkal.) A haladó hagyományok a prózában is tisztázódtak. Az „Eötvös-Mikszáth-Móricz”-vonalban. Ezeket feltárják az irodalomtörténészek (Sőtér, Király, Nagy Péter), hogy az íróknak legyen kitől tanulniuk. Olyan volt ez, mint amikor a pókerjátékos kiteríti a nyerő lapjait. Megvalósulás előtt a „sztálini kor” kívánalma: a „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” irodalom. Megszülettek az államosított irodalom véglegesnek vélt szabályai. Ezek után már nem sok volt hátra: csak az állami írókat kellett összehívni az első kongresszusra. Itt Darvas József büszkén jelentette be, hogy „a magyar irodalom egy-PÜSKI — CORVIN CSURKA ISTVÁN: „AZ ELFOGADHATATLAN REALITÁS". A 88 oldalas kötet előadásait, beszédeit, esszéit, a monori találkozón elhangzott felszólalását, stb. tartalmazza. Ára: US-$6.00. NAGY KÁROLY: „MAGYAR SZIGETVILÁGBAN — MA ÉS HOLNAP". Ára: US-$10.00. ÖLVEDI JÁNOS: „NAPFOGYATKOZÁS". Ára: US$12.00. SÍKOTA GYŐZŐ: „HEREND" (a Püski-Corvin. New York és a Corvina Kiadó, Budapest közös kiadása). Ára: US-$28.00. SZTÁRAY ZOLTÁN: „HUDSON-PARTI ÁLOM”. Ára: US-$10.00. SZTÁRAY ZOLTÁN: „HARASZTI ÁGOSTON — A KALIFORNIAI SZÖLŐKULTÚRA ATYJA" Ára: US$10.00. VATAI LÁSZLÓ: „ÁTSZÍNEZETT TÉRKÉP" (Magyar változatok az újkorban) Ára: US-$ 12.00. (Könyvrendeléskor kérjük plusz US-S1.50 postaköltség mellékelését.) A könyvek megrendelhetők, ill. könyv- és árjegyzék kérhető: PÜSKI—CORVIN, 251 East 82nd ST„ New York, N.Y. 10028, USA. beKALtricA bUNQARÍCA EER7I maq^ar csaláU CÍMGRek kesziTésG fceRGNyi •6JI6 fcORtJGN CÍRCLG •Las vgqas nv 89107 702/877-1825 sége” megvalósult, olyan egysége, amelyre Lukács maga sem gondolt 1946-ban, amikor meghirdette. Révai okosan csillogó szemüvegével járkált a betört lovakat parádésan fut tató inasai cirkuszi porondján, illusztris külföldi vendégek előtt. (208 író, köztük 88 „fiatal író” jelentette be részvételét a Magyar írók I. Kongresszusára.) Záróbeszédében pedig olyan arroganciával leckéztette meg az írókat, amiből egy gróf is megtanulhatta volna, hogy miként beszél egy igazi magyar űr a számadó juhászához. Cseléd lett a magyar Íróból, nem a lélek mérnöke. Persze Révainak is lehettek álmatlan éjszakái. Szerény formában ugyan, de megjelentette angolul a Lukács-vita anyagát a saját neve alatt. Mert Révai is sznob volt, megirigyelte Lukács hírét, ott a dekadens, hidegháborús nyugaton. Ezért kellett győzelmét bejelentenie angolul, hogy legalább a testvérpártok lássák a síkságon, hogy a Himalája sajátos légköri viszonyai között sok nyúl elefántot győz. Mert lelke mélyén azt Révai is tudta, hogy a Himalája csúcsán jelenleg csupán egy elefánt tartózkodik: Lukács György. A korszak irodalomtörténeti jelentősége Ha elfogadjuk azt a meghatározást, mely szerint az irodalom az egy nyelvet beszélők kollektív tudatfolyamának írásba rögzítése és nyomtatott formában való tárolása, akkor az irodalom dokumentum jellegét hangsúlyozzuk, vagyis az élményirodalmat a kísérletező és önkifejező irodalom elé he lyezzük. Ebben az összefüggésben a korszak irodalmából az releváns, ami a kínálkozó élmények művészi szintű feldolgozása. A negyvenes évek végén három nagy, közös élménye volt a magyarul beszélőknek: a háború és az ostrom, a hadifogság és a fasizmus borzalmai. Az államosítást megelőző években ennek az élménynek művészi szintű feldolgozása megkezdődött, ennek igazolására elég néhány címre utalni (Nagy Lajos: Pincenapló; Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére; Örkény István: Lágerek népe; Pilinszky János: Trapéz és korlát). De születtek ma már klasszikusnak tekinthető művek is (Szabó Lőrinc: Tücsökzene; Weöres Sándor: Fogak tornáca). Az államosítás idején írt művek azonban már nem jelentek meg. (Például Tamási Áron: Bölcső és bagoly (1949) csak 1953-ban került nyomdába, Németh László Égető Eszter (1949) c. műve pedig 1956-ban. Ugyanígy Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse, ami az államosított irodalom korának megbélyegző nagyverse, csupán a forradalom alatt jelent meg.) Az államosított irodalom korából nincs kortárs dokumentumunk. Mert az íróasztalfióknak írott művek csak később jelentek meg, a többi pedig utólagos emlékezés. A korszakban több író nekiveselkedett, hogy nagy, reprezentatív művet írjon, ezek nagylélegzetű családregénynek készültek — a beletört bicskák már régen elrozsdásodtak. A munkás/paraszt családregények a séma szerint az „átkos Horthy-korszakban”, vagy a dicsőséges 1919-es forradalommal kezdődtek, s a trilógia-írók nagyon fontolva haladtak, mert tudták, ha a jelenhez érnek, a valóságot és a pártosság kívánalmát nem tudják összeegyeztetni. A „regényrészietek” kora lett az ötvenes évek eleje. Soha annyi regényrészlet nem jelent meg, mint akkoriban. Ez ugyanis megoldás volt: egyrészt az író bizonyitotta, hogy dolgozik, új, fontos művön dolgozik, s a cselekményből kilógó szálakat nem kellett „elvarrnia”, hiszen a közlemény csupán részlet. ígéretes részlet S közben tiszta lelkiismerettel kvaterkázhatott az alkotóházakban. Végszó és összegzés Magyarországon az állami irodalom 1946—1951 között született meg. Habár a forradalom elsöpörte legízléstelenebb megnyilvánulásait és legexponáltabb képviselőit, majdnem másfél évtizedre volt szükség, hogy az óriási vargabetű megtétele után a magyar irodalom visszatérjen természetes medrébe, arra haladjon, amerre öntörvényű sodrása viszi. Kétségtelen, hogy a mai magyar irodalom is állami irodalom, de ma már nem írhatná le Weöres Sándor azt, amit a Le Journal-ban írt 1953-ban: amit nem tudok arról szóljak amit tudok hallgassam el mit nem gondolok hangoztassam és amit gondolok elhallgassam Az államosított irodalom korai szakaszának ma már csupán tudatfoszlányai kísértenek, gyakran az irodalomtörténészek között is. Abból a marxista premisszából, hogy a világ megismerhető, s ha megismerhető, akkor pedig „objektív”, tudományos módszerekkel leírható, az irodalomtörténészek, a történészekhez hasonlóan úgy vélik, hogy mivel a „tudományos módszer” a marxizmusban adva van, semmi nem gátolja meg őket abban, hogy a magyar irodalom történetének tudományos kidolgozását elkészítsék. Kétségtelenül igaz, hogy tárgyi ismereteink napról-napra gyarapodnak az anyag feltárásának segítségével, ebből azonban nem következik, hogy a magyar, vagy akár a szovjet irodalom története megírható lenne tudományos formában. Nemcsak azért, mert ismeretanyagunk egy adott pillanatban TÚZ TAMÁS: BÁNYALÓ tárna mélyén jár a vak ló lába fáradt megbicsakló bandukol a bányalégben nem is tudja hova lépjen vízben áll sokszor bokáig napfényre mezőre vágyik jó füvet legelve járni mint a táltos messze szállni szőrén ül a szörnyű szénpor alatta víz bugyborékol nem néz soha már a napba poklok árnya betakarta CSOÓR1 SÁNDOR: CSEREBOGÁR Nappal is jár a cserebogár a szőlőhegyen, körbeénekli a duzzadó cseresznyefákat, mint másnapos gimnazisták a Nagyerdőt. Kicsontozott testemmel ott dülöngélek vele a magasban én is, idelátszik megsüllyedt falum, gyerektalpam csipkés lenyomata a porban s gyíkok ülnek föntebb a mohás mészköveken, sasok az árvalányhajas hegyi réten s mint a szentek egy májusi körmenetben: hajdani ökörfejek és lófejek gyűlnek körém nagy karikába, csupa zöld kő a szemük, csupa macskaméz-barna, dongunk, szédülünk, mintha egy idöntúli búcsú körhintája forogna velünk, :szak és dél, kelet és nyugat ?gy örvénylő pünkösdirózsa folhasadt szeméből idelátszik, ide minden hódító fájdalom, amely elszakított innen. SZILÁGYI DOMOKOS: te FESZÜLŐ IDEGGÉ ... Feszülő ideggé sodort, mi átment rajtam, ami volt; sodortak álmatlansággá vásott, napi kis megalkuvások, a kín, hogy tisztának tudjam magam — mert a jónak nagyobb ára van! — hogy hű maradjak azokhoz, akik hűk voltak hozzám, aki leszek. Energiaforrás, mint hasadó urán, magam is vagyok — de nap nap után hatalmasabb, mert értelmes — tehát velem számoljanak előbb a diplomaták, mert időm kevés, s fogatlan a kísértés, hogy olyanná pofozzon a mindent-megértés, ki az alázatra is ráér körömfeketényi szabadságért. mindig véges, hanem főként azért, mivel az irodalomtörténet — mint minden történeti jellegű stúdium — konstrukció, vagy kevésbé pejoratív megfogalmazásban, koncepció kérdése, s a koncepciók kialakulását nagyon sok „nemtudományos” tényező befolyásolja: minden tudós és minden korszak létrehozza a saját konstrukcióját, a magyar irodalomnak is több lehetséges története van. Ennek a gondolatnak a jegyében remélem, hogy ötven vagy száz év múlva a huszadik század közepének ellenkező előjelű, de az alkotói szabadságot egyaránt bénító politikai berendezkedései annyira perspektívába kerülnek majd, hogy az irodalom államosítása csupán egy rövidke interluduma lesz a magyar irodalom akkor már lehetséges történetének, s lesz majd irodalomtörténész, aki a Bethlen-konszolidáció és a Kádár-konszolidáció közé eső korszak egyik mozzanataként tárgyalja, mert nem az fogja érdekelni, hogy milyen előjelű ideológia alapján manipulálták az írókat arra, hogy hazudozzanak, vagy hogy olyanokat mondjanak, amit később szégyellniük kell, aminek elviselésébe belerokkantak, ami miatt életük hátralévő részében folyton magyarázkodtak, hanem csupán azt fogja megállapítani száraz tényszerűséggel, hogy voltak írók, akik nem azt Írták, amire belső meggyőződésük serkentette őket, hogy megszegték a József Attila-i „belső vezér” parancsát, s nem voltak hűek önmagukhoz.
