Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
1986. december Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 9. oldal GÖMÖRI GYÖRGY: Lengyel költők a magyar 56-ról Az ötvenhatos magyar forradalom olyan esemény volt, amely számos idegen költőt megihletett Verseiket a tizedik évfordulón a Gloria Victis című kötet gyűjtötte össze, a teljesség igénye nélkül. Ebből a gyűjteményből úgy látszott, mintha a magyar forradalomra legélénkebben az amerikai és a francia költők reagáltak volna; tőlük volt a legtöbb vers a kötetben. Jóllehet a Gloria Victis mindössze öt lengyelből fordított verset mutatott be, ennél jóval többről tudunk, s most a Magyar Október harmincadik évfordulóján különleges alkalom kínálkozott arra, hogy ezek kötetbe összegyűjtve megjelenjenek. A továbbiakban erről a gyűjteményről szeretnék beszélni, amely két nyelven, lengyelül és magyarul jelent meg most Londonban és a „Lengyel költők a Magyar Októberről” címet viseli. A kis kötet, amelyet én szerkesztettem és részben fordítottam, mintegy tizenkilenc, a magyar forradalommal vagy következményeivel foglalkozó verset nyújt át a lengyel olvasónak. (A tizenkilencből kilenc magyar fordításban is olvasható a kötetben.) Még ez a tizenkilenc sem meríti ki teljesen a lengyel költőknek a magyar forradalomról írt verseit, de egy-két vers kinyomtatásáról különféle nehézségek miatt le kellett mondanunk. Viszont a kötetben közölt verseknek van egy érdekes sajátosságuk: egy kivételével mind megjelentek nyomtatásban az 1956—58 közötti lengyel sajtóban és szerzőik közt több kiváló lengyel költő található. Közülük csak kettő — Czeslaw Milosz és Tymoteusz Karpowicz — él emigrációban. A hazai szerzőknek nemcsak hogy nem lett bajuk versük akkori közléséből, hanem vannak köztük olyanok is, akik ezt a magyar témájú verset megjelentették későbbi válogatásaikban is. Mindez összefügg azzal az általános rokonszenwel, amellyel a lengyel társadalom 1956-os megmozdulását kísérte. Ennek (a hagyományos lengyel-magyar barátságon kívül) két oka volt az egyik, hogy mindkét országban körülbelül egyidóben kezdődött meg a küzdelem a sztálinizmus felszámolásáért, s a rendszer demokratizálásáért, s köztudott tény, hogy az október 23-i tüntetés is a lengyel változásokat éltető jelszavakkal vonult utcára Budapesten. Másodszor, akkoriban sok lengyel úgy érezte, hogy a magyarországi robbanás voltaképpen levezette azt a feszültséget amit a Szovjetunió szempontjából a lengyel demokratizálódás teremtett A lengyelek még kompromisszumot tudtak kötni Hruscsowal, de kévésén múlott, hogy Varsó nem jutott Budapest sorsára, s így a lengyelek tudták: a magyarok helyettük is véreznek. Ez az érzés volt a nagyszabású véradó mozgalom mögött, amely október utolsó hetében bontakozott ki Lengyelországban, ahol az emberek hosszú sorokban vártak arra, hogy vért adhassanak a magyarországi harcok sebesültjeinek. Ahogy azt az antológia egyik költője, Tadeusz Sliwiak írta; „Vérünk, mely nem folyt el a Visztulán,/hogy szétzúztuk a hazugság-falat,/vérünk, mely nem folyt el a Visztulán,/titeket illet, nektek maradt” A lengyel költők magyar forradalommal foglalkozó verseit három csoportba oszthatjuk. Van köztük néhány szemtanú-vers, van számos vers, amely a lengyelországi élményeket tükrözi, továbbá vannak olyanok is, amelyek az érzéseket általánosabb formában, eszmei síkon szintetizálják. A két szemtanú-verset Adam Wazyk, illetve Wiktor Woroszylski írta. Wazyk 56-os magyarországi hírnevét egy évvel korábban írt „Költemény felnőttek számára” című hosszú versének köszönhette, amelyben a régi kommunista Wazyk hangot adott csalódásának afölött, hogy a szovjet modellt utánzó lengyelországi szocializmus gyakorlata mennyire eltér Marx eszméitől. Wazykot meghívta a Magyar írók Szövetsége, s ö történetesen éppen október 23-án érkezett meg Pestre. Rögtön elvitték a Bem-szoborhoz, ahol beszélt is volna a tömeghez, ha lehetett volna haliam hangját az iszonyatos hangzavarban. Ezt az elmaradt beszédet versben pótolta: híres verse, a Qui tacent clamant (A hallgatók kiáltanak) először a Nowa Kultúra című varsói hetilapban jelent meg. A versben előforduló „államérdek” kifejezést gyakran használta akkoriban a lengyel sajtó, Gomulka szerint ugyanis a lengyel állam érdeke megkövetelte, hogy ne ítéljék el nyíltan a szovjet csapatok magyarországi beavatkozását Adam Wazyk: QUI TACENT CLAMANT Veletek voltam aznap, mikor a Bem-szobornál magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok. Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már, midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog. A nagy kavarodásban, Déry, te kerestél aggódva telefonon: bajom nem esett-e? s hallottam a hangod még a Parlamentnél, mint utolsó kiáltást az éterbe veszve. Mi. lelkiismerete a történelemnek, hallgatunk — államérdek ez a néma beszéd.. . Hol a felkelők hamván keserű füst terjeng, a végső mítosz összedőlt. De Bem emléke ép. (Fordította: Gömöri György) A másik szemtanú, Woroszylski versének címe „Város”, és benne egyik budapesti élményét rögzíü. Mint lengyel újságíró meglátogatott ugyanis egy ideiglenes földalatti kórházat vagy kötözőhelyet ahol a harcok sebesültjeit ápolták. Ez a vers is a kiábrándulás akkordjával zárul; a korábban magát kommunistának valló szerző nem képes hitét összeegyeztetni a Magyarországon látott valósággal: nem tud tovább hinni „a csupacsiríz-menny/megragasztott angyalában”. Woroszylski egyébként magyar élményeiről naplót is írt, amelynek csak egy része jelent meg 1956 utolsó hónapjaiban nyomtatásban; a szovjet érzékenységére való tekintettel a lengyel cenzúra betiltotta a teljes szöveg közlését így aztán a „Magyarországi napló” csak 1977-ben jelent meg teljes egészében lengyelül, hogy aztán 1984-ben magyar nyelven is napvilágot lásson a „Magyar Október” szamizdat kiadónál. De Magyarországról nem csupán kiábrándult lengyel kommunisták írtak verset hanem pártonkívüliek, sót a lengyel sztálinista rendszer korábbi üldözöttjei is. Zbigniew Herbert rövid verse a Lenau-díjas kitűnő lengyel költő 1957-ben kiadott verseskötetében jelent meg. A vers eredeti címe „A magyaroknak” volt, de ezt a cenzor már nem engedélyezte, s így az három csillag alatt (vagyis cím nélkül) látott napvilágot Benne Herbert akit sokan a mai Lengyelország legnagyobb élő költójeként tartanak számon, utal a rokonszenvre és a segítségre, amit a Varsó-Budapest légihíd jelentett (a lengyelek még a forradalom napjaiban, az elsők között hoztak Magyarországra kötszert és vérplazmát), de verse ugyanakkor azt a dilemmát is tükrözi, amit minden nemzetben gondolkodó lengyelnek éreznie kellett azokban a napokban. A vers tengelyében a „határ” szó áll; mivel közös lengyel-magyar határ nem létezik, az „állunk a határon” kifejezésnek elsődlegesen is csak metaforikus értelme van, ami még tágabbra nyílik, amikor az utolsó versszakban kiderül, hogy ez a határ nem fizikai, hanem; „a józan ész. . . határa”, amit áüépni lehetetlen, de amelynek tiszteletben tartása bűnrészességre és bámészkodó tehetetlenségre kárhoztat S így, bár Herbert versében nincsenek olyan evokatív díszletek, mint a budai Bem-szobor vagy a lángoló mécsesekkel ellepett varsói járda, képei jól fejezik ki azt az általánosnak mondható lengyel érzést, hogy a magyar tragédia, a forradalom veresége mellett külön fájdalmat jelentett az, hogy ebben a helyzetben a magyarokhoz közel álló népek és emberek sem tudtak igazán Magyarország sorsán segíteni. Zbigniew Herbert: A MAGYAROKNAK Kezünket kinyújtva állunk a határon s a levegőből roppant zsinórt fonunk nektek testvérek az elfúló kiáltás s a görcsberándult öklök haranggá jajdulnak s a szív nem verhet riadót a véres kövek kérnek haldokló vizek kérnek s mi állunk a határon csak állunk a határon állunk a józan ész jól-fontolt halárán innen nézzük a tűzvészt halálba bámulunk (Fordította: Gömöri György) (Elhangzott az angol rádió magyar adásában.) Ősemberek, ősmagyarok Hóman Bálint: Ősemberek, ősmagyarok. A szerző hátrahagyott kéziratát sajtó alá rendezte Szendrey Tamás és Clementis-Záhony Botond. A bevezetést írta; Szendrey Tamás. Hungarian Cultural Foundation, Altanta, GA., 1985. Hóman Bálintot, a magyar történetírás és művelődéspolitika egyik vezető egyéniségét, a harmincas években (többször) megjelent ötkötetes Magyar történet Szekfű Gyula társszerzójeként ismerjük leginkább. Az itt kiadott és egyben utolsó írása színes életpályája végén, a világégés közepén, 1943-44-ben készült el. Mint bevezetőjében elmondja, munkája csak összefoglalás-jellegű, nem törekszik nagyméretű feltárásra A tetszetős kiállítású kötet a szerző „fiatalkori . . . írásait és érdeklődését folytatja de most más tudományos és politikai helyzetben. A pozitivista irányzatot felváltotta a szellemtörténeti irányzat és a magyar történettudomány egy világpolitikai válságból kereste a kifelé vezető utat” írja Szendrey bevezetőjében, hangsúlyozva, hogy e munka elsősorban „tudománytörténeti szempontból indokolt, sót lényeges”, ugyanis, mint Hóman írja, őstörténet „nélkül nem tudjuk értékelni a későbbi fejlődés jelenségeit s a közösségek és nemzetek történelmi szerepét. . . nem juthatunk el végső oélunkhoz, a fejlődési folyamat képének teljes rekonstrukciójához, nem érthetjük meg a nemzet történetét, aminthogy az egyén felfogását, világnézetét. . . sem értjük meg.” Az öt fejezetben tárgyalt történelem előtti és történelmi múltat az „Emberfajták” címet viselő első fejezettel kezdi. Ez talán a könyv leggyengébb pontja, ugyanis Hómanhoz úgy látszik nem jutottak el azok az 1940-es években már ismert fizikai antropológiai adatok, amelyek az emberiség eredetét többmillió évre vezetik vissza. Az első Dél-Afrikából (Taungból) származó leletet már 1928-ban publikálták. Ebből kiderült, hogy az emberiség bölcsőjét nem máshol, mint Afrikában kell keresnünk és el kell vetnünk azokat az elméleteket, amelyekhez itt Hóman csökönyösen ragaszkodik. Vagyis az európai chellesi kultúra (430,000 évvel ezelőtt) nem képezheti a hominidae kiinduló pontját. Folytatva e téves gondolatot, Hóman az 1930-40-es években még mindig (sót most igazán) divatozó rasszantropológia koncepcióiba és állításaiba süllyed, felbukkantva többek között ibero-inzuláris, makedón, dáli, anholti, szudéta, turáni, andid, logid, margid „fajtákat”. A távoli civilizációk (Európa, Amerika, Ázsia) azonos vonásait az „elsüllyedt földrész”, az „Atlantisz”-elmélettel magyarázza, majd a német divatot követve, „faj lélek”-röl, „faj és fajta egymásrahatás”-ról, az „európai fajták” jelleméről folytat komolynak nem vehető diskurzust A munka számomra legérdekesebb fejezete az „ősműveltség” (II. fejezet), amelyben az „ósműveltség kifejező elemeit” meglepő érzékkel, sót még ma is helytálló beállításban tárgyalja Az egyetemes kultúra, az átadás, a kölcsönzés, az akkulturáció, a világnézet a nyelvcsere, az ének, a tánc, ma is mint alaptémák szerepelnek a kultúrális antropológiában. Hóman számára a „fajok kultúrája” (sic!) nem egy statikus és önmagából eredő vetületi hanem a társadalmak érintkezéséből származó dinamikus fejlődmény, amelyben a gazdasági, családi, nemzetségi és technológiai fejlődés egyenlő szerepet kap. Sajnos Hóman — mint sokan napjainkig — a művelődés fejlődését technológiai fejlődésként értelmezte, hozzácsatolva azt az akkor népszerű „kulturális iskolához”. Az emberi fejlődés lépcsőit a kora paleolit (pattintott) szerszámtechnikától a csiszolt (neolit) és végül a fémkultúrákig vezeti, a számára még helyesen nem ismerhetett földrajzi lokalizálással. Ugyanis e kultúrák eredetének kiderítésére csak a második világháborút követő régészeti kutatások vethettek fényt A III. fejezet a „Fajták oszlása — népek vándorlása” a magyar őshaza keresésével foglalkozó fejezet bevezetője. Ezek után ismerteti a „Magyarok eredetét és őshazáját” (IV. fejezet), amelyet „Az ósmagyarok vándorlásai és régi élettársai” (V. fejezet) követ Bizonyára ez a három fejezet teszi a Hóman - könyvet a magyar olvasó számára „piacképessé”. Ugyanis itt talál valódi otthonára a történész és csemegére a műkedvelő. Ha olykor céltudatos válogatással és elhallgatással is, Hóman bravúrral kezeli az írott és íratlan adatok tömkelegét, a nyelvi, tárgyi és embertani érvek garmadát. Amint Szendrey bevezetőjében is olvashatjuk, Hóman a magyar tudományos irodalmat és annak legújabb eredményeit is jól ismerte. Rá kell itt azonban mutatnunk a Hóman kézirat gyengéire is. Szerény céljai ellenére az olvasó jogosan várhatná el e komoly tudóstól egy kiforrott, jól megalapozott szintézist Itt azonban erről le kell mondanunk, ugyanis a germanofü író, erősen befolyásolva a politikai helyzet által, teljesen váratlan gondolatmenetet indít és gombolyít végig. Téves vezérlése ellenére azonban ez a fonal számunkra mégis a könyv legérdekesebb részét képezi. Miről van itt szó tehát? A tíz évvel a kézirat elkészülése előtt megjelent Magyar történet-ben Hóman az ugorokat (magyarokat) még az Ural hegység nyugati részéről, a Csuszovaja, Káma, Bjélaja vidékéről származtatja, itt azonban már ezt az elméletet ridegen megcáfolja, majd az ezt cáfoló ázsiai őshaza elméletét éppúgy mint az uráli elméleteket is tévesnek véli. Jelen munkájában arra a következtetésre jut, hogy „a finn-magyar ósnép nyugatról az indo-germán népek szomszédságából jött a pontusi síkság felett a Bug-Dnyeper vidékétől északkelet felé húzódó erdővidékre s egyes ágazatai innét. . . költöztek később északnyugat és északkelet felé... itt volt tehát a finnmagyar őshaza, hol az indogermán élettársaitól elvált és keletre költözött finn-magyar ósnép valamikor a Kr. e. 3-2. évezredben megszállt...” Hóman a magyarokat csak Kr. e. 500-1000-ben költözteti át az Uralon keletre egészen a Tobol folyóig, majd innen vissza nyugatra, ill. délre, a „Pontus keleti partvidékére; ott egyesülnek az onogurokkal (463 után).” A „Pontusi őshaza” című alfejezetben Hóman már biztos talajon mozog, arab és bizánci forrásokra támaszkodik. Ez a könyv zárórészét képező hét oldal olyan adatokat és következtetéseket tartalmaz, amelyek lényegében napjainkig érvényesek. Hóman utolsó írása — vegyes értékű okfejtései és állításai ellenére — egy újabb állomást jelent a történész gazdag pályáján és a magyar történetírásban egyaránt. A magával és másokkal polemizáló tudós bizonyságot tett arról, hogy élete alkonyán sem vált lapos, skolasztikus gondolkodóvá, hanem tovább próbálta fejtegetni azt a bonyolult magyar múltat, amely történészeinket még ma is tűzpróbának teszi ki. Az Ősemberek és ősmagyarok tehát érdekes olvasmánynak bizonyul azok számára akik a magyarság eredetének kérdését még mindig nem tartják lezárt témának. Sozan Mihály
