Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1986-01-01 / 1. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

1986. január

Az egyik Los Angelesben megjelenő lap ’85. december 6-i számában egy olyan írás látott napvilágot, amelyet nem hagyhatok szA nélkül. A cikket Dr. Rétfalvi Tamás írta, címe: „Ki a gyilkos Óbecsén?” Amikor e címet elolvastam, azonnal fájdalmas emlékek szorították össze szívemet Mielőtt röviden ismertetném a cikket egy személyes emlékkel szeretném kezdeni.

Gyermekkoromban édesanyám, anyai nagyszuleim gyakran emlegették az óbecsei rokonokat. Úgy rémlik, Dr. Waldner volt a családfő neve és Óbecsén, ebben a valamikor Bács-Bodrog vármegyei nagyközségben volt köztiszteletben álló orvos, sok emberélet megmentóje, egyben a szegényebb sorsú szerb és magyar lakosság ingyenes gyógykezelője. Amikor — a déli országrésszel együtt — Óbecsét is elcsatolták és „Stari Becej” lett az új neve, a derék orvost átmenetileg ágynak szögezte a kétségbeesés. Bár messzi ősei valahonnan a Szentföldről származtak, Dr. Waldner már generációk óta magyar föld szülötte, magyar iskolák neveltje volt és életét nehezen tudta elképzelni magyar kultúra nélkül, hiszen önmagát mindig is magyarnak tartotta.

Úgy emlékszem, két lánya volt; mindkettő gyógyíthatatlan csipőficammal született Nos, ha sánták is voltak a lányok, apjukhoz hasonlóan kiváló magyar emberek lettek. Amikor az idős Waldner meghalt Óbecse nem maradt melegszívű, magyar érzésű orvos nélkül: az idősebbik lány ugyancsak orvos lett és órzóangyalként szolgálta Óbecsét.

1941 áprilisában Óbecse — sajnos csak átmenetileg — ismét Magyarországhoz tartozott. Az óbecseiek kitűzték a magyar zászlót Emlékszem egy levélre, amelyet az orvosnő küldött. Boldog levél volt Azt írta, hogy a Tisza és a Ferenc-csatorna találkozásánál nagy ünnepség volt és hatalmas magyar zászlót tűztek ki, és ó is kitűzött egy nemzetiszínű lobogót a házára . . .

Aztán megérkezett hozzánk a megdöbbentő hír: 1942. jan. 4-23. között a Zsablyát, Csurgót Óbecsét, Temerint, Mozsort stb. megszálló magyar csendórség közel 900 embert ölt meg! Az ártatlanokat — köztük járni is alig tudó öregeket asszonyokat és gyermekeket — a folyó jegére tették és lövéssorozattal végeztek velük. A hullákat elvitte a jeges ár, vagy hevenyében a föld alá kaparták. Az orvosnő is az áldozatok között volt s vele együtt Óbecse valamennyi „nem árja" lakóját kiirtották!

Most pedig rátérek Dr. Rétfalvi Tamás cikkének lényegére. Azt írja, hogy Óbecsén (és másutt is) „a magyar hatóságok” tulajdonképpen „tisztogattak” és csak azért mert terroristák, partizánok, kommunisták, csetnikek több magyar csendórjárört megöltek, gyújtogattak, a szerb templomtoronyból a járókelőkre lövöldözni kezdtek. Az óbecsei „üsztogatás" oka is az volt, hogy a szerb terroristák megelőzően egy két csendőrből álló őrjáratot orvul megöltek. Akkor is csak azt „ítélték el” (a cikkíró tehát ártaüan családok tömegirtását „ítélet’-nek nevezi), tűdre egy elfogott terrorista felesége állítólag rávallott „Tehát a túszok nem voltak ártatlanok Óbecsén" - írja a cikkíró.

Erről a témáról Horthy Miklós kormányzó kabinetirodájának fennmaradt anyaga, ill. a Vezérkari Főnökség bíróságának 1943. évi december havi iratanyaga, valamint Horthy Miklós emlékirata szolgáltat adatokat, ill. utalásokat A délvidéki tömeggyilkosság témájával foglalkozott Dr. Rektor Béla egyetemi tanár is „A Magyar Királyi Csendórség oknyomozó története" (Árpád Könyvkiadó, Cleveland, 1980.) c. könyvének 232-237. oldalain.

A kormányzó kabinetirodája 1943. december 16-i kelettel ír „Emlékeztetőt" a bácskai vérengzés hadbírósági fótárgyalásáról, ill. „az 1942. év januárjában Zsablya- Újvidék területén elkövetett túlkapásokról”. A Vezérkari Főnökség bírósága 1943. dec. 14-én 9 órakor kezdte tárgyalni Budapesten, a II. kér. Margit körút 85-87. szám alatti főtárgyalási teremben az Újvidéken és környékén 1942 januárjában honvéd- és csendőrkarhatalmak által elkövetett túlkapásokban vétkesnek talált honvéd- és esendőrtisztek bűnügyét. A vádlottak száma 15 volt 3 honvédtiszt és 12 csendőrtiszt A honvédtisztek közül a legismertebb vitéz Feketehalmy- Czeydner Ferenc ny. áll. altábornagy volt A főtárgyalás elnöke: Náday István m.kir. altábornagy, a bíróság tagjai: vitéz Németh József és vitéz Kiss János m.kir. altábomagyok,

HARASZTI ENDRE:

„Ki a gyilkos Óbecsén?”

tárgyalásvezetó bíró: Gazda Imre hadbíró százados, ügyész: Babos József hadbíró ezredes.

A tárgyalási anyagból kiderül, hogy a Bácskának 1941 áprilisában a honvédség által történt birtokbavétele után valóban csak az erőszakos csetnik-ellenállás erélyes letörésével sikerült viszonylagos nyugalmi állapotot teremteni. A kinyomozott szerb csetnikeket a szegedi polgári kir. törvényszék halálra ítélte és kivégeztette. Kommunista szervezkedés is volt a megszállt területen s számos jogérvényes ítéletre került sor. A nyomozó csoportok a területet 1942 januárjáig nagyjából megtisztították, csupán Óbecse, Zsablya, Csurog, Sajkásvidék környéke volt nagyrészt felderítetlen. Az újvidéki nyomozó csoportok ellenőrzésére és partizánok felkutatására 6 csendőrnyomozót vezényeltek ki, és további karhatalmi csoportok kivezénylése vált szükségessé. Ezután következett a baklövés. Itt szó szerint idézek a Vezérkari Főnökség emlékiratából:

„Az események következtében a karhatalomban, de még inkább vezetőiben olyan sajnálatos pszichózis keletkezett, hogy a később beérkezett karhatalmi parancsnokok és felelős vezetők a helybeli lakosság ellenőrizhetetlen rémhíreinek és 20 éves elnyomatása alatti elkeseredésének hitelt adva, a helyzetet rendkívül súlyosnak ítélték. Kellő ellenőrzés nélkül besúgásokra, mint tényekre alapítva, súlyos megtorlásra adtak parancsokat”

Kiderül az emlékiratból, hogy a honvédcsendőr karhatalmak összekeveredtek és ellentétes rendelkezéseket adtak ki, amelyek még fokozták a fejeüenséget A hadbírói nyomozás megállapította, hogy 1942. jan. 4- 23. között Zsablyán 653, Csurogon 869, Ó- becsén 168, Temerinben 47, Mozsoron 195, Tündéresen 32, Dunagárdonyban 74, kisebb helyeken 879 ember vesztette életét. Összesen

3309 polgári egyént, köztük 147 gyermeket és 299 elaggott férfit vagy nőt öltek meg!

A Vezérkari Főnökség bírósága az ille-: tékeseket hűtlenség bűntette címén helyezte vád alá, amit azzal követtek el, hogy a karhatalmi erőket — a magyar honvédség és csendórség jó hírének csorbításával — törvényes rendeltetésüktől elvonták s az állam' érdekeivel ellenkező célokra használták fel. A jogsérelmeket nem vizsgálták ki, alárendeltjeiket bűncselekmények elkövetésére buzdították. Ezáltal okozói lettek annak, hogy a karhatalmi tisztogatás vérengzéssé, kegyetlenkedéssé és fosztogatássá fajult A bíróság ezután név szerint felsorolta a vádlottak egyéni bűncselekményeit. Dr. Rektor Béla könyvében ez olvasható: „ . . . a kivégzéseket a dunaparton, a strandon hajtották végre. Az áldozatokat itt tarkón lőtték, holttestüket pedig a Dunába dobták." (234. old.) Továbbá, hogy „a kijelölteket bírói ítélet nélkül kivégezték”, „az istállóban őrzött foglyokat agyonlőtték”, stb. (236. old.)

Egyhónapi tárgyalás után a hadbíróság a vádlottakat bűnösnek találta Feketehalmy- Czeydner Ferencet, Grassy Józsefet, Deák Lászlót, Zöldy Mártont és Korompay Gusztávot halálra ítélték. Húsz személyt 5-15 évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek. (237. old.) Horthy Miklós kormányzó természetesen megemlíti ezt az emlékirataiban s kihangsúlyozza, hogy eleinte a vizsgálat eredménytelenül végződött, mert „a gyanúsítottaknak sikerült a tényállást elhomályosítaniok”. Végül is a „homály” eloszlott és a bűnösök elnyerték méltó büntetésüket

A „homályt” csak 1985 decemberében terjeszti még műidig a cikkiró, aki vagy azért, mert szándékosan félre akarja vezetni az olvasót vagy azért, mert maga is tájékozatlanul fogott íráshoz, még mindig terroristák és partizánok ellen irányult „tisztogatás”-ról ír Óbecsén!

Béla deák:

TÁRSTALANSÁG

Ha elhagynám a magyar formát vad gyilkosnak képzelném magam, mint kapitány vesző hajóját ha gondja csak magára van.

Ha bástyám omlik is alattam, nem kell kötél s nem a létra, nem baj, ha magam maradtam, vijjogok, akár a héja

Ha rút hiénák falják azt fel, ami szentséges volt nekem, dühösen, foggal és körömmel a hörgésig védelmezem.

Véreres szemű, vad bikaként állati kínnal bódülök,

_a sok árnyéktól nem látok fényt, de kivirágzik a tülök.

Mondjanak „ósdi”-nak, „barokk’-nak, rántsák a sárba énekem, úgysem értik, mit makognak, mert nincsen bennük értelem.

Végül — az olvasó és talán a cikkiró utólagos tájékoztatására — szeretném megemlíteni, hogy a főbűnös, a fógyilkos Feketehalmy-Czeydner Ferenc, a bácskai vérengzés szervezője 1943 végén Németországba szökött, de Szálasi 1944. okt 16-i uralomra jutása után — most már mint SS-tiszt — visszajött Budapestre és a nyilas hadügyminiszter helyettese lett! Nyilván délvidéki „érdemei” jutalmául. 1945 után Jugoszláviában kivégezték, bár tetteiért nemzetközi vagy magyar bíróság előtt kellett volna felelnie.

Külön érdekességként említem, hogy a kaliforniai újság ebben a dec. 6-i számában a 2. oldalon „szeretettel küldi legjobb kívánságait Hanukát ünneplő kedves barátainak és olvasóinak”, all. oldalon pedig ezzel a vérlázítóan fogalmazott és neonáci-nyilas lapokba illő cikkel „kedveskedik” az ünneplőknek.

DOMOKOS SÁNDOR:

Ellenség vagy ellenfél?

Mondanivalóm bevezetéséül hadd mondjak el egy kis parabolát, amely jól rávilágít a lényegre:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két bokszoló, akik egy világbajnoki mérkőzés keretében kellett összemérjék erejüket A nyugati bajnok és keleti ellenfele nagyjából egyforma erős volt Amikor a sportújság riportere meginterjúvolta a Nyugat bajnokát, az a következő kijelentést tette:

— Becsületesen akarok győzni. Ezért nem fogok patkót tenni a bokszkesztyűmbe, nem fogok sem rúgni, sem övön alul ütni. Nekem fontos, hogy a becsületem megőrzésével győzzek.

A Kelet bajnoka azonban rejtélyesen mosolygott amikor a szabályok betartásáról érdeklődött az újságíró, és csak azt mondta:

— Az egyetlen célom a győzelem!

így azután, amikor megkezdődött a mérkőzés, a Nyugat bajnokának szabályos ütéseit a másik rúgással, harapással és övön aluli ütésekkel viszonozta. Végül is a Nyugat megsokallta a sok szabálytalanságot és egy hasonló övön aluli ütéssel válaszolt a Kelet provokációjára Ám ekkor a Világ Nemzeteinek Bírája azonnal lefújta a mérkőzést mondván:

— Én önt a világsport szabályainak megsértéséért diszkvalifikálom.

— De, kérem, a másik is. . . — próbált védekezni a Nyugat mire a Bíró felháborodottan mondta:

— Ne védekezzen. Önmaga állította fel a saját becsületének szabályait így ön szegte meg az ígéretét A Kelet bajnoka nem tett semmiféle kötelező ígéretet így nem szegte meg a szavát. Ezért öt nyilvánítom győztesnek!

Remélem, nem kell sok magyarázat ahhoz, hogy e kis mesének korunkra és napjainkra vonatkozó értelmezését megértsük. A Nyugat ellenfele akar lenni a Keletnek, míg a Kelet ellensége a Nyugatnak. Nagyon fontos erkölcsi szempont az, ami az ellenfelet megkülönbözteti az ellenségtől. Míg az ellenféllel szembeni küzdelem azonos eszközökkel és a véleményszabadság tiszteletbentartása mellett folyik, addig az ellenséggel szemben elfogadott módszer az „A cél szentesíti az eszközt!” elv könyörtelensége. Az ellenféllel

szemben az igazságon alapuló érvek igénybevétele az eszköz a meggyőzés céljából. Az ellenséggel szemben a hamis vádak, ellenőrizhetetlen állítások és rágalmak, valamint az elhallgattatásra való törekvés övön aluli ütései is megengedett eszközök.

Nagyon fontos ezt szem előtt tartanunk itt, az emigrációban, mivel nemzetí emigrációnk célkitűzése egy dialógusra épülő, az otthoninál különb társadalom kialakítása. Ez az ellenségünknél „különb” magatartás elengedhetetlenül szükséges kelléke az eszmei harcnak. Márpedig azt egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ma a küzdelem a két ellentétes világnézet között elsősorban szellemi síkon folyik. E szellemi küzdelem során nekünk, a Nyugat táborához tartozóknak, mindig felkészülve kell lennünk arra, hogy övön aluli ütések fognak bennünket érni. Ilyen övön aluli ütés a Jaltai Egyezmény, a Helsinki Egyezmény és minden olyan megegyezés, amelyet mi magunkra nézve kötelezőnek tekintünk, míg a másik fél csak azt tartja be belőle, ami számára előnyös.

Ilyenkor merül fel a kérdés: meddig lehet egy ilyen küzdelemben sikerrel harcolni? Nagyon nehéz a válasz erre. Ha viszont kijelentjük, hogy a győzelem érdekében mi is elfogadjuk „a cél mindent megszentelő erejét” és mi is övön aluli ütésekkel viszonozzuk az ellenfél csapásait, mi fog megkülönböztetni bennünket tóle? — Ha itt is oda süllyedünk, hogy a cél érdekében bevezetjük a cenzúrát, az ellenünk szólók elhallgattatását vagy rágalmakkal való erkölcsi megsemmisítését, akkor mi marad meg az eszméből, amit zászlónkra tűztünk? Mi marad meg a szólásszabadság azon nagyszerű elvéből, amely nélkül nincs igazi szabadság és emberhez méltó élet?

Itt vetem fel az emigrációs magyar sajtóban napjainkban felbukkanó nézetkülönbségek kérdését. (...) Sajnos gyakran előfordul sorainkban, hogy a provokációkra hasonló övön aluli ütésekkel reagálunk. Nem az otthoni rendszert ítéljük el, hanem egyéneket pellengérezünk ki, mert azok álláspontja az, hogy az otthoni szervekkel együtt akarnak működni. Én évek óta elítéltem és elítélek minden ilyen megalkuvást, de ennek ellenére elismerem mindenkinek a jogát a saját álláspontja hangoztatásához Mert nem az a hasznos idióta, aki elvhűségében az ellenfél szólásszabadságáért küzd, hanem az, aki nem ismeri fel, hogy mig nekünk mindig elvhűen kell küzdenünk, addig az otthoni kormány — a kommunista ideológiából kiindulva — bennünket mindig ellenségnek és nem ellenfélnek fog tekinteni. Ez az erkölcstelen kettős mértékkel való mérés azonban soha nem jogosít fel bennünket arra, hogy lesüllyedjünk a dialektika „minden eszközt megengedő” aljasságához.

Sajnos ezen a téren igen sok a hiba a magyar emigráció és az annak szószólójaként szereplő emigrációs sajtó berkeiben. E sorok írójának is volt számtalan alkalma a saját bőrén tapasztalni azt, hogy amennyiben meggyőződése nem engedte, hogy a hazafiasság látszata érdekében egyes tényeket megmásítson, akkor nem kapott közlést vagy egyenesen elítélték, hogy hazafiatlan sajtótermék hasábjain is megjelennek cikkei. Én nem hiszek abban, hogy az emigráció egyénei ne lennének elég felvilágosodottak ahhoz, hogy ne az újság hasábjait hanem a cikkek tartalmát vegyék megítélésük alapjául. Soha nem fogom alávetni magam semmiféle külső nyomásnak és nem fogom megváltoztatni mondanivalómat azért, hogy egy bizonyos szerkesztő jóindulatát elnyerve publicitást kapjak. Más szóval: én mindenkinek, aki nem ért egyet velem, mindig csak ellenfele maradok, még akkor is, ha az illető engem ellenségként kezel.

Ez az álláspont ugyanis egyenesen következik a keresztényi kötelezettségből. Aki képtelen arra, hogy a gyűlöletre, a hazugságra és más övön aluli ütésekre ne hasonló módon reagáljon, az ne is vallja magát kereszténynek. Nagyon gyakorlatiatlan, nagyon nehéz és a mai erőszakon alapuló világban célhoz aligha vezető magatartást követel ez részünkről. Igen, de mégis ez az egyetlen módja annak, hogy különbek maradjunk és erkölcsi fölényünket bizonyítsuk. Mert hosszú távon mégiscsak az erkölcs győz, amely mindig vonzóbb mint a nyers erőszakra épülő győzelem. Soha egyetlen diktatúra sem volt történelmileg tartós, mert soha nem támaszkodott egy meggyőzésből fakadó erőre.